Tudom
jól, és természetesen te is tisztában vagy vele, hogy ami köztünk van,
valószínűleg nem tart majd örökké. Te egy olyan személy vagy, aki szeret új
dolgokat kipróbálni, minél több mindent megtapasztalni, így egy napon majd
engem is le akarsz cserélni valaki újra. Bár már így is sokkal több lett abból,
mint aminek indult ez az egész: egy könnyed kis nyári kalandnak. De mégis,
legalább egy perc erejéig játszunk el azzal a gondolattal, hogy halálunkig
együtt maradunk és hatvan évesen is ugyanígy fogunk feküdni apukád
teherautójának a hátuljában, a semmi közepén, ugyanezzel a szerelemittas
tekintettel, mely mindkettőnk szeméből sugárzik.
Alapjáraton
nagy a fantáziám, de te mindezt képes vagy majdhogynem a végtelenségig fokozni:
kiragadsz a realitás talajáról, és felemelve úgy pörgetsz, hogy már azt se
tudom, hol vagyok, és hogy ki vagyok egyáltalán. De olykor elfog a félelem, hogy
egy ilyen vad légi táncot szörnyen fájdalmas zuhanás fog majd követni, ha egy
napon úgy döntesz, hogy rám untál. De mégse tudlak nem szeretni – még semmiképp
sem –, és bevállalok minden esetleges jövőbeni fájdalmat azért a végtelen
boldogságért, amiben éppen részem van miattad.
Sok
történetnek – köztük a szerelmes történeteknek is – csak a végére koncentrálnak
az emberek. Mit számít, milyen remek volt sokáig, ha időközben véget ért?
Márpedig számít, Jinyoung! Mi az, hogy számít; talán csak ez a lényeg. Nincs
annál jobb, mint amikor elkezdődik valami új, izgalmas, szép dolog; és te vagy
a legszebb dolog, ami eddigi életem során velem történt. Nem hagyom, hogy bármilyen
negatív jövőkép belerondítson ebbe. Sőt, kifejezetten tetszik, hogy nem tudom, miként
lesz vége a történetünknek; mert amíg ez így marad, addig ott az esélye annak,
hogy rácáfolva a fiatalkorunkra és a kíváncsi természetedre, hatvan év múlva is
itt fekszünk majd, mert a szerelmünk jelene tényleg a halálunkig kitart.
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
Jinyoung türelmesen várta kint, míg elvégezték a szükséges
orvosi vizsgálatok a szerelmén. Bár még mindig rettegett, hogy valami a
visszájára fordulhat, és Jaebum ismét rosszul lesz, de közben végtelenül boldog
is volt, amiért úgy tűnt, rendezni tudják a dolgaikat. Épphogy csak felébredt a
fiú, de az a pár szó, amit mondott, bőven elég volt ahhoz, hogy Jinyoung újból
reménykedjen. Amikor végre ismét beengedték hozzá, úgy vágtatott be az ajtón,
mint akinek az élete múlt rajta: de végső soron az is múlt, mindkettőjüké.
- Most már ténylegesen tudunk beszélni? – kérdezte
megszeppenve, mire Jaebum bólintott, majd felé nyújtotta a bal kezét.
Jinyoung látta rajta, hogy ez az apró kis mozdulat is milyen megterhelő volt
számára, így azonnal odasietett, és tenyereiket összekulcsolva ült le az ágy
mellé.
- Azt mondtad, olvastad a leveleimet. Vagy az is csak az
álmom része volt? – kérdezte elhaló hangon.
- Olvastam őket – bólintott a fiatalabb egy halovány mosoly
kíséretében.
- Akkor majdnem mindent tudsz, csak az utolsó napokat nem –
rakta össze a képet Jaebum, mire Jinyoung egy apró fejbiccentéssel erősítette
meg ebben. – A végén már nem vettem arra se a fáradtságot, hogy kidobjam az üres
üvegeket, volt ami el is volt törve, de nem érdekelt, csak az, hogy a tartalmuk
bennem legyen. Mert mindig, amikor józan voltam, egyetlen dologra tudtam
gondolni: hogy mást nem fogok tudni úgy szeretni, mint téged, így élni sem akarok.
Nem törődve semmivel, felpattant Jinyoung, és úgy csókolta
Jaebumot, hogy azzal bizonyítsa neki, hogy már igenis ott volt, hogy szeressék egymást.
Érződött az idősebben, hogy az ajkait is alig bírta mozgatni az átmeneti kóma
után, de az is, hogy minden egyes porcikájában libabőrözött, mert végre valóssá
vált az, amiről már egy jó ideje csak álmodott.
- Lehet, furcsának fogod tartani, de az, hogy itt feküdjek,
érte el nálam, hogy ismét visszakerüljek oda, ahonnan elindultunk, hogy ismét
rájöjjek, azért nem vagyok képes megmondani, miért szeretlek, mert sohasem
tudtam. Amióta megpillantottalak, valami mágnesszerűen vonzz hozzád. Sajnálom,
hogy képtelen vagyok szavakkal kifejezni, mit jelentesz nekem. Annyiszor
próbálkoztam vele dalszövegírás során, de nem ment. Ennyire nem vagyok a szavak
embere, és úgy látszik, a tettekké még annyira sem, mert hagytam, hogy elmenj. Elismerem, hogy mindez az én hibám – hadarta, de ekkor Jinyoung
félbe szakította.
- Nem, én is ugyanúgy hibás vagyok. Kész tények elé
állítottalak, és nem hagytam, hogy helyre hozd a dolgokat. Nem ezt érdemelted
tizenegy év után. – Ismét csókolgatni kezdte, mert egyszerűen nem tudott
betelni vele. Hiányolta az illatát, a bőrének puhaságát, amit a borostái sem
tudtak elrontani. Mindent imádott Jaebumban. Bár ő el tudott volna kezdeni
sorolni dolgokat, amiket kifejezetten csodált vele kapcsolatosan, de már megtanulta, hogy nem szabadott elvárnia ugyanezt a másiktól.
- Erre volt szükségem, még ha drasztikus is volt és ide
juttatott – nézett körül a steril, hófehér szobában. – Ez minden, csak nem egy
hotel lakosztálya – mosolygott, és szó szerint fájt az arcizmának, annyira
elszokott már ettől.
- Hát nem.
- Jinyoung – lett ismét komoly az idősebb –, a kilencedik
dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: Ahhoz, hogy ismét rád találjak,
előbb el kellett, hogy veszítselek.
- De ajánlom, hogy most már többé ne veszítsük el a másikat.
Azt már tényleg nem élnénk túl – húzta védő ölelésébe, kicsit elemelve Jaebum
fejét a párnájáról.
- Most újrakezdhetjük, és jelen pillanatban csak ennyire van
szükségem.
- Nekem is – nyomta a fejét Jaebuméhoz, és hagyta, hogy a
légzésük összhangba kerüljön.
- Nagy reményeim vannak feléd, azok után, amiket mondtál, míg
kómában voltam – törte meg végül a csendet az idősebb.
- Ezzel én is így vagyok. Most már kíváncsi vagyok arra a
bizonyos gyűrűre – vette fel a kesztyűt Jinyoung, hisz mindig vevőek voltak
egymás kormalkodására.
- Ja, hogy a gyűrű! – tetetett ijedtséget Jaebum. – Eladtam
az újabb altatókért és italokért.
- Ez nem volt jó vicc – távolodott el tőle a fiatalabb, és
vissza is ült a székbe.
- Igazad van, bocsánat! – kérte a szerelme, hiszen tényleg
nem akarta megbántani, csak olykor nem tudta helyén kezelni a furcsa humorát. –
És mi lesz vele?
- Markra gondolsz? – esett le azonnal Jinyoungnak.
- Ki másra? Azt hittem, szereted, és hogy boldog vagy vele.
- Az voltam, mármint valamelyest – korrigált azonnal. –Tudod,
ő tökéletes lenne mellém, elméletben, de gyakorlatban nem az. Mindig isteni
kávékat csinál, én mégis, miközben ittam őket, a te túl erős és keserű kávéidra
vágytam. Sokszor ágyba hozta a reggelit, de én inkább könyörögtem volna neked,
hogy told ki a formás fenekedet megenni, amit csináltam. Mindig pontosan
érkezett mindenhova, minden ígéretét betartotta, viszont én inkább vártam volna
rád. Utáltam, hogy nem tudlak elfelejteni, kitörölni a szívemből, és ott teret
adni Marknak. Nekem csak te kellesz, mert egyedül veled vagyok egész. Annyira
kicseszettül szeretlek, Jaebum. Inkább veszekszek veled hatvan évesen is,
minthogy Mark mellett üljek nyugodtan az unokáim mellett. Olykor igenis pusztító
a kapcsolatunk, de ebben a távollétben jöttem rá, hogy nekem mégis ez kell: az
a dinamika, ami néha felőröl, de a következő percben teljesebbé tesz, mint
bármi más. Nekünk együtt kell lennünk; ez többé nem kérdés. Úgyhogy végre
megkapod a válaszod, bárhogy sohasem tetted fel a kérdést: Hozzád megyek, Im
Jaebum. Senki máshoz nem mennék. És pont leszarom, mennyi a vagyonunk, vagy
hogy hol és mikor veszel el.
