Ennyi jutott - MarkSon fanfiction

 

- Szóval itt hagysz örökre? – kérdezte a fiatalabb, akinek a hangja fakó volt, tükrözve azt a kietlenséget, ami a lelkében uralkodott.
    - Muszáj, Jackson. Tudod, hogy nincs más választásom – felelte Mark, és minden egyes pillanatban, amit azzal töltött, hogy szerelmének mélabús tekintetét fürkéssze, egy kicsit meghalt.
    - Már hogyne lenne más választásod, csak te nem akarod azt az utat választani, amit én – ekkor már sértettség is felbukkant a szomorú tónusában.
    - Akarom, de nem tehetem. Nem árulhatom el a családomat.
    - Miért nem érted meg, hogy ők árultak el téged azzal, hogy nem fogadják el, hogy egy férfit szeretsz? – ragadta kezei közé az apró arcot, hogy végtelen csókkal hintse be, ahol csak éri. Ha már a szavai nem tűntek elég meggyőzőnek, hátha Mark érzékeire hathatott.
    Egy röpke pillanat erejéig úgy tűnt, ez a terv sikeresebb volt, de aztán az idősebb megmakacsolta magát, és visszatért a szemébe az a vakmerő elszántság, ami a kapcsolatuk végítéletét hozta el.
    Két éven át fojtattak titkos viszonyt: kezdetben csak apró gesztusokkal lépték túl a barátság általános határait, majd idővel a testiség és egy mellé párosuló mélyről fakadó szerelem forrta ki magát, hogy aztán egy vad éjszakán, elfelejtkezve magukról, hagyják, hogy lelepleződjenek. Jackson szüleit nem zavarta a dolog: kiskora óta sejtették, hogy a fiúk sohasem fog egy nő mellett lehorgonyozni. Mark esete azonban merőben különböző volt: a Tuan-szülők túlságosan tradicionálisak voltak, így hallani sem akartak arról, hogy a fiúk más. Választás elé állították őt: vagy elvesz rövid időn belül egy lányt, vagy kitagadják. Annyira szürreálisnak hangzott mindez Jackson számára, mintha nem 2020-at írtak volna, hanem jóval kevesebbet. De az idő bárhogy haladt, egyesek felfogása megrekedt a múltban. Bár bizonyos időkben a homoszexualitás nem volt kirívó dolog, sőt a görögöknél az ókorban a férfiak közötti szerelemnél nem volt magasabb rendű. Mindez aztán végképp nem érdekelte Mr. Tuant, amikor ezzel érvelt a fia, aki amennyire tartott az apjától, annyira becsülte és szerette is őt. Ezek következtében egy láthatatlan radírt ragadva próbálta kitörölni azt a vad szerelmet, ami szívének minden egyes zugában megbújva várta a beteljesülés pillanatait. Ennek véget kellett vetnie: nem akarta ezt, de attól még meg kellett tennie, hogy a családját megtartsa. Mark abban az ideológiában nőtt fel, hogy a család volt az első; ekkor is ez alapján cselekedett.
    - Szeretlek, és még ha el is hagysz, mindig is szeretni foglak – suttogta Jackson, miközben a homlokukat összeérintve várták, hogy a búcsúperceik leperegjenek.
    - Tudod, hogy ez nem igaz. Sőt, attól félek, meg is utálsz a döntésem miatt.
    - Arra sohasem lennék képes.
    - Remélem, tényleg így van. – Ezzel kirántotta magát Jackson szorító karjaiból, hogy az ajtó felé siessen.
    - Gyönyörű életünk lehetett volna együtt. Mindent megadtam volna neked, ami tőlem telik – ezt ki kellett mondania. Nem azért, hogy fájdalmat okozzon vele Marknak, hanem, hogy a fiú igenis tisztában legyen vele, miről mondott le.
    - Efelől nincs kétségem.
    Miután Mark magára hagyta a fiatalabbat, Jackson összerogyott, majd hagyta, hogy a könnyei tócsatengerként vegyék őt körül a padlón. Ekkor még nem tudta, hogy a Tuan-fiú idővel egy lányban találja meg a lelki társát, aki miatt már nem is fogja annyira bánni, hogy a testi élvezet azon gyönyöreit, melyeket csak egy férfi tudna neki okozni, többé nem tapasztalhatja meg. Lehet, nem élhet majd mellette teljes életet, de ha Jacksont választja, akkor a családja elvesztése miatt tesz így. Ezen lány személyében pedig nem csak egy odaadó feleségre lel majd, hanem egy kiváló anyukára is, akivel boldogságban nevelik a jövőben a két gyermeküket. Azt sem tudta a Wang-fiú, hogy ő mindössze egy éven belül rátalál majd a szerelemre egy Park Jinyoung nevű férfi személyében, aki nem fog félni attól, hogy neki adja a szívét, a testét és minden mást, ami vele járt. Ő nem csak egy titkos kaland lesz számára, hanem az otthona, az, aki mellett kiteljesedhet.
    Ekkor, ahogy Mark hazafelé sétálva törölgette saját fájdalma által fakasztott könnyeit, és Jackson továbbra is szintúgy itatta az egereket a padlóján, csak azt tudták, hogy szép jövőjük lehetett volna együtt, de ez a jövő már a múlt volt. Az ő szerelmükből ennyi jutott számukra. Akkor és ott meg kellett gyászolniuk azt az életet, amiről Mark miatt lemondtak. Annak a jövőnek a zenéjét az őszi szellő által még ott énekelték a fák lombjai, de ezt a muzsikát már senki sem akarta meghallani, így ideje volt egy újat komponálni.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Mély levegő - JJ Project fanfiction (18+)

 

A történetet a következő dal ihlette:

