2017. június 27., kedd

Új fanfiction a láthatáron!

   Kedves olvasóim!
  Három és fél hónapja volt hasonló bejegyzés a blogon, de szerencsére ettől függetlenül aktív voltam, csak arra nem volt se időm, se energiám, hogy összefoglaljam, mi újság is velem az írás terén. De ma végre befejeztem az eddigi legnehezebb vizsgaidőszakomat, ami rengeteg sírást, idegeskedést és tanulást hozott magával, de szerencsére meglett az eredménye. Most azonban szükségem van egy kis regenerálódásra, és mi is lehetne jobb erre, minthogy sokat írjak. 
  Még április közepén tettem közzé az egyik egyetemre íródott novellámat, amihez még egy kommentet is kaptam, amit köszönök szépen. Lesznek még hasonlók. 😉
   De amire remélem, hogy jó páran vártatok, folytattam végre az Oda...-t. Leírni is szégyellem, hogy több, mint hét hónapig nem hoztam nektek új fejezetet. Még mindig szívem csücske ez a történet is, de mostanában egyszerűen nem fért bele az életembe. Olykor már az Adamfans.net szerkesztése sem épp a legegyszerűbb feladat. 😔 De végre hoztam nektek két új fejezetet is. A 19-re pedig bevallom, nagyon büszke vagyok. Nem csak azért, mert ez az eddigi leghosszabb fejezet, hanem mert a legmeghatóbb is. Mindig is fel akartam tárni, hogy Thorinnak igenis volt egy nagy szerelme a múltban (az én fanfictionömben legalábbis), azonban ennek a részletei csak most álltak össze a fejemben. Ha még valaki nem olvasta volna ezt a fejezetet, akkor nem árt zsepit bekészítenie maga mellé. Én is bevallom, sírtam, miközben írtam. 😭 Igyekszem a folytatást is hozni nemsokára. 😙 

   
  Valamint van egy bejelenteni valóm, amire már a címben is utaltam. Nemrég elkezdtem írni barátnőmnek ajándékba egy fanfictiont, amit úgy döntöttünk, hogy érdemes lenne ide is elkezdenem feltölteni. És, hogy milyen fanficről is van szó? 😮 Egy BTS történetről, pontosabban egy Jimin, Suga, J-Hope középpontú sztoriról. Remélem, hogy lesz olyan, akit érdekelni fog. 😊
   De addig is, továbbra is várom jobb oldalt a szavazataitokat, hogy a Piton és a lányt vagy az Oda...-t szeretitek-e jobban. Eddig fej-fej mellett haladnak, ami bevallom, nagyon jól esik, mivel mindkettő rengeteget jelent nekem. 💓
   Akkor, amint tudok, jelentkezem a BTS-es fanficemmel, amiről annyit előre elárulhatok, hogy az a címe: Ha te azt tudnád!

2017. június 18., vasárnap

Oda... - 19. fejezet – A múltam napsugara

A másnapunk is remek volt Kilivel. Jól megvoltunk mi, akkor is, amikor belevetettük magunkat a saját dolgainkba, de az egymással töltött időhöz fogható nem volt. Mindig is hittem abban, hogy mindenkinek okkal volt testvére, én pedig a világért sem cseréltem volna el a sajátomat.
    - Valld be, bátyám, jobban megy ez nekem, mint ahogy abban reménykedni mertél! – nézett rám dicséretet váró tekintettel.
    - Csak akkor, ha te is bevallod, hogy én jobb tanár vagyok, mint azt hitted! – húztam ki magam. Ez jól bevált szokás volt nálunk: nem dicsértük meg a másikat, anélkül, hogy az vissza ne dicsért volna minket. Fontos volt az egyenjogúság közöttünk.
    - Bevallom így.
    - Akárcsak én – kacsintottam.
    - És akkor mára nincs is több munkánk, igaz? – mosolygott bizakodóan.
    - Nincs bizony, úgyhogy amondó vagyok, fürödjünk le, mielőtt Dáin megérkezik.
   
