2015. július 28., kedd

Fili jövőhétre

Kedves olvasóim!
Még nem volt időm elkezdeni a beígért Fili-s fanfictiont. Elég sok minden történt velem, egyetemi felvételi stb. Holnap pedig indulok nyaralni, de jövőhét szerdától, ha nem jön semmi közben, akkor mindenképp elkezdem a sztorit.
Valamint megakartam veletek osztani ezt a képet.


A szüleim nem rajongnak a gépen való olvasásért, s már egy jó ideje kérték, hogy kezdjük el kinyomtatni a Piton és a lányt, hogy ők is végre elkezdhessék, de én nem engedtem, amíg nem tettem tisztességes állapotba. És amikor a kezembe vettem a kinyomtatott példányt, az remek érzés volt. Akkor éreztem csak igazán, hogy megcsináltam, akartam egy történetet, ami Perselusnak egy teljesen új oldalát mutatja meg, és tényleg megcsináltam. 
Jövőhét vége felé mindenképp jelentkezem, hogy hogyan alakul az új sztori. Addig is jó pihenést, nyaralást, olvasást stb.
Puszi Mese

2015. július 16., csütörtök

A javítás befejezése...

Drága olvasóim!
Ismét egy véghez értünk... Befejeztem a Piton és a lány javítását, amit még tavaly október végén fejeztem be. Ezt a történetet 2011 nyarán kezdtem el írni, és nem hittem volna, hogy ilyen hosszúra fog sikeredni, de örülök, hogy végül is hosszabb lett a tervezettnél. 
Októberben egy hosszabb bejegyzésben leírtam mi is volt az oka annak, hogy megírtam ezt a fanfictiont, és a legfőbb érzéseimet vele kapcsolatban. Ide kattintva ezt el/újraolvashatjátok.
Bár kissé meghatódtam ősszel, amikor írtam a befejezést, de most visszaolvasva sokkal nagyobb hatással volt rám a befejezés. Ez részben azért is van, mert több mint fél év eltelt azóta, és most sokkal inkább tudtam olvasóként értelmezni a szavaimat, amik a szívembe martak. Valamint az is a meghatódásomnak az oka, hogy most már tudom tényleg vége... Októberben még azzal nyugtattam magam, hogy legalább kétszer újból végig kell olvasnom mind a három részt, hogy tisztességes állapotba tegyem őket, és ezáltal ismét elemezhettem és átélhettem a történetemet. De most már nincs mibe kapaszkodnom, el kell engednem...
Az egyik nagy kedvencemből szeretnék nektek idézni, méghozzá az Idő térképe című könyvből:
 "- Miért folytatnánk tovább a mesét? Rosszabb volna a vége, sokkal kevésbé izgalmas... A lány úgyis boldog lesz a végén."
Ez az idézet méltán tükrözi a helyzetemet és az ebből kifolyó érzéseimet. Ez a mese most véget ért, és pont akkor amikor az életemben valószínűleg több nagy változás is be fog következni.
Nem tudok nem visszagondolni nosztalgikusan a kezdetre, amikor elkezdtem a történetet és magát a blogolást. Rengeteg mindent tapasztaltam és kaptam általatok. Ezért köszönetet szeretnék mondani nektek, valamint azért is, hogy a blog facebook-os oldalát már több mint 400-an követitek. Ez is egy újabb mérföldkő, amit lehetővé tettetek. 



És ne izguljatok, hogy nem lesz ezután semmi aktivitás a blogon, természetesen továbbra is folytatom az írást. Bár most az időm nagy részét a Vámpírtánc trilógiámra fordítom, de azért számotokra is fogok hozni olvasnivalót.
Először is egy Hobbitos, pontosabban egy Filiről szóló fanfictiont. Még azt nem tudom, hogy csak egy novella lesz, vagy többrészes történet, de amint hozzálátok tudatni fogom veletek, és természetesen töltöm ide is fel.
Addig is további szép hetet nektek! Használjátok ki a jó időt, fürödjetek, kiránduljatok, pihenjetek sokat!
Remélem azoknak, akik még eddig nem olvasták a Piton és a lány befejezését nem okozok csalódást, és azt is, hogy átjavítva még jobban fog tetszeni azoknak, akik korábban már megtették.
Természetesen most is örülnék egy-egy kommentnek, így a történet végeztével jobban, mint bármikor.
Puszi Mese 


  