- Kapcsold fel a lámpát! – kérte az idegen az alkalmi partnerét egy felhevült éjszaka közepén, miután egy random szórakozó helyen összegabalyodtak, majd nem eresztették a másikat, míg el nem értek az idősebb lakásába, ami meglepően közel volt.
    - Mi az, szeretnéd teljes valójában látni a kidolgozott testemet? – hízelgett magának a házigazda.
    - Nem mondom, hogy ez rosszul hangzik, de inkább azért kértem, mert szerettem volna látni, hova jöttem. Még a végén kiderül, hogy meggyilkolni hoztál ide, vagy ilyesmi – felelte idegesen a hollóhajú.
    - Te aztán jó kis hangulatgyilkos vagy – jegyezte meg az idősebb, miközben felkacagott. – Egyébként Jaebum vagyok, Im Jaebum – nyújtott kezet, amit a fiatalabb megrázott, miután ő is elárulta, hogy Park Jinyoungnak hívták. Ám Jaebum nem megrázni akarta azokat a puha ujjakat, hanem saját tenyerébe zárva őket, közelebb húzni magához a másikat, hogy végre csókban forrjanak össze. - Túl finom vagy – hagyta el mindez az ajkát, amikor nagy nehezen elszakadt a másik párnáitól.
   - Tudtommal nem vagyok étel – ráncolta a szemöldökét Jinyoung.
   - Mondom én, hogy hangulatgyilkos vagy. De megbocsájtom, ha most azonnal megszünteted a köztünk lévő távolságot, és hagyod, hogy tovább ízlelgesselek. Mert komolyan úgy érzem, nem kapok levegőt, megfulladok, ha tovább kell ácsingózva bámulnom azokat a vaskos ajkakat. Engedd, hogy lélegezzek! – nyúlt ismét felé, de a másik elhúzódott tőle. – Mi a baj?
    - Nekem te vagy a hangulatgyilkos ezzel a nyálas dumával – kezdett kiakadni, és a szeme sarkából azt kémlelte, vajon van-e esély arra, hogy gyorsan kiosonjon.
    - Csak nem menekülni próbálsz? – lett ideges Jaebum. – Pedig én annyira szépen kezdtem – vett egy mély levegőt közben. – Azt akartam, hogy most más legyen, hogy ne kelljen semmit sem kikönyörögnöm a partneremtől – csóválta a fejét, majd a lakásának ajtajához sietett, hogy bezárja, és egy magas polcra feltegye a kulcsot. – Kérlek, hagyd, hogy minden magától megtörténjen: hogy te és én mélységeiben megismerjük egymást. Mert én aztán nagyon mélyre tudok hatolni, és mindig elérem azt, hogy a szeretőim velem együtt repüljenek, csak azt unom, hogy sokszor az elején noszogatnom kell őket. De a végeredmény általában önmagáért beszél, és sokukat alig tudom utána levakarni magamról. Ha hagyod, akkor te is nemsokára megtapasztalhatod, miről beszélek – szinte sziszegte a szavakat, miközben lassú léptekkel csökkentette a kettőjük közötti távolságot. – És ki tudja, veled talán más lesz: rád nem hiszem, hogy rád tudnék unni. Amint megláttalak, tudtam, hogy benned van valami, ami a többiekben nem volt meg, és szeretném ezt az éjszakát arra szánni, hogy kiderítsem, mi az. Talán te tudsz némi melegséget hozni ebbe a kihűlt, haldokló szívbe – ragadta meg óvatosan Jinyoung kezét, és a saját mellkasára tette, hogy a másik érezze, milyen gyors volt a légzése. – Mondj valamit! – kérte, mert a fiatalabb úgy állt ott, mint aki kővé dermedt.
    - Félek – suttogta, és továbbra sem mert mozdulni. Azokban a percekben már azt is megbánta, hogy aznap egyáltalán kikelt az ágyából, nemhogy azt, hogy elment szórakozni, majd naivan felment egy vadidegen lakásába.
    - Nincs mitől – felelte kedvesen Jaebum, miközben megsimította a másik homlokát, viszont volt valami a tekintetében: valami ködös és sötét. Ez pedig a gyenge lámpa fényében is bőven elég volt Jinyoungnak ahhoz, hogy pánikrohamot kapjon, és hogy ne tudja meggátolni, hogy a könnyek elárasszák a szemét. – Hé, nincs semmi baj! – húzta védelmezőnek szánt ölelésébe a házigazda.
    Jaebum tisztában volt vele, hogy az enyhe személyiségzavara minden volt, csak vonzó nem, és amikor mindehhez még a nemi vágya is párosult, alkohollal karöltve, az maga volt méreg. Mégis, általában nem menekültek el tőle a férfiak: valami annál jobban vonzotta őket vele kapcsolatosan. Nem tudta, mi volt az: a sármos arca, a kedves hangja, a kidolgozott felsőteste, vagy talán az őszintesége – mert mindig előre közölte a partnereivel, miket váltottak ki belőle, és hogy magáévá akarta tenni őket. Jelen esetben azonban a „magáévá tevés” egy másik szintjére lépett: ezt a fiút, akinek a könnyei áztatták éppen a farmer kabátját, legszívesebben bezárta volna a szobájába, addig ki nem engedve onnan, amíg önként nem hagyja, hogy az övé legyen, testestől-lelkestől. Mintha hirtelen minden megváltozott volna benne, de úgy, hogy közben önmaga maradt. Ennek ekkor semmi értelme nem volt számára, de nem is a ráció volt az, amit mindenáron meg akart szerezni ekkor Im Jaebum, hanem Park Jinyoung. Ahogy ekkor szinkronba került a légzésük, és maga a tudat, hogy ez az éteri külsejű személy az ő lakásában ugyanazt a levegőt szívta, mint ő, rémisztően kellemes volt számára.
    - Mély levegő: ki-be; ki-be! – suttogta a másik fülébe, miközben simogatta a haját. Ezekben a percekben elevenebbnek érezte magát, mint évek óta bármikor – főleg, hogy a személyiségzavara miatt nemhogy a barátaival, de a családjával is már jó ideje megszakította a kapcsolatot. Igazi kötődést épp ezért régóta nem alakított ki. Talán pont ez rémisztette meg: a tudat, hogy valami elindult benne. Ez még csak a csírája volt annak a bizonyos dolognak, amit mások szerelemnek neveztek, de nála még egy ilyen kezdetleges pozitív érzés is – ami több volt, mint nemi vágy – olyan jelentőségteljes volt, amit szavakkal nem tudott volna kifejezni.
     - Nem fogsz bántani? – hagyta el végre egy újabb kérdés Jinyoung ajkát.
    - Téged? Soha – puszilta meg a homlokát az idősebb. – Bocsájts meg, hogy megijesztettelek. Tudod, nincs minden rendben itt bent – mutatott a fejére, miközben elhúzódott kicsit a fiatalabbtól, bár az egyik kezét továbbra is a derekán hagyta.
    - Értem – jött a kurta felelet a hollóhajútól, majd miután Jaebum addig cirógatta, míg a pánikrohama tova lett, úgy döntött, beadja a derekát. Igaz, előtte félt, nem is kicsit, de közben kellemes melegség és törődés áradt az idősebből, aki kihasználhatta volna, hogy pánikolása közepette, lefagyva nem tudta megvédeni magát Jinyoung. Ám Jaebum nem így tett, hanem megvárta, míg jobban nem lett.