    
Hihetetlen, hogy kicsi korom óta ismertem Dáint, de mégis, minden egyes alkalommal elfogott egyfajta izgatottság, amikor újraláttam. Talán ennek az lehetett az oka, hogy Dáintól mindig jobb kedvre derült Thorin bácsi
mintha lélekben ők is testvérek lettek volna, mint én és Kili. Ha pedig a bácsikám boldog volt, akkor édesanyám lelke is könnyebbé vált, így mind vidámak voltunk.
    - Fili, kész vagy? – kopogott be az öcsém, épp amikor befejeztem az öltözést.
    - Tipikus, ha valaki érkezik, akkor mindig te vagy az első, aki elkészül – jegyeztem meg miután kiléptem a szobámból.
    - Hisz tudod, mennyire boldog mindenki, amikor Dáin itt van – mondta megint ugyanazt, amire én is gondoltam.
    - Tudom jól.
    Majd szapora léptekkel, szinte azonnal az ebédlőben találtuk magunkat, ahol épp nagy értekezésben volt Dáin és Thorin bácsi, anyánk pedig csak ült és hallgatta a diskurálásukat.
    - Ó, de csinosak vagytok! – vett észre minket édesanyánk.
    - Mint mindig – mosolygott rá Kili.
    - Fili, Kili! – kiáltott fel a mély, öblös hangján Dáin. – Hát előbújtatok végre! – Majd széttárt karokkal elindult felénk. Férfiasság ide vagy oda, igenis mindig a karjaiba zárt minket, akárhányszor találkoztunk.
    - Nem is dolgoztatok! – jegyezte meg cinikusan. – Rózsa illatotok van. Biztosra veszem, hogy egész nap virágot szettetek a legszebb törp-lányoknak.
    - Ne magadból indulj ki, Dáin! – lépett mellé Thorin bácsi. – Nem mindenki hanyagolja el a tisztálkodást.
    - Mondasz valamit – látta be, de közben azért kicsit grimaszolt, hisz köztudottan nem kedvelte a rendszeres fürdést. – De egy valami biztos: sokat edződtetek az elmúlt másfél évben – állapította meg, miután alaposan végigmért minket.
    - Gyakrabban kéne idelátogatnod! – hányta a szemére Kili azt, hogy másfél éve nem járt nálunk.
    - Akárcsak nektek hozzám – védekezett Vaslábú.
    - Ne feledd, legutóbb mi voltunk nálad egy hétig! – hívta fel rá a figyelmét, hiszen valóban utoljára mi mentünk a Vasdombokba, de az is több mint egy éve volt – még azelőtt, hogy megkaptam volna a bácsikánktól a történelemkönyvünket.
    - Valóban – vakarta meg a tarkóját gondterhelten Dáin. – Sajnálom, fiaim… Túlságosan megnehezítik az orkok az életünket mostanság.
    - Ó, ezt igazán rossz hallani – mondtam, majd mind leültünk az asztalhoz.
    - Egyre többször sikerül áttörniük a határunkat, és sajnos nem kevés nő és gyermek is halálát lelte a pusztításuk során, a rengeteg harcosomról nem beszélve. – Akármilyen kemény törpnek és vezetőnek tűnt Dáin, mi mind jól tudtuk, hogy nagyon a szívén viselte a népének sorsát. Minden egyes haláleset mélyen a lelkébe mart, de úgy véltem, ez így volt rendjén.
    - Megértjük, hogy nem volt időd ránk, Dáin – jegyezte meg az öcsém, és a hangjából hallani lehetett, hogyha előre tudja, hogy ilyen szomorú dolog miatt nem láttuk rég, akkor tapintatosabb lett volt.
    - Köszönöm, Kili. Na, de most meséljetek ti! Itt leszek még egy ideig, úgyhogy lesz időnk a saját dolgaimat kivesézni. Most inkább a ti fiatal, boldogsággal teli életetekről szeretnék hallani egy kicsit – nézett ránk vidáman. Köztudott volt, mennyire szeretett minket, mintha a saját unokaöccsei lettünk volna, ezért tudtam, mennyire fájhatott neki, hogy az orkok szörnyűségei miatt rég nem látott minket.
    Előbb Kili kezdett bele a mesedélutánba, majd én vettem át tőle a szót. Dáin nagy vidáman hallgatta, miket regéltünk neki, és minél több sört ivott, annál inkább bazsalyogott. Így aztán eszembe sem jutott, hogy ne meséljek Narinról, főleg, hogy édesanyámnak is megígértem, hogy amint lesz miről beszámolnom, meg is teszem azt.
    - Annyira örülök a boldogságodnak – jegyezte meg anyám, miután befejeztem.
    - Én is, fiam – mondta Thorin bácsi szomorú hangon, majd felállt az asztaltól, és az egyik ablakhoz ment.
    Hirtelen nagyon furcsa hangulat telepedett a helyiségre, amihez hasonlóval még nem találkoztam. Vagy talán mégis…
    Furcsa dolog az emlékezett, főleg a visszaemlékezés – amikor a jelen egy pillanatnyi eseménye felelevenít egy olyan múltbéli emléket, amiről már réges-rég megfeledkeztünk. Ez történt ekkor velem: nagyon erős deja vu fogott el, majd mintha kiragadtak volna a jelenből, tisztán láttam magam előtt, ahogy nyolc éves koromban Kilivel bújócskáztunk, és én az ebédlőasztal alatt elbújva vártam, hogy megtaláljon, amikor hirtelen bejött anyám és Thorin bácsi. A bácsikám nagyon ki volt borulva: olyan keservesen zokogott, ahogy előtte sohasem láttam még. 



