Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 19. fejezet

Tizenkilencedik fejezet – Nehogy csalódás érje

Jackson:

Mikor hirtelen megláttam BamBamet a házunk küszöbén állni, azonnal elárasztott a düh, hiszen elég egyértelműen ignorált az elmúlt hetekben, és csak épp annyi jelet adott magáról, hogy tudjam, még él. Bár az anyukája állította, hogy nem volt semmi baja, de én akkor sem tudtam megnyugodni. Ekkor viszont reméltem, hogy azért jött, hogy végre magyarázatot adjon nekem mindenre.

Ahogy elkezdte ecsetelni, hogy szerelmes lett, továbbra sem tudtam hova tenni a korábbi elzárkózottságát, viszont utána szembesültem vele, hogy még életemben nem láttam BamBamet olyannak, amilyen éppen volt. Ez tényleg igazi szerelem kellett, hogy legyen, így a korábbi dühöm azonnal tova szállt, és a szívem megtelt örömmel, hogy a legjobb barátom is ugyanazt élhette át, amit én Jinyoung kapcsán. Ahogy nagy mesélésbe kezdett, másra se tudtam gondolni, csakhogy minél előbb megismerhessem én is Lisat, hiszen remek lány lehetett, ha tényleg ennyire elcsavarta Bamie szívét. De a barátom még egy darabig meg akarta tartani magának, amit elfogadtam, még ha nem is értettem meg. Én legszívesebb mindenkinek elkürtöltem volna, hogy a világ legszebb és legimádnivalóbb pasijába voltam szerelmes, és hogy milyen szerencsés voltam, hogy vele élhettem, még ha nem is érhettem hozzá. De persze BamBam más volt, és így nem is erőltettem a dolgot, viszont most már megnyugodhattam, hogy nincs semmi baja, sőt.

Bár az első napokban szörnyen hiányzott a tanítás, de volt más, amivel lefoglaljam magam. A Jane Eyre cikkünkön már az utolsó simításokat végeztük Jinyounggal, de mindig halasztgattuk az elküldést, mert hol ő, hol én voltam bizonytalan, vajon elég jó volt-e már. Mivel közben nem egyeztettünk semmit a főszerkesztővel, így abban sem lehettünk biztosak, hogy nem fogja egy az egyben visszaküldeni azzal, hogy ez egy nagy rakás szar – amit egyikünk sem fogadott volna valami jól. Szívünk lelkünk, és nem mellesleg rengeteg időnk volt ebben a harmincezer karakterben, így nagyon nem volt mindegy, milyen véleménnyel lesz róla a férfi.

- Háromra: egy, kettő, három! – számoltam vissza, majd Jinyoung megnyomta a küldést gombot.

- Most lement egy kis teher a vállamról – vallotta be, és láthatólag tényleg megkönnyebbült.

- Komolyan? Én pont, hogy most kezdtem el igazán izgulni miatta – mondtam.

- Mi megtettünk minden tőlünk telhetőt, és ez a lényeg, meg az, hogy sikerült közösen összehoznunk valamit, amire szerintem igenis büszkék lehetünk, bármit mondjon is róla a tanárom. Bár ő tényleg örül, ha valaki ír neki cikket, úgyhogy nem hiszem, hogy attól kellene tartanunk, hogy elutasítja. Azt sem nézem ki belőle, hogy sokat belenyúljon, mivel – mint azt elmondta – reménykedik benne, hogy még írunk neki.

- Mondjuk tényleg nem lenne jó ötlet jövőbeni potenciális íróinak elvenni a kedvét a dologtól – láttam be én is.

- Így van.

- Jinyoung, szerintem tényleg sikerült valami klassz dolgot összehoznunk. Imádtam veled dolgozni. Ennél jobban már csak egy kis ágytornán ügyködnék veled szívesebben – kacsintottam, miközben egy hamis mosoly jelent meg az arcomon. Olykor szükségesnek éreztem, hogy kimondjam ezeket a vágyaimat, mivel az állandó elfojtás nem volt valami jó hatással rám, bárhogy mindig volt mivel lefoglalni magamat.

- Jézusom, Jackson! Most miért kellett elrontanod a pillanatot? Elmentem tusolni – pattant fel a székről.

- Jól van na! Bocsánat. Remélem, nem haragszol – féltem, hogy tényleg felzaklattam.

- Nem – felelte nem éppen meggyőzően.