Aznap már sok könnyet ejtett Jinyoung, de a korábbiak mind a
szomorúságát reprezentálták, viszont azok a könnyek, amik ekkor hagyták el a
szemét, mintha feloldották volna az előtte hullottakat: ezek a végtelen
boldogság és elégtétel jelképei voltak. De az ő könnyei közelébe sem érhettek
annak, Jaebum hogyan kezdett el fékevesztetten zokogni. Túl sok volt mindez az
önutálatban és reménytelenségben úszkáló lelkének. Még azt se fogta fel igazán,
hogy ismét együtt lehetett élete szerelmével, az, hogy el is vehette, már egy
olyan szint volt, amihez jó pár nap kellett, hogy ténylegesen tudatosuljon az
agyában.
- Komolyan? – kérdezett rá végül, miközben párja erősen
szorította a kezét.
- Komolyan bizony.
- Látod, mondtam én, hogy megérte ide jutnom – szipogta, majd
felemelve az egyik kezét, jelezte a friss vőlegényéének, hogy meg akarta
ölelni.
Azt a kis erőt, ami
volt a karjában, mind arra használta, hogy a lehetetlennél is közelebb húzza
Jinyoungot, akinek a testhője nagyobb melegséget hozott Jaebum lelkébe, mint
amiben az elmúlt hetekben összesen része volt. Jinyoung túl pulzáló tudott
lenne, hiszen ontotta magából a szeretetet és törődést, míg Jaebum fagyosabb
alkat volt, és nem tudta igazán kifejezni az érzéseit. De ez mindig is így volt
rendjén, és ezt végre ők is megtanulták egy életre.
- Ígérem, jobban megbecsüllek. Bármit megteszek, amivel
maradásra késztethetlek. Feladok mindent, csakhogy melletted legyek. Tényleg
mindent, Jinyoung – nézett rá azokkal a kétségbeesett sötétbarna szemeivel.
- Nem kell, hogy feladj bármit is értem – próbálta
megnyugtatni a fiatalabb.
- Dehogynem! – győzködte Jaebum.
- Tudod, mit, erre majd visszatérünk, ha hazatértél. Ahol úgy
hiszem, nem kevés dolgom lesz takarítás terén – terelte ügyesen másfelé a
témát.
- Akkor haza is költözöl? – Hirtelen reménység áradt abból a
megviselt tekintetből.
- Még szép! Hogy nézne ki, ha továbbra is Markkal laknék? –
kacagott fel Jinyoung, de rájött, nagyon nem volt tanácsos Markot említenie.
- Igen – csak ennyit reagált a szerelme.
- Ne aggódj miatta! Elég, ha én teszem. Csakis az én hibám,
hogy elfogadtam az ajánlatát.
- Nem! – vágta rá magabiztosan Jaebum, akinek eszébe jutott,
mit beszélt álmában az ottani Jinyounggal, hogy mindenért magát fogja okolni. –
Nem csak a te hibád! Kihasználta, milyen sebezhető voltál, csakhogy
megkaparintson.
- Ne mondj ilyet! Segített, és elfogadta volna, ha
visszautasítom – próbálta védeni a volt – és reményei szerint jövőbeni –
legjobb barátját a fiatalabb.
- Még azt kellett volna, hogy nem fogadja el! – fújtatott
Jaebum, és a rajta lévő gépek közül az egyik jelezte, mennyire megugrott a
pulzusszáma.
- Drágám, kérlek, nyugodj meg! Engedjük el azt, ami megtörtént, hiszen már változtatni úgysem tudunk rajta! És mire kijössz innen, én addigra hazaköltözök, és minden olyan lesz, mintha egy
hosszú rémálom lett volna.
- Számomra az is volt – suttogta, hiszen ő ténylegesen egy
torz álomvilágban élte az elmúlt időszakot, melyben az ördög fogta a fegyvertárat, de azt az ő angyala kivette a kezéből, és végre itt volt az idő, hogy felébredjen,
és visszacsöppenjen a valóságba, ami most már nagyobb boldogságot ígért
számára. Mintha a Föld ismét forgásba kezdett volna, és remélte, már nem is áll meg, míg mindketten élnek.
Jinyoung még egy darabig ott maradt, majd Jaebum ismét
fáradni kezdett, így a párja kénytelen volt magára hagyni. Kilépve a
kórteremből, az Im szülőkbe botlott, akik reménykedve néztek rá.
- Csak nem? – kérdezte a nő.
- Ugyan még nincs rajtam gyűrű, de jó hírem van: Jaebum és én
össze fogunk házasodni. – Nem teketóriázott Jinyoung, azonnal közölte velük a
friss fejleményt: egyrészt, mert nagyon boldog volt; másrészt, mert el akarta
kerülni a kínosnak ígérkező üdvözlést.
- De ugye, nem csak azért, mert megsajnáltad? – ez a férfiban
ötlött fel.
- Nem. Szeretem őt, és hiba volt a szakításunk – felelte
komolyan a fiú.
- Ez esetben, örülök, hogy végre hivatalosan is a családunk
tagja leszel – ölelte meg a nő. – Kérlek, ne hagyd el többet! Nélküled majdnem
meghalt – súgta a fülébe, ezzel újabb bűntudat hullámot bocsájtva Jinyoung
amúgy is megviselt lelkére.
- Nem fogom, soha – ígérte halkan, de teljes
elhatározással. – Már ha akarna, se tudna tőlem megszabadulni.
- Még hogyha akarna! –
fújtatott a férfi. – Nem mondom, hogy tökéletes a fiam, de egy biztos, még ha
nem is tudatosan, de ő már azon a napon örök hűséget fogadott magában neked,
ahogy belementél az első randitokba.
- Ugyanolyan ragaszkodó típus, mint az apja – folytatta a nő,
miközben megragadta a fiú kezét. – Lehet, hogy nem képes szavakkal és olykor
még tettekkel sem kifejezni, mit érez, de mi a szülei vagyunk, tudjuk, hogy
nincs a világon olyan személy, akit akár fele ennyire is tudna szeretni. Fájó
szívvel mondom ki, de ha lesznek gyerekeitek, még őket sem fogja annyira
szeretni, mint téged. Mint az bebizonyosodott, Jaebum már miattad él és tesz
meg mindent, amit csak tud. Nem mondom, hogy a legtanácsosabb egy emberbe
fektetni az összes hitét és boldogságát, de ha már így alakult, örülök, hogy te
vagy az a személy. Lehet, hogy nem mondtam elégszer én sem az elmúlt évek
alatt, de szeretlek, Jinyoung, és hálát adok az égnek, amiért viszont tudod
szeretni a fiamat.
Szinte hihetetlen volt, hogy még működőképes volt Jinyoung
könnycsatornája, hiszen annyit sírt aznap, mint az előző egy hónapban összesen.
Már nem is tudta elkülöníteni egymástól a fájdalmat és a boldogságot, mert azok
egyszerre árasztották el a mellkasát. Annyira szerette őt az Im család, és
Jinyoung is őket, ez a Napnál is világosabb volt, csak az nem, hogyan volt
képes korábban lemondani erről. Hogyan hihette, hogy boldog lehetett nélkülük?
Tizenévesen abban reménykedett, harmincéves korára benő a feje lágya, és csak
meggondolt, racionális döntéseket fog hozni. Fejben éppen az akkori énjét
kacagta ki, hiszen az ember kortól függetlenül képes volt irracionálisabbnál-irracionálisabb
lépéseket megtenni. Csalódott magában, amiért ezeket a dolgokat előidézte, de
nem ragadhatott le ennél a csalódottságnál. A legfőbb gyógyszer az lehetett az
önutálatára, ha hagyta, hogy az Im család mindhárom tagja ugyanúgy szeresse,
mint eddig, ha nem jobban; hiszen ők is ekkor realizálták igazán, hogy már nem
tudták elképzelni az életüket Park Jinyoung nélkül.
