2016. október 31., hétfő

Még ha túl szép is, fogadj el!

Kedves olvasóim!
Ahogy arról már elhintettem a morzsákat, ezentúl több rendhagyó bejegyzésem is lesz, és azt is elmondtam nektek, hogy először egy magyar íróról fogok írni. Nem is húzom tovább az időt, lássuk, ki miatt döntöttem úgy, hogy magamhoz nem hűen könyvkritikákat írjak!
Ez a személy nem más, mint Rácz-Stefán Tibor, aki nagyon kellett a magyar írói paletára. Ennek az okát most ki is fejtem nektek.
Előre megjegyzem, hogy nem kevés spoiler lesz a könyvekből, így csak saját felelősségre olvassátok tovább a cikket!

Szóval, nagyon kíváncsian vásároltam meg magamnak tavaly nyáron az általam kedvelt Media Addict oldal írójának az első regényét, a Fogadj el!-t. (A könyv rövid összefoglalóját IDE kattintva olvashatjátok el.)


Fontos, hogy ez a könyv nem csak arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen nehéz sorsa van azoknak, akik nem heterók, főleg Magyarországon, hanem arra is, hogy a szegénység is mennyire nagy hátrányt tud okozni, és mennyire kirekesztenek egyes embereket emiatt.
Betekintést nyerhetünk a könyv által Petra életébe, akit tönkre tesznek lelkileg, míg a legeslegrosszabb dolgot teszi, amit tehet... De, hogy őszinte legyek, teljesen megértettem őt. Tibi olyan szépen, fokozatosan vezette le, hogyan lehet a mélybe süllyedni a környezetünk által.
 "Azonban már felnőttem. Elillant a tündérmese. Nem hiszek már az álmokban." - Petra
Annyira megrázó volt a története, főleg a lezárása. De nem mindig arról kell csak olvasnunk, hogy minden szép és tökéletes, mert nem az. Olykor szembe kell néznünk azzal, hogy igen, a világ kiba...túl gonosz tud lenni, és a legszeretetreméltóbb embereket teszi a leginkább tönkre. Elég egy apró hiba, és mindened oda, és csak süllyedsz egyre mélyebbre, majd elérsz egy olyan mélységet ahonnan már nem lehet felállni, és feladod...
"Egy romhalmaz lettem, akit még a tulajdon anyja sem bír elviselni." - Petra
Kiráz a hideg, ha erre a regényre gondolok, mert annyira realisztikus volt. Petra története már magában elég lett volna ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésem Tibi, de ez csak a fele volt ennek a jelentőségteljes történetnek. A másik felét pedig Dávid és Áron tették ki. Érdekessége a könyvnek, hogy míg Petra jelenetei E/1-ben lettek megírva, addig a fiúké E/3-ban, váltogatva a szemszögeket. Ezt az elején furcsálltam, de igazából meg tudtam érteni, miért döntött Tibi így, és ezáltal semmit sem vesztett az értékéből a történet.
 "Ha én nem lehetek boldog, legalább Dávid legyen az. Legalább Ő." - Petra
A három főszereplő közül Dávid volt az, akivel a leginkább azonosulni tudtam. Már a legelső közös jelenetükkor elkezdtem shippelni őt és Áront. Nagyon jó volt mindkét fiú szemszögéből követni, hogyan is alakul a kapcsolatuk. Az, hogy Áron érdeklődését egy fiú sem keltette még fel Dávid előtt, az még inkább tetszett. Ebből is látszik, hogy attól még mert beállítottságunkból kifolyólag elvileg vonzódunk az azonos, vagy ellentétes nemű emberekhez, esetleg mindkettőhöz, egyáltalán nem biztos, hogy tényleges vonzódást is el kezdünk érezni addig, amíg egy különleges személlyel nem találkozunk. De Áron rátalált Dávidra, aki egyszerűen imádnivaló... Én legalább is imádtam.
"Ha egy olyan regényt olvasott, ami tetszett neki, akkor ritkán reagált a külvilágra. Szerette, amikor a cselekmény beszippantja őt, olyankor elfeledkezett a saját életéről, arról, ami fájt neki, és azokról a titkolt dolgokról is, amiket saját magának sem mert bevallani."
De Áron karakterében is sokkal több van, mint amennyi az elején lejön. Igenis megvan annak az oka, miért nem akar összejönni Dáviddal. Ez pedig nem egy önző ok, sőt...A hamissága pedig még eredetibbé teszi őt.
"– Tudtam, hogy nem bírod ki nélkülem – motyogta álmosan Áron. – Biztos vagyok benne, hogy ma este rólam fogsz majd álmodni.
Dávid hallotta a halkan kiejtett szavakat, és legszívesebben odament volna, hogy alaposan pofon vágja a srácot, aztán pedig simogatással tüntesse el Áron fájdalmát."
Majd végül minden karakterről kiderül, hogy megvan annak a maga oka, hogy ki miért lett olyan amilyen, mert senki sem vagy csak fekete, vagy csak fehér. 
"Mindez csupán egy álarc, és csak idő kérdése, hogy én is azzá váljak."
Nagyon fontos tanúságai vannak ennek a könyvnek. Ne váljunk egy másik, vagy saját magunk által kreált álarccá. Könyörgöm, ne legyünk homofóbok se lenézőek! Mindenki egyenrangú személy, mindegy, hogy kihez vonzódik, milyen az anyagi helyzete, a bőrszíne, csak az számít, milyen ember!


