2017. december 29., péntek

Szemtelenül gyönyörű kívánság - Got7 - JinSon fanfiction



Szemtelenül gyönyörű kívánság




  Jinyoung: 

   - Hú! – fújtam ki a levegőt, amikor belépve a liftbe, megnyomtam a harmadik emelet gombját.
Szégyen, nem szégyen, egy hónapja dolgoztam már itt, mint osztályvezető, de még egyedül a hatodik emeleten jártam, ahol viszont rajtam kívül csak a nagy főnök irodája volt, valamint néhány titkárnő dolgozott ott. Épp ezért, egy emberrel sem ismerkedtem igazán össze, barátkozásról pedig még annyira sem volt szó. Most viszont nem kerülhettem el a kollégáimat. A karácsonyi partit kihagytam, mivel a családomhoz utaztam, hisz több családtag is repülővel érkezett, igencsak messziről, így nem mondhattam azt, hogy: „Bocsánat, mivel egy antiszociális személy vagyok, így muszáj lenne némi ismeretséget kötnöm a munkahelyem, úgyhogy inkább a céges bulira mennék, és majd később csatlakozom a nagy, tradicionális ünneplésünkhöz.”
De most még akarva sem találtam volna magamnak más programot, azonkívül, hogy szokásomhoz híven otthon olvasok, sorozatozok, vagy szánalmassági faktoromat kimaxolva, egyedül indulok moziba.
Igazából volt egy jó barátom, Mark, de ahogy én, úgy ő is eléggé munkamániás volt, így eszébe sem jutott egy évvel ezelőtt, hogy visszautasítsa azt a remek munkaajánlatot, ami Thaiföldre szólította. De míg ő, Kunpimook Bhuwakul – vagy valami ilyesmi a srác neve – személyében azonnal jó barátra lelt, addig én napról-napra egyre antiszociálisabb lettem. Eddig viszont tudtam magam azzal hitegetni, hogy a munkámba temetkeztem, és nem volt időm ismerkedni, és igenis ebben a közegben más lesz a helyzet. De most, a liftben állva, amikor már csak pillanatok választottak el attól, hogy belépjek egy számomra ismeretlen emberekből álló társaság köré, rájöttem, most sem csak ez állt az egyedüllétem hátterében. Féltem új emberekkel megismerkedni. Túl sokan bántottak már amiatt, hogy könyvmoly, sorozatmániás srác vagyok. Egyedül Mark volt az, aki mindezt elfogadta, és amíg én nagyban faltam egy könyvet, a legnagyobb könnyebbséggel játszott mellettem a telefonján. Moziba viszont ugyanúgy imádott járni, mint én, így az már szinte kötelező hétvégi programunkká vált.
Ahogy a lift megállt, úgy rándult görcsbe a gyomrom, majd egy mély sóhajtás után, kiléptem az előttem szétnyílt ajtón. Mint arra számítottam, eléggé feltűnően néztek az emberek, és kezdtek el suttogni a hátam mögött. Mivel csak tíz perc volt vacsoráig, így leültem a nekem kijelölt helyre, közvetlen a nagy főnök mellé, akivel igen bőszen elemezni kezdtük az elmúlt egy hét bevételét és kiadását. Így aztán, mire észbe kaptam, már megettünk mindent, és mások által megfosztva társaságomtól, úgy ültem tovább, mint egy sarokba küldött kisgyerek, aki nem tudja, mit vétett, amiért csak nézheti, hogy a többiek játszanak.
Negyedóra nyilvános magány után, betértem egy fénymásoló szobába, ahol a kényelmesnek tűnő szőnyeget céloztam meg, és hátamat nekidöntve egy szekrénynek, csukott szemmel vártam, hogy éjfélt üssön az óra, és ne legyen olyan szánalmas, hogy hamarabb távozom innen, mint bárki más. Azonban, egyszer csak valaki kopogott.