- Tudom én, hogy titkon jól esik, hogy valaki ennyire vágyik rád – csak nem hagytam annyiban a dolgot.

- Talán. – És ezzel bevonult a szobájába.
   Szívem szerint tovább folytattam volna a macska-egér játékot, de nagyon fáradt voltam, ráadásul másnap volt az első magánórám So Hyunwooval, és nem akartam fekete szemekkel, fáradtan megjelenni ott. Főleg, ha már egy kisebb vagyont kaptam minden egyes alkalom után.

Kicsit zavarban voltam az egész magántanáros szituációtól. Nem gondoltam volna, hogy már ilyen fiatalon kapok egy hasonló lehetőséget. És mindebben az volt a legzavarbaejtőbb, hogy a csöppség ötlete volt az egész. Igaza volt az anyukájának, talpraesett gyerek volt. Épp ezért, amikor becsengettem hozzájuk, meg sem lepődtem, hogy ő nyitott ajtót, majd kézen fogva húzott hátra, hogy megmutassa, hol volt a mini kosárpályája. Bár annyira nem mondtam volna mininek, de azért az iskolainál valamelyest kisebb volt, viszont egy hozzá hasonló picurnak ez is túl nagynak tűnt.

A mostohaapja az emeleten dolgozott, az anyukája pedig csak a végére ért haza, így nem zavart minket senki, So Hyunwoo pedig kifejezetten élvezte, hogy ő lett per pillanat a ház ura, és hogy nem volt szükség felnőtt felügyeletre, mert kellően megbíztak mindkettőnkben. Bár azért azt halkan megsúgta – amikor épp pár perc pihenőt kért –, hogy az anyukája utánam érdeklődött az iskolában, hogy tudja, valóban jó döntés volt-e, hogy külön foglalkoztam a fiával. De mivel csak jó dolgokat hallott felőlem, így abba is belement, hogy ne zavarjon otthon, amíg tartott az edzésünk.

- Na, milyen volt, kicsim? – kérdezte So Hyunwoot az édesanyja, amikor az vidáman rontott be a ház hátsó bejáratán, pont miután hazatért a nő, én pedig félve követtem, hisz senki sem hívott be.

- Remekül. Jackson túl jó tanár, én pedig ügyes vagyok. Mármint, ha Jackson nem hazudik – tette hozzá, kissé elszégyellve magát, valószínűleg azért, mert ennyire magabiztos volt.

- Az vagy, hidd el! – mondtam.

- Jó, jó! Akkor három nap múlva gyere! Szia! – Mire észbe kaptam, a gyermek már el is tűnt az emeleti lépcsőn, én pedig kettesben maradtam az anyjával.

- Örülök, hogy ennyire feldobta. Itt is van a fizetsége – adott át egy fehér borítékot. – Viszont mielőtt elmegy, valamit szeretnék kérdezni: miért nem mondta el, hogy a fiam nem vett részt a táborban?

- Ó, hát rájött – éreztem magam kellemetlenül, hiszen valóban el kellett volna mondanom neki, de megígértem a gyermeknek, hogy nem teszem.

- Igen, az iskolától tudtam meg. Épp a volt férjemtől jövök, akiből kiszedtem mindent. Szörnyen sajnálom és szégyellem magam helyette is, amiért jelenetet rendezett magának.

- Ez nem az ön hibája. Nem akartam beleszólni a magánügyükbe, de azért remélem, hogy nem lesz So Hyunwoonak ebből semmi baja – gondoltam rögtön erre.

- Nem, emiatt ne aggódjon. Most már rajta tartom szemem az apján.

- Értem. Ez esetben nem is zavarom tovább. Három nap múlva jövök!

Jinyoung:

Eléggé derült égből villámcsapásként ért, amikor Jackson azzal kezdett viccelődni, milyen szívesen „ágy tornázna” velem. Amióta BamBam színt vallott arról, hogy szerelmes volt, a kiskutya örökbefogadása mellett azon is kattogni kezdett az agyam, miként tudnék én is valami hasonló intenzitású dolgot érezni Jackson iránt. Reménykedtem benne, hogy csak átmenetiek voltak a visszafogottabb érzelmeim, és idővel, ahogy enyhül az érintésfóbiám, úgy fog a szenvedélyem intenzívebbé válni. Testestül-lelkestül akartam Jacksont kívánni és szeretni, de volt egy gát, ami ezt nem hagyta. Ez ugyanaz az akadály volt, ami az érintéseitől is taszított. Bár igyekeztem apróbb kézfogásokat beiktatni, amiknek nem adtunk hangot, de egyértelmű volt, hogy mindkettőnknek sokat jelentettek – viszont ez még nagyon nem volt elég. Tényleg az a kutya volt az utolsó reményem, hogy sikerülni fog újabb szintet lépnem, így minél hamarabb rá akartam szánni magamat.