    - Biztos, hogy szeretnéd? – kérdezte óvatosan a házigazda, mert már azon a szinten volt, hogy lemondott volna a szeretkezésről, amire minden egyes porcikája vágyott, csak biztonságban érezze magát a másik.
    - Igen, biztos. Mármint, hogyha vigyázol rám – tette hozzá a fiatalabb lefelé nézve.
    - Rád jobban vigyázok, mint bármilyen kincsre a világon – ígérte, és először óvatosan, majd egyre intenzívebben kezdte csókolni a hollóhajút, akit végül ölbe kapva vitt be a szobájába.
    Türtőztetnie kellett magát, hogy ne tépje le azonnal a másik ruhaneműit, hanem lassan, egyesével vegye le őket, a lehető legérzékletesebben. Mire észbe kapott, pedig már meztelenül feküdt előtte Jinyoung, és hirtelen olyan volt, mintha egy illúzió áldozata lett volna: mintha egy felhőn fekvő isten szállt volna le hozzá. Ez nem lehetett más, csakis egy álom.
    - Hé, minden rendben? – kérdezte ijedten a fiatalabb. – Ennyire nem tetszik, amit látsz? – gondolt azonnal a legrosszabbra, hiszen eléggé furcsán jött ki a helyzet, hogy a meztelen testét bámulva fagyott le az idősebb.
    - Épphogy ellenkezőleg – felelte, majd tett azért, hogy a fiatalabb a lehető legtöbb porcikájában megérezze a csókjainak hála, hogy nagyon is lenyűgözte őt az elé táruló látvány. – Úgy hiszem, ideje, hogy te is levetkőzz – hívta fel erre a figyelmét Jinyoung.
    - Jogos – látta be Jaebum, aki ekkor realizálta, hogy valóban szörnyen szűk volt már a nadrágja az onnan kikívánkozó nemesebbik fele miatt. Nem is tellett egy percnél többe, hogy minden ruhadarabja a földön landoljon, ő pedig ott folytassa Jinyoung kényeztetését, ahol az előbb abbahagyta.
    Jaebum külön élvezetet szerzett abból, hogy a szex-partnereit kényeztette: annyi megvetést és utálatot kapott a mentális betegsége miatt, hogy ezen együttlétek során akarta saját magának is bizonyítani, hogy tudott ő boldogságot hozni mások életébe, még ha csak egy-egy aktus erejéig is. Ekkor azonban az átlagosnál is jobban kitett magáért: Jinyoung még fel sem ocsúdott az egyik orgazmusából, amit Jaebum a kezével és az ajkával okozott számára, az idősebb tovább ingerelte a másik nemi szervét, miközben fokozatosan egyre több ujját vezette belé. A két irányból jövő inzultálás végül meghozta a hatását: Jinyoung az előbbinél is nagyobbat élvezett, nem is sejtve, hogy minden egyes apró vagy éppen hangosabb sóhajával – ami arra utalt, hogy az idősebb „munkájának” hála, mintha szárnyakra kapott volna – a másik szívét egyre jobban feltöltötte. A fiatalabbnak volt rövid időn belül két orgazmusa, mégsem lihegett kevésbé Jaebum, aki úgy érezte, mintha jobban megérdemelné a levegőt, mint eddig bármikor. Ezután már semmire sem vágyott úgy, minthogy ténylegesen megtöltse szeretetével és vágyával az izzadságtengerben fürdő Park Jinyoungot.
    Nagyon lassan hatolt be – már szinte kínzóan lassan –, és miután elérte a másik végpontját, megvárta, amíg a hollóhajú hozzászokott a méretéhez, és csak ezután kezdett a lehető leglassabban mozogni. Az idősebb ekkor egyszerre teljesítette be a vágyát, és közben féken is tartotta, hogy ne tegyen kárt a fiatalabban; aki egy idő után maga kérte, hogy kapcsoljon gyorsabb tempóra, de még ekkor sem volt olyan vad Jaebum, mint ahogy azt mással tette volna. Vigyázott a hollóhajúra, és igyekezett rázkódó öleléseivel is tudatni számára, hogy fogta őt, mert törődött vele. A forró, izzadt testük, igaz, le-felcsúszkált egymásról, de így is elérte azt az idősebb, amit szeretett volna: Jinyoung biztonságban tudta magát, és több élvezettben részesült, mint máskor két aktus esetében összesen. Mindkettőjüknek jelentett valamit ez az éjjel – nem is keveset. A testük tökéletesen passzolt egymáshoz, de a lelkük is mintha összegabalyodott volna. Volt valami elemi félelem mindebben, mégis valami csodálatossá nőtte ki magát mindaz, ami bennük tombolt. Akkor pedig, amikor Jaebum élvezetének gyümölcsével megtöltötte Jinyoungot, a fiatalabbnak nem csak az alsó fertályában áradt szét a melegség, hanem igenis – hasonlóan, mint az idősebbnek – a szívében is.
    - Mit akarsz tőlem? – kérdezett végül rá a hollóhajú, mikor visszaszerezte a kontrollt a teste és az elméje felett. – Mármint, nem muszáj többé beszélnünk. Ez remek este volt, sőt több mint remek. Nekem már ezért is megérte. És amúgy is, egy ideje érett bennem az a sírás, amit végigasszisztáltál mellettem – tette hozzá, ami valóban igaz volt, bár ekkor inkább a hangulatot próbálta oldani ezzel a vallomással.
    - Nézz a szemembe! – kérte Jaebum, és feloltott még egy kislámpát, hogy jobban lássák egymást. – Szerintem ki tudod belőle olvasni, hogy mit akarok tőled. Ahogy ma együtt lélegeztünk különböző helyzetekben – gondolt itt a táncparkettre, a fiatalabb pánikrohamára, miközben a kezében tartotta, és persze a szeretkezésükre –, tudtam, hogy ez az, amit kerestem. Te vagy, aki talán még betegen is szerethet és elfogadhat. Mert nem menekültél el, Jinyoung. Lehet, hogy egy pillanatra átfutott az agyadon, de végül maradtál, és hagytad, hogy lássam az esendő oldaladat, pedig még nem is ismersz. Gőzöm sincs, mi lesz ebből, de úgy érzem, ez egy gyönyörű kapcsolat kezdete lehet. Nem tökéletes kapcsolaté, de valami igazán szépé.
    - Én is így érzem. Fogalmam sincs, miért van ez, de az intuícióm tagadhatatlanul ezt súgja. Annyira magányos vagyok, hogy sült bolond lennék nemet mondani annak a férfinak, aki végre meg akar ismerni, és törődni szeretne velem. – Ekkor odabújt az idősebbhez, és úgy szorította magához, hogy azzal fizikálisan is jelezze, többé nem akarta elengedni, és hogy még inkább emlékezetessé tegye ezt a pillanatot saját maga számára: amikor is, már a megismerkedésükkor odaadta nemcsak a testét, hanem a szívét is Im Jaebumnak.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Oda... - 31. fejezet - A múlt egy tüzes holdjának fénye