Piton és a lány 3. rész - 19. fejezet



3. rész - 19. fejezet

- Hogy fogunk bejutni? – zihálta Ronald miután megérkeztek. – Látom… hol kéne… megfogni… de nincs itt… Csámpás…
- Csámpás? – nyögte Hermione, miközben a mellkasát szorította. – Varászló vagy, ha nem tudnád?
- Ja… tényleg.
Ezen a köpeny alatt lévő lányok egy pillanatra elmosolyodtak, majd még közelebb mentek miután sikerült kellőképpen kifújniuk magukat.
- Vindgardium leviosa! – emelt fel egy gallyat a földről Ron, ami ezután a fűznek csapódott, így az mozdulatlanná vált.
- Profi! – dicsérte meg Hermione.
- Várjatok… - szólalt meg Harry, majd mégis elhallgatott, de látszott rajta, hogy nincs jól.
- Megyünk utánad, Harry, mássz be!
A fiú így is tett, majd elöl haladva világított a pálcájával.
- A köpeny! – jutott hirtelen Hermione eszébe. – Vedd fel a köpenyt!
Miután ez is megvolt, egy gyors Nox-szal eloltotta a pálcáját.
Az alagút végén nyíló helyiségből hangok szűrődtek ki. Harry odalopakodott, kitorlaszolta a kijáratot, és megleste a hangok forrását. Ez idő alatt pedig már a két lány is teljesen beérte őket.
- Gyengül az ellenállásuk, nagyúr… - hallatszódott ki Piton hangja.
Alice hirtelen úgy érezte mintha kést döftek volna a szívébe, és gyorsan megragadta a barátnője karját, hogy össze ne essen. A lábába is visszatért a fájdalom, és a fáradság minden egyes porcikájában érezhető volt.
- És így is lesz ez akkor is, ha nem vagy ott – felelte magas, éles hangján Voldemort. – Ügyes varázsló vagy, Perselus, de nem hinném, hogy szükség volna még ott rád. Már majdnem célba értünk… majdnem.
- Engedd, hogy megkeressem a fiút! Engedd, hogy elhozzam neked! Én meg tudom találni. Kérlek, nagyúr!


