Kellemetlenből kellemes (novella)

(Szeretném felhívni a figyelmét annak, aki idetéved, hogy ez egy 2012-es írásom, amikor még nagyon kezdő voltam, így semmiképp sem a kiforrottabb stílusomat és nyelvezetemet reprezentálja ez a szösszenet.)

Kellemetlenből kellemes

Andreának hívnak, és tizenhét éves vagyok. Nyolc éves korom óta a tánc a mindenem, amit édesanyám hatására kezdtem el csinálni, aki húsz éven át páros táncolt, és ötször országos bajnok lett, sőt, egyszer európa bajnoki harmadik helyezett is. Én mindig felnéztem rám, és még pici ovisként eldöntöttem, hogy ugyanolyan jó táncos leszek, mint ő.

Három éven át páros táncoltam, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én világom. De nagyon szerettem volna tovább táncolni, és a tehetségemet sem lehetett véka alá rejteni. Nagyon megtetszett később a hip-hop, de anyának nem igazán mertem erről beszélni, mígnem meglátta, amint ilyen videókat nézegetek a tv-ben. Akkor leült mellém és azt mondta, a tánc fantasztikus dolog, és nem akarja, hogy kimaradjak ebből az élményből, hiszen annyi féle stílus van, és nekem csak meg kell találnom a leginkább hozzám illőt. Két év alatt azonban kiderült, hogy nem is a hip-hop, ami igazán én lennék, anya pedig előállt azzal az ötlettel, hogy menjek el egy balett órára. Gondolhatjátok, milyen nagy változás volt ez hirtelen. De a törékeny, nagyon vékony alkatomhoz ez illet a legjobban. A tanáraimat azonnal lenyűgöztem a hosszú, szőkésbarna hajammal és a nagy kék szememmel, éppen ezért néhányan nagyon irigykedtek rám emiatt. De mégis akadt mindig egy-két barátom. A balettot pedig úgy megszerettem, ahogy nem is hittem volna. Mái napig imádom az eleganciáját és a hatalmas erejét.

Mikor kijártam az általános iskolát, jelentkeztem az ország legjobb táncos középiskolájába, ahol könnyen meggyőztem a felvételi bizottságot. Azt mondták, az alkatomat a legtöbb táncos megirigyelné, és hogy lenyűgöző, hogy már ennyi idősen ilyen jól mozgok három teljesen különböző stílusban. Vissza is hívtak a következő fordulóra, és végül fel is vettek. Mivel a kortárs és modern tánc is megtetszett már korábban, és mert újabb stílusokat akartam megismerni, ezért erre a szakra jelentkeztem. Mellette voltak még balett és más egyéb óráink, de én így is eljártam minden szombaton a régi balett stúdiómba, de annyit kellett gyakorolnom és tanulnom, hogy csak félévig tudtam az időbeosztásomba beleszorítani.

Három év alatt sok barátnőt szereztem magamnak, de csak három lány volt, akikről tudtam, hogy tényleg nem féltékenyek a külsőm és a tehetségem miatt. Néha jobban örültek a sikereimnek, mint én magam. Már egy idő után nagyon zavart, hogy minden táncban én állok elől középen, és mindig én kapom a legtöbb szólót és duettet. Ez volt a sorsom, míg másnak az, hogy hátulról erősítsék a csapatot. De én nagyon sajnáltam ezeket az embereket, akikről tudtam, hogy szintén tehetségesek és szorgalmasak, csak esetleg nem olyan szépek, csinosak, vagy átütőek. Számtalanszor próbáltam beszélni az aktuális koreográfusokkal, de sohasem értem el sikert. Azt mondták, én vagyok az ő „titkos fegyverük”. Pedig én nem akartam az lenni, csak egy egyszerű lánynak éreztem magam, aki imád táncolni, és nem érdekli, hogy elöl vagy hátul áll.

 Minden év novemberében a legtehetségesebb végzősök elmehettek egy napra a sulinkhoz tartozó főiskolába. Persze engem mindenképp szerettek volna az odautazók között látni. Rajtam kívül még négyen jöttek, két lány és két fiú. Egyikükkel sem voltam igazán jóban, némelyikkel meg egy szót sem váltottam. Az egyik fiúval. Andrew-val azonban volt egyszer egy duettem, és akkor sikerült kicsit jobban összeismerkednünk. Ez a tánc nagyon nehéz elemekkel volt tele, és néha olyan magasra kellett rendkívül bonyolult pozíciókban emelnie, hogy bárki karjában féltem volna, de az övében nem. Tudtam, hogy megtart, és ez nálam nagy szó volt.