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy egy repülőgépen ülök. – A
kicsi Jinyoung bennem csak úgy lubickolt az izgatottságban és örömben, amióta
elindultunk otthonról. Végre valahára, hét éves korom óta először ismét
nyaralásra készültem. Mivel Jackson velem ellentétben már sokat látott a
világból, így szabad kezet adott az úticél kiválasztásában. Bár eredetileg nem
tudtam volna dönteni a sok hely közül, amit meg akartam nézni, hova menjünk, de
az élet megválaszolta ezt a kérdést: volt egy kisfiú, aki miatt Thaiföld került
az első helyre a listámon.
- Márpedig el kéne hinned, mert mindjárt le is szállunk – felelte
Jackie, aki egyedül azért nem csókolt meg, csak a kezemet fogta szerelem ittas
tekintettel, mert nem akarta, hogy belénk kössenek. Előre megbeszéltük, hogy
visszafogjuk magunkat, mert nem szerettük volna, hogy bármi vagy bárki elrontsa
a nyaralásunkat. Bár Thaiföld sokkal kevésbé volt konzervatív ezen a téren,
mint Korea, de azért nem akartuk a magánéletünket kiteregetni, valamint Hyunwoo
és a családja sem tudták, hogy egy pár voltunk.
Miután könnyedén landoltunk, nagy szomorúságomra el kellett
hagynunk a gépet. De azonnal tovaszállt a bánatom, amint szétnéztem az óriási
reptéren, hiszen ekkor realizáltam, hogy hivatalosan is egy másik országban
voltunk. Szürreálisan hatott, hogy Koreában keltem fel, és nemsokára Thaiföldön
hajtottam álomra a fejemet. Ettől tényleg ismét gyereknek éreztem magam,
annyira újszerűnek és hihetetlennek hatott minden, amit csak tetézett a
gyönyörű és hatalmas szállodai szobánk, amit a szüleim finanszíroztak, ahogy az
egész nyaralást. Bár anya rettegett elengedni – főleg a repülés miatt –, de
közben végtelenül boldog volt, hogy legalább anyagilag beszállhatott életem
első felnőtt nyaralásába.
- Itt aztán élvezet lesz rosszalkodni – kacsintott Jackson, miután
levetette magát az óriási franciaágyra.
- Hát persze, hogy rögtön erre gondoltál! – ráztam meg a fejemet.
– És mi van, ha én itt nem szeretnék semmi ilyesmit csinálni? Hisz nem ezért
jöttünk, meg amúgy se lenne olyan komfortos, mint otthon – jegyeztem meg,
kíváncsian várva a reakcióját.
- Édes kicsi szívem, az elmúlt hónapokban jócskán felélénkült a
szexuális életünk, mivel egyre kevésbé tudsz nekem ellenállni, úgyhogy nem
fogsz megijeszteni: tudom, hogy itt is beadod majd a derekadat. Bár tőlem
kéretheted magad, úgy még nagyobb elégtétel lesz meghódítani téged – nézett rám
kacéran, és egyszerre bántam, hogy már ennyire egyértelmű volt számára,
mennyire szerettem az együttléteinket, és közben boldog is voltam, amiért
sikerült elérnem, hogy magabiztosan kijelentse, hogy akartam őt.
- Lehetne, hogy máris felavassuk az ágyat? – kérdeztem, ha már
úgyse volt titok, hogy én is vágytam rá. – Végtére is, ma már nem tervezünk
sehova se menni.
- Nem kell még egyszer kérned. – Abban a pillanatban le is húzott
magához, és vad csókcsatában forrtunk össze. Annyi ilyenben volt már részünk
együtt, mégse tudtunk betelni a másikkal, és reméltem, sőt tudtam, hogy ez nem
fog a jövőben sem változni.
- Elhiszed, hogy nyolc hónap telt el amióta utoljára láttad? –
kérdeztem Jacksont, mivel épp arra a helyre igyekeztünk, ahol Hyunwoo lakott.
- Sajnos el – felelte borúsan, de nem értettem, miért volt ilyen,
hiszen éppen hozzá igyekeztünk.
- Jackie, mi a baj? – kérdeztem rá.
- Semmi, csak azon gondolkodtam, mi van, ha már nem fog annyira
kedvelni. Oké, hogy néha beszéltünk videochaten, de lehet, személyesen már nem
leszek olyan érdekes számára. – Elszontyolodott arca olyan imádnivalóvá tette,
hogy türtőztetnem kellett magamat, hogy ne csókoljam meg a metrón. Már azt
többé-kevésbé el tudtam vele hitetni, hogy én nem akartam volna senki mást páromnak,
de azt sajnos még nem, hogy rajtam és a szülein kívül más számára is szörnyen
szerethető volt. Épp az volt az egyik oka részemről, hogy ide akartam jönni,
hogy ráébressze a gyermek, ha valaki megszerette őt, azt nehéz volt
megmásítani, még akkor is, ha távol laktak egymástól.
- Drágám, tudod, hogy nem így lesz. Úgyhogy vedd elő a vidám
mosolyodat, és tedd emlékezetessé mindhármunk számára az elkövetkezendő
napokat! – kértem, és nem kellett sokat várnom, hogy vidámság áradjon testének
minden porcikájából. – Na, ezt már jobban szeretem.
- Azt hiszem, itt kell leszállnunk – mondta, és igaza volt, így
lesiettünk a járműről, majd amint a felszínre értünk, igen hamar megtaláltuk
magát a házat is.
Ahogy arra számítottam, a kisfiú úgy ugrott Jackie nyakába, mintha
világi barátok lettek volna, de a páromat sem kellett félteni, annyira
megpörgette szegényt, hogy azt hittem, hányás lesz a vége. De volt valami, ami
engem is váratlanul ért: a kicsi anyukája az üdvözlésünk során közölte, hogy
örült, amiért Jackson a párját is elhozta. Ettől hirtelen köpni-nyelni nem
tudtunk, hiszen diszkréten akartuk kezelni előttük a helyzetünket. Bár tény és
való: ki vitte volna el magával egy ilyen útra a haverját? És az is külön jól
esett nekünk, amikor Hyunwoo kijelentette, hogy még szép, hogy én is mentem,
hiszen az ilyen aranyos párok mindig együtt szoktak lenni. Ez pedig csak tovább
növelte bennem azt a hitemet, hogy ha egy gyermeket úgy neveltek, hogy
természetesen kezelték a szülők a homoszexuális párokat, akkor semmi különöset
nem talált a dologban. Hyunwoo két szerelmes embert látott bennünk, akárcsak az
anyukája: ennél többet nem is kérhettünk volna tőlük. Épp ezért nem firtattuk a
dolgot, mi is hasonlóan könnyedén akartuk kezelni a helyzetet.
Jackiet és a kicsit a következő két órában el se lehetett választani
egymástól: csak beszéltek és beszéltek, olykor kifejezetten fontos dolgokról,
míg máskor jelentéktelen apróságokról. Úgy tűnt, mintha kettőjük között
elapadhatatlan lett volna a téma, ezzel is bizonyítva számomra, hogy Jackson egy
napon kiváló apa lesz. Tudtam, hogy nekem kell majd otthon maradnom a
gyermekkel, de mivel én úgy szocializálódtam, hogy mindig otthon voltam, így ez
nem rémített meg, viszont egyértelmű volt, hogy Jackson minden nap, a munkából
hazatérve, a lehető legtöbb figyelemben és szeretetben fogja majd részesíteni a
gyerekeinket. Mert igen, én egy ilyen férfival nem egy, hanem kettő vagy akár
három gyerkőcöt is fel akartam nevelni. Nemrég, amikor borozgatás közben a
nyaralásunkat tervezgettük, becsiccsentve mindezt elkotyogtam a páromnak, aki
könnytől áztatott szemeivel csak annyit kérdezett: komolyan beszélek-e? Miután
a tudtára adtam, hogy a lehető legkomolyabban, felkapva a székből, bevitt a
szobánkba, majd az eddigi legforróbb szeretkezésünkkel ajándékozott meg.
- Ugye, el akartok rabolni engem? – ütötte meg a fülemet ez a
mondat a kicsitől, így azonnal kizökkentem a saját gondolataimból, és a
beszélgető párra fókuszáltam.
- Tessék? – nézett döbbenten Jackie, aki szintén nem értette,
mindez honnan jött.