És, akkor térjünk rá a Túl szépre, Tibi második regényére, amiről többet fogok írni, mert... (ez egy fontos mert) idén elolvastam ezenkívül 26 könyvet, amik közt igen jók is voltak, de pár fejezet után már sejtettem, ez a regény túl fog tenni minden. A felénél azonban már emelkedett a tét, a Túl szép az egyik kedvenc könyvemmé avanzsált, Tibi pedig... nagy szavak, tudom, de igenis leírom, így érzem, nem túlzok: Rácz-Stefán Tibor az egyik kedvenc íróm lett! 
(A könyv tartalmát IDE kattintva olvashatjátok el.)
Ti is tudjátok, mennyire jó, amikor egy könyv, sorozat, film, album, vagy egy szám pont akkor talál meg, amikor a leginkább szükségünk van rá. Pontosan ez történt most velem és a Túl széppel. Már írtam nektek, hogy az elmúlt két hétben nem voltam jó passzban, se a környezetemben, se a saját bőrömben nem éreztem igazán jól magam. De már nagyon vártam az egyetemen a szünetet, hogy végre kezembe vegyem Tibi második regényét, ami már hetek óta ott csücsült a könyves szekrényemen, de egyszerűen nem volt se időm, se energiám a kezembe venni. Pénteken azonban, a szünet első napján neki ültem.
Azok az igazán jó könyvek, amiket fáj leraknunk, és amiknek újraolvassuk egyes részeit, mert egyszer nem elég. A Túl szép pontosan ilyen könyv volt számomra. Minden elfoglaltságomat hanyagoltam, csakhogy minél többet olvashassak belőle. De, hogy tovább tartson ez a csoda, képes voltam szombaton is letenni, hogy még egy napig benne lehessek a történetben.
Olykor nagyon érdekes tud lenni az élet, ezt tapasztaltam a könyv olvasása közben, amikor 20 éves, heteró nőként, már olykor zavarba ejtően tudtam azonosulni egy nálam alkatilag kétszer akkora, 18 éves, meleg fiúval. De ez a szép az irodalomban, hogy ilyet is tapasztalhatunk. Sokszor én is másfél mázsásnak érzem magam, és legszívesebben elbújnék az egész világ elől, hogy ne lássák, hogy nézek ki. De mégis felállok, csinálom a dolgom, és igyekszem elhinni, hogy azért, mert teltkarcsú vagyok, nem vagyok kövér. Annyira jót tett a lelkivilágomnak, főleg ezekben a napokban, azt olvasnom, hogy igenis egy álompasi (bár nekem pont nem az izmos srácok jönnek be, de ez nem volt releváns) képes meglátni, hogy egy molett fiú a legértékesebb személy, akivel valaha találkozott, és ahogy egyre jobban megszerette, úgy látta egyre szebbnek.
 „Ő az első, aki nem kér belőlem.
Ő az első, aki a vállamra hajtotta a fejét.
Ő az első, akit szívesen átöleltem.
Ő az.”
- Olivér