Amikor láttam, hogy megérkezett a tanáromtól a cikkünkről írt visszajelzése, először be is zártam az e-mail címemet, hogy megvárjam Jacksont vele, de mivel épphogy elment, így tudtam, nem leszek képes másfél órán át tétlenül ülni, ezért csak elolvastam.

Kedves Jinyoung és Jackson!

Siettem a visszajelzéssel, ahogy csak tudtam (de persze ez nem ment a munkám rovására). A cikkük alaposan megfontolt, jól felépített, szépen végigvezetett gondolatmenetet tartalmaz, így teljesen meg vagyok elégedve magukkal.

Bár volt néhány elírás benne, és néhol a szavak szórendjét is megcseréltem, de tartalmi változtatást sehol sem iktattam be. Csatolom a javított verziót, hogy összevethessék azzal, amit elküldtek nekem. Ha nincs semmi ellenvetésük – bár kétlem, hiszen tényleg csak stilisztikai javításokról van szó –, akkor a következő számunkban meg is jelenne.

Várom a válaszukat!

Üdvözlettel:

Im Hoseok

- Tudtam! – kiáltottam fel, amint a végére értem, és kicsattanó örömmel vártam, hogy megérkezzen Jackie, és megmutathassam neki is a levelet.

- Jackson, na végre, hogy itt vagy! – kezdtem, amint belépett az ajtón, pedig semmivel sem jött később, mint amikorra ígérte magát.

- Na, mi az? Mondd, hogy valami jó hír!

- Olvasd el! – intettem a laptopom felé, amin azóta is meg volt nyitva az e-mail.

- Jinyoung, tényleg megcsináltuk! Komolyan! – pattant fel, és hirtelen megölelt, amitől teljesen lefagytam. Képtelen voltam mozdulni, csak álltam ott, és hagytam, hadd szorítson minél erősebben magához, anélkül, hogy bármit is mondtam volna. Nem tudtam, meddig tarthatott mindez, már csak arra eszméltem, hogy Jackson rémülten nézett rám. – Basszus, bocsájts meg, Jinyoung! Annyira elragadtattam magam, hogy nem is gondolkodtam.

- Öhm… Semmi baj – nyögtem ki végül remegő hangon.

- Nagyon lesápadtál. Ülj le, hozok egy kis vizet. – Úgy tettem, ahogy kérte, majd a vizet is gyorsan lehúztam, nem törődve azzal, mennyire hideg volt, hiszen a hűtőből vette ki. – Kérlek, mondj valamit! Most utálsz, igaz? – Rég láttam olyan kétségbeesettnek, mint amilyen ebben a percben volt, épp ezért összeszedtem magam, hogy megnyugtassam.

- Semmi rossz nem történt. Már jobban bírom az érintéseket – a tiédet is. Ne is beszéljünk erről! Az a lényeg, hogy valóban jó lett a cikkünk, és nemsokára mindketten magunkénak tudhatunk egy saját publikálást. Ez most az ünneplés napja.

- De biztos?

- Igen, biztos.

Nem akartam belemenni, hogy egy bizonyos fokig örültem is neki, hogy megtette, mivel ő talán észre se vette, de ölelés közben a nemesebbik tagjaink összeértek, és bennem valami olyan mozdult meg, mint még soha. Ez is csak azt mutatta, hogy tényleg haladtam előre, hála neki. De továbbra sem akartam elkiabálni a dolgokat, nehogy csalódás érjen minket.

- Mesélj a kisfiúról! Milyen volt a magánóra? – Csak ennyi kellett neki, máris lelkesen ecsetelte, hogyan zajlott, mindez bennem pedig egy ötletet szült.

- Jackie, mi lenne, ha megnézném az egyik órátokat. Mondjuk nem a következőt, mert az talán túl korai lenne, de az azutánit. Persze csak ha a kisfiú és az anyukája nem ellenkeznek.

