Oda... - 25. fejezet - Egy kisfiú múltbeli elszökése

- Ne izgulj ennyire! Nem lesz itt semmi probléma – fogtam meg Nárin kezét, miután a házukhoz mentem. – Istenem, te remegsz!
    - Csak fázom – hazudta.
    - Dehogy fázol ilyen kellemes alkonyatban. Félsz, hogy mit gondolnak majd rólad, ne is merd tagadni! – emeltem fel a mutatóujjamat.
    - Még szép, hogy fél – nevetett Fárin. – Egész nap azon idegeskedett, hogy mit vegyen fel, és hogy a haját felkösse vagy inkább kontyba fogja. Pedig sohasem volt az ilyen női praktikák híve a húgom. Nagyon elcsavartad a fejét, Fili, úgyhogy ajánlom, hogy ne törd össze a szívét, különben nagy bajban leszel, bárhogy Durin leszármazott vagy és egyben a legjobb barátom bátyja. – A hangjában nem volt semmi humorizálás, a húgával kapcsolatosan igenis vérremenőleg komoly volt, amit becsültem benne. Ha nekem lett volna leánytestvérem, valószínűleg pontosan így tettem volna én is.
    - Eszem ágában sincs összetörni a szívét, Fárin, emiatt nem kell félned. Ha valakinek összetörik a szívét, az csakis én leszek. – Próbáltam némi viccelődést belecsempészni a beszélgetésbe, de közben teljesen komolyan gondoltam a mondanivalómat.
    - Az már nem az én dolgom. Viszont reménykedem benne, hogy nem lesz szó semmilyen szívnek az összetöréséről.
    - Mert nem is lesz – zárta le ezzel a témát Nárin.
    - Megjöttünk – léptem be az ebédlőcsarnokunkba a két díszvendégünkkel együtt.
    - Na végre! – pattant fel a székéből édesanyám, aki már repesve várta, hogy végre megismerhesse Nárint, hiszen Dárint, ugyan nem olyan közelről, de már ismerte Killi által. – Hát te vagy a híres leányzó, akinek sikerült elérnie, hogy a könyvek és a természet csodálása mellett végre egy női személyben is meglássa a szépet az idősebbik fiam? – csapott rögtön a dolgok közepébe, ezzel elérve, hogy azonnal zavarba jöjjek.
    - Én bizony – nyújtotta volna a kezét Nárin, helyette azonban édesanyám az ölelésébe zárta, majd ugyanígy tett Fárinnal is.
    - Túlzol, anyám, mivel téged világéletemben csodáltalak – jegyeztem meg, hogy kicsit oldjam a feszültséget.
    - De az más, kisfiam… Az teljesen más. Kérlek, foglaljatok helyett! – mutatott az asztal felé. – Mindjárt megérkezik Thorin és Dáin is.
    - Hol vannak? – Csak ekkor észleltem a hiányukat: Nárin úgy rám ragasztotta az izgulását az édesanyámmal való találka miatt, hogy szégyenszemre el is felejtkeztem a bácsikámékról.
    - Elvileg volt némi probléma pár Ered Luin-i kereskedőnkkel – felelte az öcsém, aki természetesen maga mellé ültette Fárint.
    - Milyen probléma?
    - Az most nem lényeg – lépett be az ajtón a bácsikám, szorosan mögötte pedig Dáin is ott volt.
    - Márpedig engem is érdekelne – jegyezte meg kíváncsian Dárin. – Minden kereskedőtársunkkal jóban vagyunk, és sejtem is, kikre gondolsz, mivel furcsálltuk apámmal, hogy nem néztek be hozzánk a hazatértük után, ahogy az szokásuk.
    - Te és a kíváncsi természeted – konstatálta Thorin bácsi, hisz ő anyámnál lényegesen jobban ismerte Kili barátját. – Egyébként arról van szó, hogy veszélyes az út: holtesteket találtak, amikkel valószínűleg orkok végeztek. Kérték, hogy most már mindig kísérjék őket páran olyanok közölünk, akik értenek a kardforgatáshoz.

- De hát azokból túl kevés van – mondtam szomorúan.
    - Tudom, épp ezért holnap én és Dáin fogunk velük tartani, de a későbbiekben majd a ti segítségeteket is elvárom, Fili és Kili – nézett ránk felváltva az öcsémmel.
    - Rám nem is számítasz? – tette keresztbe a kezét Dárin.
    - Megszokhatnám már, hogy ahol Kilinek dolga van, ott úgy érzed, számodra is terem babér – nevette el magát a bácsikám, miközben Dáinnal mindketten helyett foglaltak az asztalnál.
    - Talán nincs így? – nevetett Kili.
    - Eddig így volt, és hiszem, hogy még jó párszor így lesz a jövőben is – ráncolta a homlokát a bácsikánk. – De te is tudod, drága unokaöcsém, hogy eljön majd az idő, és reméljük, nem is olyan soká, amikor el kell hagynunk ezt a helyet, és arra az útra nem kísérhet el a barátod.
    - Ezzel tisztában vagyok – szontyolodott el a Kili.
    - Most viszont vidámabb témákról beszélgessünk! – javasolta Dáin. – A kishölgyet még nem mutattad be nekünk, Fili.
    - Igaz, elnézést – kaptam a fejemhez. – Bácsikáim, ő itt Nárin.
    - Örülünk, hogy végre megismerhetünk – mosolygott rá kedvesen Thorin bácsi.
    - Én is örülök, hogy itt lehetek. Megtiszteltek minket a bátyámmal ezzel a meghívással – szerénykedett Nárin, és tudtam, hogy ez valós szégyenlősségből fakadt.
    - Mi vagyunk megtisztelve, hogy elfogadtátok – mondta anyám, majd mindenki szedett magának jócskán ennivalót, kivéve a szerelmemet, akinek valószínűleg olyan apróra mehetett össze a gyomra az idegeskedéstől, hogy alig bírt bármit is enni.
    - Nyugtass meg Fárin, hogy nem ilyen kevés étken él a húgod! – kérte Dáin bácsi, akinek túlságosan könnyen feltűnt, ha valaki nem tudott hasonló lelkesedéssel enni, mint ő.
    - Természetesen nem, hisz akkor már elfújta volna a szél, és így is túl vékony és szép más törp-lányokhoz képest – nevetett Fárin, mire a nővére pironkodva kérte, hogy ne hozza zavarba.
    - Tény és való, hogy gyönyörű vagy, Nárin. Ne utasíts el olyan bókot, ami valós alapokon áll! – kérte anyám, akinek a szemében olyan csillogást láttam, ami szörnyen feltöltötte a szívemet. Tetszett neki Nárin: mind a külseje, mind azok az első impulzusok, amiket keltett benne.
    - Ez kedves öntől, Asszonyom – egy korábbiaknál nagyobb harapás előtt mondta mindezt Nárin.
    Az este további részében kiveséztük a mi családi múltunkat, ami már szokatlanul nem volt tabu téma, majd Nárin és Fárin családi háttere került terítékre. Szegény szerelmem még meg is könnyezte azt, milyen megrendítve hallgatták a rokonaim azokat a szörnyűségeket, amiket ki kellett állniuk – főleg neki –, miután elveszítették az édesanyjukat. Mind együttérzésüket nyilvánították ki nekik, és talán ennél jobban nem is érezhette volna Nárin és Fárin, hogy a családi veszteségeink voltak azok, amik a legjobban mutatták, hogy rang ide vagy oda, végső soron mind ugyanolyan törpök voltunk, akik hasonló problémákat és fájdalmakat éltek át életük során.