Az utolsó pillanatban lebetegedett az egyik kísérő tanárunk, így anya ugrott be helyette, mint a nagy táncos, akit  érdekel, a tehetséges lánya hol fogja folytatni a tanulmányait.

- Előre szólok, nem kell izgulnod, nem tervezem, hogy melléd ülök a buszon. Én is voltam egykor a te helyedben. Anya minden versenyemre és fellépésemre eljött, és szerencsére sohasem akaszkodott rám, amiért mindig nagyon hálás voltam neki. Ezért megfogadtam,  ha én is ilyen helyzetbe kerülök a saját gyerekemmel, akkor majd az ő példáját fogom követni - hadarta édesanyám.

- Te és nagyi nagyon sok mindenben hasonlítotok, és szerencsére a jó tulajdonságaitok egyeznek – állapítottam meg.

- Ezt már sokan mondták, de a te szádból hallani mindenkijénél többet jelent nekem. – És a jobb kezét levéve a kormányról az enyémre tette egy pillanatra. – Bár a nagymamádnak semmi tehetsége nem volt a tánchoz, de az én adottságaimat mindig is becsülte. Segített abban, hogy ki tudjak bontakozni, és a legjobb tanároktól tanuljak. És mindig láttam rajta, hogy mennyire büszke rám. A győzelmeimnek nem csak magam miatt örültem, hanem miatta is, hisz egy álma vált valóra azzal, hogy én sikeres lettem. Az én egyik álmom is teljesülne, ha az ország legjobbjaitól tanulhatnál. De csakis akkor okozz ez nekem örömet, ha teljesen biztos vagyok benne, hogy neked is ez az álmod. Mert ha nem, és én ennek ellenére rákényszerítenélek, abba beleőrülnék – lábadt könnybe a szeme.

- Anya! – Most én érintettem meg az ő kezét. – Nagyos sokat jelent nekem, hogy mindig számíthatok rád, és tudom, hogy semmit sem erőltetnél rám. Azaz igazság, hogy még nem tudom, mit is szeretnék a jövőben. Mármint abban biztos vagyok, hogy a tánccal szeretnék ezután is foglalkozni, de nem biztos, hogy itt. De a mai nap után biztosan okosabb leszek.

- Szerintem is. Közben meg is érkeztünk. – Kanyarodtunk be a parkolóba, ahol már szinte minden táncos és tanár ott volt.

- Andrea! – jött oda hozzánk Alfred tanár úr. – Miss Miller! – mosolygott anyára.

- Ugye nem ránk vártak? – kérdeztem.

- Csak egy kicsit – felelte a férfi.

- Bocsánat – nézett rám bűnbánóan anya. – Az én hibám. Túl sokáig készülődtem.

- Semmi baj, hölgyem! – legyintett a tanárom, aki mindig is odáig volt anyáért. Még az is eszembe jutott, hogy akár össze is jöhetnének, hisz apával már tíz éve, hogy elváltak, és neki azóta lett új felesége és két kislánya, akikkel évente mindössze kétszer találkoztam. Most már itt volt az ideje anya boldogságának is.

– Szerintem keressenek helyet maguknak! – javasolta Alfred tanár úr.

És el is indultunk a buszhoz, ami jócskán tele volt. Csak két hely volt még szabad, egy Alfred tanár úr, és egy Andrew mellett.

- Hát, úgy látom, egymás mellett fogunk utazni – mondta anya a tanáromnak.

- Tényleg úgy néz ki, de remélem, ez önt nem zavarja – félve nézett rá.

- Dehogyis! – És már le is kezdett pakolni. 
Én pedig elindultam a busz közepébe, de olyan lassan, amennyire feltűnés nélkül tudtam. Azon agyaltam közben, hogyan szólítsam meg Andrewt, hisz azt nem kérdezhettem meg, hogy „Szabad-e ez a hely?”, mivel máshova nem tudtam volna ülni. Szerencsémre ő hamarabb szólalt meg.

- Szia, Andrea! – kezdte azzal az elbűvölő mosolyával. – Gondolom feltűnt, hogy már csak ez az egy szabad hely van.