- Tényleg kíváncsi vagy rá, hogyan tanítok? – illetődött meg, amitől olyan aranyos volt, mint egy kiskutya – ezzel is bizonyítva, hogy még mindig ő volt a világ legaranyosabb kutyusa, aki az életem része lehetett.

- Az nem kifejezés, Jackson. Úgy érzem, így még közelebb kerülnék hozzád – vallottam be.

- Köszönöm, Jinyoung, hogy ennyire próbálsz megismerni.

- Ennél többet nem adhatok, úgyhogy ebből igyekszem kihozni a maximumot.

- Még tényleg nem adhatsz ennél többet, de reméljük, idővel, tudod… Lesz itt testiség is.

- Igen, reméljük. – Most nem ellenkeztem, és nem is rohantam el valamilyen random ürüggyel, csak azért, mert feszegetni merte ezt a témát, ezzel is jelezve számára, hogy egyre inkább megbarátkoztam a gondolattal, hogy a jövőben – és talán nem is olyan távoli jövőben – testileg is egyre jobban megismerjük majd egymást.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 18. fejezet

Tizennyolcadik fejezet – Minden a legnagyobb rendben

Jinyoung:

Jackson ügyesen bogarat ültetett a fülembe: nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe, milyen is lenne, ha egy kiskutya szaladgálna körülöttem. Reggelizés közben elképzeltem, ahogy végig kémlel a tekintetével, hogy szánjam meg pár falatkával. Amikor az udvarunkon sétáltam, láttam magam előtt, ahogy ugrál önfeledten, és ügyesen visszahozza nekem a kis labdáját. De az is egy kellemes képzelgés volt, hogy Jacksonnal együtt sétáltatjuk az utcán, mint egy család. Viszont nem tudtam, hogy már készen álltam-e egy ilyen családra, hiszen továbbra is képtelen voltam megérinteni Jackiet. Azonban volt némi igazság abban, hogy jó hatással lehetett volna rám egy kutya. Korábban bele sem gondoltam, hogy egy állattól esetleg nem félnék érintkezni. Az egészben az volt a legabszurdabb, hogy ők még több bacilust hordozhattak, mint egy ember. Viszont tény és való, hogy mivel semmilyen kapcsolatom nem volt állatokkal, míg felnőttem, így nem is idegződött be az, hogy félnem kell tőlük. Minderre a pszichológusom hívta fel a figyelmemet, aki állította, hogy valóban megfontolandó Jackson ötlete, és első körben ő kérte, hogy igyekezzek minél több helyzetben elképzelni, milyen lenne egy kiskutyával együtt élnünk. Hiszen, ha még gondolatszintjén is zsigerből elutasítottam a dolgot, akkor tényleg nem álltam rá készen. De azt kellett tapasztalnom, hogy igenis napról-napra egyre jobban vágytam egy szőrmókra. Azonban ezt még nem mertem bevallani Jacksonnak, aki szerencsére nem is sürgette a dolgot. Volt neki elég gondolkodni valója enélkül is.

Egyrészt azóta is gőzerővel dolgoztunk a Jane Eyre cikkünkön: ha itthon volt, együtt, ha tanított, akkor én egyedül. Főleg azután kezdtük komolyan venni a dolgot, hogy az irodalmi magazin főszerkesztője nagyon lelkes volt, amikor felhívtam telefonon, hogy meséljek neki az ötletről. Persze ezáltal nem kis súlyt helyezett ránk, de mégis jó volt tudni, hogy lesz helye az írásunknak, nem pedig bizonytalanság közepette írogatni.

A másik dolog, amin Jackson nagyon sokat agyalt, az az volt, hogy BamBam eltávolodott tőle az utóbbi időben, ami egyre rosszabbul esett neki. Valamint ott volt az a kisfiú, aki nemrég megkereste, hogy legyen a magántanárja. Többször átvettük Jackievel, mit és hogyan mondjon az anyukájának, hogy belemenjen, sőt nem egyszer el is próbálta velem. Bár ezek a próbák szinte mindig nevetésbe fulladtak, hiszen nem tudott komolyan venni, amikor magamra öltöttem az aggódó anya szerepét. De ez is csak azt mutatta, hogy egyre feszélyezetlenebbül éltünk, ami mindkettőnk számára jót tett, és ez Jaebumnak is feltűnt, aki ismét gyakori vendég volt nálunk. Ráadásul, amikor egyedül voltam, újból beiktattam az életembe a táncolást, amit még az elzárt időszakomban kezdtem el, most viszont nem csak szórakozás miatt csináltam, hanem hogy Jackson előtt még jobb formában legyek. Tehát a lehető legnagyobb rendben mentek a dolgok, amiért hálát adtam minden áldott nap.