 Fél évvel később

 Az elmúlt hónapok teljes mértékileg átalakították az életemet. Azon teher alatt, amit saját akaratomból vettem máris a nyakamba, olykor úgy éreztem, sokkal több lettem: az életem teljesebbé vált azáltal, hogy azt a konkrét célomat, hogy a népünket szolgáljam, nap mint nap valósággá válthattam. Mindez feltöltött boldogsággal, és a bizonyítási vágyam is előtérbe került, hogy újból és újból megugorjam az elém táruló akadályokat. Viszont, mint minden másnak az életben, úgy ennek is megvolt a negatív vonzata: a folyamatos lelki teher, amit ez a feladat rám rótt, nyomot hagyott kívül-belül rajtam. Az arcomon ráncok jelentek meg – igaz, nem olyan mélyek, de mégis jelzésértékűek voltak, hogy meglátszott az, ha az ember nem csak saját magáért, hanem egy egész népért vállalt felelősséget, még akkor is, ha megoszlott a feladat. A nagybátyám ezzel szemben pont, hogy sokkal kisimultabb lett: azáltal, hogy lecsökkentek a feladatai, több ideje volt kikapcsolódni. Valamint az is jót tett neki, hogy bizonyos feladatokat együtt oldottunk meg, így a nagybácsi-unokaöccs kapcsolatunk – ami olykor kifejezetten apa-fia köteléknek hatott –, ha lehet, a korábbinál is jobban elmélyült. De az öcsém sem húzta ám ki magát a dolgokból: segített nekem, amiben csak tudott. Én azért, mi tagadás, nem akartam túlságosan leterhelni, hiszen így is egyértelműen sokat komolyodott saját magához képest, onnantól kezdve, hogy ő is a kezébe vette a családunk múltjáról szóló könyvet. A fontos teendőink közepette azonban így is rendre szakítottunk időt a közös edzésekre, és időközben beváltotta azt az ígéretét is Kili, hogy megtanított profin íjazni. Nárin is, amennyire csak tudott, segített nekem, és a támaszom volt. Így igazából az a feladat, amit a nagybátyám és az édesanyám éveken át főként ketten csináltak, most öt felé ágazott szét – még ha Kili és Nárin tényleg csak mérsékelten vették ki a részüket belőle miattam; hiszen úgy éreztem rendjén, hogy saját magam voltam a legaktívabb. Volt viszont valami, ami egy darabig nem hagyott nyugodni: már csak heti egy alkalommal tudtam időt szánná arra, hogy segédkezzek Dofirnak a műhelyében. Bár a barátom állította, hogy megoldotta nélkülem is a dolgot, de én addig nem tudtam mindezzel megbarátkozni, amíg ki nem derült, hogy felvett maga mellé egy kovács segédet, ráadásul egy törp-nőt, méghozzá egy igencsak szép külleműt. Annak ellenére, hogy nem akartam rögtön kombinálni, már amikor először láttam őket együtt dolgozni, azonnal éreztem, hogy remekül működött közöttük a kémia, és alig vártam, hogy erre ő maguk is rájöjjenek, és hogy valamelyikük kezdeményezzen. Négy hónap után – ami mellett a mi kis huzavonánk Nárinnal a kapcsolatunk kezdetéről, semminek tűnt – végre Dofir nyitott a lány felé, és nem talált elutasításra. Tehát végül az ő történetében is pozitív fordulópontot hozott az, hogy az én utam merre ment tovább – hiszen, ha tovább segédkezem neki, lehet, mire keresnie kell új kovácsot maga mellé, ez a lány már máshoz állt volna be.
    - Szóval megteszed? – kérdezte a barátom a szokásos segédkezésemnél. Ilyenkor a párja mindig szabadnapos volt, úgyhogy kettesben lehettünk, és jókat beszélgethettünk. Ennyi mindenképp kellett számunkra, hogy ne vesszünk el teljesen a feladatainkban és a szerelmünkben.
    - Igen, holnap végre nem hátrálok meg. Olyan régóta várok erre. Szívem szerint már fél éve belevágtam volna, csakhogy nem akartam őt megijeszteni – feleltem, hiszen valóban nagyon nehéz volt ilyen sokat várni a megfelelő alkalomra, és már eljutottam arra a pontra, hogy fizikai képtelenség lett volna számomra, ha egy napnál tovább kellett volna halogatnom a megtételét.

