2016. február 28., vasárnap

Oda... - 11. fejezet ~ Múltban feltárt különcségek



A napok mintha felgyorsultak volna. Észre se vettem, hogy már két hete járok segédkezni Dofirnak. Minden nap, reggeli után már a házánál voltam, és jócskán ebédidő utánig dolgoztunk. Bár azt hitte, hogy a segítségem miatt egyre korábban végzünk majd, de onnantól kezdve, hogy hírét vette, én is beálltam kovácsnak, számos új megbízója lett.
Sokan jöttek oda beszélgetni hozzám, amire korábban is volt már példa, de most mégis mindenki meg volt illetődve. Az egyik törpifjú kijelentette, hogy sohasem hitte volna, hogy egyszer izzadtan, kétkezi munkát végezve fog látni, és hogy ezáltal még inkább nőttem a szemében. De sok más ehhez hasonló kijelentéssel találkoztam ebben a két hétben, amiket igyekeztem kellő udvariassággal fogadni, de közben nem akartam fellengző se lenni. Közöltem mindnyájukkal, hogy én is ugyanolyan törp vagyok, mint ők, csak éppen kicsit nagyobb teher nyomja a vállamat, de ettől még nem érzem magam felsőbbrendűnek. Tudatni akartam a néppel, hogy nem kell távolságtartónak lenniük velem. Bár igaz, hogy a törplányok közeledésétől sokszor megriadtam a múltban, de már más voltam, sőt, egyre inkább kezdem azt érezni, hogy egy bizonyos törplány közeledésének nagyon is örülnék. 


Nárint azonban nem láttam azóta, amióta kihallgattam a testvérével való beszélgetését. Pedig mindig kerestem a szememmel, amikor épp nem a szobámban voltam, viszont a szemeim nem találták azt a gyönyörű kék szempárt.
Érdekes, hogy míg egy éven át szinte el sem hagytam a szobámat, addig az elmúlt hetekben, pont, hogy alig töltöttem ott némi időt. Amint Dofirral befejeztem az aznapi munkát, gyorsan megebédeltem, majd vagy vettem egy forró fürdőt és beszélgettem Kilivel mindenféléről, vagy pedig együtt harcoltunk.
- Fili! – kezdte az aznapi ebédelésünk közben, mivel igyekezett a falánkságát csökkenteni, és megvárni mindig az ebédeléssel, amiért nagyon is büszke volt magára.
- Mondd csak, öcsém!
- Elhatároztam magam – kezdte komolyan. – El szeretném én is olvasni azt a végtelenül hosszú könyvet a népünk múltjáról, amibe te egy teljes éven át belefeledkeztél.
Ezzel ismét meglepett. Bár tudtam, hogy most tényleg, komolyan elszánta magát, de ilyen hamar még nem számítottam arra, hogy beleveti magát a népünk múltjába.
- Ó, ennek örülök – feleltem kedvesen rámosolyogva. – Amint megebédeltünk oda is adom, rendben?
- Rendben.
- Egyébként nem baj, ha ma tisztálkodás után kicsit egyedül sétálgatok. Úgy érzem, ki kell szellőztetnem a fejemet. Annyira lekötött a munka és az edzés, hogy már hiányoznak a magányos elmélkedéseim – vallottam be félénken. – Lehet, hogy emiatt különcnek hiszel, de nem tudom megtagadni azt, aki vagyok. Én igenis szeretek egyedül gondolkodni és közben sétálgatni a természetben.
- Pont emiatt vagy te a legalkalmasabb személy, hogy átvedd a trónt Thorin bácsikánktól. A különcséged tesz igazán megfelelővé erre a feladatra. – Nyugalmat és kedvességet árasztott a mosolya és a tekintete. Semmilyen túlzást vagy hazugságot nem éreztem a szavaiban.
- Kili! Kili! – ráztam a fejem szintén mosolyogva. – Miért tudsz te folyton meglepni?
- Mert ez az én különcségem. Kiismerhetetlen vagyok, még a saját bátyám szemében is. De ez nem baj – nyugtatott meg. – Ez igenis nem baj. Én nem bánom, hogy különc vagyok. És lehet akárhány barátom, igazán csak te látsz át a mosolyom mögött, csak te látod, hogy van mély oldalam is. Mármint Thorin bácsi és édesanyánk is igyekeznek megérteni engem, de te jársz a legközelebb az igazsághoz.
- Egy nap igenis teljesen meg foglak érteni. Ígérem, öcsém! – adtam a szavamat.
- Legyen úgy! – emelte a poharát, majd ivott két nagy kortyot.