- El akarnátok rabolni, hogy a gyereketek legyek, mert ti annyira
szerettek, hogy el is rabolnátok, igaz? – kérdezte ártatlan hangtónussal,
amivel a szívembe mert. Ekkor Jackson segítség kérően rám nézett, mivel
teljesen lefagyott.
- Nagyon szeretnénk egyszer egy olyan kisfiút, aki ugyanilyen
imádnivaló, mint te, viszont neked itt van az anyukád és a nevelőapukád, akik
szeretnek és vigyáznak rád. Nem akarunk elvenni tőlük – próbáltam mindezzel
kivágni magunkat.
- De ne törődjetek most velük! És ha elraboltok, úgyis ti lesztek
a szüleim. Mindent megadtok majd nekem, igaz?
Ezek után már én is szótlanná váltam és meg is ijedtem, ahogy kérlelően
és egy kicsit kétségbeesve nézett ránk. Azt tudtuk, hogy az apukájával az
elköltözésük óta még tragikusabb volt a kapcsolatuk, mint előtte, de az anyukája
és a nevelőapja tényleg szerették, és igyekeztek a lehető legtöbb mindent
megadni neki. De talán nem is erről volt szó, hanem valami olyasmiről, hogy
tudni akarta, annak ellenére, hogy nem voltunk a rokonai, képesek lettünk volna-e
elrabolni őt, szimplán azért, mert úgy szerettük.
- Egy alternatív világban, ahol nem lennél jobb helyen a saját
családodnál, mint nálunk, még szép, hogy elrabolnánk – mentette a menthetőt
ezzel Jackie.
- És ha megtudnátok a szülinapomat, azt is mindig megünnepelnénk –
tette hozzá Hyunwoo lelkesen.
- Még szép, hogy megtudnánk – bólintottam, miközben megsimogattam
a kicsi fejét.
- Amíg itt vagytok Thaiföldön, amikor nincs ott anya, tehetnénk
úgy, mintha ebben az alternatív világban élnénk? – kérdezte azon a kiskorához
képest meglepően rekedt hangján, ezzel a rekedtséggel még inkább karcolva a
szívem felszínét, amit egyre inkább áttört. Bár én eddig alig töltöttem vele
némi időt, mégis egyre jobban megszerettem. De egy ilyen csöppséget nehéz volt
nem szeretni, ezzel is bizonyítva, milyen szívtelen volt az apja.
- Még szép, hogy úgy teszünk – ölelte meg Jackson.
Az elkövetkezendő napokban minden helyi látványosságot megnéztünk,
és a lehető legtöbb impulzusban részesültünk, hol kettesben, hol a picivel hármasban,
hol az anyukájával kiegészülve négyen. Életem legszebb napjai közé iratkozott
fel az a két hét, amit itt töltöttem. Az egyik kedvencem a szörfözés volt,
amiben meglepően ügyes voltam. Jackie mást se ismételgetett, csak azt, hogy
született tehetség voltam. Mindebben volt némi féltékenység is, mivel ő nagyon
nehezen érzett csak rá. Láttam rajta, mennyire csalódott volt, amiért nem
remekelt benne, így megígértem neki, hogy kárpótlásul aznap ott vacsorázhatunk,
ahol csak szeretne. Ettől azonnal felcsillant a szeme, és rögtön közölte, hogy
akkor romantikusan megteríttet a lakosztályunk teraszán, és oda hozat fel
ételt. Ez nekem is jobban tetszett, mintha a sokadik étterembe mentünk volna,
így végül is én is nyertem a dologgal, és ekkor még nem is sejtettem, mennyit.
Épp befejezte a pincér az ételeink felszolgálását, és kérte,
hívassuk telefonon, amint végeztünk, amikor anya küldött nekem egy smst, amin
JinSon a kanapéjukon aludt apával együtt. Imádnivalóak voltak. Csak azért nem
volt bűntudatom, amiért otthon hagytuk, mert tudtam, hogy oda-vissza imádták
egymást a szüleimmel.
- Még a végén haza se akar majd jönni velünk – jegyezte meg
Jackson, miután neki is megmutattam a képet.
- Jaj, ne mondj ilyet! – ráztam meg a fejem, majd kilépve az
üzenet funkcióból, már raktam is volna el a telefonomat, amikor kiszúrta a
hátteremet.
- Még mindig nem cserélted le ezt a képet? – csillant fel a szeme,
hisz már valóban elég régóta – majdnem három hónapja az a fotó volt beállítva,
amin együtt feküdt Jinsonnal az előszobánkban.
- Nem volt szívem leváltani. Amíg nem lesz még egy ilyen remek
fotóm a két kedvenc pasimról, nem is fogom – akartam ezzel lezárni a témát, de
ő tovább pedzegette a dolgot.
- Akkor jöttem rá, hogy annál jobb csábítási módszerem nincs, hogy
a kutyával együtt várlak a fürdőszobád előtt – kacagott fel.
- És ezt azóta rendre ki is használod – ráztam meg a fejem, nem
mintha lett volna bármi ellenvetésem a dolog kapcsán. Ha nagyon fáradt voltam,
vagy ha csak szimplán rossz kedvem volt, akkor Jackie amúgy sem próbálkozott,
csak ha úgy sejtette, hogy némi noszogatás után nekem is lesz affinitásom a
dologhoz.
- Jól van na! Ugye, tudod, hogy egy életen át igyekszem majd
bevetni nálad a csábítási módszereimet? – váltott hirtelen komolyabb
hangsúlyra, amitől rögtön megváltozott a légkör.
- Hát persze – feleltem könnyedén, hiszen nem sejtettem, mire
akarta kifuttatni a dolgot.
- Jinyoung, légyszíves, ne akadj ki, és ne ijedj meg, jó? – kérte,
amitől természetesen abban a minutumban az egekbe szökött a pulzusom.
- Mondd, hogy nem valami rossz hírt akarsz közölni velem! – már
szinte könyörgő volt a hangom, de egyszerűen nem voltam felkészülve semmilyen
negatívumra Jacksonnal kapcsolatosan.
- Nem, dehogyis! Pont, hogy ellenkezőleg. – Mielőtt tovább
faggatózhattam volna, Jackie leintett, és felállva a székéről közelebb jött
hozzám, majd megragadva a kezemet, térdre ereszkedett előttem.
- Csak nem? – döbbentem le, és hirtelen nem is tudtam, mit érezzek
vagy gondoljak. Úgy lefagytam, hogy csak a nyári szellő biztosított arról, hogy
ez nem egy álom volt, hanem tényleg egy thaiföldi luxusszálloda teraszán
készült Jackson megkérni a kezemet.
- De bizony! – Annyiszor mosolygott már rám, de ez egy olyan
mosoly volt, amilyet még nem láttam rajta: egyszerre áradt belőle a végtelen
boldogság, az a szerelem, amit irántam érzett és izgatottság, sőt még mellé egy
kis félsz is, vajon mit is fogok válaszolni. Anélkül, hogy ezeket kimondta
volna, én tudtam róluk, épp azért, mert olykor már úgy éreztem, hogy saját
magamnál is jobban ismertem. Pedig továbbra is volt rengeteg dolog, amit meg
kellett tanulnunk egymásról, de már rég nem volt számomra kérdés, hogy egy
egész életet rá akartam szánni erre a tanulási folyamatra.
- Egek! – csak ennyit tudtam reagálni, miközben a szabad kezemmel
a szék karfáját szorítottam, hogy ne ájuljak el.
- Jinyoung, tudom, hogy ez az egész túl korainak hathat, hisz húsz
éves vagy, és én is csak huszonkettő, és mindösszesen kicsit több mint egy éve
ismerjük egymást. – Itt szívem szerint megállítottam volna, hogy egyáltalán nem
éreztem korainak, hiszen ő lett a világom középpontja, így mindegy volt, hogy a
közeljövőben, vagy tíz év múlva házasodtunk össze. De képtelen voltam bármit is
mondani: Jackson Wang – mint már oly sokszor korábban – szótlanná tett. –
Viszont muszáj, hogy feltegyem a kérdést, és hogyha megtisztelsz azzal, hogy
igent mondasz arra, hogy minél előbb megnősüljünk, elképesztően boldoggá teszel.
