2016. április 21., csütörtök

Oda... - 13. fejezet – Egy vers a múltban



Egy-két percig csendben ballagtunk, kerestük a megfelelő témát. Majd végül Nárin szólalt meg először.
- Tudom, hogy megtaláltad a versemet.
- Öhm, tessék? – ért hidegzuhanyként a kijelentése, és majdnem meg is botlottam egy faágba, amit nem vettem észre közben.
- Tudom, hogy ott hagytam el, ahol te rám ijesztettél. És nem hiszem, hogy olyan gyenge szemed lenne, hogy ne vetted volna észre – magyarázta, és láthatólag nem volt egyáltalán ideges emiatt.
- Hát igen, megtaláltam – csak ennyit mondtam végül.
- És? – láthatólag kíváncsi volt, aminek megörültem, hiszen mérges is lehetett volna, amiért megtartottam a verset, és nem jutattam vissza hozzá. – Hogy tetszett?
- Imádom – vágtam rá.
- Tényleg? – mosolygott megkönnyebbülve.
- Hát persze! Sőt, talán az imádom nem is elég jó kifejezés rá. Kívülről tudom, annyira sokszor olvastam el – meséltem nagy vidáman.
- Ó, ez igazán hízelgő! Bevallom, én már el is felejtettem, mit is írtam – mondta félénken.
- Kitalálom, pont akkor fejezted be, amikor megzavartalak, így fel sem fogtad, hogy mit írtál, és nem tudtad újra olvasni sem, mivel nálam volt a papír – vázoltam az elképzelésemet a dologról.
- Pontosan így történt – felelte.
- Sajnálom. De nem kell tovább várnod, szívesen elmondom neked most rögtön – ajánlottam fel.
- Ó, Fili! – teljesen elpirult, miközben megálltunk. Próbált elfordulni, hogy ne lássam, mennyire zavarba van, de már késő volt.
Megköszörültem a torkomat, majd minden versmondói tehetségemet bevetve, szépen, lassan, minden egyes betűt tisztán formálva előadtam neki a saját versét.


Rád várok
Hajam a nap,
Szemem az ég,
S fülem a mező,
Mely hangod jelzésére vár és hallgat.
Az arcom kezed simogatására számít,
S kezem arcod érintésére vágyik.
Hogy ki vagy, nem tudom.
De itt állok, és csak rád várok.

Úgy belefeledkeztem a versbe, hogy csak utólag vettem észre, hogy Nárin meghatódott. Gyorsan letörölte egy kósza könnycseppet, ami akarata ellenére csordult ki.
- Sajnálom. Biztosan nem ilyen érzelgősnek gondoltál a korábbi ismeretségünk alapján – rázta meg a fejét.
- Nárin! – fogtam meg az arcát, majd mélyen a szemébe néztem. – Nem kell szégyellned a könnyeidet! Előttem végképp nem.
- Köszönöm, Fili! – Gyorsan el is kapta a tekintetét, én pedig tudtam, hogy háttrébb kell lépnem. Még nem ismertük ahhoz eléggé egymást, hogy hosszasan fogjam az arcát.
- Nincs mit köszönnöd.
- Az az igazság, hogy rendkívül sokat jelentenek számomra a verseim. Olyan, mintha egyes érzelmeimet teljesen beléjük írnám, és amikor elregélem őket magamnak, akkor ezek az érzések egytől-egyig visszatérnek hozzám – magyarázta. – És az, hogy előadtad nekem az egyiket, ráadásul azt, amelyiket időm sem volt megjegyezni, igazán megérintett. – Majd tovább indult előre, és elkezdte a fákat kémlelni. 