A Túl szép jelzőt a borítót látva azonnal a legalapvetőbb módon lehet értelmezni, ami a könyvben is többször le van írva, Olivér külseje túl szép Márkóéhoz.
 „Mielőtt becsuknám a szemem, őt nézem.
Túl szép…”
- Márkó

De én két másik módon is értelmeztem ezt a címet. Ahogy azt Olivér folyamatosan felfedezi, Márk lelke túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, túl szép ahhoz képest, amilyen férfiakkal volt előtte testi kapcsolata. A harmadik, pedig maga a regény, ami számomra túl szép volt...
 „Magamhoz akarom őt húzni, és mindenkivel közölni, hogy ő az enyém. Annak kell lennie. Egy napon, valamikor hozzám fog tartozni.” - Olivér
Ez a két fiú a kudarcaik miatt ismerték meg egymást. Olivér úgy érzi, feladta a profi úszó jövőjét, Márk pedig az egyetem helyett egy OKJ-s képzésen köt ki, és mindkettőjüknek szükségük van plusz pénzre, így egy kezdetben unalmasnak tűnő munkába fognak. De egymás által mégsem lesz olyan unalmas, miután már Márkó képes a fülhallgatóját kivenni a füléből...
 „Bár tudnám, mi ütött belém. Folyton keresem a testi kontaktust, érezni akarom őt, de mindig elutasítja a közeledésem.” - Olivér
Nem tudom, más, hogy van vele, de én általában, mint író akkor érzem a legjobbnak az adott írásomat, amikor a saját érzelmeim és tapasztalataim keverednek a fantáziámmal, és a Túl szép esetében Tibi pontosan ezt tette. Érezhető benne, hogy Márkó által egy csomó saját dolgot vitt bele, és mint olvasó nem tudtam eldönteni, hogy ebből vajon mi lehetett igaz, és mi csupán fikció. De nem is kell tudnom, az a lényeg, hogy zseniálisan ötvözte a képzeletét és az érzelmeit. 
Ami szinte hiányozhatatlan egy regényből, vagy regénysorozatból, az a karakterfejlődés, és itt megkaptam mindkét főszereplő fiú által. Márkónak arra kellett rájönnie, hogy igenis bárhogy bántották egész életében, bárhogy kevesebbnek érezte magát, amiért molett, ő ugyanolyan ember, mint más, sőt, egy igazán különleges fiatalember. És, ami a legnagyobb gondot okozta neki, az Olivér volt, ami teljes mértékileg érthető, hisz én is ugyanúgy éreztem volna, ha álmaim pasija közeledik hozzám.
„- Te részeg disznó!
Nahát, de dühösnek tűnik!
- De én téged akarlak – bizonygatom. – Te kellesz nekem.” - Olivér
El kellett fogadnia, hogy igenis valaki meglátta, hogy Túl szép a lelke, és ezáltal a külseje is egyre szebb lett a szemében. 
 „Mielőtt elnyom az álom, az arcát fürkészem.
Bárcsak engem akarnál!”
- Márkó
Olivérnél is ugyanolyan mértékű fejlődést láthatunk, csak teljesen más irányba. Korábban csapongó életet élt, főleg amióta feladta az úszást. Cserélgette a pasijait az ágyában, akiktől nem akart semmit, csak egy gyors menet, ezek után pedig rájuk se tudott nézni. Aztán egyre inkább elkezdte érdekelni, hogy ez a duci srác miért nem áll vele szóba, miért kerüli. Majd miután rájött, hogy ő is meleg, még nagyobb érdeklődést mutatott iránta. Minél inkább megismerte, egyre furcsább érzéseket váltott ki belőle, amikkel előtte még nem találkozott. Minél inkább megkedvelte, annál szebbnek látta. Mert igenis Márkónak nagyon kellemes arca van.
 „Az arcára nézek, annyira gyönyörű és ártatlan.
- Talán egy isten vagyok, de te vagy az angyal.”
- Olivér
