Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 3. fejezet

  Főcím

 A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

Jinyoung hazudott volna, ha azt állítja, hogy nem volt csalódott, amiért azon az estén nem jött újabb e-mail a titokzatos évfolyamtársától. Kicsit háborgott is magában, hogy ő némi emésztgetés után azonnal vette a fáradtságot, hogy írjon neki, erre pont az, aki megkereste, nem volt hajlandó aznap többet foglalkozni vele. Végül azzal a megállapítással feküdt le aludni, hogy jobb is volt, ha az illető nem telepedett rá és nem kezdte el konkrétan zaklatni az e-mailjeivel. De ez még csak az első e-mailváltásuk volt, amiből még nem mert semmilyen messzemenő következtetést levonni. Amúgy is úgy akart nekiállni a dolognak, hogy nem volt semmilyen elvárása a levelezésükkel szemben, hátha így nem csalódott. Másnap reggel azonban vad izgalommal ült fel az ágyában és nyitotta meg az e-mail-fiókját, amint megkapta az értesítést az alig pár perce beérkezett leveléről, ami kárpótolta a várakozásáért.

 Kedves (örülök, hogy zavarba tudtalak hozni) Jinyoung!

 Tudom, nem a legkönnyebb dolgot kérem Tőled, amikor azt írom, hogy próbáld meg elhinni, hogy ez nem vicc vagy tőrbecsalás. Már csak azért sem, mert én is tudnék hosszasan mesélni arról, milyen atrocitások értek amiatt, hogy meleg vagyok. Ezért sem vallottam be eddig még senkinek sem az egyetemen a másságomat. (Istenem, de utálom ezt a másság szót…)
    Teljesen megelégedek ezzel a válaszoddal is. Viszont fájt olvasnom azt, hogy nem érdekelnek a valódi románcok, és inkább a kitalált szerelmi történetekért vagy odáig. Mármint, ne érts félre, én is imádom őket, de valahol a szívem mélyén mindig arra vágytam egy-egy jobb szerelmes sztori elolvasása után, hogy valami hasonlót tapasztalhassak én is.
    Az pedig túl szépnek is hangzik, hogy esélyt adsz ennek a levelezésnek. Ennél többet nem kérhetnék most Tőled. Nem is tudnék, hiszen még – mint már írtam – nem vagyok felkészülve a nyilvános coming outomra. Meg, hogy őszinte legyek, attól is félek, hogy ha rájössz, ki vagyok, kiábrándulsz belőlem. Önző módon abban bízom, hogy megkedvelsz az e-mailjeim által, és utána már az sem fog annyira zavarni, ha a külsőm teljesen visszataszító számodra.