- Van egy gondom, Perselus! – szólt csendesen Voldemort.
- Parancsolja velem, nagyúr. – Borzasztó volt ezt hallania Alicenek, hiszen tudta mennyire ki van szolgáltatva a mostohaapja. Abba pedig inkább bele sem gondolt, mit érezne és tenne, ha megtudná, hogy ő is itt van. Talán csapot-papot félredobva elmenekülne vele.
– Miért nem működik ez a pálca, Perselus? – A Sötét nagyúr kígyószerű hangja visszarántotta Alicet, saját gondolataiból.
- De… de hát, nagyuram, miért mondod ezt? – értetlenkedett Piton. – Páratlan varázslatokat hajtottál ezzel a pálcával végre.
- Nem – jött a gyors válasz. – A megszokott varázslataimat hajtottam végre vele. A mágiám páratlan, de ezé a pálcáé… nem az. Csodákat ígért, és azok elmaradtak. Nem érzek különbséget e pálca és a másik között, amit egykor Olivandertől szereztem be.
Voldemort higgadt, tűnődő hangon beszélt, egyáltalán nem úgy, ahogy arra Alice számított.
- Nem érzek különbséget – ismételte meg, majd pár másodperc múlva folytatta. – Sokat töprengtem rajta, Perselus… Tudod, miért hívattalak vissza a csatából?
Ali még erősebben szorította Alfreda kezét, aki ezt szótlanul tűrte, sőt, átkarolva a másik kezével biztosította, hogy barátnője semmiképp se essen össze.
- Bárcsak láthatnám az arcát! – gondolta kétségbeesetten Alice. De erre semmi esély nem volt, mivel Harry és a barátai útban álltak.
- Nem tudom, nagyúr, de kérlek, engedj visszamennem! Hadd keressem meg Pottert.
- Úgy beszélsz, mint Lucius. Egyikőtök sem érti úgy Potter, mint én. Szükségtelen keresni őt. Potter el fog jönni hozzám. Van ugyanis egy nagy hibája, egy gyenge pontja, és én tudom, mi az. Nem bírja elviselni, ami most folyik: hogy lemészárolják a társait miatta. Véget akar vetni a vérontásnak, bármi áron. El fog jönni.
- De, nagyuram, megtörténhet, hogy véletlenül megöli valaki más.
- Halálfalóim egyértelmű parancsot kaptak tőlem? Pottert el kell fogni. A barátait megölhetik – minél több hal meg, annál jobb -, de őt nem. Ám én rólad akarok beszélni, Perselus, nem Harry Potterről. Értékes segítséget nyújtottál nekem. Nagyon értékeset.
- Nagyuram, jól tudod, hogy minden vágyam szolgálni téged. De… engedd meg, hogy visszamenjek, és megkeressem a fiút. Hadd hozzam el neked. El tudom…
- Megmondtam: nem! – vágott a szavába Voldemort. – Pillanatnyilag csak az érdekel, Perselus, mi lesz, mikor végre találkozom a kölyökkel.
- De, nagyúr, az nem is lehet kérdéses…
- De bizony kérdéses, Perselus. Bizony az. Miért nem működött egyik pálcám sem, amikor Harry Potter ellen fordítottam?
- Erre… erre nem tudok válaszolni, nagyúr.
- Nem tudsz?
- Nyugalom, Alice, nem fogsz elájulni! – mondogatta fejben Ali, miközben folyamatosan mélyeket sóhajtott.
- A tiszafa pálcám, Perselus, mindent megtett, amit kívántam, de Harry Pottert nem ölte meg. Két ízben is kudarcot vallott. Ollivander kínvallatás alatt elárulta az ikermagok titkát, és azt mondta, használjak egy másik pálcát. Úgy is tettem, de Lucius pálcája tönkrement, mikor szembekerült Potterével.
- Sejtelmem sincs, miért, nagyúr.
- Ezután kerestem magamnak egy harmadik pálcát – folytatta Voldemort. – Felkutattam a Pálcák Urát, ezt a bodzapálcát, a Végzet Pálcáját, és elvettem előző gazdájától. Kivettem Albus Dumbledore sírjából.
Piton csak nem adta fel.
- Nagyúr… hadd menjek el a fiúért…
- Most, mikor elérkeztem a győzelem kapujába – suttogta a Sötét nagyúr -, egy hosszú éjszakán át csak álltam itt, és töprengtem, töprengtem, hogy vajon miért nem viselkedik úgy a Pálcák Ura, ahogyan kellene, miért nem teszi azt, amit a legenda szerint megtesz jogos tulajdonosának…
Piton csak hallgatott.
- Talán te is rájöttél már, Perselus, elvégre okos ember vagy. Odaadó, hűséges szolgám voltál, és sajnálom, hogy így fordulnak a dolgok…
- Nagyúr…
- Ne! – nyögte alig hallhatóan Alice.
- Nem lehet másként – mondta Voldemort. – A pálcának engem kell szolgálnia, Perselus, mert ez a pálca fogja megpecsételni Potter sorsát.
Majd pár másodperc múlva kiadta a parancsát. A lányok a hangokból rájöttek, hogy egy kígyónak beszél.
- Ölj!
Vérfagyasztó sikoly követte ezt.
- Sajnálom – mondta a nagyúr ridegen.



Később rengeteg személy kérdezte Alicet arról, mi is zajlott ott pontosan, és a gyilkos parancs kiadásáig mindent fel tudott idézni, de utána már nem. Minden egyes alkalommal szóról-szóra ugyanazt mondta.
- Emlékszem, hogy hirtelen elnémult minden körülöttem. Mintha egy burokban lettem volna. Ha igazán megerőltettem az agyam, nagyon tompán emlékszem arra, hogy felsikoltott Perselus, és a nagyúr még mondott valamit. Én… én nem halottam, és nem is láttam semmi mást előttem, csak Perselus arcát, ahogy rám mosolyog, de úgy, hogy abból a mosolyból látszik, hogy én vagyok a legfontosabb élő személy számára. Láttam magam előtt, ahogy apának készítettük az ellenszert, és azt, hogyan vigasztalt miután megkaptam a rosszhírt, hogy már elkéstünk vele. Azt, amikor elmondtam neki, hogy mi szeretnék lenni. És azt is, mikor elmesélte az egész életét, úgy, mint még talán senkinek sem. Mikor attól félt, hogy nem fogom többé szeretni, ha megtudom, hogy mit tett az igazgatóval, majd rájött, hogy én így is hiszek az igazában. Vagy, amikor megmutatta Edevis tükrében, mi a szívének legfőbb vágya, és megpillantotta az enyémet is… De persze azt is, mikor végre tárgyszerű bizonyítékot kapott arról, hogy igenis örökre a szívemben fog élni, bármi is történjen, habár tudta ő ezt magától is. Végül pedig a legfrissebb élmény jelent meg előttem, amikor elbújtatott a Szükség szobájában, mert mindenképp biztonságban akart tudni…
Ezután mindenki valamilyen úton-módon rákérdezett arra is, hogyan birkózott meg a férfi halálával.
Alice ekkor mindig elmosolyodott, és sejtelmesen csak ennyit felelt:
- Mint azt már mondtam, ő örökre itt él a szívemben. A többi pedig maradjon az én titkom. – Ekkor mindig kacsintott egyet.



