16. fejezet

Tizenhatodik fejezet ~ Felrobbanok

(Részlet) 

(Gergő)

– Szépen, lassan mondj el mindent, amit tudnom kell!

- Hú, hát hol is kezdjem?

- Volt rá több órád, hogy kiagyald, mit fogsz mondani – jegyezte meg.

De Eszter nem szólalt meg, mert attól félt, hogy elsírja magát.

– Valahogy foglald már össze, hogy mi történt! Úgy nézel ki, mint akivel valamilyen szörnyű dolog történt.

De továbbra sem szólalt meg.

 – Úristen, teljesen megrémisztesz! – odament átölelni Esztit, aki elkezdett zokogni.

- Sajnálom… annyira sajnálom! – mondta végül. – Hogy lehettem ennyire önző, pont veled?

- De mi történt? Kérlek, mondj már valami konkrétat! – nézett kitartóan Eszterre a megnyugtató zöld szemeivel.

Esztinek rögtön eszébe jutott az a kellemes érzés, amit régen ez a szempár váltott ki belőle. Végül bólintott egyet.

– Hozok neked egy pohár vizet, addig ülj le a fotelbe! – Egy perc se kellett, és Gergő már megint a nappaliban volt.

- Köszönöm – és belekortyolt. – Most már tényleg elkezdem – sóhajtott még egy nagyot előtte. – Szóval, még azelőtt kezdődött minden, hogy Dani elment volna. Egyszerűen egyre furcsább érzések fogtak el. Mintha egy űr tátongott volna a mellkasomban, amit próbáltam elfojtani, de ezzel csak rontottam a helyzeten. Viszont tudtam, hogy mennyire megtört az, hogy Dani elköltözött, ezért nem akartalak én is elhagyni, így találtam ki a betegséget. Majd továbbra is csak húztam az időt. Addig nem akartam bármit is mesélni erről, amíg nem látok mindent tisztán.

- Jaj, Eszter! – ennyit reagált Gergő, miközben elkezdte rázni a fejét.

- Majd találkoztam valakivel Anna szülinapi buliján. Egy fiúval. Nagyon kedves és aranyos volt. – Közben végig a földet nézte, mert nem bírta Gergő pillantását, amiből áradt a szomorúság és a csalódottság. – Ő Anna tesójának, Tominak a legjobb barátja. És Anna és Tomi is látták, hogy a bulin mennyire jól éreztük magunkat egymással, ezért meghívtak egy közös kirándulásra mindkettőnket. Lakókocsival mentük, és útközben nagyon sokat beszélgettem vele. Ő igazán rendes fiú, és tetszik is – a hangja halk és elhaló volt.

- Beleszerettél – mondta végül Gergő mélabús arccal.

- Igen, és nagyon-nagyon sajnálom – most már ránézett.

- Tudom.

- Tudod? – lepődött meg a válaszon.

- Igen, hisz ismerlek. Tudom, mikor mondasz igazat és, mikor nem.

- Akkor azt is tudod, hogy mennyire szerettelek, és egy ilyen mély dolgot, nem tud az ember kitörölni a szívéből. Én legalábbis biztosan nem – s ezt tényleg így érezte Eszter.

- Ezt is tudom. – És továbbra is ugyanazzal az arckifejezéssel meredt Esztire Gergő.

- Te voltál az első szerelmem, és tudtam, hogy szinte sohasem azzal éli le az ember az életét. – Újra könnyekkel telt meg a lány szeme. - De mégis az első nagy szerelem igazán fontos, ezért én mindig is azt akartam, hogy minél tovább tartson. – Most már zokogott. – És te annyira jó ember vagy, de-e té-ényleg. – Egy pillanatra elhallgatott, hogy összeszedje magát, majd amikor már nem remegett a sírástól, tovább folytatta. - Nem a jóképű arcodba, vagy a szép zöld szemeidbe szerettem bele, hanem abba, aki mindezek mögött lakozik.