 - Akkor világi sok szerencsét kívánok neked, Fili! Bár úgy hiszem, a kudarc ebben az esetben teljesen kizárt – tette hozzá a lehető legnyugodtabban és legkomolyabban, ezzel is azt sugallva felém, hogy biztos volt a szavaiban. Nem mintha enélkül nem tudtam volna, hiszen a barátom sohasem lódított, még csak egy kicsit sem. Nála őszintébb törppel nem találkoztam.
    - Köszönöm. Ígérem, mindent részletesen elmondok holnap, amint végeztél.
    - Ezt el is vártam – ölelt meg, majd utamra engedett.
    - Tehát holnap – suttogtam a levegőbe, ezután pedig széles vigyorral az arcomon indultam el a Durin-ház felé.

 Másnap Kilivel és Nárinnal együtt kísértük az Ered Luin-i kereskedőinket egy viszonylag rövidebb útra, amely során egy szomszédos faluban cseréltek ezüstneműt szőrmékre. Eredetileg azt terveztük, hogy ott húzzuk meg magunkat éjszakára, viszont volt néhány személy, aki siettette a hazamenetelt, bárhogy győzködtük őket, hogy esélytelen, hogy sötétedés előtt hazatérjünk. Végül egy erdő melletti barlangban találtunk menedéket magunknak éjszakára. Ám még mielőtt lefeküdtünk volna, kértem Nárint, hogy menjünk ki kicsit kémlelni a gyönyörű eget, mert annak ellenére, hogy megváltoztak a körülmények az elképzelésemhez képest, nem voltam hajlandó lemondani a tervemről. A párom pedig nem gyanított semmit, hiszen volt indokom az ég kémlelésére: amíg délnek mentünk a Füvesúton, hirtelen előtűnt egy óriási tűzhold, ami megvilágította az egész ösvényt. Ilyet még egyikünk sem látott soha, amit egy átlagos úton is kár lett volna kihagyni – hiszen valóban gyakorivá vált számunkra, hogy az öcsémmel karöltve hármasban kísértük a kereskedőket –, nemhogy ekkor. Amikor kifeküdtünk, ügyeltem rá, hogy kellő távolságba kerüljünk a többiektől, hogy még véletlenül se hallja meg senki, mikről beszéltünk. Mivel az öcsémet előre beavattam abba, mit terveztem, így ő tett azért, hogy tényleg ne zavarjanak meg minket, ezért amennyire ez lehetséges volt ekkor számomra, a lehető legnyugodtabban kezdtem volna bele a mondandómba, ha Nárin nem előz meg.
       - Kívánj valamit! – mondta hirtelen.
    - Miért, tüzes hold esetén biztos, hogy teljesül egy kívánságunk? – kérdeztem zavarodottan.
    - Fogalmam sincs, de egy próbát megér – felelte vidáman, én pedig úgy döntöttem, belevágok a dologba, mielőtt teljesen más felé kanyarodna a téma.
    - Értem – vettem egy mély levegőt. – Azt kívánom, hogy légy a párom egy életen át. Akkor is, ha az már csak két évet jelent, és akkor is, ha egy egész törpöltőnyit. Nekem jelen pillanatban csak te és az itt és most számít. – Közben a szikrázó kék szemébe néztem, ami a tüzes holdnál is jobban ragyogott, főleg a szavaim hallatán, még ha a megszokottól eltérő fényviszonyok miatt más árnyalatban is, mint általában. – Dofir története még fél évvel ezelőtt rávilágított, hogy óvatosnak kell lennem, hogy ne veszítselek el, majd amikor belefutva egy ork-csapatba, majdnem idő előtt vége lett az életünknek, az végképp tudatosította bennem, hogy veled akarom leélni az életemet. Viszont azért vártam eddig, mert tisztában voltam vele, a kapcsolatunk elején mennyire megrémített, hogy konkrétan az első találkozásunk után – még ha úgyis, hogy nem voltam magamnál –, már messzemenő dolgokat mondtam rólad. Azonban nem tudok tovább várni, Nárin, és minek is várjunk? Én hozzád akarom kötni az életemet, ez nem kérdés, sohasem volt az. Nem hittem volna előtted, hogy képes leszek édesanyámnál jobban szeretni egy nőt, de egy ideje úgy érzem, mintha a szívem már főként miattad dobogna. Fontos a családom és a népünk feletti gondoskodás, de a nap végén mégis az a legfontosabb, milyen volt épp aznap a kedved, milyen ruhát vettél fel, a hajad cofban volt vagy épp leengedve, hogy mennyi időt tölthettem veled, és abból is mennyit kettesben. Te vagy számomra a legfontosabb. Nincsenek szavak, amik akár a felét is vissza tudnák adni annak, mennyire szeretlek. Talán ez a különleges hold is egy jel, hogy itt az idő. Viszont ez a tüzes hold sem tudna úgy lángolni, ahogy azt az én szívem teszi miattad. Így nincs is más hátra, minthogy hivatalosan is megkérdezzem: Nárin, leszel a hitvesem, az életen át tartó társam, jóban és rosszban egyaránt? – Alig vettem levegőt, olyan gyorsan hadartam végig mindezt, mert egyszerűen kifulladásig tudtam volna ecsetelni azt, mennyire szerettem út, és miért is volt az a legfőbb vágyam, hogy végérvényesen hozzá kössem az életemet. Az utolsó mondatnál – vagyis a konkrét kérdésnél –, azonban remegni kezdtem az izgalomtól, vajon igent mondd-e. Pár másodpercig némaság borult ránk, így próbáltam a mimikáiból kiolvasni, vajon volt-e esélyem. Viszont nem jutottam sokra, hiszen annyi érzelem vetült ki egyszerre az arcára, hogy képtelenség lett volna kiolvasni belőlük a válaszát.

