2020. augusztus 10., hétfő

Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - Búcsúposzt


Mint minden történetem, úgy ez is elérkezett az utolsó felvonásához, amit nem követhet más, mint a tőlem megszokott búcsúposzt. Ilyenkor mindig nehéz összeszedni a gondolataimat, hogy hogyan tudnék méltón elköszönni a történettől, a karaktereimtől és az életem azon szakaszától, ami alatt mankóként támaszkodhattam erre az írásomra.
   Háromféle kapcsolatom szokott kialakulni a történeteimmel: az egyik, amikor első perctől kezdve lelkes vagyok, és ez a lelkesedésem az utolsó percig kitart; a másik – ami a legszerencsétlenebb –, mikor nagyon lelkesen kezdek bele a történet írásába, majd teljesen elvész a kedvem tőle, de mivel annál makacsabb vagyok, mintsem, hogy abbahagyjam, így csak a végére érek, még ha nyögvenyelősen megy is, és nagyon sok idő telik el egy-egy fejezet megírása között. A harmadik, amire kiváló példa ez a történetem, hogy az elején nem igazán tudom, mi lesz az adott írásomból, de mégis neki fogok, és idővel sokkal komplexebb dologgá növi ki magát, mint azt eleinte elképzeltem volna, és ezzel arányosan számomra is egyre fontosabbá válik. Ráadásul azért is tartom különleges esetnek a Kard mint mentsvárt, mert hatalmas ReyLo shipperré tett Az utolsó jedi, és egyszerűen írni akartam velük valamit, viszont nem tudtam elképzelni, hogy a Star Wars világában játszódjon a történetem, de mégis olyasmit akartam, ami valamelyest hajaz a szereplők egymáshoz fűződő kapcsolatára. Így jutottam el a víváshoz, ami azért is volt érdekes számomra, mert semmit sem értek hozzá, és fogalmam sem volt, mit fogok tudni kezdeni ezzel a történetszállal. El is akadtam az első rész után, és majdnem két év kellett, hogy folytassam. Akkor ültem neki a második rész megírásának, miután befejeztem december közepén a Star Wars-maratonomat, amit A Skywalker felemelkedése előtt mindenképp meg akartam ejteni. Akkor eszméltem rá, hogy ennek így kellett történnie: hogy 2018. januárjában kitaláljam az alaptörténetet, aminek viszont a kidolgozására csak 2019. decemberére értem meg. Rájöttem, nem arra kell fektetnem a hangsúlyt, hogy a technikai oldaláról ecsetelem a vívást mint sportágat, hanem magának a profi sportolói karrier lelki oldalának a kihangsúlyozására. Ehhez jött hozzá az az ötletem (ami miatt végül ilyen hosszú lett a történet), hogy ne csak Ben szemszögéből meséljem el ezt a fanficet, hanem Rey-éből is. Emiatt tudtam azokat a számomra fontos témákat, hogy milyen egy család szétesése, és mennyire nehéz a megbocsájtás, valamint a szeretteink elvesztése, kidolgozni. Minél tovább haladtam a történetben, annál több személyes indíttatású dolgot írtam bele, ezért is lett a címhez hűen a mentsváram ez a fanfiction, míg írtam. A saját gyászom feldolgozásában, és a saját szeretteimnek való megbocsájtásban segítségemre volt a szereplőim karakterfejlődése.

Persze, nem számítottam sok olvasóra. Valahogy sejtettem, hogy közelébe sem fog érni az olvasottsága ennek a történetemnek a más témájú ficijeiméhez, ami persze be is igazolódott. Ez meglepően nem szegte kedvemet, mert az évek alatt megtanultam, hogy elsősorban önmagam lelkének a meggyógyítása miatt írok, és az csak plusz pozitív hozadéka a dolognak, ha van néhány ember, aki szereti a történeteimet. Épp ezért ezúton is köszönöm mindenkinek, aki akárcsak egyszer is hagyott nekem kommentet Wattpadon, vagy legalább szavazott a fejezeteimre. Abból kifolyólag, hogy alig kaptam visszajelzéseket, ezek a gesztusok még többet jelentettek számomra. Remélem, ugyanúgy, ahogy más írásaim esetében, úgy a befejezése után ennek is meg fog nőni az olvasottsága, akár a többszörösére is.