A vacsora másnapján épp Nárinnal sétáltam az erdőben, amikor eleredt az eső, de úgy, mintha dézsából öntötték volna. Az az egy szerencsénk volt, hogy kétszáz méterre voltunk a házuktól, így gyorsan odafutottunk, és felmelegedtünk a tűz mellett. Otthon volt a szerelmem édesapja is, akivel végre hosszas beszélgetésbe kezdhettem, hisz ideje volt annak is, hogy jobban megismerjem őt, ha már az én családom találkozhatott Nárinnal. Szerencsére jól kijöttem a családfővel – hasonló értékrendet képviseltünk, ami azonnal kölcsönös szimpátiát váltott ki bennünk. Akármilyen téma jött terítékre, rendre azonos véleményen voltunk, ami már a végére szinte ijesztő volt. Olyan másfél óra múlva azonban haza kellett sietnem, mivel Fárin azzal rontott be, hogy az öcsém a szakadó esőben elindult megkeresni egy eltűnt törp gyereket, akire a nagymamája vigyázott, mert a szülei távoli rokonokat mentek meglátogatni. Mire azonban megtalálta, a kicsivel mindketten bőrig áztak, és félő volt, hogy mindkettőjüknél súlyosabb következménye is lehet a dolognak.
    Természetesen olyan gyorsan rohantam, ahogy csak tudtam, és jött utánam a párom és Fárin is. Mikor benyitottam, az öcsém egy forró fürdőben volt, de máris látszottak rajta a betegség árulkodó jelei, amiket sajnos jól ismertem: annyiszor ázott el kicsiként, hogy pontosan tudtam, mikor vezetett mindez komolyabb tüdőbajhoz az esetében. Gyerekkorunkban rengetegszer direkt elszökött az esőben, mert szerette, hogy betegen mindenki körülötte ugrált, egy idő után azonban benőtt a feje lágya, és rájött, hogy ez nem érte meg azt a szenvedést, amivel a tüdőbaj járt.
    - Kili, elment a maradék eszed is? – kezdtem idegesen. – Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Hisz már felnőtt férfi vagy. Pontosan jól tudod, hogy annyiszor játszottad ezt el kicsiként, hogy már egy kisebb megfázás is súlyos következményekkel járhat nálad... Akár az életedbe is kerülhet. Fel tudod ezt fogni!? – ordítottam rá magamból kikelve.
    - Fili, nyugalom! – nézett rám a nagybátyám, az egyedüli személy, aki még a szobában volt rajtunk kívül. Anyánk bárhogy aggódott, kint várt, amíg a fürdőzésnek vége lett, hisz nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni az öcsémet; pedig ekkor igenis megérdemelte volna.
    - Nem nyugszom meg! Csak az hiányzik a családunknak, hogy lebetegedjen! Márpedig lefog! Nézz csak rá, látszik rajta! Te is látod, Bácsikám, ne tagadd! – A zaklatottságom miatt a kezem és a hangom is remegett, de attól még üvöltöttem, amitől az öcsém láthatólag megijedt.
    - Sajnálom, Fili! De pontosan azért mentem utána, mert nem akartam, hogy ez a fiú is elinduljon azon a lejtőn, amit én végigjártam gyermekként – suttogta elhaló hangon, amivel kissé észhez térített.
    - Miért nem kértél segítséget? – kérdeztem egy fokkal nyugodtabban.
    - Csak rohantam, és kerestem, ahol tudtam. Eszembe sem jutott. Ismersz: a szívem és a temperamentumom hajt. Most viszont, kérlek, valamelyikőtök adja ide a törölközőmet! És ha lehet, ne nézzétek végig a felöltözésemet – mosolygott hamisan a rosszulléte ellenére is.
    - Jaj, Testvérem! – nyújtottam át neki a törölközőt, majd a bácsikámmal elfordultunk, hogy ne zavarjuk a fiatalurat.
    - Kikészít – mondtam egy mély sóhajtás kíséretében.
    - Tudom, Fili – tette a vállamra a kezét Thorin bácsi. – De ő már ilyen marad. Mi pedig csak annyit tehetünk, hogy vigyázunk rá, amennyire erőnkből telik, és amennyire ő ezt hagyja.
    - Csak néha önmagától kéne megvédeni – ráztam a fejemet, mivel ez volt az a dolog, amivel kapcsolatban nagy testvérként a leginkább tehetetlen voltam.
    - És te mindig ezt teszed, de nem foghatjuk folyton a kezét, főleg amióta már felnőtt; legalábbis testben, mert lélekben még kétséges a dolog – nevette el magát, de ebben a kacajban több fájdalom volt, mint jókedv.