- Mi a baj? – kérdezte az aggódó édesanyám tőle.
    - Most kaptam ezt a levelet – emelte fel a kezében lévő borítékot. – Meghalt… – Ki se kellett mondania az elhunyt nevét, anyám jól tudta, kiről volt szó.
    - Nem kellett volna hazajönnöd – lépett oda hozzá, majd a karjaiba zárta a bátyját. – Ott kellett volna lenned, amikor…
    - Elment… Amikor örökre elment! – fejezte be Thorin bácsi a mondatát, és azáltal, hogy elhangzott a szájából, mintha fixálta volna az eseményt. – Nem hiszem el, hogy örökre itt hagyott.
    Ezután hosszú, óráknak tűnő perceken át zokogott, én pedig a térdeimet átkarolva vártam, hogy egyszer majd elmehessek. Szégyelltem, hogy ott voltam: éreztem, hogy nem volt ott semmi keresnivalóm, de már késő lett volna felfednem az jelenlétemet.
    - Hát itt vagy! – rontott be az ebédlőbe Kili, ahol leguggolva azonnal kiszúrta, hol rejtőzködtem. – Miért nem jutott előbb eszembe ez a hely?
    Ekkor megsemmisülve vártam, vajon milyen leszidást fogok ezután kapni a nagybátyámtól, de ehelyett csak egy kétségbeesett, végtelen szomorúságot és kietlenséget tükröző tekintett fúródott bele az enyémbe. Erről a szempárról, akkor tévesen azt hittem, soha sem fogom tudni kitörölni az elmémből.
    - Fili, mennyit hallottál? – kérdezte a bácsikám, miután letörölte a könnycseppeket az arcáról.
   - Ööö… nem sokat. Rossz hírt kaptál, de nem tartozik rám – majd minden erőmet összeszedve kirohantam a szobából, és utána már csak az rémlett, hogy alig tudtam kimagyarázni az öcsémnek, miért nem akartam senki elé sem kerülni az elkövetkezendő napokban.

     