Korábban terveztem, hogy belefogok egy új hosszabb ficibe ReyLo-val, de jelen pillanatban nem érzem azt, hogy ez megvalósul. Úgy hiszem, nagyrészt mindent kiírtam magamból ebben a történetben, ami bennem volt Ben és Rey kapcsán (meg úgy ámblokk a Star Wars karakterek esetében), viszont ha kommentben jelzitek nekem itt vagy Wattpadon, hogy még lenne igény tőlem ReyLo ficikre, akkor egy-egy one shot erejéig szívesen visszatérek ehhez a pároshoz. Úgyhogy kérlek, tudassátok velem, ha örülnétek neki.

Nem maradt most már más hátra, minthogy egy kiváló ReyLo fmv-vel búcsúzzak tőletek, és hogy itt hagyjam annak a három Youtube lejátszási listának a linkjét, amikben a kedvenc videóimat gyűjtöttem össze ezzel a párossal: IDE, IDE, valamint IDE kattintva megtaláljátok őket.


AZ ERŐ LEGYEN VELETEK! 

 

Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 24. fejezet (Vége)

 Huszonnegyedik fejezet – Kardunk mint mentsvárunk

 Ben:

    Az, hogy büszke voltam Rey-re, nem kifejezés. Úgy éreztem, bármi is lesz ezután, egyikünk sem fog csalódottan hazatérni. Épp ezért ütött úgy szíven végignézni, ahogy a bátyja – igaz, nem akkora különbséggel, mint délelőtt –, de ismét veszített, ezzel lecsúszva a dobogóról. Viszont a vak is látta, hogy Finn nem volt csalódott, és racionálisan tudta értékelni, milyen zseniális teljesítmény volt top négyben végezni az Olimpián. Bár a húga sem látta volna ezt másképp! Rey is a lehető legjobban kezelte a helyzetet, mégis rá volt írva az arcára, megjelent minden egyes mozdulatában az a kényelmetlen érzés, amit az váltott ki belőle, hogy életükben először ő volt az, aki előrébb végzett: ő volt a sikeresebb Snoke-gyermek. A tekintetében ott volt a tiltakozás, hogy ennek nem szabadna így történnie, nem ez a dolgok rendje. Összetörte a szívemet, hogy így látta saját magát: az örök másodiknak Finn mögött. Még ha ebben benne is volt az az önzetlen szeretet és támogatás, amit a bátyja iránt tanúsított, engem ez teljesen a földbe döngölt. Utáltam, hogy a szerelmem nem tudott a saját sikerének örülni, mert azt beárnyékolta a bátyja két elvesztett vívása. Tudtam, ha mindennek vége, számtalanszor el kell majd mondanom neki, hogy ez nem a végjáték volt, hiszen még több Olimpia is várhatott ránk. Hisz ez még csak az Ifjúsági verseny volt, az „igazi” öttusa ott állt előttünk. Reméltem, sőt tudtam, hogy azt is képesek leszünk Rose-al kiegészülve, egymást támogatva végigcsinálni. Annyi minden várt még ránk, és mindennek a súlya alatt, de közben a könnyedséget adó érzésének eufóriájában húztam fel ezen a versenyen utoljára a sisakomat, hogy Lando Calrissian és én újból megvívjuk a meccsünket. Talán pont az előbbiek miatt, eléggé furcsa atmoszféra alakult ki számomra azokban a sorsdöntő percekben, ami részben idegen volt, de egyben olyan is, mintha