Ali azt sem vette észre, hogy Alfreda szépen, lassan beviszi abba a szobába, ahol a haldokló Perselus van, valamint Harry és a két társa.
- Vidd… el… Vidd… el… - könyörögte Piton, mire Hermione átadott egy palackot Harrynek, aki a férfiből áradó ezüst anyagot szépen lassan az üvegbe töltötte.
- Nézz… rám… - suttogta a haldokló Perselus.
Alice hamarabb reagált rá, mint Harry. De nem mert közelebb menni, mert a folyamatos sírása lebuktatta volna őket. Viszont így is látta, ahogy azt a sötét szempárt, amit úgy szeretett, elhagyott minden élet, és csak a vak üresség maradt a helyén. A Harry talárjába kapaszkodó kéz a földre hullott, és Piton többé már nem mozdult.



Harry még egy darabig nem ment el a hulla mellől. Majd egyszer csak újra Voldemort jéghideg, éles hangját kellett hallgatnia, ami egyszerre zengett a falakból, a mennyezetből és a padlóból.
- Vitézül küzdöttetek, és Voldemort nagyúr szemében a bátorság nagy erény. Ám súlyos veszteségeket szenvedtetek. Ha továbbra is ellenálltok, meghaltok valamennyien. Nem kívánom, hogy így legyen. Kár minden csepp kiontott varázslóvérért. Voldemort nagyúr kegyelmes. Kiadom a parancsot harcosaimnak az azonnali visszavonulásra. Egy órát kaptok. Adjátok meg a végtisztességet halottaitoknak, lássátok el sebesültjeiteket!
- És most hozzád szólok, Harry Potter. Ahelyett, hogy szembenéztél volna velem, hagytad, hogy barátaid az életüket adják érted. Mostantól egy óra hosszán át várok rád a Tiltott Rengetegben. Ha ez idő alatt nem jelensz meg ott, nem adod fel magad, az ostrom folytatódik. Akkor már én magam is ott leszek, Harry Potter – felkutatlak, és megbüntetek minden férfit, nőt és gyermeket, aki megpróbál elrejteni előlem. Egy órát kapsz.
Ron és Hermione hevesen rázták a fejüket.
- Ne törődj vele, mit beszél! – így Ron.
- Nem lesz semmi baj – hadarta Hermione. – Menjünk… menjünk vissza a kastélyba… ha a Tiltott Rengetegbe megy, új tervet kell kidolgoznunk…
Végül mindhárman elrohantak.

Alfri ledöbbenve figyelte és hallgatta a történéseket. Majd barátnőjére pillantva látta, hogy a szemei nem tükröznek mást, csak ürességet. Csak állt és bámulta a halott pótapját. Így neki kellett cselekednie. Gyorsan kimászott a köpeny alól, és leellenőrizte, hogy tényleg nincs-e más a környéken. Miután meggyőződött róla, levette Aliceről is azt.
- Alice - szólította meg, de a lány még mindig nem mozdult, még csak nem is pislogott. – Alice, kérlek, mondj valamit!
De ő még mindig nem reagált.
- Ne fojtsd tovább vissza! Már nincs itt senki, aki meghallana minket. Sírj csak, Alice! Sírd ki minden szomorúságod! – már szinte könyörgött neki.
- Mire mennék vele? – kérdezte elhaló hangon. – Nem leszek tőle előrébb.
- De most nem tudsz mást tenni, mint gyászolni a halott pótapukádat.
- Halott – ízlelgette a szót. – Halott… Perselus… Az én Perselusom… Nincs többé…
Ekkor fogta fel Alice, hogy tényleg megtörtént, amitől a legjobban félt, és ennek súlya alatt megtört… Térdre zuhanva zokogott. Először visszafogottan, majd egyre intenzívebben, mígnem elkezdett kiabálni.
- Neem! Neeeem!
- Annyira sajnálom, Alice! Annyira sajnálom! – karolta át a barátnője. – Én… - De nem tudta mit mondhatna még, ami helyénvaló lenne.
- A-az apuká-áim… ha-alottak… - zokogta. – Ez nem le-het igaz… E-egyszerű-űen nem!
- Sajnálom! Úgy sajnálom…
Majd óvatosan kibújt Alfri szorításából, és a halott férfit kezdte el szorongatni.
- Ne hagyj itt, kérlek! Nem hagyhatsz te is el… Nem teheted… Azt mondtad mindent megteszel, hogy ez ne történjen meg, most mégis halott vagy! – kiabálta újra.
Alfri újra megnézte, hogy tényleg nincs-e senki a barlangban, majd várta, hogy a barátnője kisírja magát. Közben odavarázsolt egy pohár vizet neki, mert attól félt, hogy teljesen kiszárad…