Előtte irtózott a csóktól, mások megérintéséért se igazán rajongott, míg Márkhoz, mintha egy mágnes vonzotta volna. Ezt annyira jó érzés volt olvasni, mert igenis, egy izmos, jóképű srácot megőrjíthet egy molett, visszahúzódó fiú. (Ez ugyanúgy érvényes heterókra is mindkét variációban.)
„Nem bírok ennyire közel lenni hozzá. Túlságosan akarom őt. El fog ez valaha múlni? Lesz olyan pillanata az életemnek, amikor nem akarom magamhoz húzni, megcsókolni és a fülébe suttogni, hogy ő az enyém.”- Olivér
Remek volt végigjárni Olivérrel az utat, ahogy rájön, mi is a szerelem, ahogy megváltozik a véleménye arról, számára mi a szép.
„– Komolyan mondom, ne baszd el. Nála jobbat nem találsz.
- Tudom, és tényleg mindent megteszek.
- Annál sokkal többet tegyél. Ez a srác értékes, és nem olyan huligánokat érdemel, mint amilyenek mi vagyunk.”
- Olivér
Fontos részét tette ki a könyvnek, hogy Márkó Olivér miatt akart lefogyni, ezért is fordult drasztikus módszerhez, ami egy idő után megbosszulta önmagát. De idővel rájött, hogy a saját egészsége miatt kell tovább csinálnia, csak kevésbé brutális módon. Olivér a cigiről mondott le azért, mert Márkót zavarta, de aztán belátta ő is, a saját egészsége miatt kell letennie. Ebből is látszik, mennyire jó hatással voltak egymásra. 
Nagyon lényeges momentum volt Márk kórházba kerülése is, mivel sajnos jellemző ránk, emberekre, hogy akkor jövünk rá, mennyire fontos nekünk valaki, amikor valami baj történik vele.
Az, hogy ennyire kötődtem ehhez a könyvhöz, egyértelműen abból adódik, hogy azonosulni tudtam Márkkal, így az ő fejlődése kicsit olyan volt, mintha a jövőbeni énemet látnám. Ezt úgy értve, hogy bármi, vagy bárki hatására is, de remélhetőleg egy napon én is képes leszek elhinni, hogy igenis szerethető vagyok kívül belül, és valakinek így vagyok tökéletes, ahogy vagyok.
„Ő minden álmom. A szerelme, a közelsége, a vágy a tekintetében. De mi van akkor, ha annyira akarom őt, hogy félreértek minden jelet?” - Márkó
A könyv nagy részét szúró mellkassal és sírós fejjel olvastam, mert minden fejezete a lelkemig hatolt. És a közepén, az egyik legszebb jelenetnél, szégyen, nem szégyen, sírva fakadtam. Túl szép volt...
Sok szerelmes regény van, ami ezen a ponton véget ér, amikor a főszereplők bevallják egymásnak az érzéseiket, és minden a helyére kerül. De attól még, mert ez a könyv Túl szép, nem egy tündérmese, ahogy az élet sem. Nem a rövidebbik úton jutunk el a teljes boldogsághoz, amiért ismét köszönet Tibinek. Nem lehet elégszer dicsérni ezt a fiút.
„Szóval csak egy test vagyok neki, ezért gondolja azt, hogy én is így gondolok rá… Tényleg nem számítanak már a belső értékek? Azt hittem, hogy ő gondol engem sekélyesnek, holott ő az.” - Olivér
Ami még fontos, hogy nemcsak két szereplős könyvről van szó, vannak mellékszereplői is. Több félrecsúszott életet is láthatunk. Olyan problémákkal találkozhatunk, mint egy fiatal lány abortusza, egy tehetséges, fiatal úszó elvesztése, gyermek bántalmazás, homofóbia. Ezektől lett még értékesebb ez a regény. Tibi pedig ügyesen minden egyes szálat elvarrt a végére, ahogy azt a Túl széptől vártam.
Márk karaktere azért is volt fontos számomra, mert mindig is vágytam egy hozzá hasonló barátra. Kicsi korom óta próbálok barátkozni fiúkkal, de valahogy hosszútávon egyik sem működik. Már lassan félek heteró fiúkkal barátkozni. De ki tudja, lehet, egy nap megtalálom az én Márkómat, akinek én lehetek a Dorinája. 