- Tessék! – adtam a kezébe a kért könyvet a szobámban.
- Szent szakáll! – rántotta le a kezét. – Ez aztán tényleg tartalmas, és még kézi fegyverként is lehetne használni, már aki elbírja – nevetett, majd imitálásként a magasba emelte a könyvet.
- Ne riasszon el a vastagsága! Durin leszármazottja vagy te is, így biztos vagyok benne, hogy szintén nagy lelkesedéssel fogod majd olvasni – veregettem meg a vállát.
- Remélem, tényleg igazad van. Magam számára is csalódás lenne, ha a népünk múltjának a története nem kötne le – jelentette ki.
- Biztosan le fog – zártam le ezzel a beszélgetést.
- Akkor nem is zavarok, tisztálkodj, és utána sétálgass nagy merengések közepette! Én elleszek. – Majd el is ment.

Legalább fél órán keresztül pihentem a forró fürdőben. Legszívesebben ki sem szálltam volna belőle. Az izmaim elernyedtek és majdnem el is aludtam. De végül erőt vettem magamon és kiszálltam a kádból. Ami igencsak jó döntésnek bizonyult, mivel, amint kinéztem az ablakon, nem mást láttam sétálni az erdő felé, mint Nárint. Azonnal megtörölköztem és felöltöztem, majd rohantam is oda, ahol pár perccel előtte láttam. Már jócskán bent voltam az erdőben, a szívem pedig majd ki akart ugrani, amikor végre megtaláltam.
- Nárin! – kiáltottam utána. – Kérlek, ne menekülj!
Megállt, de nem nézett hátra. A kézfejeit ökölbe szorította, és láthatólag remegett is.
- Ne félj tőlem! – kérleltem. Borzasztó volt maga a gondolat, hogy ennyire ijesztő lehetek számára. – Nem akarlak bántani, vagy bármi olyasmire kényszeríteni, amit te nem szeretnél.
- Tudom – felelte, majd szépen lassan megfordult, kifújva ezzel a levegőt, a kezeit pedig fokozatosan felszabadította a szorításból. – Jól tudom, Fili.
- Akkor meg miért menekülsz tőlem? – furdalt a kíváncsiság.
-  Mert gondoltam, hogy kínos lenne a találkozás.
- Szerintem pont, hogy minél inkább menekültél tőlem, annál kínosabb lett a dolog – mondtam. – Nárin, el sem tudtam képzelni, hogy mit is tehettem vagy mondhattam azon az estén. Rettegtem attól, hogy valami őrültséget csináltam. Te pedig nemhogy nem mondtad el, de szabályosan menekültél előlem, és még most is azt tennéd, ha végre nem találtalak volna meg.
- Úgy voltam vele, hogy trónörökösként bármikor megtudakolhatod, hol is lakom, és majd rákérdezel – magyarázta, és végre a szemembe nézett.
- Hát ilyennek tartasz, aki közli veled, hogy te vagy a leggyönyörűbb törplány, akit egy napon szívesen elvenne, és utána felkeres az otthonodban és kényszerít, hogy tényleg így tegyél. Hát ilyennek látsz engem? – kérdeztem kétségbeesve, mert, ha tényleg így volt, tudtam, hogy még a barátság is esélytelen közöttünk.
- Nem, hát ez az! – végre úgy éreztem, hogy megtörik nála a jég. – Annyira felsőbbrendű voltál mindig is a szememben, akit más nem is érdekel, csak a harcolni tanulás, és hogy egy nap király legyen. Amitől én…
- Úgy gondoltad, hogy nagyképű vagyok, akit igazán senki és semmi nem érdekel? – lettem egyre zaklatottabb.
- Nem, tudtam jól, hogy az elszántságod abban gyökerezik, hogy mennyire fontos számodra a nép.