haza érkeztem volna. Eddig mindig elválasztott az a korábbi élsportoló nagybátyámtól és nagyapámtól, hogy veretlen voltam, ám ez a szériám ekkor megdőlt. Emiatt ahelyett, hogy szomorú lettem volna, inkább olyan volt ez a helyzet számomra, mintha egy beavatási szertartáson vettem volna részt, ahol megtanították nekem, hogyan tudjak örülni egy vereségnek. Aznap először nem nekem kellett a hátamon cipelni egy győztes terhét. Ezen a napon én is egyike lettem a legyőzötteknek, és ezt élveztem, mert ettől még inkább embernek éreztem magamat, valakinek, aki nem volt tökéletes vívó, csak kiváló.
   - Gratulálok – szorítottam meg Lando kezét, miközben őszinte mosollyal jutalmaztam. – Remek verseny volt!
   - A legjobb – jegyezte meg, és láthatólag még nem fogta fel, hogy ettől a naptól kezdve Olimpiai bajnok lett, és egy világ szeme fog ettől a perctől kezdve rászegeződni. Igaz, ez alól teljes mértékileg én sem tudtam kibújni, de a kötelező körök alól nem is akartam.
   - Szép volt, hűséges tanítványom! – jött oda hozzá Dryden, majd megragadta ő is a kezét, és láttam rajta a vívódást, hogy meg merje-e mindenki előtt ölelni vagy sem. – Ezzel helyre állt a bizalmam – folytatta, majd nem törődve a kemény férfi látszatával, igenis magához húzta, és azt már épphogy csak hallottam, hogy még hozzá tette: - Bár legbelül jobban hittem benned, mint te saját magadban.
   A nagybátyám tévedett, és Dryden maga is, de ekkor végre úgy tűnt, az utóbbi belátta: ő igenis szerette ezt a fiút, fontos lett számára, és nem csak a teljesítménye, hanem ő maga is. Bár abban igazat adtam a Luke bácsinak, hogy biztos nem örült annyira Lando győzelmének, mint az én családom a második helyemnek, viszont nem akartam egy másik ember szeretetét és büszkeségét lebecsülni, csak azért, mert más értékrendszerrel bírt, mint ami számomra ismerős volt. Minden edző-tanítvány párosnak megvolt a maga dinamikája, és ez a nap igazolta, hogy a Dryden-Lando párosítás igenis kifizetődő volt.
   - Ajánlom, hogy egy másodpercig se szomorkodj nekem, Ben Solo, mert tíz Olimpiai arannyal a nyakadban sem lehetnék büszkébb rád. Most is, mint mindig, a maximumot nyújtottad, csak egyszerűen Lando maximumja ma többet ért – mondta hevesen a bácsikám, aki nemhogy megölelni nem volt rest mindenki előtt, de a könnyzáporát sem akarta visszatartani.
   - Nyugodj meg, nem vagyok szomorú. Igenis büszke vagyok magunkra – biztosítottam efelől. – Na, de hadd menjek oda hozzájuk! – mutattam a lelátóra, és perceken belül ott is termettem, átvágva a biztonsági őrökön, akik most az egyszer egy-egy csúnya tekintettel sem büntettek, amiért egy lezárt útvonalon rohantam fel a szeretteimhez.  
   - Itt van a mi bajnokuk! – kezdte apa, miközben a lelátó ottani ülői szinte egy emberként éljeneztek, ami mi tagadás, lehengerlő érzés volt.