- Bocsi, nem zavarlak? – kérdezte egy barna hajú, mosolygós fiú.
- Nem – feleltem monoton hangon, hisz automatikusan azt hittem, hogy valamit fénymásolni akar, bár egy céges partin, ahova mindenki szórakozni jött, nem is értettem, miért gondoltam erre.
- Leülhetek melléd? – lepett meg, így csak egy félénk bólintás tellett tőlem válasz gyanánt. – Figyu, muszáj megkérdeznem, te vagy az új osztályvezető?
- Öhm… - Hát ezért jött ide, hogy lecsekkolja, az vagyok-e, akinek hisz.  – Én.
- Tudtam! – húzta be az öklét. – Megnyertem a fogadást.
- Milyen fogadást? – egyre kényelmetlenebbül éreztem magam.
- Két kollégám az egyik partnercég vezetőjének hitt, de én már láttalak párszor a liftben, ezért sejtettem, hogy inkább az a titokzatos új főnök vagy, akiről senki nem tud semmit, csak azt, hogy mindenki meg van elégedve vele – magyarázta, én pedig nem is sejtettem, hogy már ilyen hírnevem van, és az emberek érdeklődnek arról, ki is vagyok.
- Ó! Hát, akkor gratulálok, tényleg eltaláltad – erőltettem egy gyenge mosolyt az arcomra, de azt azonnal kedvetlen, már szinte fájdalmas ábrázatom váltotta. Épp ezért oldalra fordítottam a fejem, hogy még véletlenül se szúrja ki, mennyire bánt, hogy ez az este sem úgy alakult, ahogy arra számítottam.
- Jól érzem, hogy te sokkal inkább lennél most valahol máshol?
- Mit nem adnék azért, hogy megjelenjen a Doctor és a jóöreg TARDIS, hogy elvigyenek térben is időben olyan messzire, amennyire csak lehet – bukott ki belőlem, mielőtt belegondoltam volna, hogy valószínűleg gőze sincs arról, mit zagyválok.
- Te szereted a Doctor Who[1]-t? – kérdezte meglepődve, nekem pedig majdnem keresőhadjáratot kellett indítanom a leesett állam után.
- Viccelsz, a kedvenc sorozatom – mosolyogtam ma este először önfeledten.
- Nekem is! – Majd egy kicsit meglökte a vállamat. – Komolyan szereted? – láthatólag nem akarta elhinni, amit mondok.
- Egy Time Lord a főszereplője, aki térben és időben utazik, okosabbnál-okosabb és bátrabbnál-bátrabb útitársakkal, akik mellette még nagyobbá válnak – mondtam lelkesen, hisz azonnal elkapott a hév, ha a kedvenc sorozatomról volt szó. – Mi az, hogy szeretem?