Tudtam, hogy sokkal több van ebben a versírásban, mint, amit most elmondott, de abban nem voltam biztos, hogy már most el fogja-e mondani, mennyivel több. Viszont kihasználva a témát, én is be akartam vezetni kicsit a kusza lelkivilágomba.
- Nekem is vannak olyan érzéseim, amik igazán mélyről fakadnak. Sokszor nem is tudom, pontosan milyen érzések ezek, de amikor rám törnek, akkor olyan, mintha megszűnne körülöttem a világ, és ezek az érzések uralnák a tetteimet.
Nárin erősen méregetett. Láttam, hogy nem érti, pontosan mire is célzok most.
- Van, amikor úgy fog el a szomorúság, hogy nem tudom, mi bánt. Van, hogy a világ legboldogabb törpjének érzem magam, de fogalmam sincs, minek örülök. De olyan is van, hogy a melankólia jeleit tapasztalom magamon – megálltam egy kicsit. - Én sajnos nem tudok verseket írni. Biztosan könnyebb lenne nekem is, ha szövegsorokhoz tudnám kötni ezeket az érzéseket.
- Hm… Érdekes, amit mondasz. Talán könnyebb így, talán nem… – ráncolta a szemöldökét. - Nem is tudom, hogyan magyarázhatnám mindezt el érthetően, Fili. Igazából soha, senkinek sem meséltem erről. Tényleg igyekeztem a verseim által kiírni magamból ezeket a furcsa érzéseket, amik sokszor magukkal ragadnak. – Nem nézett rám, hanem maga elé meredt, mint, aki még mindig azon vívódik, hogy megnyíljon-e vagy sem.
- Én semmit sem erőltetek, Nárin, de nem is fogok elmenekülni a problémáid elől, ha méltónak tartasz arra, hogy megoszd őket velem. – Néztem rá komolyan, de a hangomba próbáltam némi kedvességet is csempészni.
- Én is így gondolom, ezért kivételt teszek veled kapcsolatosan, és megpróbálok megnyílni előtted, úgy, ahogy még talán magam előtt sem mertem sohasem – mondta.
Én továbbra is a szemébe néztem, és közben óvatosan megfogtam az egyik kezét, és a sajátjaimba vettem. 


- Mióta édesanyám meghalt, rengeteget sírtam, két héten át nem éreztem szinte mást csak fájdalmat és kínt. Majd ezt váltotta az üresség és az élni akarás hiánya. Nem akartam enni, vagy kimenni a friss levegőre. Az sem érdekelt, ha ellep a kosz. Én csak a sötétséget láttam magam körül, és nem vonzott már semmi sem ebben a világban. – A tekintete arról tanúskodott, hogy teljes egészében felelevenítette ezeket az érzéseket és emlékeket magában. – Az édesapám és a bátyám pedig ebbe kezdtek belebetegedni. Bárhogy próbálkoztak, sehogy sem tudtak megvigasztalni, boldogságot csempészni az én sötét, komor elmémbe, és hogy őszinte legyek, nem is akartam. Féltem, ha egy kicsit is boldog leszek, akkor azzal elárulom édesanyámat, aki nélkül már nem ugyanolyan az életem.
- Mi volt az, ami ismét reményt adott? – kérdeztem.
- Édesapám elesett és eléggé beütötte a fejét, jócskán vérzett is neki. A vér látványa, és az, hogy eszméletlenül cipeli be az öcsém és az egyik barátja, nagyon megijesztett, és rájöttem, hogy igenis van kikért élnem. Bár az édesanyám már nincs közöttünk, de itt van nekem az öcsém és az édesapám, valamint arra is rájöttem, hogy anyánk sem ezt akarná. Egy teljes éjszakát végig zokogtam apám ágya mellett, majd ő és Fárin együtt vigasztaltak meg. Én napokon át esedeztem a bocsánatukért, amit azonnal megkaptam, és idővel rájöttem, hogy nem is az ő bocsánatukra, hanem a sajátomra kellett több időt várnom. – Ekkor fájdalmasan elmosolyodott. – De végül helyreállt a rend. Ez már nem ugyanaz a rend volt, mint előtte. Hiszen az már örökre elveszett, de helyette létrehoztunk egy új rendet, egy kisebb, de nem kevésbé összetartó, szerető családot.