   - Itt, és nem is megyek sehova, csak zuhanyozni! – vicceltem, és észre se vettem, hogy közben valaki követett.
   - Gratulálok, Ben, és neked is Han a fiadhoz! – nyújtott kezet előbb nekem, majd apámnak Dryden.
   - Én is szívből gratulálok nektek. Mindig is remek vívó volt Lando, de te vezetted őt a csúcsra – vallotta be édesapám.
   Furcsa volt ez a jelenet számomra: mint amikor ott van előtted egy rejtély éveken át, és miután felfedik számodra, szégyelled magad, mert te még csak nem is sejtetted a létezését, épp ezért nem is igazán tudsz vele mit kezdeni. Viszont mindezek ellenére jó volt látni az enyhülésüket egymás iránt. Igaz, nagyobb jelentőséget tulajdonítottam volna mindennek, ha korábban is tudtam volna a vitájukról, de talán jobb is volt ez így: az akkori fiatal énemnek elég volt a családján belüli kibékítés, ezt pedig végül az én konkrét közbenjárásom nélkül is megoldották, még ha közvetve mégiscsak kellettem mindehhez, hiszen nélkülem nem találkoztak volna a vívás világában. Valahogy minden út a víváshoz és a szívek gondjaihoz vezetett, épp ezért ez a kettő végképp összeforrt számomra. Egy vívónak amúgy is a szívében rejlett az ereje: én legalább is ezt tapasztaltam, és ezt is akartam tovább adni a jövőben, bár még ekkor nem sejtettem, hogy egy nap majd a másik oldalról szurkolhatok a saját tanítványaimnak.
   - Micsoda remek küzdelem volt, Uraim – lépett oda hozzánk egy szüleim korabeli, de ahhoz képest kifejezetten fiatalos, szép nő. – Nem hittem volna, hogy ilyen mérvadó eseményen lesz szerencsém egy újabb küzdelmet látni életem két legmeghatározóbb férfija között. Csak kár, hogy most nem magatok vívtátok meg a küzdelmet, hanem a fiatalokra hagytátok a piszkos munkát. De még így is meglepő, hogy ezúttal te győztél Dryden. Remélem, ez végre kicsit helyre hozza a komplexusaidat. Mert úgy hiszem, az az újságcikk után, hogy még mindig van belőlük bőven. – A szavaival bemutatkozott számomra, anélkül, hogy ténylegesen kiejtette volna a nevét.
   - Mondanám, hogy jó téged újra látni, Qi’ra, de akkor hazudnék. Viszont csak szólok, már nem vagyok vevő a felvágott nyelvedre. Ami volt, elmúlt. A gyerekeket pedig hagyd ki ebből! – volt parancsoló édesapám hangja.
  - Még hogy a gyerekeket! – kacagott fel manírosan, amitől majd felfordult a gyomrom, és nem értettem, hogyan volt képes apa egy ilyen nőt szeretni, akárcsak egy percig is. – Én nem látok itt egy gyereket sem, csak életerős, kiváló férfi sportolókat – kacsintott rám, amitől még a hideg is kirázott.
   - Rájuk se nézz! – ez Dryden volt, akinek a szeméből harag, sértettség és megvetettség egyszerre tükröződött.
   - Akkor kire nézzek, az én két kiöregedett csődörömre? Már megbocsájtsatok, fiúk, de veletek kevésbé voltak bőkezűek az évek, azt kell, hogy mondjam – mérte végig mindkettőjüket alaposan.
   - Biztosíthatlak felőle, hogy az egyedüli nő, akit le akarok nyűgözni, még mindig meg van elégedve velem – nézett szeretet ittas tekintettel apa a feleségére.
   - Mi az hogy! – kontrázott rá édesanyám.
  - Hogy meg ne hatódjak! – tette keresztbe a kezét Qi’ra.
   - Légy szíves, hagyj minket békén! Éld tovább a pitiáner életedet, még mi járjuk a saját utunkat. Neked megfelel az az út, amin elindultál, minekünk viszont más értékrendszerünk van: nem a pénz és a külsőségek azok, amik boldogítanak minket, hanem a családunk. Az, hogy ennek a fiúnak lehetek az apja, olyan mérhetetlenül boldoggá és büszkévé tesz, amit a te sivár lelkivilágoddal lehetetlenség lenne felfogni, úgyhogy ne is fáradj vele, inkább menj el, amíg szépen kérlek. – Apa nem tűrt ellenvetést, amit reméltem, Qi’ra is érzékkel, aki szerencsére egy grimasz után magunkra hagyott minket.
  - Hogy szerethettem ezt a nőt akár egy percig is? – ámult saját vakságán Dryden.
   - Nyugodj meg, ezt én is számtalanszor megkérdeztem már magamtól – veregette meg a hátát apa.
   - De most már végre elengedem, és téged sem foglak többé okolni. Nem miattad lett ilyen. Mindig is manipulatív volt, csak pont azért, mert megvezetett, nem láttam tisztán, hogy nem te tetted azzá, hanem te voltál az, aki egy ideig még képes voltál jó irányba terelni.
   - Akkor szent a béke? – nyújtotta felé ismét a kezét, amit Dryden egy bólintással megrázott.
   - Azt hiszem, jobb lesz, ha átöltözöm – mondtam, miután magunkra maradtunk.
   - Fiam, sajnálom, hogy ez rád zúdult így a semmiből – szabadkozott édesapám.
   - Már tegnap tudomást szereztem a dologról, úgyhogy annyira nem ért hideg zuhanyként. A lényeg pedig amúgy is az, hogy most már kibékültetek. És azt is megértem, miért nem terheltél ezzel eddig – nyugtattam meg.
   - Ben, azt is tudnod kell, hogy nem voltam arra büszke, aki édesanyád előtt voltam, és aki képes volt egy ilyen szörnyű nőbe beleszeretni. Amennyire tudtam, magam mögött hagytam a korábbi életemet, és nem akartam felhánytorgatni a múltamat. De most már úgy hiszem, ha kíváncsi vagy, kész vagyok rá, hogy meséljek az előttetek való életemről, beleértve a katonaságot, amiről eddig szintén hallgattam.
   - Alig várom, hogy megejtsük ezt a beszélgetést, apa – hagytam ott ezzel, és tényleg nagyon lelkes lettem miatta. Apa és a katonaság egy olyan dolog volt, amiről tudtam, de mégsem beszéltünk róla. Mindig, mikor szóba került, a tekintete más lett: hidegebb és szomorúbb, és utáltam őt ilyennek látni. Azt hittem, ott történt valami, ami bántotta a lelkét, de sohasem gondoltam még így bele: hogy az még azelőtt volt, hogy a Skywalker család része lett, hogy az én édesapámmá vált, és ezért akarta maga mögött hagyni.