Azzal zárnám soraim, hogy olykor szembe kell néznünk azzal, hogy igenis nagy tragédiák történnek a világban, nincs teljes boldogság. Ilyenkor kellenek a Fogadj el!-hez hasonló történetek. Máskor viszont arról kell olvasnunk, azt kell látnunk, hogy igenis vannak olyan történetek és emberek, akik megkapják a boldog bejezést.  
Tegyünk azért, hogy mi is ilyen emberek legyünk! 
Még ha túl szép is, fogadjuk el, hogy boldogok lehetünk!

Még egyszer köszönet Rácz-Stefán-Tibornak, amiért két ilyen remek regénnyel ajándékozott meg minket! Alig várom, mivel rukkol elő legközelebb. :D


2016. október 29., szombat

Rendhagyó bejegyzések várhatók!

Kedves olvasóim!
Közel egy hónap után újabb helyzetjelentéssel jelentkezem:
Az egyetem megyeget, de valahogy most nem érzem valami jól magam a bőrömben, se a közösségben. Ennek több oka is van, de igyekszem javítani ezen. A szünet azonban jobbkor nem is jöhetett volna. Két nap alatt máris sokat töltődtem. 
A Félvérek harcában segítő három bétám épp nagyon elfoglaltak, tehát nem halad jól a korrigálás. De amúgy is, ismét több hónap pihire akartam küldeni a könyvem, hisz egy kis szünet után mindig más távlatból tudom újra olvasni. Izgulva várom, hogy a segítőim mit szólnak a sok javításhoz és kitoldáshoz. De olyan jó lenne már a nagy közönségnek is megmutatni. Öt év munkája után végre itt lenne az ideje. Azonban még mindig hiszem, hogy ami késik az nem múlik. :D
Aki közületek követi a blog facebookos oldalát, az tudja, hogy az elmúlt két hétben szorgosan javítottam a Piton és a lányt. Már a legújabb verziója van fent a 3. rész 2., 3., 4., 5. és 6. fejezetének is. Ráadásul ebből a hatodik, amiben Perselus elmeséli Alinek az egész életét, szerintem az egyik legerősebb és legfontosabb része az egész fanfictionnek, az utolsó fejezettel egyetemben. Úgyhogy, aki esetleg most olvassa a történetet, vagy talán újraolvassa, az ehhez a fejezethez tényleg írhatna egy kommentet, nagyon jól esne és fontos lenne. 


Végezetül pedig egy kis spoiler... A napokban egy rendhagyó bejegyzéssel fogok jelentkezni. Annyit árulok el róla, hogy egy íróról fog szólni, méghozzá egy magyar íróról, aki nagyon felkeltette az érdeklődésem.
Több rendhagyó bejegyzésre is számíthattok a jövőben, de ezeket majd szépen sorjában. 
Addig is, kellemes hosszú hétvégét kívánok nektek. Olvassatok sokat!
Puszi Mese