Én egyre erősebben fogtam a kezét, amitől egy pillanatra fájdalmas arcot vágott, így enyhítettem a fogáson.
- Újra vágytam a nap melegére a bőrömön. Újra akartam kémlelni a kék eget és a változatos felhőket. Ismét sétálni akartam a gyönyörű zöld mezőkön, és bejárni még vagy százszor ezt az erdőt. Sőt, idővel ez már átment kalandvágyba, emiatt akarok minél messzebb eljutni, minél távolabbi helyeket is felfedezni, mert azóta mindent kétszer olyan szépnek látok, mint előtte – vallotta be, és csak úgy ragyogott az őszinteségtől, és az ezt követő felszabadultságtól.
Éreztem, hogy még itt nem ért véget a története, még valamit nem mondott el.
- De mindezek mellett, édesanyám elvesztése óta, bárhogy sikerült talpra állnom, és újra értékelnem a dolgokat, azóta is állandóan előjönnek bennem bizonyos érzések…
- Milyen érzések, Nárin? – Nagyon kíváncsi voltam, de attól még igyekeztem egyáltalán nem követelőzőnek tűnni.
 - Méreg, félelem és fájdalom. Mikor melyik kerül előtérbe. De olykor egyiket sem érzem, ilyenkor olyan, mintha megszabadulnék tőlük, de utána mégis újra eluralkodnak rajtam ezek az érzések.
Éreztem, hogy ez az a rész, aminek a kimondása a legnagyobb nehézséget okozta neki, így próbáltam finoman kiszedni belőle a dolgokat.
- Mérget?
- Mérget édesanyám elvesztése miatt, hogy nem tehettem semmit, hiszen már halott volt, amikor rátaláltak, én pedig csak az élettelen testét láthattam viszont. – Most könnyekkel teltek meg a szemei, de látszott a tekintetében az a méreg is, ami még ennyi év után is ott volt benne mindezek miatt.
- Persze, én megértem. – Hagytam neki egy kis időt, hogy akkor folytassa, amikor akarja.
- Félelmet, amiatt, hogy nem fognak összejönni az álmaim. Nem fogok világot látni, és nem lesz részem semmilyen nagyobb kalandban… – folytatta miután összeszedte magát. – A szomorúság pedig mindennek a tetőzése. Természetesen még mindig szomorú vagyok édesanyám halála miatt. Az is elszomorít, hogy emiatt nem élhet a családom teljes életet, mert rengeteg mindentől fél azóta Fárin és az apánk. Amit megértek. Én voltam az, aki a legdrasztikusabban reagált a veszteségünkre.
Éreztem, hogy most fejezte be a mondanivalóját. Jócskán adott megemészteni valót, ez tény és való, de abban már ekkor biztos voltam, hogy szeretem ezt a lányt. Hogy hogyan és milyen módon, azt még nem tudtam. De szerettem, ez tagadhatatlan volt.
- Köszönöm, hogy elmondtad mindezt. Megtiszteltél vele, Nárin – mosolyogtam rá, és továbbra sem engedtem el a kezét.
- Nem tartasz ezek miatt furcsának, vagy netalántán őrültnek? – kérdezte félve.
- Hogyan tarthatnálak őrültnek? Egyszerűen megviselt mindaz, ami történt veled. De felálltál a földről, és idővel igenis leküzdöd azokat az érzéseket magadban, efelől biztos vagyok – mondtam őszintén. – És amúgy is, ne feledd, hogy egy olyan személlyel beszélsz, aki bezárkózott a szobájába egy teljes évre egyetlen egy könyvvel. Pont, hogy neked kellene őrültnek vagy furcsának tartanod engem.
- Én, téged? Soha. – Egyszerre volt őszinte és gyönyörű a tekintete.
- Soha… - Ez a szó ismétlődött a fejemben, miután visszakísértem Nárint az otthonába.