 Olyan sok eddig el nem mondott történet várta még, hogy meghallgassuk őket, és olyanok, amiket még ezután kellett átélnünk. Annyi üres oldal állt még előttünk, amiket meg kellett írnunk. Ha előrelapozhattam volna az életünk történetében, se tettem volna meg, mert nem akartam lelőni a poént, de ekkor, pont ezért, mert nem tudtam, mit tartogat számomra a holnap, és abban sem lehettem biztos, lesz-e holnapom, elhatároztam, hogy minden egyes napot úgy élek meg, hogyha az életem történetének utolsó lapja, akkor ne kelljen szégyenkeznem miatta. Ez a nap közelében sem volt az utolsóknak, mégis az egyik legfontosabb lett számomra, de ennek ellenére, amikor átöltözés után kifutottam Rey-hez, hogy megöleljem, nem sejtettem, hogy egy nap a saját fiúnkat fogom így ölelni, amikor ő lesz második az egyik jövőben Ifjúsági Olimpián, és elkönyveljük, hogy mi, Skywalkerek örök másodikak vagyunk, amikor erre a versenyre kerül sor. Abban se mertem volna reménykedni, hogy miután a nagybátyám és Hux megalapítják az Első Rend vívóiskolát, idővel ránk hagyják Rey-el, és mi azt átnevezzünk Végső Rendre, és rengeteg tehetséges vívó fordul majd meg nálunk, akiknek hatással leszünk az életére. A lányunk pedig pont ezért kisebbségi komplexusban fog szenvedni, mert kívülállónak fogja érezni magát amiatt, hogy ő állatorvos akar lenni, és életem legmeghatóbb beszédjét mondom majd a diplomaosztója utáni összejövetelen, arról, mennyire büszke vagyok rá, amiért követte a saját útját, és ott briliánsan teljesített. Azt se tudhattam még ezen az Olimpián, hogy egy nap a lányom kiváló példa lesz arra, hogy sohasem szabad félnünk attól, akik vagyunk, még ha ez a személy merőben más is, mint a környezetünkben lévők. Talán ezért sem volt soha baráti körünk Rey-el, mert nem találtuk meg a hangot másokkal, és nem voltunk hajlandóak feladni magunkat másokért. Amúgy sem volt szükségünk plusz emberekre, hiszen nagy családunk volt, de ezen családba az én részemről persze beletartozott a tiszteletbeli húgom, Rose is, akivel végtelenül boldoggá tett minket, hogy a saját lányaink is mennyire egymásra találtak. Lehet, hogy egy burokban éltünk a szeretteimmel, de azon belül kiteljesedtünk, és egymást segítettük, hogy legyőzzük a saját démonjainkat. Amikor a depresszióm újból és újból felszínre tört, mindig volt kire támaszkodnom, legfőképp a feleségemre, akinek pedig a furcsa álmaival kellett egy életen át küzdenie. Viszont mindig, mikor ezen álmokból felébredt, ott voltam mellette, a karjaimban tartottam, és ugyanúgy féltő kincsként vigyáztam rá, mint amikor megismertem. Hasonlóan voltunk ott egymásnak állandó útitársként életünk minden szakaszában a megismerkedésünk után, mint ahogy a régi jó barátunk, a kardunk mint mentsvárunk.


 VÉGE

 

A búcsúposzt ITT találjátok!

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, főleg így a történet végéhez érve.)