 Már legalább két órája feküdt az ágyában Kili a lázálom kínjai között. A feje egyre forróbb lett, a hapcizásai is egyre gyakoribbá váltak, de ami a legnagyobb ellenségünk volt pici kora óta, az a mélyről jövő hörgő köhögése. Ez a hang beleégett a gyermekkoromba, mint annak a rettegésnek a zaja, ami az öcsém esetleges elveszítésével járhat.
    - Én csak most jöttem rá – kaptam hirtelen a fejemhez, miközben édesanyám épp hideg vizes borogatással ápolta Kilit, amíg mi a bácsikámmal nem messze ültünk tőle. – Ti azért rettegtetek az átlagosnál is jobban a tüdőbajtól, mert így veszítetted el a szerelmedet, Bácsikám.
    - Igen, Fili. Ezért neveltük beléd is azt, hogy szörnyen vigyázz ettől a betegségtől.
    - Bár nálad megeshet, túlzásba estünk – tette hozzá édesanyám.
    - Ezt meg, hogy érted? – kérdeztem kíváncsian.
    - Volt egy idő, amikor már esőfóbiád volt: amint elkezdett cseperegni, te rohantál is menedéket keresni, ahol azonnal levetetted a ruhádat, és törölgetted ronggyal a hajadat – felelte.
    - Tényleg – bólogattam helyeslően. – Már rémlik. De ez nem miattatok volt, hanem Kili miatt. Egyrészt nem akartam én is hasonló gondot okozni nektek, mert elég volt őt folyton ápolnotok. Másrészt pedig nem szerettem volna olyan szenvedést elviselni, amit könnyen ki lehet küszöbölni némi elővigyázatossággal.
    - Te és az állandó elővigyázatosságod – bazsalyogott anyám. – És arra emlékszel, hány éjszakát virrasztottál át Kili mellett, pedig én is ott voltam vele, így nyugodtan aludhattál volna?
    - Igen – bólintottam, hiszen ezek az emlékképek túlságosan elevenen belém égtek.
    - De ez természetes, Nővérem – kezdte a bácsikám. – A kis testvérek is nagy szeretetet tudnak táplálni a nővérük vagy bátyjuk iránt, ahogy azt ti is tanúsíthatjátok Kilivel, de az a kötődés, amit egy idősebb testvér érez a húga vagy öccse iránt, leírhatatlan. Mindig meg akarjuk védeni a testvérünket, vigyázni rá, még akkor is, amikor nem lenne szükséges. Mert azt az érzést nem lehet elfelejteni, ahogy felnőtt előttünk, és mi mindig előrébb jártunk korban és tapasztalatban egyaránt, így segíteni akarunk neki mindig.
    - Ezt nagyon szépen összefoglaltad, Bácsikám – néztem rá, de ekkor újabb köhögőroham tört az öcsémre, anyám pedig elküldött azért a tál levesért, amit nemrég főzetett a konyhán neki.
    - Nárin, Fárin, hát ti még itt vagytok? – lepődtem meg, ahogy kilépve az öcsém szobájából, őket pillantottam meg.
    - Még szép, hogy itt, Fili. Mondd, hogy van? – kérdezte Fárin, akiről szintén lerítt az aggodalom.
    - Nem jól, és félek, ez csak rosszabb lesz. De kérlek, ti menjetek haza! Itt úgysem segíthettek. Nagyon hálás vagyok, hogy vártatok, és szólok, ha valami változás van, viszont most felesleges maradnotok.
    - Rendben – egyezett bele az öcsém barátja egy fájdalmas sóhajtás után.
    - Tudom, hogy mennyire aggódsz érte, hisz te is szinte a testvéredként szereted – tettem a vállára a kezemet. – De itt most tényleg nem tudsz segíteni, ahogy te sem, Nárin – fordultam a szerelmem felé, aki megszeppenve állt előttem. – Tényleg kereslek titeket, amint lesz valami.
    Nárin, ekkor meglepően nem törődve a bátyja jelenlétével, megcsókolt, ebben a csókban azonban inkább támogatást éreztem a részéről, nem pedig szenvedélyt – de ekkor pontosan erre volt szükségem. Majd azt súgta a fülembe, hogy a Durin fiak ereje legyen velünk, és végül hazamentek.

 Aznap éjjel együtt virrasztottam az öcsémmel, így a bácsikám és édesanyám lepihenhettek. Kitapasztaltam a múltban, hogyan tudtam ébren maradni: megvoltak a saját kis módszereim, amikkel mindig, mikor elszenderedtem volna, újból éberré tettem magamat – így jártam el ekkor is. Egyszer azonban egy rövid időre elbóbiskoltam, majd arra riadtam, hogy a testvérem nem lélegzett, amitől hirtelen az egész közös életünk lepergett a lelki szemeim előtt, és legszívesebben magam is követtem volna a halálba. De ez csak pár másodpercig tartott, hiszen össze kellett szednem magam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg nem lélegzett-e, amitől majdnem ájulás közeli állapotba kerültem. Nem veszíthettem el Kilit! Nem és kész! Nem tudott érdekelni egy olyan Középfölde, amiben nem volt testvérem! Ketten vagy egyedül – emellett kitartottam, mert nekem az öcsém mellett volt a helyem.

Azonban a teljes kétségbeesés előtt a fejemet Kili mellkasára tettem, és hatalmas kő esett le a saját mellkasomról, amikor a szívének dobogása megütötte a fülemet. Élt! Az öcsém szíve dobogott – ennél boldogabb felismerésem nem is lehetett volna aznap. Viszont azonnal elszállt az örömöm, amikor Kili vad nevetésbe kezdett.
    - Te direkt csináltad ezt, igaz? – kérdeztem dühösen.
    - Megeshet – nyitotta ki a szemét.
    - Hogy tehettél ilyet? – ordítva, szinte köptem a szavakat a mérhetetlenül nagy dühömtől.
    - Csak egy poén volt, Fili. Ismerlek, tudtam, hogy azonnal rájössz, hogy élek.
    - Neked poén halottnak tettetni magad? Ráadásul pont egy ilyen időszakban, amikor a régi sebek és veszteségek újra felszínre kerültek! Hatalmasat csalódtam most benned, Kili – jelentettem ki szomorúan, de a szavaim nem tudták visszaadni azt a fájdalmat, amit ekkor éreztem.
    - Kiabálást hallottam. Mi a baj? – rontott be anyánk a szobába.
    - Semmi – feleltem dühtől izzó szemekkel.
    - Kilinek valami baja van?
    - Nincs neki semmi baja az agyán kívül – sziszegtem a fogaim között, majd otthagytam őket, hogy végre tudjak egy kicsit aludni, mert az álmosságom nem tett jót az épp próbára tett idegzetemnek.