  

- Kár volt várni, Fili. Igaz, hogy az elején megijesztettél, és hogy sohasem mondtam el teljesen őszintén, miért, de most megkapod a magyarázatomat: azóta tudom, hogy veled akarom leélni az életemet, amióta becsiccsentve kifejezted a te érzéseidet az irányomba. Féltem, hisz előítéleteim voltak veled kapcsolatban, amit neked is elmondtam akkoriban, de már azelőtt is téged tartottalak apám és a bátyám után a legértékesebb törpnek, amikor még nem is ismertelek személyesen. Most pedig az én érzéseimet és megbecsülésemet sem lehetne szavakba foglalni. Pedig tudod, hogy jól bánok a szavakkal, de nincs az a vers, ami ki tudná fejezni, hogy mit is jelentesz nekem Nili fia Fili. Lehet, hogy alig láttam eddig valamit a világból – még ha az utóbbi időben változott is mindez pozitív irányba, és ez főként miattad van –, de amikor veled vagyok, akkor nem is érzem azt a már szinte kényszeres vágyat, ami eluralta régen az életemet, hogy minél messzebb és távolabb kell jutnom az otthonomtól. Veled pont, hogy úgy érzem, mindegy, hol vagyok, csak az számít, hogy mellettem legyél. Nekem már te vagy az otthonom, maga a világom. Hogy lehetne kérdés, hogy veled akarom-e leélni az életemet? Minden egyes másodpercért hálás vagyok, amit veled tölthetek. Úgyhogy – fordult a tüzes hold felé – ajánlom neked, hogy teljesítsd a kívánságomat, ami nem más, minthogy annyi közös időm adasson meg Fili herceggel, amennyi csak lehetséges! – Rá jellemző lett volna, hogy csempészik némi humort a dologba, így nem volt meglepő a „Fili herceg” megszólítás, amit immáron fél éve csak akkor használt, amikor éppen neheztelt rám. Ekkor viszont teljes mértékileg tisztában voltam vele, hogy mást jelentett a titulusom hangsúlyozása. Másodpercről-másodpercre, ahogy haladt ő is a válaszával és egyben magyarázatával, egyre inkább úgy éreztem, bármilyen irányt is vegyen a továbbiakban az utam, én tényleg állok elébe, mert már ekkor annyi mindent kaptam az élettől, amit sok törp el se tudott volna képzelni.
    - Szóval ennyi hónapon keresztül titkoltad előttem, hogy nagyon is mély benyomást tettem én is rád már a legelején – állapítottam meg végül, amikor igazán végiggondoltam, miket is mondott. – Hiszen annak idején azt is alig tudtam kiszedni belőled, hogy valamelyest kedveltél, és hogy egyfajta féltékenységet éreztél irántam, hiszen trónörökös férfiként több lehetőségem volt, mint neked. Mármint sejtettem én már akkor is, hogy tetszettem neked, de mindig abban a hitben voltam, hogy ez a vonzalom, ami hamar átcsapott szerelemmé, az én részemről erősebb, és hogy ez az elején még inkább így volt – vallottam be, hiszen, ha nem így vélem akkoriban, már rég hitvesek lehettünk volna.
    - Akármilyen okos és bölcs légy, Fili, olykor a legalapvetőbb dolgokat nem veszed észre, főként, ha azok a te erényeiddel kapcsolatosak – kacagott, majd mielőtt bármit reagálhattam volna erre, olyan vadul kezdett csókolgatni, mint még soha. Sőt, közben rám is feküdt, és úgy forrt ekkor össze a testünk a tüzes hold sugarai alatt, mint akik egy egész két különböző fele voltak, és csak arra vártak eddig, mikor egyesülhetnek végre.

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

Oda... - 30. fejezet - Egy múltban lezárt életszakasz

Fájdalmas volt a búcsú Dáintól. Az is egyértelműen megviselte, hogy ott kellett hagynia a családomat, de akkor, amikor én és Nárin is távozni készültünk, még inkább össze volt törve. Viszont tudtam ennek az okát: még régebben vallotta be számomra, mennyire fájt neki, hogy nem voltak gyermekei, ezért is volt nála saját szobánk Kilivel, hogy minél több kedvünk legyen hozzá járni. Ekkor megígértem neki, hogy amint lehet, vagy egyedül, vagy a párommal, esetleg az öcsémmel együtt meglátogatom – tehát ez a búcsúnk most nem szólt hosszú időre. Ezzel sikerült egy halovány mosolyt kicsikarnom belőle, ami több volt a semminél.
    - Na és, most merre? – kérdezte Nárin, mikor kellő távolságba kerültünk  a Vasdomboktól ahhoz, hogy más irányba menjünk, mint amerre hazafele kellett volna.
    - Mondjuk erre! – mutattam egy tisztás felé. – Azon a mezőn túl még sohasem jártam. Nézzük meg, mit rejteget ott Középfölde!
    - Nézzük! – bólintott, majd mire észbe kaptam, a pónijával már rég le is hagyott, így nem győztünk a saját jószágommal loholni utánuk.
    Legalább négy órán keresztül kirándultunk, hol gyalog, hol lovagolva. Néhol megálltunk kicsit jobban megnézni az adott helyszínt. Nárin pedig úgy döntött, csinál magának egy virágkoszorút, ami mi tagadás, még gyönyörűbbé tette a boldogságtól amúgy is szikrázó mosolyát. Azonban a vártnál hamarabb véget kellett vetnünk a kis túránknak, hiszen egyszer csak ork-ricsajra lettünk figyelmesek. Gyorsan elbújtunk a kínálkozó lehetőségek közül a legjobb búvóhelyre, és a lélegzetünket visszatartva, az állatainkat nyugtatva vártuk meg, amíg a nagyjából húsz főből álló csapat elhagyott minket. Közben végig az járt a fejemben, hogy ez nem lehetett a vég. Pedig elég lett volna egy apró nesz, egy mélyebb sóhaj, hangosabb lihegés halálfélelmünk közepette, és Nárinnal a szerelmünk és az emiatt összeforrt életünk igencsak hamar és tragikus módon ért volna véget a semmi földjén, ahol ki tudja, vajon mikor és kik találtak volna ránk. Hirtelen bevillant egy kép, ahogy édesanyám a már kihűlt, lekékült holttestem fölött sír, és felszínre törnek belőle az édesapám elvesztése miatti fájdalmak. Ettől a mellkasom olyan szinten szúrni kezdett, hogy azt hittem, ork-harc nélkül is megadja magát a szívem. Főleg miután ezekben az óráknak tűnő percekben még azt is végiggondoltam, miket tehetnének a szerelmemmel azok a mocsok férgek, és ez ájulás közeli állapotba juttatott. De sokkal makacsabb voltam annál, mintsem hogy megadjam magam a pánikolásomnak. Egy fiatal, életerős, trónörökös törp voltam: az én esetemben eszméletvesztésről szó sem lehetett, főleg nem fizikai sérülés nélkül. Szerencsére azonban épp bőrrel megúsztuk a dolgot.