2016. október 8., szombat

Oda... - 17. fejezet – A múltban mindenre képes testvérpár



- Már fenn vagy? Még meg se virradt. – kérdeztem Kilitől, aki a szobaajtóm előtt várakozott. Mindig én voltam a korán kellő kettőnk közül, ezért is lepődtem meg.
- Tudom, de tegnap annyit aludtam napközben, hogy már egy jó ideje fenn vagyok. És amúgy is, úgy illő, ha előbb találkozom Dofirral – hívta fel rá a figyelmem.
- Tényleg, kérni is akartalak rá – jutott eszembe. - Csak nagyon ki voltál merülve tegnap, így teljesen elfeledkeztem róla.
- Még jó, hogy magamtól gondoltam rá – jegyezte meg egy kacsintás kíséretében, ezzel is elárulva, hogy kellőképpen kipihente magát.
- Nem baj, ha én még gyorsan reggelizem? – kérdeztem az ebédlő felé mutatva.
- Dehogyis, rám is rám fér egy második reggeli. Hisz ki tudja, mennyire akarsz megdolgoztatni, bátyám.
- Ez nem rajtam múlik, hanem a ránk bízott munka mennyiségétől.
- Előreláthatólag sokká végzünk? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Még oda sem értünk, Kili, és te már jönni is akarsz el? Tipikus! – tettem keresztbe a kezem.
- Nem úgy értettem – mérgelődött, de azért udvariasan kinyitotta előttem az ebédlő ajtaját. – Felség!
- Haha! – tartottam továbbra is keresztbe a kezem.
- Tudom, hogy imádod a humoromat – kacsintott újból.
- Inkább mondjuk úgy, hogy elviselem – helyesbítettem.
- Nekem az is megteszi.

Ez volt a második reggelije, mégis kétszer annyit evett, mint én.
- Most mi van? Miért nézel ilyen furcsán? – kérdezte teli szájjal, de én már szakértője voltam annak, hogy így is megértsem őt.
- Hogy bírsz ennyit enni? De most tényleg, hova raktározod? – mutattam a nagynak egyáltalán nem mondható hasára.
- Azt én se tudom. De már tényleg kezdek kidurranni, csak hát szükségem lesz az energiára – mondta.
- És az eszedbe se jutott, hogy a szúródó, teli hasad fog hátráltatni? – kérdeztem nem épp a legkedvesebb hangleejtéssel.
- Ó!
- Igen, ó!
- Miért vagy ennyivel bölcsebb nálam? – Nem volt a hangjában se gúny, se szomorúság. Úgy kérdezte, mint egy ártatlan kisgyermek, akit színtiszta kíváncsiság vezérel.

Szerettem, amikor felbukkant Kilinek a gyermeki énje, mert ilyenkor mindig elárasztottak a régi emlékek. Most azt láttam magam előtt, amikor életünkben először lovagolhattunk egyedül, persze úgy, hogy ketten ültünk egy lovon, és én vezettem. Kili nagyjából hét éves volt, míg én tizenkettő. Még most is tisztán hallom a fejemben, amit akkor mondott:
- Szabadok vagyunk, Fili! Szabadok! – ordította. – Húhúhúhú!
- Igen, azok.
- Úgy örülök, hogy te vagy a bátyám. Veled bármi lehetséges. Együtt mindenre képesek vagyunk, igaz?
Imádnivaló kiskölyök volt, tele élettel és szeretettel, így nem is válaszolhattam neki mást:
- Hát persze, Kili! Együtt mindenre képesek vagyunk.



- Hahó! Merre jársz? – kérdezte a kezével integetve előttem.
- Ó, bocsánat! Elmerengtem – tértem magamhoz. - És te is bölcs vagy, csak a…
- Magam módján, tudom – fejezte be helyettem.
- Úgy érzem, ezt már mondtam neked – jöttem rá.
- Nem is egyszer, bátyám. De sebaj! – rántott egyet a vállán. – Én kész vagyok, úgyhogy mehetünk.
- És a gyomrod? – féltem, hogy bármelyik percben visszajöhet a reggelije.
- Jól leszek!
Nem győzött meg a szavaival, így továbbra is kitartóan bámultam.
- Tényleg, hidd el!
- De, ha véletlen valamilyen „baleset” történne, te takarítasz fel magad után, ezt most mondom – voltam egyértelmű.
- Rendben. És hidd el, nem lesz semmilyen „baleset”!
Úgy mondta, mintha nem tudtuk volna mindketten, hogy Kili és a hányás nem két külön álló fogalom. Sajnos sokszor túlette magát, és nem egyszer még el is kezdett közvetlen utána edzeni. De szerencsére ennyire felelőtlen már rég volt, épp ezért nem akartam, hogy a múlt megismételje önmagát.