Mert én egyszerűen addig nem tudok megnyugodni, amíg gyűrűt nem húzhatok az
ujjadra, ezzel végérvényesen összekötve az életünket. Nem szeretnék
idegeskedni, amiért már nem levelezősön folytatod az egyetemet, és hogy sokan
megkörnyékezhetnek majd. Nem azért, mert nem bízok benned, hanem szimplán arra
vágyom, hogy mindenki tudja, hogy mi összetartozunk. És ha nekem is meglátják a
gyűrűt az ujjamon, akkor büszkén mondhassam, hogy megtaláltam a másik felemet,
aki végtelenül boldoggá tesz mindennap. Mit szólsz hozzá, Jinyoung: hivatalosan
is a világ tudtára adjuk, hogy minket egymásnak teremtettek? – Csoda, hogy
végig tudta mindezt mondani, úgy patakzottak a könnycseppek a szeméből, nem
mintha én nem sírtam volna. A szívem képtelen volt annyi boldogságot befogadni,
mint ami rám zúdult az elmúlt napokban. Ez a fiúkérés az együtt töltött egy
évünk csúcspontja volt, és tudtam, hogy mindez csak a kezdete volt annak, ami
még ránk várt.
- Bármikor és bárhol feltehetted volna ezt a kérdést, a válaszom
mindig a legsziklaszilárdabb igen lett volna. El sem tudom mondani, milyen
boldogsággal és büszkeséggel tölt el, hogy egy ilyen férfi akar a férjének
tudni. Úgyhogy húzd fel azt a gyűrűt, és utána végre csókolj meg!
Jackson nem teketóriázott, már az ujjamra is került az
aranyékszer, majd úgy kapott fel és vitt be a hálószobába – nem törődve a
kihűlő vacsoránkkal –, hogy sokadjára is bizonyítsa számomra: neki én voltam a
legértékesebb és leggyönyörűbb ékszer. Mellette tényleg annak éreztem magam, de
ahogy a legszebb és legértékesebb ékszerek, úgy én se értem volna semmit, ha
nem kerültem volna annak a személynek a kezébe, aki tudta, hogyan viseljen, és
miként érje el, hogy még inkább ragyogjak.
Kedves olvasóim! Már a sokadik búcsúposztomat írom, de
ilyenkor mindig összeszorul a szívem. Ez a történet két dolog miatt különleges
számomra: mivel ez az eddigi leghosszabb ficim, és mert a kedvenc párosom benne
a főszereplő. Közel két év munkája van benne, hiszen 2017 novemberében találtam
ki az alaptörténetet, 2018 január 6-án kezdtem el írni, 2018 július 23-án posztoltam
az első részt, és végül 2019 október 19-én írtam meg az epilógust. Ha jól
tudom, akkor ez a második magyar, befejezett JinSon történet. (Aki nem olvasta
még a Megszoksz vagy megszöksz című ficit Wattpadon, annak ajánlom
figyelmébe – IDEkattintva meg is találjátok –, én egy nap alatt
bedaráltam, annyira imádtam, és ha kicsit több szabadidőm lesz, mindenképp
újraolvasom). Mielőtt belekezdtem, már egy kidolgozott, megható és
reményeim szerint mély történetet alkottam JinSonnal a Nélküled nem kell a
Mennyországban, de sok one shotom is volt addigra velük, és lettek újabbak is
időközben; mégis a Wang Gae, Park Gae-be foglaltam bele leginkább azt,
mennyire szeretem ezt a párost. Ráadásul ennél fluffosabb hosszú ficim nem
volt, és talán nem is lesz, mert alapjáraton ennél komolyabb hangvitelű
történeteket szeretek írni. De ez a kivétel erősíti a szabályt, és azok után,
mennyi negatív dolog történt velem az elmúlt években, kellett ez a fluff, ami
egy kicsit kimozdított onnan. 😊💗
A valóéletben is példaértékű Jinyoung és Jackson
kapcsolata, és örülök, amiért egymás mellé sodorta őket az élet, és jóban-rosszban a leginkább támogatják egymást. Kicsit ez a valós kapocs előtti
tisztelgésem is ez a fici (és az a kisfiú előtt, aki az én életemben Hyunwoo).
Próbáltam, amennyire a történet engedte, belecsempészni az igazi személyiségüket
– vagyis amit tudni vélhetünk róluk –, és sok visszajelzést kaptam azzal
kapcsolatosan, hogy több olvasóm is úgy gondolta, ez sikerült. Köszönöm a
rengeteg kommentet, amit itt, Wattpadon és facebookon is kaptam. Lehet, hogy
már sokkal kevesebben olvastátok az utolsó részeket, mint a korábbiakat, de
azért megmaradt egy biztos bázis, akik akármennyit képesek voltak várni az új fejezetekre. Remélem, nem okoztam nektek csalódást, se az újonnan csatlakozóknak.
Most búcsúzom tőletek és a karaktereimtől, de talán – ismerve a Jinson iránti
imádatomat – nem lepődtök meg, amiért azt írom, hogy már dolgozok egy új hosszú
ficin velük. Nem tudom, mikor fogom elkezdeni publikálni, mert mostanság nincs
annyi időm az írással foglalkozni, de ami késik, nem múlik. Szeretettel várlak
titeket annál a törtétemnél is, és persze minden más írásomnál. 😍😘💕
Jinyoung életében nem vezetett annyira nem törődően és életveszélyesen,
mint ekkor; de minél előbb a párja mellett kellett lennie. Ahogy a kórházban az
orvos felvázolta neki a helyzetet, szinte semmit sem fogott fel belőle, csak
azt, ha Jaebum hallja a hangját, az talán segíthet neki, hogy minél előbb
felébredjen. Persze, a helyzete nem volt olyan veszélyes, mintha tényleges
kómába került volna, de így is szerették volna, ha minél előbb magához tér.
Amint végre megtörtént, amire úgy várt, és beléphetett a
kórterembe, földbegyökerezett a lába, mert az idősebb úgy feküdt ott, mint egy
földre szállt angyal, akinek túl keményre sikeredett a landolása, és mintha
minden életerőt elszívott volna tőle a Föld. De Jaebum nem angyal volt, hanem
egy sokkal törékenyebb ember, így nem volt szükség egy egész bolygóra ahhoz,
hogy ilyen élettelenné váljon: elég volt Park Jinyoung hozzá, aki mit sem
sejtett abból, hogy párja épp a korábbi percekben élte át elméjében a
találkozásuk emlékeit.
- Azt a kurva! – káromkodott Jaebum.
- Mi az? – kérdezte Yugyeom, aki nagyon kellemetlenül érezte
magát abban a meleg bárban, ahova elkísérte az idősebbet. Már ott tartott, ha
még egy pasi rákacsint, ráírja a homlokára, hogy ő csak heteró kisérő volt. De
ennél kellemetlenebb dolgokat is bármikor bevállalt volna a legjobb barátjáért,
ami fordítva sem volt másként.
- Ő baromira tetszik – mutatott Jaebum egy fekete hajú,
bőrkabátot és szűk fekete farmert viselő srácra. – Baszki, az nem kifejezés,
hogy tetszik. Nekem ő kell, és pont! – jelentette ki, majd lehúzva az italát,
odament a pulthoz, hogy kérjen magának újat, és egyben az idegennek is küldjön
valamit.
- Azt hiszed, ez be fog jönni? – kérdezte Yugyeom, aki
követte.
- Miért ne? – rántott egyet a vállán, majd figyelte, a srác
miként pirult el, ahogy a pincér elmondta neki, ki küldte az újabb kört. – Te
jó ég, erre jön! – ijedt meg Jaebum.
- De hát nem ezt akartad? – értetlenkedett a barátja.
- Persze, hogy ezt, de hogy ténylegesen ide is jöjjön. Bakker,
tuti, elszúrom. – Hirtelen elkezdett remegni, a szeme pedig tikkelni.
- Ez nem volt kérdés, de ne pánikolj, hisz ez az első
alkalom, hogy itt vagy. Ha ma nem is lesz sikered, máskor még lehet – tette
hozzá Yugyeom, majd arrébb ment egy kicsit, hogy átadja a helyét az újonnan
érkezőnek.
- Szia, Park Jinyoung vagyok! – nyújtott kezet a srác.
- Szia, Im Jaebum!
Szó követett szót, elpirulás elpirulást és mosoly mosolyt,
ahogy egyre jobban belelendültek a beszélgetésbe. Míg végül a táncparketten
találták magukat, ahol az idősebb nem fogta vissza a tomboló hormonjait, és úgy
húzta magához a fiatalabbat, hogy a lehető legtöbb helyen érintkezzen a testük.
Végül kérte Jaebum, hogy levegőzzenek egy kicsit. Kiérve az épületből, nem is
teketóriázott, azonnal falni kezdte azokat a dús ajkakat, amik már két órája
kínzóan csábították. Egy ideig Jinyoung is partner volt ebben, de amint Jaebum
a nyelvével utat akart törni magának, a fiatalabb megdermedt.