- Ez kevesen múlott, Fili. Túlságosan is kevesen – törte meg Nárin lihegő hangja a csendet, és tudtam, ő sem a sétától és a lovaglástól volt fáradt, hanem a lelki kimerültségtől.
    - Igen. Én is szörnyen megijedtem – vallottam be elhaló hangon.
    - Jobb lesz, ha most hazamegyünk – mondta, mire némán bólintottam, ám mielőtt ismét nyeregbe kerültünk volna, olyan erősen húztam magamhoz, mint még soha. Nem mondtunk semmit, de nem is kellett, hiszen egyértelmű volt, mikre gondoltunk, hogy milyen félelmek törtek felszínre belőlünk. Ekkor arra volt szükségünk, hogy fizikálisan érezzük, még ott voltunk egymásnak.
    - Egy biztos, tényleg nem árt, ha mindig kíséri valaki a kereskedőinket – jegyezte végül meg, miután nagy nehezen megszakítottuk az ölelésünket.
    - És az is biztos, hogy a lehető legrövidebb úton vezetem haza magunkat – tettem hozzá, amire ismét beleegyezően bólintott.

    - Hát ti meg hol kóboroltatok? – kérdezte Dofir, amikor hazatértünkkor meglátott minket a műhelye előtt lovagolni.
    - Ezt meg, hogy érted? – lepődtem meg, hiszen végül nem lett olyan hosszú a kitérőnk, mint azt eredetileg terveztük volna. Bár, amint feltettem a kérdésemet, rájöttem, hogy hazafele úgy el voltam veszve a saját gondolataimban, és annyira sokk hatása alá kerültem, hogy nem realizáltam, hogy már alkonyodott. – Kerestek minket?
    - Igen, a nagybátyád nemrég eljött hozzám, hogy megkérdezze, ha sötétedésig nem tértek haza, akkor vele és Kilivel tartok-e a felkutatni titeket – felelte, és lerítt a tekintetéből, hogy rá hozhatta a frászt Thorin bácsi.
    - Szörnyen sajnálom, Dofir. Holnap mindent elmesélek, de most hazakísérem Nárint, utána pedig sietek a családomhoz – hadartam, mire ő egy bólintással utunkra is engedett minket.
    - Úgy érzem, most mindkettőnknek jobb lesz, ha a rokonainkkal leszünk. Ma bebizonyítottuk egymásnak, hogy talán veszélyes az, hogyha hagyjuk, hogy a kalandvágyam a te józanabb személyiségedet túlságosan befolyásolja – mondta szomorúan a szerelmem, mikor már a háza előtt épp arra készültem, hogy elbúcsúzzak tőle.
    - Nárin, ez semmiképp sem a te hibád volt. Én találtam ki a kitérőt – hangsúlyoztam neki ezt.
   - Mindketten tudjuk, Fili, ha nem traktállak annyit az utóbbi időben azzal, hogy kezelj egyenrangúként, és hogy mennyire szeretnék világlátottabb lenni, akkor ilyesmi fel sem merült volna benned – tette hozzá szomorúan, majd mielőtt bármit reagálhattam volna, egy gyors csókot hintett az ajkamra, és egy „Viszlát, Fili!” után be is zárta előttem a bejárati ajtajukat.
    Egy újabb megoldandó dolog került fel a listámra: megértetni Nárinnal, hogy nem volt rossz hatással rám. Előbb viszont tényleg a családommal kellett szembenéznem.