- Máris imádlak! – A korábbinál is ragyogóbb mosollyal jutalmazott, amitől olyat éreztem a gyomromban, amit már nagyon rég nem. – A legutóbbi útitárshoz mit szóltál?
- Imádtam őt is! A legnagyobb kedvencem lett, épp ezért fájt annyira, hogy sokan már előre feladták a showt, amiért most meleg karakter került a főszerepbe. Pedig számomra rengeteget jelentett, hogy bebizonyították, semmivel sem kell másként kezelni egy szereplőt, mert nem heteroszexuális. Emiatt én is kicsit komfortosabban kezdtem el érezni magam a bőrömben. Ha a Doctor támogatja az olyanokat, mint én – bár erre korábbi évadokból is rájöhettünk -, akkor nem kell szégyenkeznem. – Olyan szikra volt a szemében, miközben hallgatott, hogy belepirultam. Majd rájöttem, hogy többet mondtam a kelleténél. Végre valaki szóba elegyedett itt velem, erre máris elejtettem neki a legféltettebb titkomat, hogy a saját nememhez vonzódtam. Talán ezzel már véget is vetettem egy bimbózó kapcsolatnak?
- Teljesen egyetértek, és nekem is sokat jelentett. Bár én ezen a téren Jack karakterével tudtam igazán azonosulni. Én is úgy vagyok az emberekkel, mint ő, nagyon könnyen szerelembe tudok esni, legyen fiú vagy lány az illető. – Ettől a vallomástól viszont ismét elfordítottam a fejem, hogy se a pírbe borult arcomat, se a tágra nyílt szememet ne lássa meg. – Egyébként Jackson vagyok – nyújtotta a kezét felém, amit megfogtam.
- Jinyoung.
- Tudom, itt mindenki tisztában van vele, hogy így hívnak, csak eddig nem tudtuk ezt a gyönyörű nevet, ezzel a még gyönyörűbb arccal párosítani – bókolt nekem, bár az előző kis megnyilvánulása után már meg sem lepődtem, hisz, ha könnyen belezúgott az emberekbe, akkor egy estére lehettem éppen én a szívének választottja.
De még mindig azon voltam, hogyha éjfélt üt az óra, azonnal hazarohanok. Nem akartam Hamupipőkét játszani, de még így is három óránk volt addig. Gőzöm sem volt, hogyan bírom ki egyáltalán tizenkettőig.
- Na, de mesélj még magadról! – nézett rám kíváncsian.
- Tessék? – azt hittem, nem tud újra meglepni, de tévedtem.
- Szerinted itt hagyok egy Whovian-t, hogy azokkal a kollégáimmal beszélgessek, akikkel amúgy is túl sok időt töltök? – húzta fel a szemöldökét.
- Igen, pontosan ezt gondoltam – vallottam be.
- Jesszus, te nem tudod, milyen ritka kincsek vagyunk? – tette keresztbe a kezét. – Mármint világszerte rengeteg rajongója van a sorozatnak, de most őszintén, te találkoztál már személyesen bárkivel is, aki legalább egy kicsit is szereti?
- Bárcsak, de nem – feleltem, és közben hirtelen bevillant egy kép, ahogy Jacksonnal együtt nézzük vissza az évadokat, majd izgulva várjuk az új részeket. Soha, senkivel nem sorozatoztam még, ráadásul itt tényleg a legnagyobb kedvencemről volt szó. Talán… Csak nem? Ő lehetett az, aki Mark helyébe lép?
- Na látod! Akkor most már igenis mesélj magadról! Szeretnék minél többet megtudni rólad. – Jól esett, hogy végre valakit tényleg érdekeltem, én, Park Jinyoung, a Doctor Who rajongó, nem pedig, mint osztályvezető. Csak volt értelme eljönnöm ide, és nem hazarohannom rögtön a vacsora után.
- Rendben.
Egy mély sóhaj után elkezdtem azt ecsetelni, hogy valójában protekcióval kerültem a vezetői pozícióba. Édesapám legjobb barátjáé volt a cég, így aztán, amint üresedés lett, az első dolga volt nekem felajánlani az állást. Féltem mindezt bevallani Jacksonnak, hisz nem tudhattam, ő milyen régóta dolgozhatott itt, és lehet, hogy számára is kecsegtető lett volna a főnöki cím.
- Még szép, hogy neked adta. Rólad biztosan tudta, hogy meg tudnál birkózni a feladattal – mondta könnyed hangnemben, amitől félelmem tovaszállt.
- Köszönöm, hogy nem könyvelsz el egy szerencsés, kis protekciós srácnak, aki úgyis nemsokára feladja az egészet – jutalmaztam egy hálás tekintettel, ami mellé némi mosolyt is társítottam.
- Dehogyis! Jól ismerem a nagyfőnököt, nem vesz fel akárkit. A többieknek is mondtam, ha egy külsős kapja meg a pozíciót, nem valaki közölünk, csakis olyan lesz, aki vérprofi. És nekem lett igazam, Jinyoung, hisz szárnyalnak a számok, amióta itt vagy. Igazából nem volt semmilyen fogadás, csak azért jöttem utánad most, mert meg akartam már ismerni azt a személyt, akinek mindezt köszönhetjük.
- Ó! – Bárhogy szerettem volna hálásan megköszönni a kedves szavait, elnémultam, egy kisebb sokkhatásként ért Jackson egyre nagyobb lelkesedése irányomba.
- És örülök, hogy te vagy az, nem pedig az a negyvenes, enyhén – vagy inkább nagyon – pocakos, kopaszodó férfi, aki a második tippem lett volna. Valahogy külön kuriózumnak tartom, ha valaki egyszerre gyönyörű, okos és szorgalmas.
- Jézus! – suttogtam zavaromban, miközben felhúztam a lábaimat, majd átkaroltam őket.