- Sajnálom, de ez így nekem sok. Még sohasem…
- Sohasem csókolóztál? – kérdezte az idősebb, mire a másik
bólintott. – Semmi baj, én sem. Visszafoghatom magam.
- Sajnálom, de úgyse megy. Én még erre nem vagyok kész. –
Amint ezt kimondta, el is indult gyors tempóban.
- Hé, várj! Legalább a számodat add meg! – loholt utána
Jaebum, de a srác már ott sem volt.
Azonban az idősebb nem tudta kiverni a fejéből Park
Jinyoungot. Mivel akkoriban még gyerekcipőben járt a közösségi média, így ott
nem talált rá. Végül az ötlött a fejébe, hogy mesélte a fiú, merre lakott, így
a környéken kérdezősködött róla, hátha valaki ismerte. Már a sokadik embernél
járt, amikor végül megtudta, pontosan hol volt Jinyoung lakása, és egy fél
napon át szobrozott a háza előtt, csakhogy újra lássa. A fiatalabbat meglepte a
találkozás, viszont, mint bevallotta, bánta, hogy csak úgy elrohant, így
belement egy hivatalos első randiba, ezzel végtelenül boldoggá téve Jaebumot,
aki ekkor sem tudta volna körülírni, pontosan miért, de volt Park Jinyoungban valami,
ami szörnyen vonzotta őt magához. Egy korábbi heroinista ismerőse mesélt neki
arról, hogy mivel hajlamos volt a függőségre, így az első alkalom után, hogy
kipróbálta a heroint, nem tudott meglenni nélküle, és csak körülötte forgott az
agya. Jaebum, mikor erről mesélt neki a fiú, kerek-perec a szemébe mondta, hogy el
se tudja képzelni, milyen lehet ilyesmit érezni. De ez az állítása csak addig
volt igaz, míg az ő fekete hercege fel nem tűnt annak a meleg bárnak a
félhomályában. Jinyoung lett az ő heroinja, aki hajtotta az életben előre:
miatta tervezett, dolgozott és élt egyáltalán.
- Szerelmem – mondta Jinyoung a
jelenben, miután végre volt ereje mellé lépni. – Istenem, Jaebum! Hogy juthattál
ide?
Maga sem tudta, hogyan, de amióta beszélt Yugyeommal, még egy
könnycseppet sem hullajtott. Igazán csak akkor tudatosult benne, hogy mi
történt, amikor a saját szemével látta a lefogyott, öntudatlanul fekvő Jaebumot.
De ekkor minden kitört belőle: odahúzta az egyetlen széket, ami a szobában
volt, és szerelme kezét megragadva, az ágy szélére dőlve zokogott. Ő volt a mindene:
az élete, a tegnapja és az a holnap, amit választani akart magának. Nem bírta
így látni, és nem is akarta soha többé. Most már ismét ott volt neki, hogy
segítse, jóban és rosszban. Egymás nélkül a jó dolgok elhalványultak
körülöttük, a rosszabbak pedig még erősebben pulzáltak.
- Jaebum, te vagy a mindenem:
pontosabban te adsz mindennek értelmet, ami körülvesz. Könyörgöm, ébredj fel!
Majd könnytől itatott ajkait rátapasztotta az övére, és az
összeért orruknak köszönhetőleg érezte, hogy lélegzett. Ennyire még sohasem
tulajdonított a légzésének ilyen nagy jelentőséget. Az volt jelen pillanatban a
legfontosabb, hogy élt, még ha nem is virult, viszont így is szebb volt számára,
mint bárki a világon.
- Minél hamarabb fel kell kelned,
mert még nem volt alkalmam elmesélni, hogy nemrég volt egy álmom, amiben volt
két gyönyörű kisfiúnk, és nemcsak egy pár voltunk, hanem házasok is. Egy olyan
családunk volt, amire mindig is vágytam, és a leveled miatt már tudom, hogy te
is vágytál, nem csak én. Ebben az álomban nem voltunk gazdagok, Jaebum, de
szörnyen boldogok, mert ott voltunk egymásnak. - Ekkor újabb zokogógörcsben
tört ki. - Akarom ezt az életet, ahogy te is. Meg kell, hogy történjen. Fel fogsz épülni, én
pedig jobban fogok rád vigyázni, mint előtte bármikor. Mert nélküled nincs
értelme ennek az egésznek, amit életnek hívunk. Minek keljek fel nap mint nap,
ha te nem zársz a karjaidba, és két heves csók között nem mondod azt, hogy
szeretsz? Miért is akarnék újra és újra jobb és több lenni, ha nem te vagy az,
akivel megoszthatom az utamat, és ha nem lesz lehetőségem veled lenni a te
utadon. – Újból meg kellett állnia, míg legalább annyira alábbhagyott a sírása,
hogy folytatni tudja. – Semmi sem tud igazán boldoggá tenni nélküled. Ha valaha végleg elveszítenélek,
akkor nem lennék más, csak egy magányos fiú, akit senki sem tudna kiemelni a
mélyből. Markkal nem működött, mással pedig még annyira sem fog.
- Reméltem, hogy az a tökfilkó
elszúrja, és visszajössz ehhez a még nagyobb balfékhez – mondta hirtelen elhaló hangon Jaebum,
majd lassan ki is nyitotta a szemét, viszont ekkor nem volt ereje elmesélni, ő hogyan
is élte át a fejében Jinyoung monológját.
Az első közös randijuk után hirtelen minden elsötétült a fiú
előtt, majd egy hófehér szobában találta magát.
- Ez nem jó. Ennek nem így kellene történnie. Tisztán
emlékszem, mi volt ezután. Nem vehetik el még az emlékeimet is! Azokat már
tényleg nem adom! – ordította a visszhangos szobában.
Hirtelen ismét ugyanolyan részegnek érezte magát, amilyen az
elmúlt hetekben mindig volt. Az alkohol és az altató együtt boldoggá tették,
még akkor is, amikor ez a kis boldogság kihányva feküdt a kövön. A torka ezután
mindig összeszorult, a hányás íze elárasztotta a száját és a lépések végképp
nehézzé váltak. Ebben az időszakban ráunt még a járásra is, és arra, hogy
akárhányszor eszébe jutott Jinyoung, mindig elfogta a zokogás. Fájt a feje, a
szíve túl naggyá vált az együtt töltött idejük alatt, és ekkor egyedüllétében
egyre jobban elsorvadt. Ahogy ilyenkor forogni kezdett vele a szoba, nem tudta
megmondani, az apró kis pontok közül vajon melyik vezetett Jinyoung felé. Ahogy
egybemosódtak az alakok, mintha elfojt volna minden. Neki már senkije sem volt,
ezért határozta el, hogy véget vet az életének.
- Jinyoung! – Lett boldog, amint megpillantotta a vele
szemben lévő széken a szerelmét, így kirángatva magát a mámoros, kínzó
emlékekből. – Hol vagyunk? Ez is csak egy álom, igaz? Vagy haldoklom?
- Megközelítés kérdése, mi az álom: ez vagy az életed – nézett
rá komolyan a fiatalabb, miközben összekulcsolta az asztalon a kezét.
- Szerelmem.
Istenem, Jaebum! Hogy juthattál ide? – hallotta a hangját, de az a messzi
távolból jött, és visszhangzott, ahogy betöltötte a kongó ürességet, ami a
szobában honolt.
- Te is hallottad? – nézett ez előtte ülőre idegesen, aki
viszont nyugodt arccal bólintott.
- Jaebum, te vagy a mindenem: pontosabban te adsz
mindennek értelmet, ami körülvesz. Könyörgöm, ébredj fel!
- Majdnem meghaltam, igaz? – kérdezte a jelenlévő Jinyoungot.
- Igen.
- Kómában vagyok? – Tudta, hogy erre is igent fog válaszolni,
de mégis reménykedett benne, hogy nem, mert csak az altató hatása alatt volt.
- Igen.
Hirtelen alig kapott levegőt. Azt hitte, leesik a székről,
amikor ismét Jinyoung hangját hallotta a távolból, és abban is biztos volt, hogy
szerelme bárhol is volt éppen, zokogott.
- Minél hamarabb fel kell kelned, mert még nem volt
alkalmam elmesélni, hogy nemrég volt egy álmom, amiben volt két gyönyörű
kisfiúnk, és nemcsak egypár voltunk, hanem házasok is. Egy olyan családunk volt,
amire mindig is vágytam, és a leveled miatt már tudom, hogy te is vágytál, nem
csak én. Ebben az álomban nem voltunk gazdagok, Jaebum, de szörnyen boldogok,
mert ott voltunk egymásnak.