- Igen – csak ennyi jött ki a számon.

- De ugye nem vagy csalódott, hisz egyikünknek sem jöttek a barátai, ezért gondoltam akár jobban is megismerhetnénk egymást?

- Ööö.. Persze, benne vagyok. – Bár zavarban voltam, de azért örömmel ültem le mellé. 
Jobban belegondolva, a buszon lévők közül tényleg senkivel sem voltam beszélő viszonyba, de Andrewt kedvesnek tartottam. Habár eddig mindig csak a táncról beszélgettünk, de már az alapján is nagyon szimpatikus volt.

Az út során nagyon sok mindent kitárgyaltunk. Kiderült, hogy mindkettőnknek a kedvenc énekese Kelly Clarkson, de emellett imádjuk a filmzenéket, főként, ha rájuk táncolunk. Nekem a Step up 2, míg neki az első rész a kedvenc filmje. A kortárs és a balett táncstílusok a kedvenceink, és ezekben is vagyunk a legügyesebbek.

- Ez azért eléggé fura – jegyeztem meg.

- De mi? Az, hogy ennyire egyforma az ízlésünk zene, film és tánc terén is – kérdezte.

- Igen. Vagy szerinted nem? – néztem rá kérdően.

- Szerintem mindenkinek van egy lelki társa, és vannak olyan szerencsés emberek, akik megtalálják őket. – Ettől elpirultam és akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, de megszólalni nem tudtam. Hogy mondhatta ezt, ráadásul ilyen könnyedséggel?

- Megérkeztünk – hallottam az egyik tanárnőt.

- Váó! – maradt tátva a szám, miután kiszálltunk a buszból. – Ez gyönyörű.

- És inspiráló – nézett Andrew is felfelé a hatalmas és egyben gyönyörű épületre. – Nem lehet rossz érzés itt tanulni és táncolni nap mint nap.

- Az biztos.

Majd bementünk az előcsarnokba, ahol két férfi és egy nő fogadott minket. Mindhárman tanárok voltak. Az egyik férfi kortárs, a másik balett, a nő pedig jazz oktató. Elmondták, mennyire fontosnak tartják, hogy a középiskolájuk legjobbjai részt vehetnek minden évben egy ilyen betekintő napon. Végig sorolták, milyen órákra fogunk bemenni. Végül egyesével odajöttek bemutatkozni hozzánk. A nő nagyon hűvös volt, csak kezet nyújtott. A kortárs, férfi tanár, még egy mosollyal is jutalmazott minket. A balettos férfi, azonban megcsókolta a kezemet, és bele is szagolt a hajamba, majd eléggé érdekes fejet vágott, amitől azonnal gyomorgörcsöm lett.

A kortárs óra egyszerűen remek volt. Annyira inspirálóak voltak a táncosok, és olyan érzést keltettek bennem, mintha már nem is lenne hova fejlődniük. A táncolásuk maga volt a tökély. A modern táncosok sem okoztak csalódást, és már nagyon vártam, hogy elérkezzünk a balettosokhoz. 
Anya állandóan engem figyelt, hogy mi mennyire tetszenek a bemutatók. Én végig Andrew-val mentem hátul, ő pedig elől Al tanár úrral.

Hirtelen mögöttem termett a kissé ijesztő, középkorú balett tanár.

- Remélem, elnyerik a tetszésedet a táncosok... – Közben a derekamra tette a kezét és magához húzott. – És, hogy én is. – Ettől teljesen bepánikoltam, és olyan gyorsan kezdett verni a szívem, hogy azt hittem, elájulok. – Hisz én csináltam a koreográfiát – nevetett.

A táncosok tényleg csodások voltak, főleg ilyen közelről, de egyszerűen nem tudtam rájuk koncentrálni, mivel végig a csípőmet fogva állt mellettem a tanár. Anya láttam, hogy nyújtóztatta a nyakát, de nem látott, mivel annyian álltak előttem. És egyszer csak azt vettem észre, hogy a derekamon lévő kéz lejjebb csúszik a fenekemre, amit elkezdett simogatni.

- Esetleg megmutathatnám a szomszéd próbatermet - mutatott jobbra, és akkor jó erősen bele is markolt a hátsómba.

- ÉÉÉn… – Úgy bepánikoltam, hogy se beszélni, se mozdulni nem tudtam. A végén már azt vettem észre, hogy a többiek kifelé tartanak, míg engem az ellenkező irányba vezetnek.