    (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

Vakrepülés - Star Wars - Stormpilot fanfiction (AU)

Finn:

- Rey, hagyj békén! Nem érted, hogy nem megyek el arra a kicseszett randira, és kész? – ordítottam a hálószobám ajtajának dőlve, amit magamra zártam, hogy a legjobb barátom még csak véletlen se tudjon bejönni utánam.

- Márpedig elmész! Nem azért regisztráltam be helyetted erre a vakrandira, hogy kihagyd. Mindenféle teszteket kitöltöttem rólad. Nem hagyom kárba veszni a munkámat és a remek ötletemet – hadarta az ajtó túloldaláról.

- Remek ötletedet? – horkantam fel. – Már megbocsájts, de mi is olyan remek abban, hogy egy sötét étteremben leszek egy vadidegen sráccal, miközben pincérek, mit tudom én, milyen szemüveg segítségével, kukkolhatnak minket? Sőt, biztos, lesz olyan, aki majd hallgatózik is. Ráadásul meleg randipartnerekként érdekesebbek leszünk, mint egy heteró páros. Aj, miért keversz mindig bajba? – kérdeztem kétségbeesve, miközben az ajtónak döntöttem a fejem.

- Nem kevertelek semmilyen bajba. Annyi ajánlást megnéztem erről a helyről és a vak randizásról. Nem is gondolnád, hány sikersztori kapcsolódik az étteremhez? – bizonygatta az igazát. Hisz ő Rey volt, a világ egyik legimádnivalóbb csaja, aki szörnyen a szívén viselte a szerelmi életemet, amivel a párját, Ben Solot az őrületbe kergette. Ahogy hallottam, volt olyan, hogy fél estén keresztül csak rólam beszélt, és arról, miként tudna nekem egy párt találni. Nem csoda, hogy Ben sokszor úgy nézett rám, mintha csak egy teher lennék az életében, bárhogy nem miattam volt mindez.

- Ja, persze.

- Tudod, hogy nem szokásom hazudni, most se teszem. De miért vagy te annyira ez ellen? Hisz így a sötétben, nem a külsejét ítéled meg az adott illetőnek, hanem magát a személyiségét. Ennél tisztább első randiról nem is ábrándozhatnál.

- Hát persze. Én, az álomkóros szerintem el is alszok a dög sötétben, főleg, ha egy unalmas pasit kerítettek mellém – jegyeztem meg pesszimistán.

- Hihetetlen, hogy már előre temeted a dolgot! – hallottam, hogy egyre idegesebb. – Márpedig elmész. Ha kell, betöröm ezt az ajtót.

- Dehogy töröd – nevettem el magam, látva lelki szemeim előtt, hogyan próbálja a vékony lábaival a lehető legnagyobb lökést mérni rá.

Bár, ha volt olyan lány, aki a saját súlyát meghazudtolón képes volt dolgokra, az Rey volt. Lehet, hogy gáz, de olykor azt kívántam, bárcsak heteró lehetnék, hisz akkor már rég egy pár lehettem volna vele, mire Ben egyáltalán a képbe került. Rey mellett el tudtam volna képzelni az életemet; ahogy esténként filmmaratonokat tartunk, és túl sokszor fejezzük be egymás mondatát. Ó, és persze a közös főzőcskézéseinkről ne is beszéljünk, amit hetente, már szinte szeánszszerűen megejtettünk. Túl szép lett volna a mi párosunk...

- Gondolj bele, komolyan eldobnál egy ilyen lehetőséget? Mármint direkt a kitöltött teszt alapján választanak párt melléd.

- Pont, ez a baj: te csináltad azt a tesztet, és biztos, csak jó dolgokat írtál rólam. Aztán meg ahhoz mérten párosítottak valakit. Tudod, mit, menj el te! Így hátha megtalálod a saját magad által idealizált legjobb barátodat – mondtam mindezt, mielőtt realizáltam volna, miket beszélek.

- Remek. Szóval nem nézed ki belőlem, hogy hét év után ismerlek annyira, hogy pontosan tudjam, egy ilyen egyszerű tesztnél, mik a rád illő válaszok. Én feladom. Véletlen se menj el, helyette még évekig gubbassz amiatt, hogy véget ért a legutóbbi kapcsolatod! Végül is, ez a megoldás. – Utáltam ezt a cinikus hangnemét, főleg, hogy ekkor ki is érdemeltem.

Mire kinyitottam a szobám ajtaját, már hűlt helye volt. Én pedig legszívesebben megvertem volna magam amiatt, amiket mondtam. Néha utáltam, milyen bunkó tudtam lenni, még a legjobb barátommal is. Önző dolog volt, tudom, de attól még sokszor rajta vezettem le a feszültséget. Csak ő volt nekem, hisz a szüleim elfordultak tőlem, miután bevallottam nekik, hogy meleg vagyok. Ráadásul, azért akartam ezt tisztázni, hogy nyílt kapcsolatban lehessek a volt párommal, akit csak Huxnak becéztem. A fősulin gabalyodtunk össze. Talán egy kicsit sem illetünk a másikhoz, de volt egyfajta harmónia közöttünk, ami megnyugtatott minket, aminek a vizsgaidőszakokban végképp nagy hasznát vettük. Sohasem veszekedtünk. Bár szinte alig értettünk egyet bármiben is, nem vitáztunk, elfogadtuk, hogy különbözőek voltunk. Talán pont ez volt a baj: idővel rájöttem, hogy dinamikusabb, élettel telibb kapcsolatra vágytam. Szerencsére ő is könnyen belátta, hogy diplomaosztó után a mi életünknek külön utakon kell mennie tovább, így nem lett belőle különösen nagy probléma.

Megeshet, hogy tényleg itt volt az idő a konkrét továbblépésre. Bár nem is azért voltam egyedül, mert ő hiányzott annyira, hanem, mert attól féltem, hogy sohasem találok olyat, aki jobban illik hozzám, mint Hux. Szinte mindennap elfogott a rettegés, hogy eldobtam valakit, aki úgy szeretett, ahogy voltam, és helyette a magányt választottam. A bizonytalanság árnyéka folyton körülöttem lengett, hogy újból és újból emlékeztessen rá: talán örökre egyedül maradok.