Már megint itt tartottunk! Ennyi év után is uralkodni tudott felettem ez a fránya zárkózottságom. Ugyanez volt Markkal is, amikor középiskolában nyitni próbált felém, összehúztam magam, és képtelen voltam bármit tenni vagy mondani. De már huszonöt éves voltam, rég kijártam a gimit, egy részem azonban mindig is ott maradt. Mark remek barát volt, viszont igazán sohasem tudta áttörni azt a falat, amit magam köré húztam. De már az is rengeteget jelentett számomra, hogy ezzel a nem kis problémámmal együtt is képes volt elfogadni. Most ismét rám tört a hiánya. Ahogy Jackson kinyilvánította felém, mennyire csodált már azelőtt, hogy megismert volna, mellkasomat mintha tűk ezreivel kezdte volna el szurkálni egy régi ellenségem, az emberfóbiám.
Mark csak félmegoldás volt erre, amivel teljesen tisztában voltam, de így is többet ért el, mint bárki más az életemben. Ezért is temetkeztem a munkámba, amióta elment. Ha ezzel kapcsolatosan kellett valakivel társalognom, az maga volt az élvezet, de amint személyessé vált a légkör, én ledermedtem. Épp ezért volt nagy szó, hogy Jackson esetében eddig bírtam. Úgyhogy igenis elhatároztam, ha abbahagyja az arcom előtti csápolást, és feladja, hogy bármit kiszedjen még aznap belőlem, akkor szépen hazamegyek, és igenis eredményesnek könyvelem el az év utolsó napját. Már így is sokkal többet elért nálam, mint, amit bárki más képes lett volna a cégnél.
- Jinyoung, könyörgöm, mozdulj meg! Egyszerűen megrémisztesz! – Olyan aggódó tekintettel nézett rám, amitől még remegni is kezdtem, így a fejemet is lehajtottam, hogy csak a hangja legyen az, ami fájdítja a lelkem.
Meg akartam ismerni, nagyon is, de a mentális betegség is egy betegség, erre már rájöttem. Bárcsak eljutottam volna arra a szintre, hogy képes legyek szakemberhez fordulni! De rettegtem már csak a gondolattól is, hogy önszántamból tárjam fel legféltettebb titkaimat egy idegen előtt. Féltem a démonjaimtól, amik olykor – mint jelen helyzetben – átvették az uralmat felettem.
- Jinyoung – ért a kezemhez Jackson, amit meglepően nem kaptam el, sőt, lágy érintése pont, hogy elkezdte a félelmemet csillapítani -, ne félj tőlem! De, ha nem akarsz tovább mesélni magadról, akkor majd mesélek én.
Olyan könnyedén kezdett bele életének regélésébe, mintha világi jóbarátok lettünk volna, akik szimplán csak jó ideje nem találkoztak, így volt mit bepótolniuk a másik életéből. Megtudtam, hogy kínai származású, de még hároméves korában ideköltöztek, így anyanyelvi szinten beszéli mindkét nyelvet. Bár sportolónak szánták, ő biztos jövőt akart magának, ezért nem testnevelés szakon végzett az egyetemen, hanem matematikán. Azonban így is rendszeresen futott és vívott hobbi szinten. De emellett – bár nem tudtam, munka mellett, hogy volt még ilyesmire is ideje -, amennyit tudott olvasott, főleg sci-fi regényeket. Sorozatok és filmek terén is inkább e felé a műfaj felé hajlott, így érthető volt, hogy a Doctor Who a kedvenc sorozata.
Észre se vettem, mikor mertem ismét a szemébe nézni, de íriszének nyugtató barnasága, az én szívemnek is elhozta a megnyugvást. Egy idő után pedig leengedtem a lábaimat, és a kezeimet is lazán magam mellé helyeztem.
- Hát ez lennék én, így pepitába – rántott egyet a vállán, miközben az eddigi legaranyosabb mosolyát vette elő.
- Zseniális személy vagy, Jackson – végre képes voltam megszólalni.
- Ez nagyon jól esik, Jinyoung. És te jobban vagy már? – kérdezte, miközben óvatosan kézfejemre helyezte a tenyerét.
- Igen. Bocsánat, de van némi problémám az emberi kapcsolatokkal – vallottam be a nyilvánvalót.
- Ne kérj bocsánatot! Senki sem tökéletes. De te így is… Aj, mindegy! Hagyjuk! – legyintett egyet a kezével, pedig kíváncsi lettem volna a mondat folytatására.

A következő két óra olyan gyorsan elröppent a nagy beszélgetésünk közepette, hogy már csak arra lettünk figyelmesek, hogy nagy mozgolódás hallatszódik be odakintről. A falióra pedig elárulta, hogy tíz perc múlva már 2018-at írtunk.
- Hát ez is eljött, az év utolsó tíz perce. Örülök, hogy veled tölthetem el, Jinyoung – mondta a lehető legnagyobb őszinteséggel.
– De biztos, nem akarod valaki mással? – kérdeztem félénken.
- Még szép, hogy nem! – vágta rá, majd az ablakhoz húzott, hogy onnan nézzük a tűzijátékot, ami nemsokára kezdetét vette. – Ó, bocsánat, zavar, hogy fogom a kezed? – ijedt meg, miután ráeszmélt, hogy kéz a kézben állunk. 