- Tudod, én segíthetek abban, hogy bekerülj ide, és ehhez nem kell sok mindent csinálnod. – A másik keze már a mellemen volt, amikor valaki elrántotta tőlem. Megfordultam és Andrewt láttam, aki behúzott egy nagyot a férfinak.

- Maga undorító féreg! – fakadt ki belőle. A másik pedig neki esett egy széknek, majd le a földre. Andrew már ment volna utána, amikor megragadtam a kezét.

- Ne! – mondtam, ő pedig odajött hozzám és átölelt. Az előbbi borzalmas, kellemetlen érzést, ekkor egy igazán kellemes váltotta fel. Korábban nem is hittem volna, hogy vannak ennyire erős érzések, erre most, pár perc lefolyása alatt, mindkettőt átéltem. – Ne engedj el! – kértem miközben könnyek öntötték el az arcomat.

- Soha többé nem foglak – mondta őszintén.

Utána visszajött mindenki a terembe, és Andrew elmesélte,  mi történt.

- Borzalmas anya vagyok, igaz? Csak úgy lehagytalak… – Láttam anyun, hogy nagyon mérges magára.

- Dehogyis! Pont, hogy egy kis teret akartál hagyni nekem, ami dicséretes – nyugtattam meg.

- Igen, mivel láttam, hogyan néztetek egymásra azzal a fiúval. És szerencsére ő nem tévesztett szem elől.

- Talán így kellett történnie, hogy ez jobban összehozzon minket – suttogtam magamnak.

A hazafele utat végig beszélgettük, és már szinte nyoma sem volt a hangulatunkon annak a borzalmas dolognak. De Andrewt attól még nagyon zavarta, hogy ilyen helyzetbe hozott az a perverz alak. Én viszont csak arra a kellemes érzésre tudtam gondolni, amit akkor éreztem először, és azóta szinte mindennap, amikor vele voltam.

- Itt van! – mondtam a tanév végén, amikor megkaptam a tánc sulitól a felvételim eredményét.

- És mire vársz még!? Nyisd már ki! – kapkodott Andrew.

- Meg akartalak várni, amíg ideérsz. – Mivel azonnal hívtam, ahogy megérkezett a levél.

- Ez jól esik. – Simogatta meg a karomat.

- De most már itt az igazság ideje. – Már bontottam is felfele.

Tátva maradt a szám.
Újra el kellett olvasnom, hogy tényleg higgyek a szememnek.

- Mi áll benne? Mond már! – nagyon izgatott volt.

- Felvettek! El sem hiszem… Felvettek! – Sírtam el magam örömömben.

- Látod, megcsináltad! – És az ölébe vett, majd forogni kezdett velem. – Annyira büszke vagyok rád!

Két nap múlva az ő levele is megjött, és kiderült, hogy együtt kezdhetjük a főiskolát, ahol az új balett tanárt is mindenki csak dicsérte. És, ami számomra a legfontosabb volt, hogy egy nőről volt szó.

Anya pedig összeházasodott Al tanár úrral, és most épp azt tervezik, hogy örökbe fogadjanak egy kisfiút, akit már előre tudtam, hogy imádni fogok...

Vége.

Majomka versenyén második helyezést értem el ezzel a novellával:

 

A verseny készítőinek a véleménye:

Majomka:

Helyesírás: Hm... Nem igazán találtam, neked ezzel nincs bajod. 10 pont.

Tartalom: Tetszett az alapsztori és önmagában a történés is. Az általad választott kép pedig tökéletesen passzol a novellában lezajló eseményekhez. 9,5 pont.

Kreativitás: Jujj... Azt hiszem ezt a „pontot” sem kell igazán boncolgatni, nekem nagyon tetszett a novellád. 10 pont.

Fogalmazás: Ezzel sem igazán volt bajom, szépen fogalmazol. Megkapod a 10 pontot.

Beus véleménye.:

Nagyon tetszett, csak egyetlen bajom volt az elején E/1-ben indult, de a párbeszédes résznél átment E/3-ba.

Helyesírás: 10/10, Tartalom: 10/9, Kreativitás: 10/10, Fogalmazás: 10/10

Az olvasók szavazata.: 10

Összesen.: 10+9,25+10+10+10 = 49,25 pont

Szép munka! Gratulálok!