Nem tudták, mennyi idő telt el, mire Alicenek sikerült felállnia. Majd halkan ennyit mondott:
- Kérlek, menjünk innen! Ha itt maradunk nem lesz egyhamar nyugtom.
- Ahogy szeretnéd, Ali. – Gyenge mosollyal megragadta a barátnője kezét Alfreda.
- Mi lenne, ha sétálnánk egyet az erdőben, ahogy régen Perselusal is tettem? – Miközben ezt mondta, kényszerítette magát, hogy ne nézzen vissza a hullára, mivel akkor azonnal újabb sírógörcs tört volna rá, és a pillanatnyi tisztánlátása tova is szállt volna.
- Remekül hangzik.
Így magukra terítve a köpenyt, elindultak kifelé.
Próbálták figyelmen kívül hagyni a rengeteg füstöt, és a hangos csatazajt. Csak sétáltak, arrafelé ahonnan a legkevesebb zaj származott.
De így is hallották, hogy valakihez közelítenek, így az eddiginél is halkabban folytatták az útjukat.
- Most megyek meghalni – rögtön felismerték Harry Potter hangját. – Lumos. – Ekkor látták meg, pontosan mit is csinál.
Az arany cikeszből, amiről fogalmuk sem volt, hogyan is kerülhetett hozzá, egy fekete követ vett ki. Majd csukott szemmel háromszor megforgatta a tenyerén, és úgy állt, mint, aki szellemet lát.
- Fájni fog? – kérdezte.
Majd kicsivel később másfelé nézve így folytatta:
- …éppen most, amikor megszületett a fiad… annyira sajnálom, Remus…
Így már abban biztosak lehettek a lányok, hogy az egyik szellem Remus Lupin, a korábbi Sötét varázslatok kivédése tanáruk.
- Velem maradtok? – jött az újabb kérdés az ijedt fiútól. - Ők nem fognak látni titeket?
 Ez arról adott bizonyosságot, hogy tényleg nem csak egy szellemet lát.
- Maradj mellettem! – kérte Harry valakitől, és az arca, valamint a tekintete elárulta, hogy az édesanyjához beszél.
Erről Alicenek eszébe jutott Edevis tükre, és Piton legfőbb vágya, így nem tudta nem elképzelni, ahogy a nő megcsókolja, majd kézen fogva sétál Perselussal. Egy kósza pillanatig még arra is gondolt, hogy a túlvilágon talán mindez valóra válhat, de aztán eszébe jutott, hogy ott van Harry édesapja, így rögtön újra könnybe lábadt a szeme, hiszen Perselus egyedül volt, teljesen egyedül…