 A Te vad eufóriában fürdő rajongód

Jinyoung nem tudta, mit kellett volna minderre válaszolnia, és nem is akart máris – felborítva a reggeli rutinját –, kapkodva írni az ő „eufóriában fürdő rajongójának”. Álmos fejjel nem is lett volna képes a megfelelő szavak megtalálására, így nem próbálkozott szókeresőt játszani a kába elméjében, helyette eltette a telefonját és készülődött. A buszon azonban jó párszor frissítette az e-mail-fiókját. Valami elindult benne. Ez az érzés pedig tagadhatatlanul tetszett Jinyoungnak: a tudat, hogy valaki rajongott érte. Az pedig, hogy úgy ismerhette meg ezt az illetőt, hogy csak a szavai voltak ott előtte, túlságosan neki valónak hatott.
    Szavak… Ezek voltak azok a dolgok, amik a leginkább el tudták varázsolni. Még az is megfordult a fejében, hogy ez az, amire mindig is vágyott: egy leírt szerelem. Valószínűleg túlságosan korai volt ilyesmin elmélkednie. Meg is lepte saját magát mindezzel, hiszen – mint azt Jacksonnak is megírta – ő nem igazán hitt a valódi románcokban, viszont ez volt a dolog kulcsa. Itt volt az a köztes út, ami eddig sohasem fordult meg a fejében: szimplán szavakkal megismerni egy ember lelkét és természetét. Igaz, ez nem volt kétoldalú dolog, hiszen az idegen jól tudta, ki volt Jinyoung, és már biztosan jó ideje figyelgethette, ha szó szerint a rajongójának tartotta magát.
    Tapasztalat híján, csak a könyveire és a környezetében lévőkre támaszkodva, úgy gondolta, hogy a szerelem, ahogy (legalább egy kicsit) megölte az embereket, úgy ez volt az is, amely életben tartotta őket – persze a szeretet egyéb formáival együtt. Ő próbált szerelem nélkül is a lehető legteljesebb életet élni, de ez nem mindig ment neki jól. Ezért is volt valamennyi történetében szerelmi szál, hogy legalább a képzeletében megélhesse a romantikus vágyait, ha már a valóságban meg volt rekedve. Ekkor viszont, ahogy megérkezett az életébe a titkos hódolója, már nem akart foglalkozni a múlttal. Amondó volt – még ha talán elhamarkodott is volt a nézőpontváltása –, hogy innentől kezdve igyekezett úgy felfogni a kialakult helyzetet, hogy az életében nemcsak a tanulmányait és a barátait tekintve, hanem szerelmi szempontból is új rész indult. Neki pedig követnie kellett a félig ismeretlen fiút, aki nem tudta, vajon meddig akarta őt a sötétben tartani. Bár ez is inkább izgatottsággal töltötte el, mintsem félelemmel. Eddig mindenki a földön tartotta – és ő is magát –, itt volt az ideje, hogy valaki felrázza, akár hosszabb, akár rövidebb időre. Ha pedig zuhanniuk kellett, azt úgyis együtt tették volna. Már persze, ha ez az egész nem volt egy átverés. Mert azért ott motoszkált benne a gondolat, hogy egy vén szatír adta ki magát az évfolyamtársának, vagy pedig tényleg az évfolyamelsősége miatt akarták megszégyeníteni páran a társai közül. Az utóbbit azonban kevésbé tartotta esélyesnek, mert jó emberismerő lévén, akinek ráadásul a megérzései is rendre helyesek voltak, nem tudott volna senkiből sem kinézni ilyesmit.
    Park Jinyoungról sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy túlságosan negatív fényben látta volna magát, ahogy azt sem, hogy elfogult lett volna önmagával. Azon kivételes emberek egyike volt, aki egyaránt kellően tisztában volt a saját pozitív és negatív tulajdonságaival. Tudta, hogy mik tették őt szerethetővé mások szemében, és mik voltak azok, amik taszítónak hathattak. Persze, mindenki másként ítélt meg egy embert, így teljesen általános következtetéseket nem vonhatott le, de attól még tökélyre fejlesztette azt a képességét, miként tekintett saját magára úgy, mintha egy külsős nézett volna rá – szó szerint és átvitt értelemben is. Épp ezért sohasem próbált álszent lenni, amikor a külsejét dicsérték, viszont az sem lepte meg, amikor a nagyobbnak mondható füléért ugratták. Gyakran felfedezhető emberi tulajdonságként könyvelte el azt, hogy képesek voltunk a sok pozitívum között is megtalálni a negatívumot. Jinyoung azonban kifejezetten szerette magán a fülét. Pont azért, mert az nem vonzotta pozitívan a tekinteteket, és ő két éve megtanulta, hogy amennyire ajándék volt az, ha valaki szép külsővel rendelkezett, annyira átok is. Mert az emberek magukévá akarták tenni azt, ami szép volt, legyen szó javakról vagy éppen személyekről. Jinyoung tinédzserként sajnos egy olyan férfi érdeklődését keltette fel az éteri külsejével, aki nem fogadott el nemleges választ, és még ha nem is tette szó szerint a magáévá, hosszú percekig birtokolta a testét, hogy olyan örömökben részesítse a hollóhajút, amelyekben ő nem akart részesülni – legalábbis nem tőle és nem tizenhat évesen. Egyes dolgokra meg kellett érnünk és meg kellett találnunk azt a személyt, akivel át akartuk élni azokat. Jinyoung tizenhat évesen egyértelműen nem volt felkészülve az első orális kielégítésére, főleg nem egy manipulatív szörnyeteggel, és félt, hogy egy életre megundorodott a nemi élet ezen formájától.  

- Mi történt? – kérdezte Markot, amikor a fiú nem jelent meg az egyetemen a szokásos helyen és időben.
    - Bocsi, srácok – nézett felválta Jinyoungra és Youngjae-ra –, még gyorsan meg kellett írnom reggel egy e-mailt. Eléggé fontos volt, és nem akartam, hogy akárcsak egy elütés is legyen benne.
    A Park fiú ekkor ledöbbenve állt, és majdhogynem el is nyílt a szája, ahogy emésztgette a barátja szavait. Ez túlságosan egybecsengett azzal, hogy a titkos idegentől reggel jött e-mail-je, és hogy az illető saját elmondása szerint különösen ügyelt rá, hogy ne nagyon legyenek helyesírási hibák a leveleiben. Épp ezért kénytelen volt rákérdezni.
    - Milyen e-mailt?
    - Ó, nem lényeges! – legyintett Mark a kezével. – Inkább menjünk be, mert még elkésünk – invitálta a barátait ahhoz a teremhez, ahol az aznapi első órájuk volt.
    Jinyoung gondolatai azonban ezután is a rejtély megoldásán kattogtak. Viszont rendre odajutott, hogy biztos, nem Mark volt Anonymus, hiszen felismerte volna a barátja írásstílusát, és Mark nem pont úgy fogalmazott, ahogy a levelek írója. Jó pár esszéjét olvasta, így ezt egyértelműen ki merte jelenteni saját magában. Bár ezt könnyen lehetett volna azzal magyarázni, hogy direkt csapta be őt. Mindazonáltal Mark az elmúlt két hónapban semmilyen jelét nem adta annak, hogy szimpla barátságon kívül bármi mást szeretne Jinyoungtól, aki nem is akarta volna, hogy ez megváltozzon. Mark jóképű volt, és azonnal megtalálták a közös hangot, valamint ösztönzőleg hatott Jinyoung számára. Egy olyan legjobb barátra lelt a személyében, akiről előtte nem is mert volna álmodni. Túlságosan megszokta, hogy nála butábbak szintjére kellett lesüllyednie, csakhogy ne legyen egyedül. Végre egyenlő partnert talált benne és Youngjae-ban, épp ezért önző módon nem akarta, hogy az egyik legjobb barátja legyen a titkos hódolója. Markkal szerette volna a már meglévő formában tovább ápolni a kapcsolatukat, és mellette egy új személynek teret adni az életében. Ezért is várta annyira, hogy hazaérve megírja azt a bizonyos e-mailt.