- Egek, Jinyoung! – zokogott a saját elméjének börtönébe zárt
fiú is, mire az előtte ülő sóhajtott egy nagyot.
- Vele tarthatsz – bólogatott nyugodtan. – Vagy akár velem
is. Itt nem zavarna minket senki: egy magunk lennénk, mindenféle kötelezettség
és akadály nélkül. Itt nem kellene dolgoznunk, hogy megélhessünk. Nem lenne se Mark,
se Youngjae, vagy bárki, aki közénk állna. Csak te és én. Hát nem ezt akartad?
– A fekete pupillái kitágultak és szeretet árasztotta el a pillantását. Jaebum
imádta, amikor így nézett rá a fiatalabb, mert ez egy visszajelzés volt neki,
hogy nem volt egyirányú a szerelme.
- És a szüleim? És Yugyeom? Őket is szeretem.
- Velük is találkozhatunk néha, de csak én lennék mindig itt
veled.
- Akarom ezt az életet, ahogy te is. Meg kell, hogy történjen. Fel fogsz épülni,
én pedig jobban fogok rád vigyázni, mint előtte bármikor. Mert nélküled nincs
értelme ennek az egésznek, amit életnek hívunk. Minek keljek fel nap mint nap,
ha te nem zársz a karjaidba, és két heves csók között nem mondod azt, hogy
szeretsz? Miért is akarnék újra és újra jobb és több lenni, ha nem te vagy az,
akivel megoszthatom az utamat, és ha nem lenne lehetőségem veled lenni a te
utadon. - Ez ismét a messzi távolból jött, ami azt jelentette, hogy ott sem
állt már Mark közéjük. Így miért maradt volna itt?
- Vele akarsz menni, igaz? – kérdezte Jinyoung hátra dőlve a
székében, és továbbra se tűnt se mérgesnek, se idegesnek.
- Igen – vallotta be Jaebum. Fájt elhagynia a szerelmét,
még ha csak az elméjének a szüleménye is volt, de tudta, hogy ezt kell tennie.
Jinyoungból egy is ajándék volt az életében. Most már, hogy a húsvér fiú arra
várt, hogy felkeljen, nem kellett csak a relikviájával beérnie. – Tudom, hogy
nem egyszerű az életem ott, de vissza kell mennem, legfőképpen érted, de a
családomért és a barátomért is. Nem akarok egyikük nélkül sem élni, ha nem
muszáj.
- Nem muszáj – mosolyodott el. – Jól döntöttél.
- De akkor veled mi lesz? – nézett rá félve, hisz egy
pillanatra úgy érezte, cserben hagyta, hiszen ő teremtette, amikor szükség volt
rá, mégis az első adandó alkalommal el akarta hagyni.
- Hisz én mindig veled vagyok.
- De hogyan? Mármint te pontosan mi vagy? – Zavarodott össze:
Talán mégsem csak egy kitaláció volt?
- Jinyoung lelkének azon része, amit neked adott – felelte,
amitől azonnal könnyel telt meg Jaebum szeme, hiszen ekkor értette meg:
Jinyoung egy része már benne élt, és biztosan belőle is élt a szerelmében
valamennyi.
- Szeretlek, Park Jinyoung! A világon mindenkinél jobban –
zokogott fel, majd felállva, a karjaiba vetette magát. Ekkor realizálta, hogy már
nem is emlékezett rá, milyen volt az igazi Jinyoungot ölelnie: az italtól és
altatótól ködös, mámoros képzelgései mindent átírtak benne.
- Én is téged. És kérlek, hitesd el velem, amennyire csak
lehet, hogy ez nem teljesen az én hibám volt! Bár szerintem egy élet sem lesz
elég, hogy megbékéljek azzal, ahogy a dolgok alakultak, de azért próbálkozni
nem árt – súgta a fülébe.
- Ígérem, Jinyoung! Tiszta szívemből. Neked úgysem
hazudhatok, hisz ott vagy a szívemben.
- Igen. De most menj! Mert már nagyon rosszul bírom odaát! –
intett a hirtelen megjelent fény felé.
- Szeretlek! – mondta Jaebum.
- Szeretlek! – viszonozta a másik.
Majd ismét a távolból szólt a hangja, de ahogy közelített
Jaebum a fény felé, egyre élénkebb lett:
- Semmi nem tud igazán boldoggá tenni nélküled. – Már
alig látott a vakító fényben. – Ha valaha végleg elveszítenélek, akkor nem
lennék más, csak egy magányos fiú, akit senki sem tudna kiemelni a mélyből.
Markkal nem működött, mással pedig még annyira sem fog.
Ekkor hirtelen egy kórházi ágyban találta magát Jaebum, mindenféle
csövek és gépek között. De ahogy abban bízott, ott volt Jinyoung, aki erősen
szorította a kezét. Ez tényleg ő volt: a hús vér szerelme, aki azért sírt, mert
akarta őt és azt a közös jövőt, amit megálmodott maguknak. Ezért a boldog
befejezésért Jaebum akárhányszor újra végigcsinálta volna az elmúlt öt hét
szenvedését
- Reméltem, hogy az a tökfilkó elszúrja, és visszajössz ehhez
a még nagyobb balfékhez – kacagott, amennyire ez akkor ment neki.
- Minden egyes szavadat. Ígérem, felépülök, és lesz
egy ilyen családunk. Csak most hadd pihenjek még egy kicsit! - Majd ismét a
sötétségbe veszett pár órára, de akkor már nem marcangolták furcsa álmok és emlékek: a
lelke végre megnyugodhatott. (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
- Hobi, kihűl a kajád, ha nem kezded el enni! –
figyelmeztetett Taehyung, aki könyörgött, hogy menjek el vele kettesben
vacsorázni. Bár vonakodtam elfogadni a meghívását, de hajthatatlan volt, így
végül beadtam a derekamat, de továbbra sem volt semmi kedvem ehhez az egészhez.
- Bocsi, eszek – bólintottam, majd el is kezdtem
habzsolni az ételt, hogy addig is legyen indokom, miért nem kommunikálok vele.
- Jó, azért ne fulladj meg! – kérte, miután egy falat
mellé ment, és intenzív köhögésbe kezdtem.
- Igyekszem.
- Hosi, aggódom érted – mondta ki végül, és ekkor ő
tolta el maga elől az ételt, majd féltő tekintettel fürkészett.
- Jól vagyok, legalább is a helyzethez mérten –
próbáltam nyugtatni, bár tudtam, szörnyen hazudtam.
- Szerintem meg nem. Egyik percben azt látom, hogy
vidáman el vagy a rajongói találkozókon, felszabadultan adsz elő a színpadon, a
következő percben viszont vagy alig lehet hozzád szólni, mert olyan frusztrált
vagy, vagy azon kaplak, hogy szomorúan meredsz magad elé, és ilyenkor úgy
sejtem, rá gondolsz. – Érdekesen ejtette ki a rá szót, de ez nem
volt meglepő a fennálló furcsaság miatt.
- Te aztán alaposan megfigyeltél – mosolyodtam el, de
pár másodperc múlva végképp feladtam a színlelést, mivel leolvastam az arcáról,
hogy tántoríthatatlan volt azzal kapcsolatosan, hogy komolyan beszéljünk.
- Tae, jól esik, hogy aggódsz értem, viszont szerintem
te vagy az, aki a legkevésbé tudsz segíteni ebben a helyzetben – mondtam ki
végre azt, ami miatt őt különösen kerültem az utóbbi időben.
- Szerintem meg pont, hogy én tudnék a legtöbbet, hisz
valamelyest csak hasonlít rám a személyisége is, nemcsak a külseje – próbált
meggyőzni.
- Hát ez az! Ezért érzem kényelmetlenül magam
melletted: évek óta ismerlek és szeretlek, mint egy testvért, erre egy
megmagyarázhatatlan kapocs köt az alternatív énedhez. Feszengek, amint
meglátlak, mert egyszerre akarlak megcsókolni, ahogy őt, és közben ugyanúgy
viszonyulni hozzád, mint előtte. Nem tudom, hogy a fejem és a szívem akar-e
jobban felrobbanni, de emiatt szoktam rá a fájdalomcsillapítókra. – Hirtelen
kitágult szemeimmel meredtem rá, hiszen rájöttem, hogy anélkül vallottam be
neki, hogy gyógyszerfüggő lettem az utóbbi időben, hogy szándékomban állt
volna.