- Meglepően nem – feleltem, ő pedig hirtelen elmosolyodott, viszont ebben volt némi huncutság is, mint, aki készül valamire. – Tíz, kilenc, nyolc – kezdett el visszafelé számolni, én pedig szokásomhoz nem híven, izgultam attól, hogy új évbe lépünk – hét, hat, öt, négy, három, kettő…
Az „egy” már lemaradt, mivel az év utolsó másodpercében, ajkát az enyémre tapasztva, egy csókban forrtunk össze. Bár nagyon óvatos volt, valószínűleg azért, mert az előző rohamom után félt, hogy ismét rosszul leszek. Ennek azonban örültem, mivel pont addig a pontig ment el, amire még nem reagált segélykérően az elmém. Így életem legszebb évkezdését kaptam meg tőle.
- Megkésve ugyan, de teljesült a tavaly szilveszteri vágyam – mondta, miután elvált tőlem.
- És mi volt az?
- Hogy találjak végre egy hozzám illő személyt, mindegy, hogy fiú vagy lány. De azért a megjegyzés szekcióba odabiggyesztettem, hogy legyen szép, és nem mellesleg, szeresse a Doctor Who-t. Viszont a te személyedben ennél sokkal többre találtam, még ha az év utolsó pár órájáig kellett is rád várnom. De megérkeztél az életembe, Jinyoung, és csak ez számít. Még akár tíz évet is vártam volna rád, vagy akár többet. Azonban most, hogy már megismertelek, a világért sem engedlek el, remélem, ezt tudod. – Ismét megnémultam szerelemittas tekintete és szavainak jelentése miatt, de most nem rossz, hanem jó értelemben. – Kérlek, mondj valamit!
- Én is azt akarom, hogy mellettem maradj, hogy az életem része légy. De… - hajtottam le a fejem.
- Nem tudsz olyat mondani, amivel eltántorítasz – fogta meg jobb kezével az enyémet, míg bal tenyerével óvatosan elkezdte simogatni az arcomat, majd a homlokomat hintette be néhány apró csókkal.
- De mentális betegségem van.
- Segítek, hogy jobb legyen. Jövő ilyenkorra sokkal jobban leszel, mint most, ígérem. Együtt könnyebb lesz.
- Hiszek neked – mondtam, mivel már most jobban voltam, mint pár órával ezelőtt. Jackson nem félmegoldás volt, mint Mark, hanem maga a gyógyír a lelkemnek. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem téved, és én is az a személy vagyok, akire az ő szíve vágyik. – Milyen szép! – jegyeztem meg a tűzijátékot figyelve.
- Számomra akad ennél sokkal gyönyörködtetőbb látvány – karolt át hátulról, és közben látványosan fürkészte az arcomat, valószínűleg attól félve, hogy túl messzire megy.
- Aj, de tényleg nem lesz egyszerű dolgod velem! – Már előre sajnáltam a jövőbeni rohamaim, és minden egyéb felmerülendő problémám miatt.
- Szerinted egy kis kihívás eltántoríthat, mikor a tavaly szilveszteri kívánságom itt áll előttem? Ó, és mondtam már, hogy az illető szemtelenül gyönyörű?
- Talán említetted – mosolyodtam el, mert úgy nézett ki, hogy ez a fiú tényleg hajthatatlan.
- És fogom a jövőben is, ebben biztos lehetsz. Hm… - láthatólag elgondolkodott.
- Mi az? – lettem kíváncsi.
- Nem akarlak letámadni, se semmi ilyesmi, nyugi! Viszont muszáj megkérdeznem, hogy feljössz-e hozzám? – olyan könnyeden hagyták el ajkát szavai, mintha nem az előbb vitattuk volna meg, mennyi baja lesz még a zárkózottságom miatt.
- Tessék?
- Jaj, Jinyoung, én csak Doctor Who maratont szeretnék tartani! Ne mondd, hogy azok után, hogy regenerálódott a 12. Doctor, nem jutott eszedbe az összes évadát újra darálni?
- Ó! – nevettem el magam, miután realizáltam, hogy tényleg mennyire hozzám való ez a fiú. - Hát persze, hogy megfordult. Nem, mintha nem láttam volna már mindet kétszer, de mi az egy fanatikusnak.
- Na, ez a beszéd! – Már húzott is kifelé a fénymásoló szobából, ahol meglepően senki sem nyitott ránk az elmúlt három órában. Majd alig hallhatóan, csupán magának suttogta, egy végtelenül hálás mosollyal a következőt: „Köszönöm, 2017!”


[1] Doctor Who: A BBC sci-fi, dráma sorozata, mely egy rejtélyes, Doctor nevű időutazónak a kalandjairól szól. Magyar címe: Ki vagy, Doki? A TARDIS a sorozatban szereplő időgép. A következő szavak rövidítéséből áll össze: Time And Relative Dimension In Space. Magyarul: Térben A Relatív Dimenzió és Idő-Sík

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)