- Most már egyáltalán nem értem, hogy mi is a bajod velem – mondtam őszintén.
- Az, hogy mindig is féltékeny voltam rád – mondta ki végre a kulcsmondatot.
- Féltékeny? – Próbáltam végigvenni, hogy miért is lehet a felsoroltak miatt féltékeny rám egy törplány, de nem jutottam sokra.
- Igen, mivel én más vagyok, mint a többi nő – sóhajtott egyet. – Engem vonz a harc és a kaland.
- Ó, tényleg! Hiszen hallottalak, amikor a testvéreddel beszélgettél, két hete - vallottam be. Itt volt az idő, hogy mindennemű titkolózással felhagyjunk.
- Micsoda? – nyíltak nagyra a szemei. - És nem is mondtál erről semmit?
- Én szerettem volna, csakhogy nem találtalak. A feltevéseiddel ellentétben, pedig eszembe sem jutott, hogy az otthonodban zaklassalak. Egyébként ekkor tudtam meg, hogy mi is történt.
- Értem. Azt hittem, hogy közben eszedbe jutott, vagy…
- Vagy mi?
- Vagy, hogy csak színlelted, hogy nem emlékszel rá, mert megbántad, amit mondtál – épp közbe akartam vágni, de ő azonnal folytatta. – De, hogy őszinte legyek, ezeket csak azért vetettem fel magamban, hogy ne is gondoljak bele, hogy valóban komolyan gondoltad, amit mondtál, csak kellett az ital ahhoz, hogy tényleg kimond mindezt – nézett lefelé.
Én közelebb mentem hozzá, és megérintettem az arcát, hogy a szemembe nézzen.
- Az igazság az, hogy tényleg te vagy a legszebb törplány, akit valaha láttam, amire akkor este csak tudat alatt jöttem rá, ezért is csak az alkohol hatására mondtam mindezt neked, és utána szépen el is felejtettem – néztem a kékségbe bele, és szerencsére meg sem próbálta ismét elkapni a tekintetét Nárin, hanem nyíltan nézett rám. – Sajnálom, hogy megrémisztettelek, és hogy úgy érezted, menekülnöd kell tőlem.
- Én sajnálom, hogy feleslegesen féltem és menekültem – mondta. – Nem tudom, mi ütött belém, Fili. Én nem szoktam félni senkitől és semmitől, de a gyomromban lévő idegesség mindig megjelenik, amint eszembe jutsz – nyílt meg végre teljesen. – Ami nem tetszik, vagyis, nem vagyok ehhez hozzá szokva. Ilyen nem szokott velem előfordulni.
Láttam, hogy mennyire érthetetlenül áll a dolog előtt.
- Hidd el, velem sem fordult elő, hogy olyanokat mondjak egy lánynak, mint amiket neked mondtam. És egyáltalán, hogy érdeklődjek egy lány iránt – ráztam a fejem, és kezdtem egyre inkább zavarban lenni.
- Úgy látszik, nem is különbözünk annyira – mosolygott rám.
- Igen, úgy látszik.
- Kössünk egyezséget! – ajánlottam fel.
- Hadd halljam!
- Szóval, nem fogunk menekülni egymás elől, és részegen kijelenteni zavarba ejtő dolgokat – mondtam.
- Eddig tetszik.
- És próbáljuk megismerni egymást. Lassan, nyugodtan. Nem sietünk sehova – folytattam.
- Ez kifejezetten jól hangzik – állapította meg. – Tényleg meg kéne mindezt próbálnunk, úgyhogy megegyeztünk – nyújtotta felém a kezét, amit gyengéden megfogtam, és közben kedvesen rámosolyogtam, amit ő viszonzott.
- Akkor nem is tartalak fel tovább, menj csak amerre indultál! – mosolyogtam rá.
- Rendben. Szervusz, Fili! – köszönt el tőlem.
- Szervusz, Nárin!