 Kedves (vad eufóriában fürdő) rajongóm!

 Szörnyen sajnálom, amiért bántalmazás ért a nemi identitásod miatt. Sajnos én is tudnék mesélni arról, milyen egy olyan sebet viselni magamon, amit más gonoszságából fakadóan szereztem. De nem hagyhatjuk, hogy ezek a sebek miatt elzárkózzunk a világtól. Én is pont azért adok neked esélyt, hogy magamnak is bizonyítsam: egy múltbeli sérelem miatt nem mondok le valami új, kialakulóban lévő dologról. Egyébként én is utálom a „másság” szót, már csak azért is, mert botorság, hiszen nincs két egyforma ember.
    Ne érts félre: én is vágyom valahol mélyen arra, hogy átélhessek egy nagy románcot, csak attól félek, ez képtelenség. Kár, hogy nem mi írjuk a saját történetünket. Persze, bizonyos fokig igen, de mégsem tudom előre megírni az adott napomat, amit egyszerre utálok és imádok. Hiszen végső soron mi lenne abban az izgalmas, ha teljes kontrollunk lenne az életünk felett? Ezt a vágyamat meghagyom a történeteim írásához… Igen, már el is szóltam egy fontos dolgot magamról: imádok írni. Viszont rettegek, hogy sohasem leszek képes arra, hogy akárcsak a kisujjáig is felérjek a kedvenc íróimnak.
    Persze, megértem, sőt kifejezetten díjazom, hogy így tényleg nem befolyásol engem a külsőd a megítélésednél. Azt viszont kicsit bánom, hogy ez fordítva nincs így. Örültem volna, ha én is szó szerint egy fehér lap vagyok előtted, amin csak a szavaim jelennek meg feketén. De legalább én ezekből a szavakból kirajzolhatom a személyiségedet. Tudod, mint a képverseknél, amikor úgy írnak meg egy-egy verset a költők, hogy közben egy képet ábrázolnak a szavak vizuális elrendezésével. Hidd el, ha tetszeni fog az a kép, ami megjelenik előttem, tőlem bárki lehetsz. Bár ha tényleg az évfolyamtársam vagy, akkor nagy baj nem lehet. Végül is, egy csúnya fiú sincs közöttetek. Igaz, van, akin jobban megakad a szemem, de ez tényleg csak a szemem örömére van; a lelkemet hidegen hagyja egy formás fenék, egy kedves mosoly és egy kidolgozott test. 

Jinyoung, aki megijedt, hogy hirtelen túl sok mindent árult el magáról                                                                                                                      

Jinyoung mindig akkor érezte a legéletteltelibbnek magát, amikor írt, és ez ekkor sem volt másként. A történeteibe mindig belecsempészett egy kicsit magából: a személyiségéből, az érdeklődési köréből, a mindennapjai eseményeiből és az őt körülvevő emberekből. Ekkor pedig a teljes valóját fedhette fel valaki előtt, és ezt imádta. Az e-mailek teret adtak számára, hogy legyen ideje nyugodtan átgondolni, mit és hogyan tálaljon. Máris odáig volt ezért a játékért, ahol mindig oda-vissza dobálták a labdát, és az a várakozás, amíg visszajött a játékszer egy levél formájában, izgalmasabbnak ígérkezett, mint amikor ő írta le a saját dolgait – pedig az is mámorító volt.
    Eljött az idő, hogy a maga köré húzott falát együtt húzzák szét Anonymussal. Eddig mindig a plafonját bámulta, ha éppen ihletet keresett írás közben, azonban már nem tűnt elégnek a szobája. Végtére is, a plafon és az ég szomszédok voltak egymással, még ha igen távoliak is. Ő most már az eget célozta meg, ameddig a szeme ellátott. Bár a nevüket nem tudta volna felírni, még a plafonjára sem, nemhogy az égboltra, hiszen nem tudta a másik kilétét. Amitől még zavarbaejtőbb volt számára, hogy mindössze pár szavába került az e-mail-társának, és ő belement, hogy elvesszenek együtt az ismeretlenben. Jinyoung úgy érezte, mintha a világ összement volna kicsit. Vagy csak ő lett a másikkal együtt nagyobb? Nem tudhatta, meddig fog ez a levelezés tartani, vagy hogy egyáltalán vezet-e valahova, de ekkor nem is akart ezzel törődni, csak ki akarta élvezni a kezdeti izgalmat. Ő a sorozatoknál is mindig az első évadokat szerette a legjobban: a későbbi cselekmények megalapozását. Ők pedig még csak a pilot résznél tartottak, melyben a főcím is alig ment le.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)