Épp időben érkeztünk, mert Dofir már a műhelye előtt várt a csomagjaival.
- Á, Kili! Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek – nyújtott az öcsémnek kezet.
- Én is, hogy téged – rázott lelkesen kezet vele.
- Köszönöm, hogy elvállaltad a segédkezést Filinek, és persze ezáltal nekem, hisz a bátyád is csak szívességet tesz – mondta, mosolyogva rám tekintve.
- Igazán semmiség – legyintett Kili.
- Nem, nem az. Főleg amiatt, hogy kik is vagytok – Kili összehúzta a szemöldökét, mire Dofir gyorsan folytatta. – Mármint ne érts félre! Sohasem gondoltam, hogy nagyképű, hercegfiúk vagytok, ahogy sokan mások sem, de azért azt sem, hogy pont ti rátok fogom hagyni a műhelyem, ha újból rászánom magam erre az útra.
- Egyébként, megkérdezhetem, milyen útról van szó?
Direkt nem mondtam semmit Kilinek Dofir úti céljáról, úgy éreztem, nincs jogom erről bárkinek is beszélni.
- Fili nem mesélt róla? – furcsállta a barátom.
- Nem.
- Meg se lepődtem – veregette meg a vállamat. – Nem olyan személy, aki mások magánügyeiről pletykálna – mondta elismerően, majd neki is elmesélt mindent a szerelméről.
Nagy megkönnyebbülés volt látnom, hogy ennyire jól kijönnek, mintha már ismerték volna egymást. De lehet, azért, mert mindketten közel álltak hozzám, és én valamilyen kapocs voltam számukra. Általam tudták, hogy a másik is remek személy. Kili többször hangoztatta már, ha én megbízom valakiben, akkor ő is megbízik benne, mert az én megérzéseim sohasem csalnak. Reméltem azt hinni, hogy tényleg igaza van. Se Dofir, se Nárin személyében nem fogtam mellé, ami őt igazolta.

- Azta! – volt ez az első reakciója Kilinek. – Mindenképp menj el! Hátha azóta is rád vár.
- Ööö… - láttam, hogy valami megváltozott tegnap óta. Dofir már nem volt olyan biztos a dolgában.
- Mi a baj? – kérdeztem rá.
- Semmi, csak este óta van ez a rossz előérzetem – próbálta leplezni, de a szeméből kiolvastam a szomorúságot.
- Úgy érzed, hogy már elkéstél? – próbálkoztam.
- Igen, és nem – felelte, amivel még inkább összezavart, és láthatólag az öcsémet is, aki szintén ráncolta a homlokát.
- Lehetne kicsit konkrétabban? – kértem.
- Valamiről elkéstem. Egyszerűen érzem. De közben azt is, hogy el kell mennem, mert ott a helyem. – rázta meg a fejét. - Ennek van bármi értelme?
- Én teljesen megértelek – jelentette ki Kili. – Nekem is szoktak hasonló előérzéseim lenni. Mindenképp bízz az ösztöneidben!
Dofir azonban nem válaszolt, csak kedvesen mosolygott.
- Mi az? – kérdeztem, mivel nem értettem, mi megmosolyogtató volt abban, amit az öcsém mondott.
- Semmi, csak igazad volt tegnap, Fili. Tényleg hasonlítotok, jó értelemben.
- Ezt dicséretnek veszem – mondta büszkén Kili.
- Annak szántam. Tudod, Fili nagyon sokat segített nekem az elmúlt hetekben, és nemcsak a kovácskodásra értem – jelentette ki komoly arccal. – Szerencsés vagy, amiért ő a testvéred.
Igazán szíven találtak Dofir szavai, főleg, mert a Kili és a Thorin bácsi után ő lett a hozzám legközelebb álló férfi. Már annyiszor hozott zavarba, és úgy sejtettem, ez sem az utolsó alkalom volt.
- Tudom, hálás is vagyok érte – tette a vállamra a kezét a testvérem.
- De úgy látom, Fili sem kevésbé szerencsés. Engem nem téveszt meg a hamis mosolyod és tekinteted, sokban hasonlítasz rá.
Most már Kili is elpirult, hiszen ő sem számított ilyennemű megnyilvánulásra az általa épphogy megismert barátomtól. Ezt észrevéve Dofir azonnal viccesebb hangnemre váltott. Valószínűleg nem így akart elbúcsúzni tőlünk.
- Hé, azért dolgozzatok is, ne csak csajozzatok! – mondta mindkettőnkre mutatva. – Bár Fili barátnője még tudtommal nincs itthon, de nehogy belevidd a bajba – nézett Kilire.
- Én aztán nem fogom – emelte fel védekezésként mindkét kezét.
- Jól van! Akkor indulok, már úgyis javában pirkad. Jó munkát, fiúk! És még egyszer köszönöm a segítséget.
- Nincs mit, jó utat.