Miután Harry elindult, a lányok szótlanul követték őt, mintha nem is saját maguk irányították volna a lábukat.
A fiú pedig két halálfalót követve jutott el Voldemorthoz és annak kíséretéhez.
Mikor Alice meglátta a nagyurat, olyan méreg és bosszúvágy lett úrrá rajta, amilyet elképzelni sem tudott korábban. Legszívesebben megölte volna a köpeny alól, nem érdekelve, hogy utána a hívei azonnal végeznének vele.
Alfri tudva, hogy mikre gondolhat Ali, így erősen szorította a kezét. De miután kimondta a Sötét nagyúr a halálos átkot, és az egyik nő biztosította a többieket arról, hogy tényleg halott Harry, elvesztette ő is minden erejét.
Halkan lekuporodtak a földre, és nem akarták elhinni, hogy az utolsó esélyük is szertefoszlott. Már tényleg nem volt mibe kapaszkodniuk.
Szerencsére nem álltak útban, amikor elmentek a halálfalók a nagyurukkal. De még távolról is láthatták a szívfacsaróan szomorú arcát Hagridnak, miközben cipelte Harry testét, és ez mindent még valóságszerűbbé tett.
Miután már nem voltak se nem látó, se nem hallótávolságban, Alice levette róluk a köpenyt.
- Sajnálom, de már úgy éreztem, hogy megfulladok alatta – mondta.
- Hidd el, én is! – felelte Alfri. Az ő korábbi ereje és tartása is szinte teljesen odaveszett. – Mi lesz így velünk? Mi lesz a varázsvilággal, a muglikkal? Ki fogja őket megvédeni Voldemorttól és a csatlósaitól? Először elveszítjük Dumbledoret, majd Perselust, végül még Harryt is… Ki fog minket megmenteni ettől a szörnyűségtől? Ki fogja mindezt helyrehozni? – közben a földet ütötte az öklével.
- Annyi mindent átéltünk már, mégsem láttalak még soha ennyire… - nehéz volt a megfelelő szót megtalálnia Alinek – reményvesztettnek.
- Alice, hogy ne lennék az? Talán te nem vagy? – Közben felállt a földről. – Talán te még mindig hiszel abban, hogy minden helyre jöhet? Hiszen a te apukáid haltak meg! – A könnyek teljesen elködösítették a szemét.
- Igen – jött a váratlanul egyenes válasz. - Még szép, hogy hiszek benne.
- De… - elakadt Alfri.
- Mindig van remény, drága barátnőm, mindig van remény. Amúgy is, nekem valami furcsa volt azzal a nővel, aki odament megnézni, hogy tényleg halott-e Harry – mondta.
- Ezt meg, hogy érted? – Közben letörölte a könnycseppeket az arcáról.
- Úgy, hogy mintha kérdezett volna valamit Harrytől.
- Ne mond, hogy te ezt innen láttad?
- Már pedig de! A másik pedig az, hogy az a nő nagyon hasonlított Draco Malfoyra. Talán… Nem is tudom… Lehet, hogy csak én képzelem be mindezt, de talán a fiáról kérdezett valamit, vagy tudta, hogy már többször is megmentették őt Harryék, mint azt ma megtudtuk, és ezért azt hazudta, hogy Harry halott. Talán a halálfalók közül is van, akinek elege van ebből az egészből. És azt is hozzátenném, hogy Perselus tavaly elmondta, hogy Draconak kellett volna megölnie Dumbledore professzort, amibe teljesen tönkrement a fiú.
- A szülők pedig nem akarják tovább nézni a gyermekük kínzását, és az első adódó alkalommal el is szöknének. Így pedig nem is lenne meglepő, ha a nagyúr bukását akarnák – fejezte be a gondolatmenetet Alfreda.
- Ahogy mondod – mosolygott végre kicsit Alice. – Én hiszem, hogy Harry még él, hisz hogyan hagyhatta volna, hogy párbaj nélkül megölje a nagyúr, ha nem valamilyen nagyobb tervnek volt ez a része?
- Talán…
De ekkor Alice egy követ látott megcsillanni a földön.
- Csak nem? – örült meg rögtön a szíve.
- Mi az? Mit találtál? – kérdezte izgatottan a barátnője.
- Szerintem ez az a kő, ami Harrynél is volt. – Nézett boldogsággal teli arccal a barátnőjére. – Ami által láthatta a szeretteinek a szellemét.
- Ó! – tette a szája elé a kezét Alfri. - Akkor mire vársz még? Fogd meg!
Alice sóhajtott egy nagyot, megölelte a barátnőjét, majd felvette a földről a követ, amiből szinte kirobbant a szürke, félig átlátszó Perselus, majd Alice édesapja is.
- Apa! Apa! – fordult mindkét férfihoz. – El sem hiszem, hogy újra látlak titeket! – zokogta örömében.
- Ó, Alice! – mondta az édesapja. – Kérlek, ne sírj! Itt vagyok, és mindig is itt voltam veled, csak te nem láttál, de most már ezt is sikerült elérned.
- Annyira sajnálom, apa, hogy nem sikerült megmentenünk. Annyira próbálkoztunk, de elkéstünk… - magyarázkodott.
- Alice, nem kell, hogy bocsánatot kérj! Egyszer mindenkinek eljön az ideje, és ez ellen nem tehetünk semmit sem. Amúgy is, már egyszer végignéztem, hogyan gyászolsz, ne kelljen még egyszer! – Az a nyugalom és szeretett, ami áramlott a férfiból, rendkívül hiányzott már Alinek. Csak most jött rá, hogy mennyire is.
- Bárcsak megölelhetnélek. Bárcsak… - Annyi mindent akart még mondani, de mégsem sikerült neki.
- Tudom, Alice. Mindent tudok.
Majd Perselusra nézett, aki egy halvány, de annál kedvesebb mosollyal figyelte a társalgást.
- Ó, és te, drága pótapám! Úgy sajnálom azt is, ami veled történt. Ott voltam végig, ott voltam a barlangban, és hallottam a beszélgetésedet vele – nem mondta ki a nevét, egyszerűen nem akarta –, és ahogy a kígyó neked esett. Amikor Harry bement hozzád, akkor én és Alfri is ott voltunk. Láttam… láttam, ahogy kihunyt a fény a szemedből. Az egyszerűen szörnyű volt… Semmihez sem fogható – mesélte.
- Én drága, egyetlen Alicem! Abban teljesen biztos voltam, hogy nem fogtok Alfredával sokáig a Szükség szobájában maradni, éppen ezért küldtem el a láthatatlanná tévő köpenyt. De abba bele sem mertem volna gondolni, hogy végig hallgatod és nézed az utolsó pillanataimat. Túlságosan lebecsültelek, amit sajnálok. Nagyobb elővigyázatossággal kellett volna ügyelnem rád.
- Ne! Nehogy még egyszer bocsánatot kérj! Nem teheted, így is túl sokszor tetted már! Örülök, hogy sikerült Harryt követnünk, mert enélkül a követ sem találtam volna meg, és akkor most nem beszélgethetnénk – jelentette ki Alice.
- Te mindig eléred, amit szeretnél, ezt már ideje lenne megtanulnom – így Piton mosolyogva.
- Bizony ám!
- Kedves Alfreda! – kezdte Ali édesapja a másik lányhoz fordulva, aki eddig tisztes távolságból figyelt. – Úgy hiszem Perselus nevében is mondhatom, hogy rendkívül hálásak vagyunk neked, amiért ennyire odaadó és hűséges barátnője vagy Alicenek, és szó szerint a végsőkig támogatod őt. Rendkívüli ifjúhölgy vagy, és örülök, hogy a lányom rád talált. És csakhogy tudd, ha tehetném, most megölelnélek – mosolygott a férfi.
- Igazán köszönöm ezeket a szép szavakat – mosolygott vissza meghatódottan Alfreda. – De, mint azt ön is tudja, Alice is mindig ott volt nekem, amikor szükségem volt rá.
- Tudom. Tudom jól…



