2015. december 1., kedd

Oda... - 6. fejezet – Múlt idéző, fordulatot rejtő este

- Akkor sem értem, mi ez az egész – jegyezte meg Kili, miközben útban voltunk Thorin bácsihoz. – Most mulatozni vagy tanulni fogunk?
    - A kettőt együtt, Öcsém – feleltem, és igazából már nagyon vártam a dolgot. Reméltem, hogy majd Balin is betársul hozzánk. Kicsi korunkban is rengeteg időt töltöttek velünk Thorin bácsival együtt, és mesélték a sok izgalmas történetüket, én pedig ilyenkor mindig magamat képzeltem a bácsikám helyébe.
    - Ha te mondod, Bátyám – adta be a derekát.
    - Fili, Kili, gyertek beljebb! – üdvözölt minket a bácsikám, amint megérkeztünk, és ahogy reméltem, az éppen nálunk vendégeskedő Balin is vele volt.
    - Bácsikám, Balin! – üdvözöltem én is őket, majd az öcsém is ugyanígy tett.
    - Szervusztok, Fiúk! – köszönt Balin.
    - Reméltem, hogy te is csatlakozol hozzánk – vallottam be nagy vidáman.
    - Ez igazán kedves tőled, Fiam.
Közben a bácsikánk már hozta is a nagy korsó söröket, amik még rossz emléket idéztek bennem, de végül legyőztem a félelmemet, és jóízűen belekortyoltam a sajátomba. Ezután – ahogy az be volt ígérve –, hosszasan magyarázták, hogyan tudunk vidáman italozgatni úgy, hogy közben nem rúgunk be. Nagyon érdekes praktikákkal láttak el minket, de Kilit láthatólag untatták.
    - Ennyire azért még csak nem vagyunk érdektelen, öreg törpök számodra! – jegyezte meg szarkazmussal a hangjában Balin, miután egy nagyot ásított az öcsém.
    - Ó, sajnálom! – szabadkozott, és látszott rajta, hogy valóban szégyelte magát. – Nem akartam illetlen lenni.
    - Drága Kili, neked sohasem ment igazán az érzelmeid leplezése. Ebben jócskán hasonlítasz édesanyádra – jegyezte meg Thorin bácsi.
    - Valakinek rá is kellett ütni – kacsintott egyet, majd az eddigieknél vidámabban kortyolt bele az italába.
    - Mesélj valamit, Kedves fiam! – kérte Balin. – Hogyan mennek a dolgaid?
    Nagyon kíváncsi voltam, mit fog erre válaszolni Kili, hiszen az adott hangulatától függött, mennyire volt beszédes éppen, és hogy az ilyen kérdéseket letudta-e egy pár szavas válasszal, vagy bővebben ecsetelte a dolgait.
    - Remekül. Több, mint jól. – Úgy tűnt, az előbbi helyzet állt fent.
    - Kicsit bővebben! – ráncolta a homlokát Balin.
    - Minden a legnagyobb rendben. Rengeteget edzem, igyekszem sok időt tölteni a barátaimmal, és persze a bátyámmal, amikor épp nem zárkózik be a történelem könyvévvel a szobájába. Tudom, tudom…
emelte fel védekezés gyanánt mindkét kezét, mielőtt közbevághatott volna a bácsikánk. - Én is jobban tenném, ha az ő példáját követném és tanulnék, de sajnálom, egyszerűen nem tudom rávenni magam. Ez nem én vagyok, és kész. De nem is én leszek Erebor jövőbeli királya, úgyhogy ez annyira nem végzetes hiba, nem igaz? – Látszott a tekintetén, mennyire vágyott a helyeslésre, mintha az nem egy nyílt tény lett volna, melyikünk volt a trónörökös.
    - Én nem ítéllek el, Öcsém – mondtam, mielőtt a többiek megszólalhattak volna, Kili pedig egy féloldalas mosollyal jutalmazta a gesztusomat.
    - Ahogy én sem – jegyezte meg Balin, majd várakozással teli Thorin bácsira nézett.
    - Természetesen én sem ítéllek el, Kili – mondta végül. – Te más vagy, és ezzel nincs is semmi baj. Remek harcos vált belőled az évek alatt, amivel szolgálhatod majd a népedet; és okos is vagy, ezáltal pedig tanácsokat adhatsz majd a bátyádnak, ha eljön az ideje – folytatta komolyan, miközben összekulcsolta a kezét az asztalon, Kili pedig erősen bólogatva mérlegelte a bácsikánk szavait.
    - Köszönöm, amiket mondtál, igyekszem a jövőben ezek szerint cselekedni.
    - Tudom. – Majd Thorin bácsi felemelve a korsó sörét, ivott az öcsém egészségére.
    Ezután pedig, ahogy arra számítottam, ismét előjöttek Balinnal a régi történeteik, amiket a szokásos lelkesedéssel hallgattam, és már alig vártam, hogy végre én is harcolhassak, és legyenek saját élményeim, amiket majd az én fiatalabb rokonaimnak mesélhetek. 