Jackson:

A gyomrom csak úgy cikázott, ahogy közelítettem a So Hyunwoo által megadott cím felé. Nem, mintha nem próbáltam volna el jó párszor Jinyounggal a jelenetet, de ez most nem egy próba volt, hanem a valóság, és tudtam, ez nagyon sokat jelentett a gyermeknek, akit semmi pénzért nem akartam cserben hagyni.

- Jó napot kívánok! – köszöntöttem mosolyogva a nőt, aki kinyitotta nekem az ajtót. Bár először furcsállta, hogy mit csinál náluk a fia egyik tesi tanárja, de végül volt olyan kedves, és beinvitált a házukba.

- Foglaljon helyet! – mutatott az előszobájukban lévő kanapéra, én pedig lassan leültem, majd ő is így tett, némi távolságot hagyva köztünk.

- Gondolom, nem érti, mit is keresek itt – jegyeztem meg zavaromban.

- Valóban nem. Csak nem csinált valami rosszat a fiam a tábor alatt? – ijedt meg, és ekkor pontosan ugyanolyan arcot vágott, mint a gyermeke, amikor félve keresett meg az utcán.

- Nem, nem csinált. Rátérek a lényegre, az lesz mindkettőnk számára a legcélravezetőbb – szedtem össze a bátorságomat. – A fiával nagyon megkedveltük egymást, ráadásul igazán tehetségesnek tartom, és nemrég tudtomra adta, hogy örülne, ha külön is foglalkoznék vele. Természetesen nem ígértem neki semmi biztosat, amíg nem beszéltem önnel, de szeretném, ha tudná, hogy én is szívesen szánok rá időt, hogy magánórákat adjak neki. So Hyunwoo remekül kosarazik, és némi segítséggel egyszer kiváló játékos válhat belőle – mondtam mindezt egy levegővel, és próbáltam a nő arcát tanulmányozni, hátha rájövök, hogyan áll az ötlethez. Erősen összeráncolt szemöldöke először megrémisztett, de aztán engedett az arcizma, és még mosolyra is húzódott a szája, ami megnyugtató volt számomra.

- Valóban úgy gondolja, hogy ilyen tehetséges a fiam? – kérdezte végül, némi büszkeséggel a hangjában.

- Igen, így – feleltem, és most már én is megengedtem magamnak egy gyenge mosolyt.

- Akkor nem csak én és a nevelőapja láttunk bele túl sokat – látszólag megkönnyebbült.

- Biztosíthatom, hogy nem.

- Azon sem lepődtem meg, hogy ő kereste meg magát ezzel az ötlettel. Mindig is talpraesett gyermek volt, bár körültekintő is egyben, ami úgy vélem, remek párosítás. De persze mindenki elfogult a saját gyermekével kapcsolatosan.

- Jobb esetben azok a szülők, viszont önnek minden joga megvan arra, hogy büszke legyen So Hyunwoora.

- Köszönöm, ez jól esik. Ha valóban vállalná a tanítását, akkor már csak a részletek megbeszélése maradt hátra.

A csöppség korábban említette, hogy gazdagok a szülei, de ennek ellenére kikerekedett a szemem, amikor a nő közölte, mennyit volt hajlandó fizetni nekem, ha heti kétszer másfél órát foglalkoztam a gyermekével, ráadásul mindezt úgy, hogy még a helyet is biztosította számunkra. Először vonakodtam elfogadni, de az asszony hajthatatlan volt, így inkább beadtam a derekamat, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem árasztotta el büszkeség a mellkasomat, hogy végre nem kell annyira Jinyoung pénzére támaszkodnom, mint eddig.

- Jackson, hát eljöttél! – futott oda hozzám So Hyunwoo, pont, amikor a bejárati ajtó felé tartottam.

- Igen, hisz megígértem – feleltem neki, miközben lehajoltam megölelni őt.

- Kisfiam, nem szabad tegezned a Tanár Urat! – szidta meg az anyja.