- Na, és akkor, mi a helyzet ezzel a lánnyal? – kérdezte Kili miközben mentünk befele.
- Jól alakulnak a dolgok – zártam le ennyivel a dolgot, legalább is egyelőre, mivel előbb el szerettem volna magyarázni neki, mi hol van, és hogy aznap mit is kell megcsinálnunk.
- Azta! – mondta elismerően, miután jobban szétnézett. – Dofir tényleg benne van a szakmában. Úgy látom, nem kevés munkája van most is.
- Pontosabban, ezek most a mi munkáink – helyesbítettem.
- Igaz. Hallgatlak! – állt előttem izgatottan, alig várva, hogy elkezdjek magyarázni neki. – Nagyon jó tanítványod leszek.
- Azt ajánlom is!
- Hé, az íjászatról sem feledkeztem ám meg! Nemrég megígértem neked, hogy megtanítalak íjazni! – hívta fel rá a figyelmem.
- Ó, tényleg! – Ez is kiment a fejemből. Annyi dolog várt, de most először is ezen a napon kellett átrágnunk magunkat, hogy minél közelebb lehessünk a Dáinnal való találkozáshoz.
 

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

2016. október 1., szombat

70000. oldalmegnyitás

Drága olvasóim!
Ahogy ígértem, most már igyekszem hetente egyszer itt, vagy legalább facebookon írni nektek, hogy tudjátok, mire számítsatok a blogon.
Először is, a Piton és lánynál már felkerült a 3. rész 1. fejezete is javítva, úgyhogy aki mostanában tévedt errefelé, és elkezdte olvasni, az tudja, hogy azután még az eggyel korábbi verzió van fenn, így több hibára számítson!!
Másodszor pedig annyira sűrűre és fárasztóra, olykor pedig irritáló hetem volt, hogy még nem tudtam felrakni az Oda... folytatását, és a Piton és a lánnyal sem haladtam úgy, ahogy akartam, de jövőhét végére ha törik, ha szakad felkerül az Oda... 17. fejezete.
A harmadik dolog, ami miatt írok, már ennél vidámabb, a blog immáron 70ezernél is többször lett megnyitva, ami azért már igen magas szám. De tényleg, annyit tudok mondani, hogy bárcsak egy-két komment is utalna arra, hogy ennyiszer nyitjátok meg a blogomat, de ez egyre siralmasabb... 
Na, de azért hoztam nektek szokásosan egy képet: 


Akkor egy hét múlva jön az Oda... folytatás, és javítom tovább a Piton és a lányt, ahogy energiámból telik. 
Puszi Mese