De még nem adhattam fel, főleg nem ilyen fiatalon, végképp nem azok után, mennyit fáradozott Rey emiatt a vakrandi miatt. Így letusoltam, majd vállalható külsővel indultam el az étterem felé. Bár tudtam, hogy korom sötét lesz, de utána csak találkoznunk kellett.

Két eshetőségtől is nagyon féltem: hogy jó fej lesz a srác, de mikor meglátom, akkor nagyon nem fog vonzani a külseje; vagy dögunalom lesz, amit még egy tetszetős csomagolás sem orvosolhat. De amitől még jobban rettegtem, hogy én teljesen belebolondulok, míg ő csalódni fog bennem. Nem mondtam volna, hogy csúnya vagyok, de olyan hű de jóképűnek sem tartottam magam. Ráadásul nem tudtam kibékülni azzal a ténnyel, hogy fekete voltam. Mindig is úgy éreztem, hogy duplán hátráltatott helyzetbe kerültem, hisz nem csak a rasszom, hanem a szexualitásom terén is kisebbség részét képeztem. Erre persze lehetett volna azt mondani, hogy különlegesebb voltam, mint az átlag, de a világban a különlegeseket sokszor elnyomják, mivel a többség az úr.

Tudtam, még ha minden jól is alakulna ezzel a sráccal, mert tök jól eldumálgatunk, megvan a kémia is közöttünk, és ő egyáltalán nem rasszista, akkor is, szembesülve velem, lehet, hogy csalódna, szimplán azért, mert nem jönnek be neki a fekete pasik. Amit megértettem volna, mert őszintén, nekem sem voltak az eseteim. Talán ezért is alakult ki a kisebbségi komplexusom: hisz hogyan várhattam el, hogy valakinek tetsszen a külsőm, amikor én magam sem tudtam kibékülni vele, és sem jöttem volna össze egy néger sráccal? De talán –  viszont ez tényleg egy óvatos talán – egy olyan férfi várt rám a sötét rejtélyében, aki pontosan engem akart, míg nekem épp hozzá kellett odamennem. Rey… Bíznom kellett a legjobb barátomban, hogy úgy töltötte ki azt a tesztet, hogy igenis hozzám illő partnert kapjak.

- Jó napot, Uram! Ön is a vakrandira jött? – kérdezte a recepciós nő, miután egy pincébe le kellett mennem.

- Igen – feleltem kurtán, hisz mi az Istenért jöttem volna le ide, ha nem azért, hogy méltóságomtól és komfortzónámtól megfosztva, a sötétség rabjává váljak. De vajon kivel kellett raboskodnom?

- Kövessen! – kérte, miután elmondtam a nevem, majd felvéve egy fura szemüveget, amivel tudott a sötétben is látni, kinyitotta előttem az ajtót. – A partnere már várja.

- Remek, ez jó hír – mondtam, majd egy csiga tempójától fényévekre lemaradva, próbáltam senkit és semmit sem feldönteni, miközben haladtam a felé a bizonyos illető felé.

- Fogja csak meg a kezem, én majd vezetem! – Anélkül, hogy engedélyt adtam volna rá, már meg is ragadta a bal tenyeremet, és mint egy kisgyereket, úgy irányított a cél felé.

- Meg is érkeztünk! Finn, bemutatom magának Poet.

- Örülök, hogy megismerhetlek – hallottam egy érces hangot, ami azonnal felperzselt bennem valamit. Csak reménykedni tudtam, hogy nem a leányzó perzselgetett a sötétben, amiért kedvességemet nem vesztegettem rá.

- Én is, hogy megismerhetlek téged. – Bár a hangom kicsit bizonytalan volt, de legalább nem remegett, amit már félsikerként könyveltem el.

- Mivel már az interneten korábban leadták a rendelésüket, így nemsokára ki is hozzuk maguknak – mondta a nő, nekem pedig fogalmam sem volt, Rey mit kérhetett számomra.

- Finn, tényleg így hívnak, vagy ez csak az online álneved? – kérdezte óvatosan.

- Tényleg így hívnak – feleltem. – És te Poe vagy igazából is?

- Poe bizony! – Volt valami megfoghatatlan lazaság a hangjában, ami tetszett. – Ez nagyon izgi, nem?

- Ez a sötétesdi?

- Igen, meg ez az egész – kezdte lelkesen, amitől elmosolyodtam. – Az, hogy tényleg egymást ismerjük meg, a csomagolás nélkül. Nem, mintha az semleges lenne. De tudod, zsinórban háromszor futottam bele az elmúlt öt évben olyan kapcsolatokba, amiknek az alapját a testi vonzalom adta. Persze, kedveltem őket, de szerelemmel senkit sem szerettem igazán. Ezért gondoltam, hogy most más megközelítésből kellene megpróbálnom a randizást – mesélte, én pedig ledermedtem, mivel hirtelen azt se tudtam, miért voltam itt. Csak Reyt akartam kiengesztelni, magamtól sohasem jöttem volna ide, hisz pont, hogy rettegtem ettől a sötétben ismerkedjünk meg dologtól.

- Remélem, sikerrel jársz – ennyi tellett tőlem.

- Én is, és hogy te is. Hátha sikerülne két legyet ütnünk egy csapásra. – Ha a lelkesedést vénás dózisban lehetett volna adományozni, Poe az étteremben lévő összes személynek adhatott volna elegendő adagot. Rögtön megkedveltem, ez nem volt kérdés. Alig két perce, hogy leültem elé, de máris bírtam a srácot, így meg kellett próbálnom magamat is a legjobb színben feltüntetnem, de persze hazug szépítgetések nélkül. Úgy éreztem magam, mintha egy pilóta kiszúrta volna, hogy egyedül barangolok a sivatagban, és felvett volna magához a gépére.

- Igaz, te is imádod a Star Wars filmeket? – kérdeztem rá, mert szerencsére, Rey kérésére elolvastam az adatlapját, ami alapján összepárosítottak minket.

- Az nem kifejezés, kívülről fújom az összes résznek a szövegét – felelte büszkén.

- Én csak A Jedi Visszatér-nek, az a kedvencem.

- Nem A Birodalom Visszavág? – lepődött meg. – Hát milyen igazi rajongó az, akinek nem a A Birodalom Visszavág a kedvence?

- Pont ilyen, mint én.

- Akkor mondd meg, miért A Jedi Visszatér az a kedvenced? – lett kíváncsi.