- Asszonyom, minden rendben, én kértem legutóbb rá. Ez mindkettőnk számára megkönnyíti majd az együttműködést.

- Ezt magára bízom. Viszont ettől még ugyanúgy kell tisztelni a Tanár Urat – fordult ismét a fia felé.

- Tudom. De akkor taníthatsz, Jackson? – mosolygott félénken.

- Igen, taníthatlak. Megbeszéltünk mindent. Egy hét múlva ilyenkor már túl is leszünk az első közös óránkon – feleltem.

- Remek. Én leszek a világ legjobb diákja – lelkesedett a csöppség.

- E felől nincs semmi kétségem.

Jinyoung:

Izgatottan vártam, hogy megjöjjön Jackson, és elmesélje, hogyan ment a családlátogatás, de meglepetésemre nem ő érkezett meg a várt időben, hanem BamBam csengetett be. Ha akartam volna se tudom titkolni az arcomon megjelenő döbbenetet, de szerencsére nem kellett megszólalnom, mivel Jackson már ott volt a házunktól pár méterre, és sietni kezdett, amint meglátta a barátját.

- Jó napot! Úgy látom, a tékozló fiú hazatért! – kezdte sértődötten.

- Igen, de ha lehet, ezt inkább bent beszéljük meg – kérte BamBam, én pedig tágabbra nyitottam az ajtót, és elálltam az útból, hogy bejöhessenek Jacksonnal.

- Fiúk, szerintem az lesz a legjobb, ha én most elvonulok a szobámba – jegyeztem meg, mivel úgy éreztem, hogy ez a kettőjük meccse volt, amit egymás között kellett lejátszaniuk, ahogy azt én tettem Jaebummal nemrég.

- Ne, kérlek, maradj! – mondta BamBam. – Mindkettőtökkel szeretném megosztani, miért nem találkoztam veletek már rég, és a telefonban is miért voltam olyan szűkszavú.

- Itt volt az ideje – tette keresztbe a kezét Jackson. – Már anyukádat is felhívtam, hogy jól vagy-e, de állította, hogy nincs semmi bajod. Végre elmondod akkor, hogy mi a fészkes fenéért szegted meg az ígéretedet, hogy ugyanúgy közel állunk majd egymáshoz azok után, hogy ideköltöztem?

- Igen, el: szerelmes vagyok, és ez a lány teljesen elvette az eszemet. – Én nem lepődtem meg a válaszán, mivel Jaebum is erre tippelt, viszont erről sohasem beszéltem Jacksonnak, akinek viszont nagyon is kitágult a szeme döbbenetében. – Jézus, Jackie, mondj valamit, mert megijesztesz! – kérte BamBam.

- Öhm… Épp vívódok: nem tudom, hogy kicsattanó örömmel fogadjam, vagy mérges legyek rá, hogy egy ilyen dologba nem avattál be azonnal. Hisz tudod, én milyen lelkesen meséltem neked Jinyoungról, amikor megismertem – mutatott rám, amitől teljesen zavarba jöttem, és el is fordítottam a fejemet, hogy ne látszódjon, mennyire elpirultam.

- Ez igaz, de én más vagyok.

- Aham, mintha eddig nem zengtél volna ódákat minden lányról, aki egy kicsit is tetszett.

- Igaz, okés, rosszul fogalmaztam: ez a lány más, mint a többi, így én is másként viszonyulok hozzá, mint bárkihez előtte.

- Hogy hívják? Hogy néz ki? Hol ismerted meg? Részleteket akarok, ha már eddig titkoltad – lett egyre izgatottabb Jackie, ami megmosolyogtatott.

- Lisa, és gyönyörű. Ismétlem: gyö-nyö-rű! – kezdett bele ábrándos tekintettel. Ugyanolyan arcot vágott, mint mikor Jackson rólam beszélt, amitől megint elvörösödtem. Bárcsak én is ennyire szeretetteljes lettem volna! – A nagybátyám esküvőjén találkoztunk.

- Várj, akkor ő is thai? – tippelt Jackie.

- Igen, és egyszerűen csodás. Nemcsak szép, hanem okos és vicces is, és ahogy táncol, egek! Amúgy tánctanár, tehát nem is tudom, mit várok tőle. Annyira kikészített, hogy magamról se tudtam az elmúlt két hétben. Az esküvőt végigtáncoltuk és beszélgettük, és már ott számot is cseréltünk. Nem akarom elszólni, de szerintem én is bejövök neki. Már csak azért is, mert az esküvő után két nappal ő volt az, aki felhívott, hogy menjünk el moziba.