(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

2016. február 14., vasárnap

Oda... - 10. fejezet – Meglepetésekkel teli múltbéli nap



- Fili! – jött velem szembe az öcsém. – Sajnálom, amiért kiborultam! – kezdte.
- Ó, Kili, pont, hogy én vagyok, akinek bocsánatot kell kérnie. Igazad volt, tényleg nem volt szép tőlem, hogy ismét titkolózni akartam előtted. Nincs mentségem – mondtam, és közben igyekeztem elterelni a gondolataimat Nárinról. Most az öcsémmel kellett helyrehoznom a dolgaimat.
- Dehogyisnem, van mentséged. Tudom, hogy kiérdemeltem a bizalmatlanságodat. – Próbáltam volna közbeszólni, de Kili leintett a kezével. – Ne, hadd fejezzem be! Tudom, hogy sohasem voltam könnyű eset, állandóan dühkitöréseim voltak, és nem tudtam magamban tartani az érzelmeimet. A megfontoltság sem éppen az én asztalom, és az sem segített a mostani helyzetemen, hogy a minap lovaglás közben is elgyengültem, és engedtem, hogy a régi énem visszatérjen belém. De dolgozom rajta, bátyám, komolyan. – Sziklaszilárd elhatározottságot olvastam le az arcáról, de a hangja is rendkívül komolyan csengett. – Már negyvenhét éves vagyok, és érzem, hogy elérkezett az idő, hogy megkomolyodjak. De persze, tudom jól, hogy a közeledbe sem érhetek e téren, és nem is ez a célom, szimplán csak az, hogy magamhoz képest fejlődjék, és előrébb lépjek. A dühkitöréseimet igenis jól tudtam kezelni az elmúlt időszakban. Tényleg csak a mostani eset volt az, amikor elgyengültem. Remélem, mostanában ilyen nem fog újra előfordulni. Én tényleg igyekszem, Fili… Tényleg – félve nézett rám.
- Jaj, Kili! Nem kell ennyire kétségbeesned. Nincs veled semmi baj. Na, jó, annak azért tényleg örülnék, ha a dühkitöréseid és a verekedéseid, úgy ahogy vannak eltűnnének, de tudod jól, hogy eddig is megbirkóztam velük. Mindig is tudtam, hogy hatalmas lelked van, és mennyire rosszul érzed magad minden olyan eset után, amikor nem tudod kontrolálni a tetteidet – mondtam neki mosolyogva, miközben a vállára tettem a kezem. – Mindkettőnknek bőven van még miben fejlődnünk, míg el nem indulunk arra a bizonyos útra.
- Tudod, Fili, egyre többször gondolok rá, milyen is lesz, mennyi kalandban lesz részünk, milyen szép helyeken járhatunk majd, és milyen lesz az ősapáink kapuin belépni – láttam rajta, hogy izgatott. – Ezért is szeretnék jobb ember lenni. Hogy méltó legyek ezekre a kalandokra és Erebor visszafoglalására. Úgy érzem, végre kezd benőni a fejem lágya. 


- Azt látom! – voltam rendkívül büszke rá. – Ó! – korgott egyet a gyomrom. A Nárin dolog miatt el is felejtettem, milyen éhesen indultam hazafelé Dofirtól. – Úgy hiszem, nem ártana ennem kicsit.
- Veled tartok – tért vissza a szokásos vidámság az arcára.
- Ó, még te sem ebédeltél? – lepődtem meg boldogan.
- Éppenséggel igen, de sohasem árt egy kis repeta.
- Hát persze, Kili!
Majd a vállamra tette a kezét, és nyugodtan ballagtunk az ebédlő felé.