- Hm… tudod, mikor pici voltam, és először láttam a negyedik és ötödik részt, azonnal megszerettem őket, de valahogy az igazi tanúságot számomra a hatodik rész nyújtotta.

- Mégpedig?

- Hogy ne adjuk fel sohasem a jobbá való változást. Mindig tegyünk azért, hogy jó felé terelődjön az utunk, mert az utolsó előtti pillanatban is van még esély arra, hogy beteljesítsük a sorsunkat. Jobb később, mint soha. Persze, nem lehet megbocsájtani Darth Vadernek, azokat, amiket tett, az képtelenség, de mégis, felélesztette azt a Jedit, aki egykor volt, és az megmentette a fiát, és számtalan életet. Ezzel egyensúlyba hozta az erőt és a saját sorsát is. Annyi elvett élet után, oly sokat mentett meg. Ezért is szeretem, hogy a felújított verzióban, a fiatal Anakin jelenik meg szellemként, mert akkor halt meg jedinek lenni. Ó, és hát persze Luke kitartó szeretetéről, és az apjába vetett hitéről se feledkezzünk meg. Luke volt mindig a példaképem. – Szokásosan beleestem abba a csapdába, hogy amint egy számomra fontos dologról kezdtem el beszélni, túl lelkesen és túl sok mindent mondtam.

- Uraim, meghoztam a rendelésüket. Egy mini pizza és egy tál carbonara spagetti – hallottam a hirtelen mellettünk termet pincérnő hangját. – Szeretlek, Rey! – suttogtam az orrom alatt, hiszen ölre is mentem volna egy kis carbonaraért.

- Köszönjük! – mondtuk szinte egyszerre Poeval.

- Ha megkérhetlek, gyorsan edd, amit rendeltél, mert hátha találnánk még egy jó kis ékszerest nyitva! – jött a nem várt kérés.

- Ó, elfelejtetted, hogy valakinek szülinapja van, és még venned kell neki valamit? – volt ez az első ötletem, mert rám nagyon is jellemző volt az ilyesmi.

- Dehogyis, hát neked! – úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

- Tessék? – ráncoltam a szemöldökömet, bár ő ezt nem láthatta.

- Eljegyzési gyűrűt akarok neked venni, mert az hét szentség, hogy én elveszem azt, aki ilyen monológot mond A Jedi Visszatérről. Csak úgy szólok, Finn, megszoksz vagy megszöksz! Bár ez a sötétség az én malmomra hajtja a vizet: nem igazán tudsz csak úgy meglógni. Még ha meg is próbálsz, én hamarabb kiérek, és akkor a lenyűgöző sármommal magamba bolondítalak. – Az érces hangjáért éltem. Esküszöm, ha bele lehetett szeretni egy férfi hangjába, akkor nálam ez megtörtént. És ha tényleg olyan sármos volt, ahogy azt mondta, akkor tudtam, képes lettem volna már ezen az estén elmenni vele jegygyűrűért.

- Miből gondolod, hogy elmenekülnék egy ilyen ajánlattól? Bár félő, ha kinn meglátsz, akkor inkább rohansz tőlem el, mint egy ékszereshez velem – jött elő a negatív énem, mielőtt átgondolhattam volna, mit is mondok ki.

- Tessék? – hallhatólag meglepődött. – Ez most ilyen hülye duma, hogy milyen csúnya vagy, aztán kimegyünk, és a pofám leszakad, amiért te vagy a világ legszexibb pasija, igaz?

- Bárcsak így lenne! Bár egy rossz vicc lenne, hogy ki nem állhatom a tükörképemet! – szontyolodtam el belegondolva, hogy tényleg csalódást fog neki okozni a külsőm.

- Nem hiszek neked, Finn – jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangnemben. – A hangodból hallom, hogy szexi vagy.

- Ó, hogy te ezt így hangból leszűröd? Remek képesség.

- Az bizony! Zsigerből érzem, hogy az vagy, és kész. De tudod, mit? Ha nem is lennél az, sőt, egyáltalán nem lennél az esetem külsőleg, az sem érdekelne. Van benned valami, ami már a profilod alapján megfogott. Csak olyan dolgokat szeretsz, amiket én, és maga a beszédstílusod is megragadott. Az előbbi monológoddal pedig végképp levettél a lábamról, így bár nem láthatod, de az asztal alól beszélek neked – nevette el magát, és én is vele tartottam a vad kacagásba. – Van, akit egy év után sem ismertem meg igazán, de veled kapcsolatban úgy érzem, mintha mindig is ismertelek volna.

- Azta! Akkor mély benyomást kelthettem benned, pedig tíz perce vagyok csak itt.

- Mélyet bizony, Finn! Mélyet bizony.

- De mi volt, ami annyira megfogott a profilomban? – voltam kíváncsi.

- Minden, de tényleg. Viszont, ami miatt igazán éreztem, hogy te tiszta szív vagy, az a blogod.

- A blogom? – lepődtem meg, de aztán beugrott, hogy Rey volt olyan kis hamis, hogy a bemutatkozó szövegem végére odarakta a verses blogom linkjét.

- Te ízig-vérig költő vagy, Finn. Látszik, hogy irodalomszakra jártál az egyetemen. És most egy kiadónál dolgozol, mint lektor, igaz?

- Igen.

- Biztos remekül bánsz más munkáival is, de amik belőled jönnek, azok páratlanok.

- Azért ne túlozz! – megilletődtem a lelkesedése miatt, és örültem, hogy nem látta, miként kezdtem el izzadni zavaromban.

- Nem túlzok. Minden versedet kívülről fújom. Két kedvencem is van, az egyik, amiben a lenyugvó Nap metaforáját használod arra, milyen egy életének végén járó ember szemével látni a világot. A másik pedig, amelyik az édesanyádról szól. Átjött belőle, hogy a világot jelenti neked, épp ezért törtél darabokra, amiért nem úgy fogadta apukáddal azt, hogy a férfiak vonzanak.

- Szótlan vagyok, Poe. – Nem hittem volna, hogy egy sötét étteremben találom meg a legnagyobb rajongómat. - Igaz, hogy olykor-olykor kaptam jó visszajelzéseket az írásaimra, de szabályosan megtisztelve érzem magam, amiért rád ekkora hatással voltak – mondtam végül.