- Te jó ég, te tényleg szerelmes vagy, Bamie. Mármint most igazán látom rajtad, hogy el vagy bűvölve – állapította meg Jackson.

- Igen, és komolyan mondom, hogy azóta, mintha a fellegekben járnék, és tisztára beszámíthatatlan vagyok. Restellem, hogy elhanyagoltalak titeket Jaebummal, de én ilyet még nem tapasztaltam. – Ahogy beszélt, abból is sütött, hogy folyamatosan ezen a lányon járt az agya.

Még hosszasan mesélt Lisaról, majd Jackson is elmondta, milyen volt az utolsó tanítási napja, és hogy sikerrel járt a családnál is. Én igyekeztem lelkesen mosolyogni, miközben hallgattam őket, de közben folyton azon járt az agyam, hogy biztos, valami baj volt velem, amiért nem tudtam hasonló szenvedéllyel szeretni. Korábban azt se hittem volna, hogy annyira tudok majd vonzódni valakihez, mint ahogy most tettem Jacksonnal, de ez valószínűleg közelébe sem ért annak, amit Jackie érzett irántam, és amit BamBam Lisa iránt. Én is azt a felfoghatatlan szenvedélyt akartam, amiről ők beszéltek. Utáltam, hogy más lelkületű voltam, mint ők, amire rátett egy lapáttal a speciális gyerekkorom. De reméltem, hogy Jackson ezen a téren is jó hatással lesz rám, hisz hihetetlen volt, milyen nagy fejlődésen mentem keresztül, amióta együtt éltünk.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Végre ráveszem magam - MarkJin fanfiction

Végre ráveszem magam

Jinyoung:

Lassú, de annál mélyebb sóhajokkal igyekszem nyugtatni az egekbe szökött pulzusomat. Most már tényleg meg kell tennem. Hetek óta csak halasztgatom, hogy kimondjam: itt a vége. Pedig neked is érezned kell. Nem tudom elképzelni, hogy te továbbra is boldog vagy ebben a kapcsolatban, ami csak szerkezetében emlékeztet arra, amilyen az elején volt, és amilyennek még lennie kéne, hogy továbbra is kielégítő legyen számunkra. Nem érheted be annyival, amit tőlem kapsz, és nem is szabad, hogy beérd. Mindketten többet érdemlünk annál, amit egymásnak tudunk nyújtani. Az elején megvolt az összhang, a szerelem és a szenvedély, de időközben annyit változtunk a minket körülvevő hatások miatt, hogy tudom, most már el kell, hogy engedjük egymást.

Külön világ lettünk. Alig merjük megbeszélni egymással a szakmai sikereinket, mert a másik nemhogy nem ért hozzá, de nem is érdekli. Igyekszünk támogatni egymást, de még barátoknak sem lennénk már a legjobbak, nemhogy egy szerelmespárnak. Régen a legapróbb és a legnagyobb dolgokat is elmondtuk a másiknak, míg most már csak a silány középút teszi meg. A semlegesebb dolgokkal takarjuk el azokat, amik igazán fontosak, vagy amik annyira lényegtelenek, hogy utólag jót nevetünk azon, hogy az adott pillanatban mennyire felhúztak minket. De már nem együtt kacagunk, hanem magunkban, elvonulva. Az élet éket vert közénk, és mi nem is vesszük a fáradtságot, hogy ismét közel kerüljünk a másikhoz. Már szinte csak ismerősökként tengetjük egymás mellett a mindennapjainkat. A szeretkezéseink is csak megszokott rutinként vannak jelen a hétvégéinkben: mindig ugyanaz a póz, ugyanaz a tempó, semmi plusz intimitás vagy gyöngédség, csak a vad szexualitás. Régen első sorban egymásnak akartunk élvezetet okozni, míg most már csak a saját kielégülésünk miatt fogunk bele egy aktusba. De én nem akarok több ilyen szexet – mert ez már nem szeretkezés –, se több elfojtott mosolyt. Én már nem akarlak téged. Ennek itt a vége, és holnap reggel, amikor unott képpel rám tekintesz, végre ráveszem magam, hogy ezt a sok érvet, amit a fejemben összeszedtem, neked is elmondjam.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)