Ahogy abban a lányok is bíztak, Harry tényleg élt, és le is győzte Voldemortot, és amiért Alice talán még hálásabb is volt, tisztázta Piton nevét.
Miután az édesanyjának elmesélt mindent arról, hogy min ment keresztül Perselussal, a nő olyan büszke volt rá, mint még soha. De hatalmas nagy bűntudata is volt a férfi miatt, és amiért ő nem hitt benne. Alice végül rávette az anyját, hogy higgye el, Piton szelleme ott van velük, és tudja, hogy mindent bán.
Az édesapja hosszas győzködés után sem ment bele, hogy Alice meséljen a kőről Angelának. Tudta, hogy nem kevés időbe tellett neki túltennie magát rajta, és nem akarta, hogy mindez előröl kezdődjön.

Alfreda talált magának egy kvibli férjet, akivel rendkívül boldogak voltak, és két kislányuk is lett, ráadásul mindkettőjük varázserővel született. Felismerve a tényt, hogy tényleg a másoknak való segítség és tanácsadás az, ami a legtöbb örömet okozza neki, ő lett a Roxfort első pszichológusa.
Alice valóra váltva az álmát, Bájitaltan tanárnő lett a Roxfortban, bár továbbra is nagy érdeklődést mutatott a Sötétvarázslatok kivédése iránt, és idővel annak a tanárja iránt is, aki egy rendkívül sármos férfi volt, bár Alicenél hét évvel idősebb (ezért nem is ismerhették egymást tanulmányaik során), szintén volt mardekáros, csupa szív, de hozzá hasonlóan ravasz személy volt. Az édesanyja, a párja, Alfri és a két apukája is áldását adta a kapcsolatukra. A vak is láthatta, mennyire egymáshoz illenek.
Természetesen Lunát is, amint tudta, beavatta mindenbe. Az akkor még hollóhátas lány nem lepődött meg igazán Alice és Piton kapcsolatán, inkább azon, hogy ő nem jött rá sajátmagától, pedig annyi jel utalt erre.
Az iskola befejeztével Luna külföldre utazott, hogy különleges vadállatokat keressen. Az egyik ilyen útján ismerkedett meg Rolf Salamanderrel, aki arról volt híres, hogy veszélyes varázslények trófeáit gyűjtötte. Rövidesen összeházasodtak és Afrikában telepedtek le, majd két fiúk született.
De ezután is tartotta Luna és Alice a kapcsolatot egymással. Hol Lunáék látogattak haza, hol Alice-ék töltöttek pár hetet Afrikában. Szerencséjükre pedig a férjeik is nagyon jól kijöttek egymással.
 