- Nem is tudod, mennyire nagy hatással. Te lettél a kedvenc költőm. Ezt lehet, nem kellett volna lelőnöm így a randink elején, nehogy megijedj, hogy valamilyen kattant fan vagyok, de így jött ki a lépés, és most már szeretném, ha tudnád, hogy még ha téged nem is, de a lelkedet a verseid által már ismerem. És azt kell mondanom, Finn, hogy te egy gyönyörű személy vagy. Ha mindez nem is a legtetszetősebb külsőben van tálalva, engem az sem érdekel. Beleuntam a gyönyörű, középszerű pasikba. Én valaki olyat akarok, akiből árad a szeretet, a szenvedély és a tűz. Te pedig pontosan ilyen vagy. Csak van egy hatalmas nagy önutálat benned, ami átjön a verseidből; de idővel remélem, ez majd javulni fog.

Nem tudom, mennyi ideig ültünk némaságban, de úgy éreztem, bárhogy én vagyok a költő kettőnk közül, ő ekkor minden szavamat elvette. Ebben a sötétben, a szótlanságom talán hangosabban kiáltott, mint a legfájdalmasabb verseim, és tudtam, Poe érzi ennek a csöndnek milyen súlya és jelentősége van. Majd, amikor kezével óvatosan megtalálta az enyémet az asztal tetején, és megfogta azt, éreztem, ahogy ujjaink összeforrtak, és hogy a légzésünk ugyanolyan tempót vett fel, az arcunkat pedig alig választotta el pár centi egymástól. Ki tudja, kik és milyen közelről vizslathattak minket a fura szemüvegeikkel, amikkel láttak a sötétben, de most semmi sem érdekelt, csakhogy ne kelljen innen elmennem, megtörve azt a varázst, ami a sötétségben született Poe és közöttem.

Legalább másfél órán át beszéltünk megállás nélkül. Még csoda, hogy valahogy elfogyott a tányérainkról az étel. Bár persze az övét nem láthattam, viszont róla igencsak sok mindent megtudhattam. Azt, hogy kicsiként váltak el a szülei, és az ő Star Wars imádata onnan eredt, hogy ezek a filmek adtak neki erőt, vagyis pontosabban menekülő utat, saját életének a fogságából, amiből képtelen volt önerőből szabadulni, amíg el nem került fősulira. Ott kommunikáció szakon végzett, ami igencsak jól illett hozzá.

Egy biztos, ha valaki megismerte Poe-t, mély benyomással volt rá. Lehet, hogy nem jó értelemben, de hogy emlékezetes jelenség volt, az biztos, és ezt a külsejének nulla ismeretével is ki mertem nyugodt szívvel jelenteni.

A külső… Minél inkább éreztem, lassan itt az idő, hogy találkozzunk egymással a fényben, egyre nagyobb félelem fogott el, amit ő is észrevett.

- Finn, nyugalom! – fogta meg a kezemet, amit gőzöm sincs, honnan tudott, éppen hol van. – Nem harapok!

- Tudom, de… Nem lehetne, hogy miután kimegyek, te vársz egy kicsit, hogy legyen időm elmenni, és legközelebb is itt találkoznánk, a sötétben? – jött a gyámoltalan kérdésem, amire sejtettem, hogy nemleges választ kapok.

- Nem bizony! – felelte határozottan. – Mitől rettegsz ennyire?

- Hát nem nyilvánvaló?

- Arra tudok tippelni, hogy félsz, kiábrándítóan csúnya vagyok, pedig, azért szerintem ez nincs így. Bár lehet, neked pont nem leszek az eseted.

- Jaj, Poe! Százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy túlságosan is az esetem vagy. De én… Én nem vagyok… Én fe… - Ki akartam mondani, hogy fekete vagyok, de képtelen voltam rá. Olyan jó érzés volt a sötétség árnyékában elfelejtkezni a rasszomról. Utáltam magam, amiért ki nem álltam, hogy néger vagyok, és ez az önutálat - ahogy azt ő is mondta - még a verseimben is lecsattant.

- Nem hallgatom itt ezt a hülyeséget, amibe belekezdtél. Kapsz három perc előnyt, amíg összeszeded a bátorságodat. De ha el mersz rohanni, sprinterré válok a kedvedért, mert Isten bizony, utolérlek, Finn. Egy ilyen pasiért az életemet is kilehelném magamból, csakhogy ne merj faképnél hagyni. Világos voltam? – Hihetetlen, milyen huncutsággal mondta mindezt, miközben komolyság is sütött a szavaiból. Tényleg nagyon jó benyomást tehettem rá, ha ennyire ragaszkodott a találkához. Nem akartam elszomorítani; ezt inkább a külsőmre hagytam. Rettegtem attól a csalódott tekintettől, amivel majd perceken belül találkozok.

Miután odahívtuk a pincérnőt, aki kivezetett, először a lámpafény szörnyen bántotta a szememet, és csak foltokat láttam. Reméltem, ezek a foltok, majd Poe szemében szebbként tüntetnek fel: hisz minél kevesebbet lát belőlem, annál jobb.

Tényleg nem várt három percnél többet, hogy ő is kijöjjön. És persze, hogy egy ultraszexi fehér pasas pont előtte jött ki. Gondoltam, ő is várja a randipartnerét, de így szinte biztosra vettem, hogy Poe hozzá fog kapásból menni. Mikor kilépve elkezdett hunyorítani, úgy éreztem, itt az utolsó esélyem a menekülésre, így először csak hátráltam, majd gyorsan megfordultam. Ám mielőtt akár egy lépést is tehettem volna, egy erős kéz maga felé rántott.

- Hé, mondtam, hogy ne menj sehova! – jegyezte meg, én pedig nem tudtam ellenállni, alaposan szemügyre vettem az arcát. A boci barna szemeit, azt a megnyerő mosolyát, ami tényleg sármos volt, és a dús göndör haját. Remek: túl szexi. Tudtam, hogy ez lesz. De miért nem akart elengedni? Én csak el szerettem volna menni, minél messzebb tőle, bebújni az ágyamba, és magamra zárni a szobám ajtaját, hogy még Rey se tudjon beszélni velem.