Miután jóllaktam, úgy döntöttem, ha már kibékültünk és megbeszéltük a dolgokat, akkor igenis el kell mondanom az öcsémnek, hogy mi az, amit elhallgattam tőle.
- Csodálom, hogy még nem kérdeztél rá, hogy mit nem mondtam el neked – hoztam fel a témát.
- Ó, hát, vártam, hogy magadtól mondd el – kortyolt bele a poharába.
- Rendben, akkor minek is húzzam az időt – sóhajtottam egyet, mivel egy kicsit megijedtem, hogy nem fog-e kinevetni. De elvileg változni és komolyodni szeretett volna, így abban a hittben voltam, hogy meg fog érteni. – Nemrég találkoztam egy kovács törppel, Dofirral, és megkértem, hogy tartson órákat nekem – feleltem, majd vártam a reakcióját.
Kili lassan bólogatott, és próbálta átgondolni, hogy miért is tehettem ezt.
- Öhm, hát az biztos, hogy nem erre számítottam – vallotta be. – De meglepődni egyáltalán nem lepődtem meg. Ez egyértelműen olyan dolog, ami rád vall. Nekem aztán eszembe nem jutott volna. De te más vagy, te több mindent akarsz tapasztalni és tanulni, ami a jövendő királyunktól szép gesztus, és egyben hasznos is – jegyezte meg elismerően.
Komolyan ettől féltem? Komolyan ettől a férfitól tartottam? Ettől a személytől, akinek igaza van abban, hogy már kezd benőni a feje lágy? Idő kérdése és még nálam is bölcsebb lesz. 