(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

2016. április 8., péntek

Oda... - 12. fejezet - Séta a múltban



Olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt az az egyezségünk Nárinnal, hogy szépen, lassan ismerjük meg egymást. Valahogy egyikünknek sem volt mersze megtenni az első lépés. Pedig az elmúlt két hétben szinte mindennap direkt elsétált legalább egyszer Dofir kovácsműhelye előtt. Mindig mosolyogva köszönt nekem, amit én is viszonoztam. Ha nem sietett, akkor még arra is rákérdeztem, hogy hová igyekszik, milyen napja van, és ehhez hasonlókra. De nem akartam Dofir előtt megkérdezni, nincs-e kedve sétálni velem egyet, miután végzek, pedig nagyon vágytam rá. Egyre többet gondoltam Nárinra, és egyre inkább szerettem volna több mindent megtudni róla. Amiket eddig megtudtam, már azok is mind azt tanúsították számomra, hogy mennyire különleges törplány is ő. És ott volt a verse is, amit már kívülről tudtam, és olykor munka közben azt regéltem magamban. Tudni szerettem volna, hogy mik adnak ihletet neki, mert valószínűleg nem ez az egyetlen verse. De emellett még sok más dologra is kíváncsi voltam vele kapcsolatosan.


- Szia, Fili! – köszönt aznap nekem.
Gyönyörű volt, mint mindig. Kék ruhát viselt, a haja kontyba volt fogva, de jobb és bal oldalt is direkt szabadon hagyott egy-egy tincset, amitől még különlegesebb lett a megjelenése. A mosolya pedig csak a megkoronázása volt a belőle áradó szépségnek.
- Szia, Nárin! Merre tartasz? – kérdeztem.
- Gondoltam sétálok egyet az erdőben. Nagyon szép ma az idő – mutatott a kék égre.
- Ha nem ajánlod fel, hogy elkíséred, akkor én fogom – súgta a fülembe Dofir, miközben hunyorított a szemébe tűző napsugaraktól Nárin.
- Ha gondolod, én szívesen elkísérnélek – reagáltam gyorsan, amitől rendkívül ideges lettem, de közben meg is könnyebbültem. Végre valahára kimondta azt, amitől nem volt egy perc nyugtom sem az elmúlt napokban, és ami már kezdett belülről felőrölni.
- Ó, annak nagyon örülnék. – Megkönnyebbülést láttam az arcán. Valószínűleg már napok óta várta, hogy végre valami hasonlót mondjak neki. – De Dofir nem fog hiányolni? – nézett a mellőlem kilépő barátomra.
- Nem, dehogyis. Mára úgyis végzett Fili – felelte.
- Akkor megvárlak, amíg elkészülsz – mosolygott Nárin.
Az elkészülsz alatt valószínűleg azt értette, hogy megmosakodom, mivel eléggé izzadt voltam, szokásomhoz híven.
- Rendben, sietek – feleltem, majd gyorsan berohantam a házba.
- Már nem bírtam tovább nézni a végeláthatatlan udvariaskodásotokat, amikor láthatólag mindketten tetszetek a másiknak – jött be utánam Dofir, aki azonnal a lényegre is tért.
- Valóban itt volt már az ideje. De nem hittem volna, hogy ennyire szembetűnő a kölcsönös szimpátiánk – mondtam.
- Jaj, Fili barátom! – Mivel már jócskán elmélyült egy hónapnyi közös munka után a kapcsolatunk, így egyáltalán nem bántam, amiért így nevezett. – Szerintem a szomszéd törtpmamák is mind tudják már, hogy van valami vonzalom köztetek.
- Szent szakállra, tényleg? – illetődtem meg, mivel azt hittem, hogy ezek a rövid kis mosolyváltások és beszélgetések nem fognak senkinek sem feltűnni, maximum Dofirnak, de még neki sem nagyon. Főleg, hogy nagyjából minden fiatal törplány „véletlenül”, nagy vidáman elsétál Dofir műhelye előtt, akár naponta többször is, amikor én ott tartózkodom. Bár az árulkodó jel lehetett, hogy köszönésen kívül senkivel sem beszéltem többet, csak Nárinnal. És abban is biztos vagyok, hogy másként nézek rá, mint a többi törplányra, amiről nem tehetek, de egyszerűen így van. 


- Tényleg. Sőt, volt olyan öregmama, aki rá is kérdezett nálam a minap, hogy te most udvarolsz Nárinnak – újságolta nagy vidáman. – Én mondom, Fili, hatalmas nagy felhajtás van a kovácsműhelyem körül és körülöttem is amióta nálam segédkezel.
- Sajnálom, amiért így van – jegyeztem meg szomorúan. – Nem akartam bajt hozni a fejedre.
- Nem hoztál bajt, sőt, talán még élvezem is kicsit, hogy középpontba kerültem. Az üzletem is sokkal jobban megy mióta itt vagy. Ráadásul nem is kell többet dolgoznom, mivel te besegédkezel. De azért az mindenképp hátrány, hogy egy kovácsmester sem áll szóba velem amióta több kliensük is átpártolt hozzám – húzta a száját.
- Ebbe nem is gondoltam igazán bele. Valahogy kárpótolnom kéne szegény kovácsokat - volt ez az első ötletem.
- Hidd el, így is maradt elég munkájuk. Mindig többen jártak hozzájuk, hiszen nem sokan barátkoztak meg azzal, hogy ilyen fiatalon egyedül dolgozom.
- De most már ők is tudják, hogy mennyire remek kovács vagy, és remek tanár is egyben – jegyeztem meg mosolyogva, miközben szorgosan súroltam a kezemet, majd az arcomat is megmostam jó hideg vízzel.
- Hála neked, Fili. Nem tudom, hogy tudnám mindezt meghálálni neked. Bár… - mosolygott hamisan.
- Bár? – kérdeztem kíváncsian.
- Van némi részem abba, hogy végre elhívtad Nárint, ezt ne felejtsd el! – kacsintott.
- Rendben, ha nem baj, akkor indulok is. Nem akarom sokáig várakoztatni.
- Menj csak, nyugodtan!
- Várj, Dofir! - fordultam vissza.
- Igen?
- Mit mondtál annak a törpasszonynak, aki arról kérdezett, hogy udvarolok-e Nárinnak?
- Azt, hogy még jómagam sem tudom, és hogy ez nem tartozik másra, csakis rátok. Ezután se fogok semmit sem elmondani neki, vagy bárki másnak – nyugtatott meg.
- Köszönöm.
- De azért azt te is tudod, hogy egy ilyen kis nyílt séta, amire készültök, senkinek sem kerüli el a figyelmét - húzta fel a szemöldökét közben.
- Igen, ezt én is sejtettem – feleltem beletörődve.
- De most ne ez érdekeljen! Jó sétálást! – kacsintott ismét.
- Köszönöm, Dofir! És nem csak ezt – tettem hozzá.
- Még így is sokkal tartozom neked.
Nem akartam belemenni abba, hogy ezek után semmivel sem tartozik nekem, és hogy amúgy sem éreztem ezelőtt sem úgy, hogy tartozna. Mivel már így is eleget várakoztattam Nárint, ezt elnapoltam. Okos lány, biztosan rájött, hogy részben róla beszéltünk Dofirral.