- Sejtettem, hogy szedsz valamit – csak ennyit
reagált, ami még jobban megijesztett, mintha kibukott volna rám.
- Nem vészes, leszokok, amint megoldódnak a dolgok.
Csak mikor lesz az már? – temettem kezeimbe az arcomat, hátha mire kinyitom
szememet, a másik Tae lesz ott velem. De amint ez végigfutott az agyamban,
elszégyelltem magam, hiszen nem ezt érdemelte a barátom, és azt se, hogy
ignoráljam.
- Most azonnal le kell szoknod, mielőtt még jobban a
függője leszel – fogta meg a kezemet, amitől kirázott a hideg, és hirtelen nem
tudtam, jó vagy rossz értelemben. Ezt ő is észrevette, de nem reagált rá. – És segíteni fogok ebben, ígérem! Csak most
már hagyd, hogy ott legyek neked én, ha baj van, nem pedig a gyógyszerek!
- Nem érdemellek meg, és a másik énedet sem! – ráztam
meg tagadóan a fejemet. Pedig már rég rájöttem, hogy nem feladni kellett a
dolgokat, hanem kiérdemelni azokat, legyen szó bármiről. De már belefáradtam a
küzdelembe, főleg úgy, hogy nem tudtam, vajon megkapom-e a jutalmamat a végén.
Hogy volt-e bármi esély arra, hogy én és a másik Taehyung egy pár
legyünk.
- Rendben, most már hagyom, hogy segíts – mentem végül
bele, és hirtelen megkönnyebbülést éreztem a mellkasomban. – Csak nehogy a
végén elcsavarjam a te fejedet is! – kacsintottam, hogy kicsit oldjam a
feszültséget.
- Nehogy! – hagyta rám, majd folytatta az evést, így
én is úgy tettem, és a továbbiakban sokkal kötetlenebbül beszélgettünk.
Mikor hazafele tartottunk, és már csak pár utcára
voltunk a dormtól, hirtelen kértem, hogy állítsa meg az autót, ő pedig a lehető
leggyorsabban húzódott félre.
- Te jó ég! Mi történt? Valami bajod van? – kérdezte
ijedten, miközben kikötötte az övét.
- Téged láttalak elfutni arra – mutattam egy utcára. –
Vagyis hát nem téged… Mármint, ha te itt vagy velem, akkor a futó személy
biztosan a másik Taehyung – magyaráztam, miközben alig kaptam levegőt az
izgatottságomtól.
- Akkor meg mit keresel még itt? Menj utána, azonnal!
– mutatott az ajtó felé, én pedig egy gyors bólintás után el is hagytam a
kocsit.
Futottam amilyen gyorsan csak tudtam, majd egy
elágazódásnál megláttam, merre is tart Tae, így arra vettem az irányt.
- Várj meg, kérlek! – könyörögtem neki, mert nem
hagyhattam, hogy ismét a semmibe vesszen, mielőtt beszélhetnék vele.
- Ki az? – fordult meg félve, de amint meglátott,
inkább a döbbenet és bizonytalanság vették át az uralmat az arca felett. – Te…
Te a másik Hoseok vagy? – kérdezte óvatosan, miközben alig mert a szemembe
nézni.
- Igen. – Tisztában voltam vele, hogy nekem kellett
magabiztosnak lennem, így igyekeztem a legkomolyabb hangnememet elővenni. – Ha
te azt tudnád, mennyire vártam, hogy ismét találkozzunk! Most végre úgy,
hogy tisztában vagyunk vele, ki is a másik – léptem közelebb hozzá, amitől láthatólag zavarba
jött, de nem hátrált –, és hogy megtegyek valamit.
- Én is szörnyen vártam, hogy újra lássalak. De mit
akartál megtenni? – nézett rám kíváncsian.
- Hát ezt.
Megszüntetve a köztünk lévő távolságot, magamhoz
rántottam, és ajkainkat úgy forrasztottam össze, mintha mindig is egymáshoz
tartoztak volna. Talán így is volt, csak korábban nem tudtunk róla, ahogy a
másik létezéséről sem. Kezdetben megdermedve állt, majd teret engedve
nyelvemnek, kitárta azokat a puha ajkait, amik majd megőrjítettek. Kezdetben
lassú tempót diktáltam, de a vágy végül átvette az uralmat a testem felett, így
egyre intenzívebbé vált a csók, amit ő is élvezett, hiszen kezét derekamra
téve, a lehetetlennél is közelebb húzott magához. De ettől összeért mindkettőnk
élénkülő férfiassága, ami felébresztett euforikus mámoromból, így ugyan
fájdalmasan, de eltoltam egy kicsit magamtól.
- Lehet, hogy most le kéne állnunk, mielőtt túl
messzire megyünk. De muszáj volt ezzel kezdenem, mert ki tudja, ezúttal milyen
hamar tűnsz el – magyaráztam, amire csak bólintott. – Na, de te miért is
akartál minél előbb látni? – tereltem el a témát.
- Hát nem ilyen kellemes dolog miatt – felelte
félénken. – Azt akartam kérdezni, hol voltatok a fiúkkal január 1-jén?
- Hűha, ez most meglepett. – Hirtelen nem tudtam hova tenni, miért is
volt ez fontos.
- Kérlek, csak próbáld meg felidézni!
- Egy Hajnal nevű helyre mentünk, ami egyszerre
bár és étterem.
- Tudtam! – lett hirtelen vidám és izgatott. Az a
gyermeki csillogás, ami ekkor megjelent a szemében, ismerős volt számomra az én
világom TaeTaeje által.
- De mit? – Most már én is érteni akartam.
- Rájöttem, hogy akkor kuszálódhattak össze az
alternatív univerzumaink, amikor valamiért ti is és mi is ugyanakkor, ugyanott
voltunk, mert talán ez nem megengedett. Vannak hasonlóságok a világaink között,
de legalább apró eltéréseknek kell lennie. Mivel mi kivételes alkalomként
voltunk mind a heten egy helyen szilveszterkor, így úgy sejtem, hogy ekkor lehetett
valami probléma. Most már csak arra kell rájönnöm, pontosan mi – magyarázta
nagy vehemenciával.
- Nem csak, hogy szép vagy, de még egy zseni is: igazi
főnyeremény – jegyeztem meg lelkesen. – Ha erre magadtól rájöttél, úgy, hogy a
még szuper intelligens Namjoonnak sem jutott semmi ilyesmi az eszébe, az csak
azt jelentheti, hogy kivételesen okos vagy.
- Ezt nem tagadom – kacsintott, amivel egy mosolyt
csalt az arcomra. – De az is az oka, hogy kirúgtak a munkahelyemről, így túl
sok szabadidőm volt.
- Baszki! – mondtam.
- Mi az?
- Halványodsz.
- Ó, a fenébe!
- Ne aggódj, ismét találkozunk! Ebben biztos vagyok –
ígértem meg neki, majd elkapva az utolsó pillanatot, amíg még látható volt, egy
apró puszit hintettem az ajkára.
Pár másodpercig csak álltam ott, hátha hirtelen ismét
feltűnik. De aztán megcsapta az arcomat a hideg szél, így elindultam
visszafele; és ahogy ekkor sétáltam, belegondoltam, hogy vajon ő is ugyanezen
az utcán lépkedett éppen? Meglehet, hogy mindig is ugyanazokon az utakon
közlekedtünk, csak épp egy másik univerzumban? De igazából már csak egy kérdés
volt, amire ténylegesen érdekelt a válasz: Volt bármi esély rá, hogy végleg
egy univerzumban maradjunk?
- Na, mi történt? – kérdezte a másik Taehyung, aki azóta
is türelmesen várt a kocsiban.
- Szerelmes vagyok – mondtam ki a számomra
legfontosabb dolgot.
- Ez eléggé gyors volt, hisz csak kétszer
találkoztatok futólag – jegyezte meg.
- Igen, de te is mondtad, hogy hasonlít rád, így
olyan, mintha már rég ismerném. Remélem, minél hamarabb viszont látom, és az se
baj, ha csak rövid időre. Mert ezeket a futó találkozásokat felfoghatjuk rapid
randiként, amiken kicsit még jobban megismerjük egymást – magyaráztam, mert az
elmúlt percek után teljesen ellepte az elmémet a rózsaszín köd, így jelen
helyzetben mindennek a pozitív oldalát láttam.
- Ez a helyes hozzáállás! – mondta, miközben
beindította az autót. – Jó végre boldogságot látni az arcodon.
- De
még ennél is jobb nekem végre boldogságot érezni. (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)