- Hogy is felejthettem el! – kaptam a fejemhez, majd utólag jöttem rá, hogy mindezt hangosan ki is mondtam.
    - Micsodát? – nézett rám zavarodottan Kili.
   - Bácsikám! – kezdtem komolyan, mire ő megfordult, és könnybe lábadt szemekkel, felvállalva a valódi érzelmeit, várta, hogy mit kérdezek – mint aki tudta, hogy a múlt egy fájó emléke talált vissza hozzám. – Kit veszítettél el sok évvel ezelőtt?
    - Hát emlékszel! – nem bírta tovább, hasonlóan, mint annak idején sok-sok éve, ismét megtört és elkezdett zokogni.
   - Képtelen vagyok felfogni, hogyan felejthettem el. Most viszont tisztán látom magam előtt, ahogy megkapsz egy levelet, ami arról szól, hogy meghalt egy hozzád közel álló személy – feleltem halkan, de azért jól hallhatóan.
    - Arian…
mondta sírástól elhaló hangon. - Az egyetlen nő, akibe valaha szerelmes voltam. Dís, kérlek, kezd el te mesélni nekik a történetünket, amíg összeszedem magam – fordult segélykérően édesanyámhoz.
    - Rendben, Bátyám. Arian – nézett ránk Kilivel óvatos, de közben megtört tekintettel – egy lenyűgöző, félvér nő volt, aki egy törp édesapától és egy ember édesanyától származott. Bár ugyanolyan törékeny és gyönyörű volt, mint az anyja, az apja alacsony magasságát örökölte, és ha Arian megjelent valahol, ott nem lehetett más nőre nézni. – Talán nem is realizálta, de ekkor hosszú másodpercekig maga elé meredt, mint aki szellemet látott.
    - Ez így van – bólogatott Dáin. – Gyönyörű teremtés volt, és egyértelműen Thorin számára szánta a sors.
    Láttam, ahogy a bácsikámat kirázta a hideg. Majd az öcsémre néztem, aki láthatólag le volt döbbenve, mintha sohasem gondolta volna, hogy a nagy hősnek, Tölgypajzsos Thorinak a szívét is elnyerhette valaki. Pedig én sejtettem, bár nem tudtam, ki lehetett az, de korábban is éreztem, hogy igenis már szeretett úgy nőt, ahogy csak egy törp férfi tud. De mivel jómagam nem voltam még ez idáig soha szerelmes, így nem merengtem elég sokáig ezen. Ha így teszek, talán előbb eszembe jutnak az előbbiek. Ki tudja, lehet ekkor is a Nárin iránti bimbózó szerelmemnek köszönhettem az emlékképeim visszatértét.
    - Még azelőtt ismerték meg egymást, hogy Erebort el kellett volna hagynunk. Arian és a családja a hegyekben telepedtek le a történtek után, mivel az édesanyjának tüdő betegsége volt. Képtelen lett volna magukra hagyni a szüleit, főleg, hogy nem volt testvére.
    - Köszönöm, de innen átveszem a szót, Húgom – ült le közben Thorin bácsi, és látszott, hogy tényleg összeszedte magát a szerelme emléke miatt.
    - Ahogy gondolod, Bátyám – bólintott anyám, aki féltő tekintettel leste ezután, mikor kell ismét neki folytatnia a mesélést.
    - Megbeszéltük, hogy mivel nem lakunk egymástól messze, így minden héten legalább egy napot együtt töltünk. Legtöbbször én mentem el hozzá, de olykor, ha volt, aki vigyázzon addig a szüleire, ő jött el ide. – Hirtelen mosolyra húzódott a szája. Bármilyen fájdalmas is lehetett számára erről beszélni, látszott, hogy a legszebb emlékei a szerelméhez kapcsolódtak. Ettől bevallom, hirtelen furcsa érzésem támadt, hiszen ekkor realizáltam, hogy nem is ismertem igazán a bácsikámat – legalábbis nem minden oldalát.  - Bár csak ritkán látogatott el ide, mégis mindenki imádta. Arian olyan volt, mint egy napsugár, akinek semmi és senki sem halványíthatta el a fényét… Legalábbis akkor még ezt gondoltam.
Becsukta a szemét, valószínűleg azért, hogy visszagondoljon rá.
    - Ahogy azt Dís is mondta, az édesanyjának nagyon rossz tüdeje volt, ezért is költöztek a hegyekbe, nem pedig ide. Annyira összetartó családja volt, hogy az apjának a rokonai is velük tartottak. Az édesanyját kitagadták a szülei, amiért egy törphöz ment hozzá, ezért igyekezett minél inkább összetartani az újonnan szerzett családját. Ariannak így meg sem fordult volna a fejében, hogy velem tartson, bárhogy lett volna, aki vigyázzon az anyukájára. De… – Kellett neki egy kis idő, hogy sírás nélkül folytassa.
    - Semmi baj, öcsém! – veregette meg a vállát Dáin. – Tudjuk, milyen nehéz erről mesélned.
    - Köszönöm – nézett rá hálásan, ekkor viszont rögtön folytatta is. – Sajnos az édesanyja egyre jobban legyengült. Végül már járni sem volt képes. Az apja ugyan sokkal jobb állapotban volt, de egyszerűen minden életkedve odalett, miután a felesége meghalt. Az én napsugaram…
Nem küzdött tovább. Rájött, hogy az lesz a legcélravezetőbb, ha hagyja, hogy folyamatosan potyogjanak a könnycseppjei. - Akkor megtört az ő fénye is. Van az a felhő, ami a legszikrázóbb napsugarakat is eltakarja – ez történt nála is. Onnantól már nem volt ugyanaz.
    - Arian egy csoda volt, nélküle nem sikerült volna olyan hamar felépítenünk ezt a remek várost. Elképesztő tanácsokkal látott el minket – tette hozzá anyám.
    - És bennem is ő tartotta a lelket – folytatta a bácsikám a suttogástól alig hallhatóbban. – Mind rengeteget köszönhetünk neki.
    - Hogyan halt meg? – kérdezte a szintén meghatódott Kili.
    Ekkor vettem észre, hogy az én szemeim sem voltak szárazak. Egy ilyen beszélgetést nem lehetett fájdalmak nélkül végighallgatni, a könnyeink viszont nem csak a történet szívfacsaró részét szimbolizálták, hanem – ahogy kivettem a többiek szavából – egy rendkívüli nő életének szépségét is.
    - Sajnos ő is örökölte az anyjának a tüdőbetegségét. Pedig rengeteget sétáltam vele a hegyekben. Hetekre odaköltöztem, de egyszerűen semmi sem segített. Valószínűleg azért, mert azáltal, hogy félig törp volt, még törékenyebb volt, mint az anyja. Egek, nem tudjátok, Fiúk, mennyi szép dologgal próbálta meg elterelni a gondolataimat, hogy az utolsó együtt töltött napjaink szépek legyenek! Akárhány felhő is borította el az egünket, az ő napsugarai mindig visszatértek; és olykor még ma is érzem őket… 

 

(A képet készítette Ruta.)