- Na, elkészültél? – kérdezte vidáman, és láthatólag nyugodtan várt.
- Igen, el – feleltem. – Merre szeretnél sétálni?
- Az erdőbe, ott nem szoktak sokan lenni, így nyugodtabb lenne a dolog.
Ebből arra következtettem, hogy talán őt is elkezdték bizonyos személyek kérdezgetni arról, mi is van köztünk. Komolyan nem értem, miért kell más dolgaiba beleütniük az orrukat. Bár ez valószínűleg azért különleges esett, mivel én vagyok a trónörökös, így fontos, hogy ki lesz a párom. De még nagyon nem tartunk ott, hogy ilyesmiken kelljen bárkinek is elmélkednie.
- Rendben, én úgy is szeretek az erdőben sétálgatni egyedül. Most legalább feleleveníted bennem, milyen az, ha más is elkísér – mondtam végül.
- Régebben ki kísért el? – kérdezte érdeklődően.
- Az édesanyám – feleltem. – Gyakran jártunk kicsiként az erdőbe. Valahogy mindig is vonzott benne valami, főleg nappal. Ahogy a napsugarak beszöknek a fák lombkoronái között, ahogy a különlegesebbnél-különlegesebb fák körülvesznek. Egyszerűen olyan, mintha egy másik világba lépnék, amikor az erdőben vagyok. Mintha egy zárt, eldugott helyen lennék, ahol megáll az idő, és nem zavar senki. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy, mint az te is mondtad az előbb, nem járnak igazán sokan az erdőbe – fejtettem ki hosszasan a véleményemet, hiszen az volt ennek az egésznek a lényege, hogy jobban megismerjük egymást, így én ezzel a hosszabb meséléssel azonnal belevágtam a dologba.
- Mintha magamat hallanám. Ugyanígy vagyok az erdőnkkel, egyszerűen a rabjává váltam. De miért nem sétál már veled anyukád? – érdeklődött.
- Mert, ahogy felnőttem, már nem volt feltétlen szükséges az, hogy elkísérjen, de ennek ellenére legalább heti egyszer megejtettünk egy-egy közös sétát. Olykor még Kili is csatlakozott hozzánk. De miután túlságosan belevetettem magam a tanulásba az elmúlt egy évben, már teljesen felhagytunk vele. – Eddig a percig nem is jöttem rá, hogy mennyire is hiányoznak az édesanyámmal való közös séták. – De mindenképp visszacsempészem valamilyen szinten a mindennapjainkba ezután.
- Jól hangzik. És kérlek, használj ki minden egyes közös pillanatot édesanyáddal! Én tudom, milyen fontosak is lesznek, amikor már… - megrázta a fejét. – Sajnálom, inkább beszéljünk valami másról! – kérte, és látszott, hogy zavarba van.
- Persze, beszéljünk másról.
Ekkor elszállt egy feketerigó felettünk, méghozzá igen közel hozzánk, mi pedig egymásra néztünk és egy-egy mosoly kíséretében elindultunk tovább.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)