- Köszönöm, hogy így látod – mondtam végül. – Ez sokat jelent nekem.
- Sok sikert! De biztos, hogy remekelni fogsz ebben is – emelte fel az egészségemre a poharát.
- Igaz, ami igaz, ma megvolt az első órám, és jócskán meglettem dicsérve – feleltem, miközben próbáltam szerénységet csempészni a hangomba. Nem volt ez annyira nagy dolog, hogy hencegnem kellett volna vele.
- Azon lepődtem volna meg, ha nem így van, Fili.
- Ha már ilyen őszinték vagyunk, akkor lenne még valami, amit elszeretnék mondani neked – vettem mély levegőt. Muszáj volt valakivel megosztanom a Nárinnal történt dolgokat is, főleg, hogy most már mindent tudtam.
- Az igen, te aztán tényleg nem aprózod el mára a dolgokat, bátyám! De mondd csak! – mosolygott rám, majd hátradőlve várta, hogy belefogjak.
A legelejétől kezdtem el neki mesélni, onnantól, hogy Nárin nagyon furcsán viselkedett a szobámba való visszakísérésem után, és végül eljutottam az aznap délutáni fejleményekig.
- Húhúhú! – tört ki nevetésben. – Ezt nem hiszem el, Fili! Tényleg nem! – Legalább két percig kacagott jóízűen rajtam, én pedig csak bámultam rá karba tett kézzel, amitől még inkább fellelkesedett.
- Még mindig nem nevetted ki magad? – kérdeztem, miután már ráuntam a dologra.
- Hát nem… - Már a lábát is csapkodta kacagás közben.
- Én esküszöm, hogy itt hagylak, ha nem fejezed be! – fenyegetőztem, aminek az lett az eredménye, hogy az öcsém megrázta az fejét, majd beleivott a poharába, de ekkor rám nézett, és majdnem kiköpte a szájában lévő vizet az újabb kacagó rohamától.
- Méghogy neked nőtt be a fejed lágya! – kezdtem nagyon ingerlékennyé válni.
- Igazad van, sajnálom. – Most már tényleg megemberelte magát. – De akkor is, egyszer mulatozz kicsit, és máris ilyen kalamajkába keveredsz, ja és a jó kis másnaposságodról ne is beszéljünk. Látszik, hogy tapasztalatlan vagy.
- Miért, te sohasem mondtál kotyagosan, vagy éppen józanul hasonlókat egy-egy törplánynak? – Szinte biztos voltam benne, hogy sok lánynak vallott már szerelmet.
- Ha hiszed, ha nem, soha se mondtam senkinek, hogy ő a leggyönyörűbb törplány a világon, a házasság szót pedig ne is emlegesd előttem, nagyon nem állok még készen rá – rázta ki a hideg már a gondolattól is.
- Őszintén, ma már nem elsőre lepsz meg. Úgy néz ki, hogy ez a meglepetések napja – jegyeztem meg. – De ilyen is kell, nem igaz?
- Dehogynem. Viszont te, akkor is jó nagy zűrzavarba keverted magad. Egyrészt az, hogy nem emlékszel Nárinra, aki, mint az ma kiderült, már korábban is látott. Valamint ez a kijelentésed… Én akkor sem értem, hogy mondhattál ilyet neki – rázta a fejét, miközben ráncolta a homlokát. Látszott, hogy erősen gondolkodik. – Tényleg nem értem.
- Kár is lenne tagadnom mindezek után, tényleg ő a legszebb törplány, akit valaha láttam. És talán részegen még a korábbi emlékek is előtörtek belőlem – feleltem, hiszen ez tényleg valamelyest értelmet adott volna a dolognak.
- Megeshet. És Nárin tényleg szép és csinos lány. Sőt, még azt is megadom, hogy a legszebb törplány, akit láttam, de nem az én esetem – vallotta be az öcsém.
- Talán nem elég szőrös neked? – viccelődtem, mivel mindenki észrevehette, hogy Nárin kis, pihe, szőke arcszőrzetéhez hasonlót nem lehet látni a törpnők között. Mindenkinek, még a szőke hajúaknak is elég erős volt a szőrzetük.
- Nem, sőt, pont, hogy ettől igazán szép. De nem is tudom, valahogy nem az én esetem, és a többi törplány sem, akit eddig láttam. Valószínűleg ezért sem mondtam még senkinek sem, hogy olyan szépnek tartom, vagy ehhez hasonlóakat. Persze elviccelődök néhánnyal lánnyal, mivel elég kedvesek, sőt, van, aki kifejezetten jó barátom lett. De valahogy igazán senkihez sem vonzódok. Na, mindegy, ez van. Idővel azonban lehet, hogy változni fog – hagyta ennyiben a dolgot.
- Biztosan.
- Viszont tapasztalat híján nem igen tudok hasznos tanácsot adni neked – nézett rám szomorúan. – Sajnálom! Lehet, hogy én tapasztaltabbnak tűntem e téren, de igazából semmi komoly dolgom nem volt még senkivel sem. És szerintem nem is lesz még egy ideig. De ez nem bánt, most más a feladatom...
- Az, hogy kellőképpen megkomolyodj – fejeztem be helyette.
- Pontosan.
- Kili, esetleg nem tanítanál meg nyilazni? Gondoltam ezzel is bővíteném a harci tudásom. – Már korábban is megfordult a fejemben, de Nárin miatt teljesen elfelejtkeztem róla. 


- Ó, még szép, hogy megtanítalak! Mikor lássunk hozzá? – csapta le a kezét az asztalra.
- Még a napokban semmiképp sem. Előbb a kovács óráimmal szeretnék végezni. Ha már belekezdtem, kellőképpen végig is szeretném csinálni – feleltem boldogan, és jó volt tudni, hogy, amint ezzel végzek, lesz egy újabb feladatom.
- Rendben, végre valami, amit én tanítok meg neked. – Látszott, hogy Kili dagad a büszkeségtől.
- Látod, nem vagyok én mindenben előtted. Nem tudom, eddig miért nem akartam megtanulni nyilazni. Talán azért, mert neked már kicsiként is annyira jól ment, és én nem akartam szerencsétlenkedni melletted – mondtam őszintén.
- Biztosan jól fog neked is menni. És soha sincs semmire késő. Nincs késő megkomolyodnom, neked megtanulnod nyilazni, valamint helyrehoznod a dolgokat Nárinnal – jelentette ki magabiztosan.
- Neked legyen igazad, Kili! – Majd ittam az egészségére.


(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)