- Honnan tudtad azonnal, hogy én vagyok, és nem ő? – mutattam a másik férfira, akihez közben megérkezett a magassságban és alkatban is pont hozzá illő, gyönyörű szőke nő. Hát igen, így nézett ki egy álompár…

- Ne viccelj! Ha húszan lettek volna itt, akkor is tudom, hogy te vagy az.

- De honnan?

- Nem lehet mindenre konkrét választ adni, Finn. Tudtam, hogy te vagy, és kész. Így közelebbről pedig még egyértelműbb – fürkészte az arcomat, én pedig mindennél jobban szerettem volna tudni, milyen gondolatok járhatták át a fejét.

- Azt mondod? – mosolyogtam rá, mert nem lehetett komornak maradni mellette.

- Azt! Ezek a kétségbeesett barna szemek egyszerűen gyönyörűek – sóhajtott, majd az ajkába is harapott, amitől elkaptam a tekintetemet. – Hé, ne gyere zavarba! Aki ilyen szexi, annak nincs joga hozzá.

- Én, szexi!? – esett le az állam. – Poe, nézz már rám! Van rajtam legalább tíz kiló felesleg. A szám olyan vastag, hogy három normális méretű ajak is kitelne belőle… - De mielőtt folytathattam volna, megcsókolt. Ráadásul igencsak intenzív játékba invitálta a számat, én pedig, ha akartam volna, se tudok neki ellenállni, így még azzal sem törődtem, hogy a pincér csaj nagyban minket kémlelt.

- Tény és való, nehéz betelni az ajkaddal, de pont ezért olyan szexi. A súlyod pedig, hm… - Ekkor olyan erősen markolt bele a két tenyerével a fenekembe, hogy felnyögtem, és a pincérlány bazsalygása csak növelte az idegességemet. – Nincs itt semmilyen felesleg. Más egyéb kivetni való saját magad ellen?

- Most mondjam ki? Hisz te is látod – mutattam az arcomra, bár az egész testemen is végig mutathattam volna.

- Mondd ki, Finn, mert esküszöm, hogy nem tudom, mi bajod van. Egy láthatatlan heg van az arcodon, amit nem veszek észre, vagy mi? – Olyan lelkesen kémlelt, hogy elhittem neki, tényleg nem tudta, mire értettem.

- Arról beszélek, te kattant, hogy fekete vagyok. – Talán túl erőszakosan mondtam, de így jött össze.

- Khm… - horkantott fel, majd elkezdett nevetni, amivel szíven talált. Ilyen reakcióra pont nem számítottam tőle.

- Értem – suttogtam, majd elindultam a kijárat felé, nem érdekelve, hogy szólongat.

- Állj már meg! – kérte, mikor már kinn voltunk. Az őszi nyírkos levegőben azonnal elkezdtem fázni, így még inkább sietésre ösztökéltem magam. – Finn, ha nem állsz meg, esküszöm, hogy hazáig követlek, és akkor a hálószobádban fogunk kikötni.

- Te nem kötsz ki velem sehol sem! – ordítottam. – Arra jó lennék mi, hogy meghúzhass, mert a telt ajkammal nem tudsz betelni, és mert nincs rajtam egy kiló felesleg sem. Aham… Arra jó vagyok, de azért képen röhögsz, amiért fekete a bőrszínem. Mondhatom, remek.

- Finn…

- Ó, és törlöm az egész kicseszett blogomat, hogy semmilyen kapcsolatod ne lehessen velem! – Magamat is megleptem azzal, milyen düh és fájdalom visszhangzott a hangomból, abban az elhagyatott utcában, ahol az étterem volt. Talán azért zaklatott fel ez ennyire, mert arra a közel két órára, amit vele töltöttem, igenis elhittem, hogy Poeval talán összejöhet az, ami Hux és köztem nem volt meg.

- Te hallod, amiket mondasz? Mert szerintem mindjárt kijön egy itt lakó személy, mert az is jobban átlátja, milyen sületlenségeket hordasz össze.

- Kinevettél, Poe! – nyomatékosítottam a dolgot.

- De nem azért, ahogy azt te hiszed. Az Istenit! – Nem tudom, hogyan, de pár másodpercen belül már egy falnak nyomva találtam magam, és mivel jóval erősebb volt nálam, így max, akkor tudtam volna szabadulni tőle, ha ágyékon rúgom, de valamiért nem vitt rá a lélek.

- Engedj el! – köptem a szavakat.

- Nem, amíg nem fogod fel, hogy azért nevettem, mert nem hittem volna, hogy kisebbségi érzésed van, csak, mert nem vagy fehér. Nézz már rám: én latin-amerikai vagyok! De ezért sohasem éreztem magam kevesebbnek. Az a szép a világban, hogy ennyire sokszínűek vagyunk, kívül és belül is. Mi pedig egy egzotikus páros lennénk – mosolyodott el, amitől gyorsabban kezdett verni a szívem, ami így is majd ki akart esni. – A szentségit, Finn, tudod te, hányszor álmodtam arról, hogy egy telt ajkú, hófehér fogú, néger pasim lesz? Már szinte büntetendően sokszor. Így mikor megpillantottalak, azt az érzést, ami magával ragadott, nehéz lenne szavakba öntenem. Mintha megnyertem volna az ötös lottót: a kedvenc költőm, aki Star Wars rajongó, külsőleg is a zsánerem. Erre te azt hitted, hogy kinevetlek, és csak egy éjszakára kellenél? – Forró lehelete vonzotta az ajkát az enyémhez. Tudtam, hogy meg fog csókolni, így becsukva a szememet, vártam, mikor forrunk újra össze.

Úgy elragadott minket a hév, hogy még az is átfutott a fejemen, hogy tényleg neki lesz igaza, és az ágyamban kötünk ki, de a tudtomra adta, hogy hazakísér, és utána ő is szépen hazamegy. Viszont a számomat elkérte, és még ezerszer bizonygatta, hogy márpedig higgyem el: én vagyok álmai pasi. Így, miután elváltunk, folyamatosan megcsíptem különböző helyeken magamat, hogyha mindez csupán egy álom, akkor még azelőtt keljek fel, hogy túlzottan beleélem magam. De úgy tűnt, ébren voltam.

- Rey! Rey! Rey! – suttogtam a legjobb barátom nevét, hisz mindezt csakis neki köszönhettem. – Hogy fogsz te örülni, ha holnap mindent elmesélek.

   (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

További Stormpilot történeteket ITT találtok.