Egy éve nélküled - BTS - JinMin fanfiction

Egy éve nélküled

Jimin:

- Jimin! – hallottam a legjobb barátom hangját a hátam mögül, de egyszerűen képtelen voltam megfordulni. Jin sírjának a látványa még egy év elteltével is szürreálisan fájdalmas látvány volt számomra, ami viszont nem engedett a fogságából. – Hallasz? – ért közben mellém.

- Igen – feleltem halkan, továbbra is magam elé meredve.

- Nézz a szemembe! – bár eléggé erőteljes hangon kérte Taehyung, mégis lágyan tette mindezt, ami végül elég volt ahhoz, hogy sikerüljön az íriszeibe fúrnom a tekintetemet.

- Mióta vagy itt? – Megviselt volt, ezt le sem tagadhatta. Az elmúlt egy év számára sem volt leányálom, és mindez miattam. 
    Próbáltam az elején titkolni előtte, mennyire értelmetlennek tartottam az életemet, amióta egyedül maradtam, de őt nem tudtam becsapni. Mint a legjobb barátom, minden egyes rezdülését ismerte az arcomnak, a hanglejtésemből pedig még olykor azt is meg tudta mondani, hány órát aludtam. Már szinte veszélyesen jól ismert: ez volt az egyetlen oka, hogy nem követtem a szerelmemet a halálba. Csak Taehyung volt az, aki képes volt a szakadék szélén tartani, de visszahúznia még neki sem sikerült.

- Egy órája talán – feleltem, majd az órámra pillantva felugrott a szemöldököm.

- És valójában mióta vagy itt? – tette keresztbe a kezét.

- Két és fél órája. Észre sem vettem, hogy elrepült az idő. – Igaz, a hűvös szellő bemászott a kabátom alá és libabőrös lett tőle mindenem, de ez még jól is esett, mert ez is bizonyította számomra, hogy még ha épphogy csak, de éltem.

- Ez az elmúlt egy évedre is igaz. Pedig még én is érzem, hogy már napra pontosan egy év telt el, amióta elveszítettük őt. Az a fránya kocsi! Még mindig hihetetlen felfogni, hogy pont ő volt az, aki a buszbalesetben meghalt. Az egyetlen egy személy, aki belehalt a sérüléseibe. Miért pont ő? És miért ilyen fiatalon? – Annyiszor tettem már fel én is ugyanezeket a kérdéseket, de még csak közelükbe sem jutottam a válaszoknak, és féltem, soha nem is fogok.

- És én miért nem követhetem őt? Miért ragaszkodsz még ahhoz, hogy tovább éljek, mikor látod, hogy nem az a Jimin vagyok, akit megismertél? Én is vele haltam azon a napon. Ezt Te is jól tudod. – Bárhogy suttogtam, olyan él volt a hangomban, amit nem érdemelt meg, de a szerelmem évfordulóján úgy éreztem, ennyi belefért.

- Lehet, hogy így van, Jimin, de Te temetted el magadat, nem Jin téged. Igenis hittem benne, hogy fel fogsz tudni állni a padlóról. Nem azonnal; ez egyértelmű, hisz a vőlegényed volt, de akkor is Te táncos vagy. Annyit olvastam művészetterápiáról: hogyha az ember kitáncolja, kiírja vagy kirajzolja magából a fájdalmat és feszültséget, sokkal kevésbé lesz depressziós. Neked ott a kezedben a gyógyír, Jimin, de nem vagy hajlandó használni. Erről pedig nem én tehetek – hadarta mindezt szomorúan.

- Mert nem akarom. Nem szabad őt elfelejtenem! Ő már csak bennem élhet tovább! Hogy kérheted azt, hogy a táncolással lépjek túl? – kezdtem ideges lenni.

- De hát nem ezt kérem, csak azt, hogy békélj meg a helyzettel. Ráadásul ő is ezt akarná, hogy táncolj, hisz akkor szeretett beléd, mikor először látott egy darabban táncolni. Szerinted, ha odafentről néz, akkor ezt az új, élettelen énedet akarja nézni, aki egy éve egy másodpercet sem táncolt? – ráncolta a homlokát. – Mert szerintem nem, nagyon is nem, Jimin!

- Félek, Tae, hogyha táncolok, akkor tényleg minden elfojtott érzésem felszínre tör, amire még nem vagyok felkészülve – vallottam be. Közben a hajamat borzolta az a csípős szellő, amitől, mi tagadás, már jócskán átfagytam.

- Pedig egyszer túl kell esned rajta, és jobb később, mint soha. Mert ha nem vetted volna észre, csak fuldokolsz ezekben az elfojtott érzésekben és nem találod a kiutat. Pedig Te is tudod, hogy a tánc lesz az. Hiába vetetted bele magadat a munkádba, hisz azt utálod, csak azért vállaltad el, hogy ne kelljen otthagynod a színházat, ami alig fizet Neked. Az, hogy folyton olyan dolgot csinálsz, amit nem szeretsz, még inkább elveszi az életkedvedet. Már semmi élni akarás nincs benned, Barátom – látta be végre azt, amit már egy jó ideje mondogattam neki.

- Akkor engedj el! Hagyd végre, hogy megtegyem, hogy csatlakozzak hozzá! – Ezen a napon először mosolyogtam, arra gondolva, hogy újra egyesülhetek Jinnel.

- Nem! Miatta sem engedhetem ezt meg – rázta a fejét, miközben komolyabban nézett rám, mint valaha.

- Egy idő után Te is belátod majd, hogy ez a jó döntés. Mert vannak, akik tényleg képtelenek egymás nélkül élni. Majd Te is megérted, ha végre megtalálod az igazit. Csak remélem, hogy a ti történetetek ennél sokkal kellemesebb lesz – sóhajtottam egy mélyet, miközben újra Jin sírkövét bámultam. Utáltam azt a világot, amiben egy éve éltem: azt, amelyikben ő halott volt. Mi értelme volt tovább maradnom? A közös történetünk már úgyis véget ért.

„1992-2018” – néztem ezt a két számot, amik túl közeliek voltak egymáshoz; még legalább ötven évnek el kellett volna telnie az első és a második dátum között. Ez annyira nem volt fair, az pedig végképp nem, hogy nekem itt kellett maradnom nélküle.

- Még egy évet adj magadnak! Viszont… – Addig nem folytatta, amíg ismét a szemébe nem néztem. – Igenis, kezdj el újra táncolni! Ha nem is magadért, akkor Jinért! Tudod, milyen feladat lenne neked jó?

- Létezik olyan? – kérdeztem pesszimistán.

- Csinálj a tiszteletére egy minidarabot! Hisz minden vágya az volt, hogy hozz össze magad egy kis előadást. Végre tedd meg érte! Az ő kedvenc dalaira, abban a stílusban, amit a legjobban szeretett Tőled! Tedd meg Jinért, Jimin! És persze magadért is.

Szavaira halovány mosollyal reagáltam, mert most először éreztem azt, hogy tényleg jó ötletet mondott. Ez egy olyan cél volt, amit kitűzve magam elé, talán tényleg el tudtam indulni azon az úton, ami a megbékéléshez vezetett. Talán egy év múlva már nem akartam véget vetni az életemnek.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)