 - Fili, hát itthon vagy! – rohant hozzám édesanyám, amint beléptem az ebédlőnkbe, hiszen tudtam, hogy a házunk ezen részében lesz mindenki. Mivel a fontosabb dolgaink döntőtöbbsége itt zajlott, így a rám való várakozásukhoz sem tudtam más helyszínt elképzelni.
    - Nincs mentségem: felelőtlen voltam, és veszélybe sodortam mindkettőnk életét Nárinnal, és titeket is halálra ijesztettelek – kezdtem bele, miközben édesanyám nem akart elereszteni.
    - Mondj el mindent! – kérte a nagybátyám kimért hangon. Tudtam, azért nem volt semmilyen érzelem a hanghordozásában, mert előbb hallani akarta a magyarázatomat, és csak utána eldönteni, mérges legyen-e rám vagy sem. Én természetesen nem teketóriáztam, és azonnal elmondtam nekik mindent. – Dís, Kili, lehetne, hogy egy kicsit magunkra hagyjatok most minket? – kérte Thorin bácsi, én pedig továbbra sem sejtettem, mi lesz ennek az egésznek a végkimenetele.
    - Vállalom bármilyen büntetést szabj ki rám – jelentettem ki, miközben – igaz, nem büszkén – kihúztam magam.
    - Fili, nem vagy már gyermek, hogy megbüntesselek, csak szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy megtanultad-e azt a leckét, amit ez a kis hiba megtaníthatott neked. – Nyugodt volt, ami zavarba ejtett.
    - Arra gondolsz, rájöttem-e, hogy trónörökösként nem kockáztathatom feleslegesen az életemet? Csatában meghalni, vagy másokat védve, egy megbecsülendő dolog, de egy kis kaland kedvéért, amiről nem szóltam előre nektek, szégyenteljes – feleltem, és reméltem, átmentem a teszten.
    - Pontosan. Tudom, hogy te nem ilyen vagy, és azt is, hogy olykor mindenki hibázik. Viszont tisztában kell, hogy legyél vele, Fili: mi, trónörökösök nem követhetünk el ilyen hibákat. Egyszerűen nem. Így sem tudom azt az életszínvonalat nyújtani a népünknek, mint amilyet kéne. De próbálkozom: minden erőmmel azon vagyok, hogy a lehető legjobb irányba fejlődjünk. Viszont túlságosan limitáltak a lehetőségeink. Amíg nem térünk „haza”, addig esélytelen, hogy hasonló létformánk legyen, mint amiben én felnőttem. – Végre eltűnt az érzelemmentes álarca, és a nagybátyám felfedte a jelenlegi lelkiállapotát: fáradt volt – belefáradt abba a teherbe, ami ránehezedett, és amit már nem tudott tovább cipelni segítség nélkül.
    - Remek vezérünk vagy, efelől sohase legyen kétséged – fogtam meg a vállát, amire csak egy halovány, hálás pillantást kaptam köszönet gyanánt.
    - Miközben a napokban az öcséddel kísértük a kereskedőinket, hirtelen szégyenérzet fogott el. Hajdanán királyok népe voltunk, egyike a törp királyságoknak. Még véletlenül sem bádogosok, kereskedők, akik minden apró-cseprő munkát elvállalnak. Mi nemes nép voltunk, Fili. Ahogy lovagoltam az öcséd mellett, kémlelve, nehogy bárki ránk támadjon, elözönlöttek az emlékek arról, amikor az a szörnyszülött elfoglalta Erebort, én pedig a túlélőket kísértem hasonlóan. – Egy mély sóhajtás közepette lassan végigsimította a kezét a ráncba borult homlokán. Ebben a percben idősebbnek és megviseltebbnek tűnt a szememben, mint valaha. – Minden vágyam az volt, hogy menedéket teremtsek a népünknek, és az, hogy sokak otthonává vált ez a hely, rengeteget jelent számomra. De minden törp közül Kilivel a ti életetek lett számomra a legfontosabb; és nem csak azért, mert a rokonaim vagytok, hanem mert ti ide születtetek, és ezt a helyet tartottátok mindig is az otthonotoknak Kicsit féltem is elmesélni nektek Erebor történetét, mert nem akartam megtörni a varázst, leleplezni az igazságot: hogy nem ez lenne az igazi otthonunk; hogy mi hivatalosan nem ide tartozunk. Ti azonban – valljuk be, még az öcséd is – meglepően jól fogadtátok mindezt: a tragédiánk fájdalmát megértettétek, és nem hagytátok, hogy lenyomjon titeket, hanem pont, hogy ösztönző lett számotokra. – Végre egy röpke pillanat erejéig mosolyra húzódott a szája, ami egy kicsit megtörte az őt körüllengő melankolikus aurát. Ez volt a mi hatásunk rá Kilivel: örömteli pillanatokat csempésztünk a szomorúságába.

 

- Igazad van, Bácsikám. Sohasem tudnám igazán kifejezni a hálámat, amiért otthont biztosítottál számunkra a semmiből. Mi Kilivel, akik sajnos sohasem éltünk Ereborban, melletted és édesanyánk mellett találtuk meg az otthonunkat, és amikor elhatároztam, hogy segítek visszafoglalni, sohasem magam miatt akartam, hanem a népünknek, és legfőképpen neked, bácsikám és édesanyámnak, hálám és megbecsülésem jeléül – mondtam méltóságteljesen, mert mindig is szörnyen büszke voltam arra, hogy ezen két személy rokona lehettem. – Ezért is döntöttem úgy a napokban, hogy itt az idő, hogy hivatalosan is a támaszod legyek, a jobb kezed, hogy ne mindent ketten csináljatok édesanyámmal. – Úgy éreztem, ennél jobb alkalom nem lett volna arra, hogy ezt felhozzam.
    - Te egy csodás személy vagy, Fili. Bölcs vagy, bár még tapasztalatlan, viszont az idő ezen segíthet. Mindemellett ott van benned édesanyád kedvessége és nagy szíve, valamint apád önfeláldozó személyisége is. – Ekkor, ahogy elködösödött tekintettel rám nézett, mintha egy másodperc erejéig apámat pillantotta volna meg bennem, ami még szívfacsaróbbá tette ezt a beszélgetést. – Ezért sem lepődtem meg ezen az ajánlaton. Viszont nem akarom, hogy máris odalegyenek a boldog, szabadsággal teli napjaid.
    - De én igen; már ami a szabadság részét illeti, merthogy ezután is igyekszem boldog lenni – csempésztem némi humort a dologba, amitől végre vidámabban mosolygott, mint az előbb.
    - Ám legyen! Úgy hiszem, amúgy sem tudnálak lebeszélni róla – látta be, majd egy kézfogással tettük hivatalossá a dolgot. Ahogy ekkor megráztuk egymás kezét, hivatalosan is lezárult életem fiatal felnőttkorának szakasza.

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)