De ekkor sem maradhatott el a vidám dalolászás sem. Elénekeltük a szokásos énekeket, Thorin bácsi pedig fellélegezhetett: Kili kivételesen egyikben sem hibázott. Régen szokása volt, hogy direkt elrontotta a szövegeket, igaz, Balint és engem sohasem tudott átvágni, de a bácsikánk elhitte, hogy annyi év után sem volt képes megtanulni pár egyszerű dalocskát.
    A végére maradt a személyes kedvencem, amitől mindig szomorú lettem, de közben nagyon elszánt is  Erebor visszafoglalásával kapcsolatosan:

Hol zord Ködhegység elmarad,
Ős tömlöcében a föld alatt,
Hajnal előtt útra kelők,
Hajtunk bűvös fényt: aranyat.

Hajdan hatalmas törpvarázs,
Harangozott a kalapács,
Hol fénytelen sok tárgy pihen,
S a hegy tág gyomra néma ház.

Sok régi király, tünde-úr
Nyert kincset számolatlanul,
Mit törp csinált: a napvilág
A kardra ékkőként szorul.

Ezüst nyakláncokon csillagok
Kelyhei, sárkányszáj lobog
A koronán, s mintái tán
Nap s hold szálát összefonók…[1]

- Igazad volt, Fili – jegyezte meg Kili, miközben visszafelé sétáltunk a szobáinkba. – Egyben mulatságos és tanulságos is volt ez az este.
    - Ennek igazán örülök – tettem a kezemet vállára, amit kicsit meg is szorítottam. – Kili! – várt komolyabbá a hangom, amit ő is észrevett, így megállt.
    - Igen?
    - Tudom, hogy már sokszor beszéltünk erről, de attól még muszáj újra és újra elmondanom – kezdtem bele.
    - Mit? – ráncolta a homlokát úgy, mint aki kicsit félt, merre fog elmenni ez a beszélgetés; pedig semmi rosszat nem akartam kihozni a dologból, sőt.
    - Sohase hidd, hogy kevesebb vagy nálam, vagy hogy csalódást okoztál nekünk, mert más vagy. A másság nem rossz dolog, Kili. Ezt kérlek, ne feledd! – mosolyogtam rá, és ahogy a férfivá érett öcsém arcát néztem, szeretet és büszkeség árasztotta el a lelkem legmélyebb bugyrát is. 




- De ugye tudod, Fili, hogy te sem vagy ám átlagos. Ugyanúgy különleges vagy, mint én, csak másként. Hisz melyik kisgyerek készül már azóta királynak minden egyes porcikájában, hogy megtanulta kimondani magát a szót? – nézett rám ő is mosolyogva, és valószínűleg hasonló érzések ragadták el, mint engem.
    - Azt hiszem, igazad van – adtam be a derekamat, mert mi tagadás, nem volt átlagos életfelfogásom, és ebből kifolyólag megszokott életvitelem sem.
    - Én viszont tudom, hogy mindkettőnknek igaza van. Úgyhogy ezentúl egyikünk se becsülje le saját magát, rendben? – akarta nyomatékosítani ezt.
    - Rendben.
    Majd egy ölelés után ki-ki a saját szobája felé vette az irányt. Ekkor azonban megláttam Nárint, aki nem messze ballagott elfelé, engem pedig hirtelen elfogott a bátorság, így odarohantam hozzá.
    - Nárin! – szóltam neki. Ő, amint hátranézett, megilletődve köszönt, majd valami olyasmit hadart, hogy most nem ér rá, és mielőtt esélyem lett volna maradásra késztetni, már el is rohant. Viszont otthagyott valamit maga után: egy papír cetli volt, amin gyönyörű kézírással egy vers szerepelt. Nem tudtam megállni, hogy ne olvassam el. Biztos voltam benne, hogy ő írta, hiszen ilyen szépen csak egy nő írhatott, méghozzá nem is akármilyen nő.

Rád várok

Hajam a nap,
    Szemem az ég,
    S fülem a mező,
Mely hangod jelzésére vár és hallgat.

Az arcom kezed simogatására számít,
S kezem arcod érintésére vágyik
Hogy ki vagy, nem tudom,
De itt állok, és csak rád várok

 Nagyon meglepett ez a vers, ami nem jelenthetett mást, minthogy a látszólagos rideg természet egy művész lélek álcája volt; másrészt pedig azt, hogy vágyott valakire Nárin. Talán még maga sem tudta, kire, de vágyott erre a személyre. Valamint abban is biztos voltam, hogy amint észreveszi, hogy elhagyta a papírját, tudni fogja, hogy nálam van, ami újabb bonyodalmakat sejtetett. De legalább már nem csak az ő birtokában volt kényes információ rólam, hanem fordítva is igaz volt a dolog. Ez egy meglepő fejlemény volt aznap este, amit egyáltalán nem bántam.


[1] Idézet J. R. R. Tolkien A Hobbit című regényéből. Fordította N. Kis Zsuzsa

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)