Zokogtunk, nem csak Thorin bácsi, Kili és jómagam, hanem édesanyám és Dáin is, pedig ők jól tudták, mi történt. Úgy látszott, tényleg mindannyiuk számára igazi napsugár volt Arian; olyan valaki, akinek az elvesztését nem lehetett igazán felfogni és ezáltal feldolgozni sem.
    - Nem voltam ott vele, amikor meghalt. Kezdettben nagyon fájt, és magamat hibáztattam, de utána rájöttem, hogy ő akarta így. Amikor Dís levelében azt olvastam, hogy van némi zűr a kereskedelmünkkel kapcsolatban, biztos voltam benne, hogy nélkülem is megoldódik, de Arian mindenáron haza akart küldeni. Mivel olyan gyenge volt, így nem akartam, hogy az ellenkezésem csak jobban kimerítse. Már másnap mentem is volna vissza hozzá, de közben megjött a levél, hogy a távozásom után egy órával feladta a küzdelmet, és meghalt.
    - Érezte előre, hogy már nem bírja tovább, és azt akarta, hogy ne légy ott, mert a jelenlétedben nem lett volna képes feladni a harcot – suttogtam a sírástól rekedt hangomon azt, amire magamtól is rájöttem.
    - Pontosan, Fili. Ki tudja, milyen fájdalmakat élt át annyi időn át, mert nem bírta miattam feladni. Lehet, hogy napokkal előtte elment volna, ha én nem vagyok ott. – Ekkor olyan erősen harapott bele a szájába, hogy visszafojtson egy újabb zokogó görcsöt, hogy elkezdett vérezni az ajka.
    - Ne is mondj ilyet! – szólalt meg az öcsém. – Te voltál élete szerelme. Azért küzdött annyira, hogy veled legyen, ameddig képes volt rá. Azt mondtátok, hogy csodás személy volt, így biztosra veszem, hogy pontosan tudta, meddig képes kitartani.
    - Ó, Kili! – állt fel a bácsikám, hogy megölelje. – Köszönöm, hogy ezt mondod! Szívből köszönöm.
Majd hozzám is odalépett, így én is átöleltem. Sohasem éreztem ilyen szeretetet és fájdalmat egyszerre. Ez volt a mi családunk: szeretet, erő, kitartás, fájdalom és az ezek ötvözetéből fakadó melankólia. De büszkén vállaltam és vettem magamra ezek mindegyikét.
    - Tudjátok, miért szeretek annyira utazni? – intézte mindkettőnkhöz a szavait Thorin bácsi.
    - Nem – feleltük egyszerre.


 (A képet készítette Ruta.)

- Mert mindig fű és sós tenger illata volt Ariannak, hiszen az élete végén állandóan ezek mellett sétált, és mikor vele voltam, akkor együtt andalogtunk. Minden egyes utam során olyan, mintha kicsit visszakapnám őt. Ilyenkor minden közös élményünk felelevenedik bennem. Van olyan fájdalom, ami megéri, ha érte olyan sok szépet kapunk. Ha előre tudtam volna, hogy ilyen hamar meghal Arian, akkor is végigcsináltam volna vele ezt azt egészet. Még ha rám nem is sütnek többet a napsugarai, azok emléke örökké bennem él, és bár a végsőkig küzdeni fogok, hogy visszaszerezzük az otthonunkat, ha mégis idő előtt meghalnék, tudom, ő várni fog ott rám. 95 év… ez több, mint ami sok más párnak megadatik, és majd folytatódik a történetünk egy másik világban.
    A könnyeink olykor gyengeséget tanúsítanak: hogy nem vagyunk elég erősek egyes fájdalmakat, vagy éppen örömöket kellő szigorral kezelni, én mégse láttam soha életemben ennyire hatalmasnak és erősnek Thorin bácsit. Mert milyen sokat is ér egy szív, ami úgy szeretett, ahogy a bácsikám szerette Ariant.


 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

UI: A két remek képet Ruta készítette, akinek  ennek a történetnek és a Piton és a lánynak a borítóját is köszönhetem. Nézzetek be hozzá, ha szeretnétek, hogy nektek is készítsen valamit! --> LINK