13 évvel Perselus halála után

- Hova mész? – kérdezte Alicetől a férje.
- Csak sétálni egyet – füllentett.
- És ahhoz miért is kell a Feltámadás köve? – húzta fel a szemöldökét a férfi.
- Hogyha tudod, akkor minek kérdezed? – Nagyon könnyen felkapta a vizet Ali, aminek a fő oka az volt, hogy kilenc hónapos terhes volt.
- Csak kíváncsi voltam, hogy elmondod-e az igazat – felelte, közben elővéve azt a féloldalas mosolyát, aminek sohasem tudott ellenállni a felesége.
- Jól van! Bevallom, hogy nem mondtam igazat, de tudod, hogy nem szeretek arról mesélni, hogy mi is zajlik ezeken a beszélgetéseken.
- Tudom, drágám, és hidd el, megértem!
- Hmm… Tényleg sikerült kifognom az egyedüli embert, aki nem tartja furcsának, hogy még ennyi év után is rendszeresen beszélek az apukáimmal szellemeivel – jegyezte meg.
- Hát igen, nagyon szerencsés vagy – kacsintott a férfi.
- Na jó, azért ne essünk túlzásokba! – Majd indult volna kifelé.
- Ugye tudod, hogy már annak is örülök, hogy bemutattál nekik, és hagytad, hogy párszor beszélgessek velük? – kérdezte őszintén a férje.
- Tudom, drágám.

- Már alig lehet rád ismerni – mondta mosolyogva Perselus.
- Ezalatt azt érted, hogy kétszer akkora vagyok, mint voltam? – jött elő újra a sértődékeny, kismama énje.
- Dehogyis!
- Alice – kezdte komolyan az édesapja –, beszélgettünk Perselussal.
- Ajaj! Ez nem kezdődik jól – állapította meg a lányuk.
- Mi csak azt szeretnénk megtudni, hogy mi lesz a további terved velünk, azután, hogy megszületik a gyermeked? – tért rá a lényegre Piton.
- Ó! – fagyott le Ali. – Ezen nem is gondolkodtam.
- Pedig szerintünk kellene – folytatta Perselus. – Azok után, hogy egy új személynek adsz életet, nem biztos, hogy olyan sokat kellene a holtakkal foglalkoznunk.
- Ti számomra sohasem lesztek halottak, többé már nem. Egyszer is elég volt elviselnem az elvesztéseteket – jelentette ki makacson. – És szeretném, ha az unokáitok is megismerhetnének titeket.
- Alice, azt te sem gondolhatod komolyan, hogy halott, szellem nagyapákat szeretnél a gyermekeidnek – volt igen komoly az édesapja.
- Nem, de… - Most tényleg nem tudta, hogy mivel is érvelhetne. – Akkor is szeretném, ha megismerhetnének titeket.
- De meg is fognak, általad – hívta fel rá a figyelmét Piton.
- Te mindent elmesélsz majd nekik, amit tudniuk kell rólunk, ha gondolod, akkor ki is színesítheted a dolgokat – tette hozzá a másik férfi.
- Rendben – bólogatott könnyekkel teli szemekkel Alice. – De én akkor is el fogok néha jönni hozzátok, és beszélni veletek.
- Ez ellen nincs is semmi kifogásunk, de akkor se felejtsd el, hogy mi mindig ott vagyunk veled, és mindig is ott leszünk, addig a napig, amíg nem csatlakozol hozzánk – mondta Perselus.
- Tudom – most már tényleg sírt Ali.
- Kérlek, ne sírj! Nincs rá okod – kérte az édesapja. – Most csak örömkönnyeid lehetnek.
- Örülök is, hogy olyan apukáim vannak, akik sohasem hagynak el.

Alicenek először kislánya született, akit Alfreda Lunának hívtak, és a keresztszülei Alfri és a férje lettek. Ez a lány kívülről egy az egyben az édesanyja volt, míg belül az édesapja tulajdonságait örökölte. Két év múlva, pedig megszületett Harry (az apukái nem szerették volna, ha róluk nevezi el őt), aki pedig kívülről volt olyan, mint az édesapja, belső tulajdonságokat tekintve azonban Alicere húzott. A keresztszülei pedig nem mások lettek, mint Lunáék.
Mielőtt meghalt Alice, átadta gyermekeinek a feltámadás kövét, így ők is beszélhettek vele, amikor szükségük volt rá. Ali pedig csatlakozhatott a szüleihez, és az addigra már szintén eltávozott férjéhez és Alfredához…

  
VÉGE