2026-os one shot íróverseny

Itt a 2026 őszi one shot íróversenyemre beérkezett történeteket olvashatjátok. Mindenkit biztatnék (akár versenyző, akár nem), hogy nyugodtan véleményezze a beérkezett munkákat, akár építőkritikákkal is elláthatja őket (amíg kulturált hangnemben teszi). Hisz ennek az egésznek az lenne a lényege, hogy az írók szembesüljenek azzal, hogyan hat mások szemében az, amit alkottak. Én is tapasztalom, milyen kiszámíthatatlan tud lenni, hogy mikor, mire és mennyi hozzászólást kap az ember, akik pedig elküldték nekem az írásaikat, vállalták, hogy szívesen fogadják a kommentárokat. Úgyhogy olvasgassatok, és ha úgy érzitek, osszátok is meg velünk a véleményeteket, továbbá október 1. és október 15-e között kommentben mindenki szavazhat egyszer arra a történetre, ami a legjobban tetszett neki. A versenyzők nyugodtan mozgósítsák az olvasóikat. Aki a legtöbb szavazatot kapja, közönségdíjas lesz. Október második felében pedig megosztom az összes történetről a véleményemet és egyúttal a verseny eredményét is kihirdetem. 

 

      Irissun írása:

A különös utazók
      Sunsun fanfiction

Az emberiség igazságtalanul bánik a galambokkal. Egykor még az ember egyik leghűségesebb társaként hivatkoztak rájuk, akik a kommunikációt segítették, és akik nélkül az emberi kapcsolatok sosem tudtak volna igazán kiteljesedni. Példának okáért egy fiatal szerelmespár sóvárságára adtak ideiglenes gyógyulást azzal, hogy eljuttatták leveleiket a város egyik végéből a másikba, mikor azok képtelenek voltak találkozni. Híradás, titkok közvetítése és információáramlás. Az első összeköttető cső a szavak kimondhatatlan, visszatartott viharában. Sunoo a gyeongseongi vasútállomás egyik padján üldögélt, és tűnődött a galambok évszázados történelmén, hiszen egészen azonosulni tudott a helyzetükkel. 1933 különös évnek bizonyult, mert a város kettéosztottsága szinte lehetetlenné tette, hogy az emberek kapcsolódjanak, különösen az eltérő világnézetükből adódóan. Honmachi délen még mindig a japán gyarmatosítók ködjében létezett, míg északon sajátjai a poros utcák szegényes részein húzódtak meg. Sunoo az utóbbi években ennek a kettősségnek a középútját képviselte, hiszen a Akalai titkos szövetség tagjaként üzeneteket közvetített a város két felei között. Ez az év azonban máshogy alakult, és ahogy a zsúfolt pályaudvaron várakozott vonatára, eltűnődött, vajon volt-e bármi értelme annak, hogy ezt a munkát hajszolta, ha mégis minden így végződött. Vezetői szerint ideje volt, hogy Sunoo képességeit máshol kamatoztassák, így egy “kötelezően választott“ különleges küldetésre volt hivatott menni Jeju szigetére. A korábbi években lázadás tört ki a japán uralom ellen, a feszültség pedig az utóbbi időben méginkább a tetőfokára hágott. Az Akalai a háborús hangulat gyógyírjaként próbált szolgálni, így legfontosabb hírvivőjüket is odaküldték, hiszen nehezen lehetett információt nyerni a sziget elszeparáltságára való tekintettel. Sunoo-ban felmerültek kételyek az akcióval kapcsolatban. Hogy mennyire is tudott a szövetség beleszólni a tőlük ilyen messze elhelyezkedő település gondjaiba, és nem-e csak száműznék a fiút köreikből, mióta arra az információra szert tett, kérdéses volt. De nem tehetett mást. Az Akalait nevezhette egyetlen otthonának, így ha ők Korea legdélibb részére küldik őt, akkor ott fog fészket vetni. Még ha csak ideiglenesen is.
    A levegő kénes bűze, és a táj komor fekete porfelhője arra engedett következtetni, hogy a vonatok éppen beérkeztek az állomásra, így a fiú megigazította barna mellényét, keménykalapja alatt pedig izzadt mélyfekete haja a füst légterében. Mindössze egy apró bőrtáskát pakolt össze, és míg felállt ismerős padjáról, korábban eszegetett kenyerének maradékát a galambokra hagyta memoárként.
    - A Jejuba tartó vagon a 2-es vágányról indul! – ordította a kalauz, aki fél lábbal már a lépcsőkön várakozott. Tipikus déli akcentusa volt, Sunoo ezt már könnyen felismerte.
    A fiú fellépett nagynehezen a megfelelő vagonra, bár a tömeg majdnem hogy tengeri áramlásként lökte el onnan. Sokan hallottak a szigeti lázadásokról, és a nemzeti szellem egyként ébredt az emberekben. Sunoo nem tartotta kizártnak, hogy támogató erőként indul oda ez a rengeteg lakos, és bár sosem volt ínyére a harc, mégis mellkasában melegséget érzett, ha arra gondolt, még van bennük küzdeni akarás. Ha az nem lenne, nem tudnának egyelő felekként kommunikálni a déliekkel. Ha pedig ő ebben bármiféle segítséget tud nyújtani, akkor igenis irány Jeju.
    Jegye a 23-as ülőhelyre szólt, ami az élet egy apró szórakozása lehetett, hiszen pontosan idén töltötte be a 23. életkorát. Csak a véletlen műve lehetett, viszont Sunoo hitt a sorsban, és szokásához híven próbálta pozitívan felfogni ezt a különleges helyzetet. Széke a vagon bal oldalán helyezkedett el a többi páratlan számmal egyetemben, bár még ülőtársa nem érkezett meg. Ahhoz viszont kétség sem fért, hogy meg fog jelenni, hiszen a vonat így is tele volt emberekkel, s nem engednék, hogy a tömegnyomor közepette éppen egy ülőhely maradjon szabadon. Sunoo széke az ablak mellé szólt, aminek nem kifejezetten örült. Régi traumái miatt szeretett könnyen szökhető helyeken ülni, valamint a gondolat, hogy valaki beszorítja őt testével sem keltett különösebb komfortérzetet benne. Úgy látta jónak, ha ülőtársa érkezéséig a külső székre ül, és majd megkérdi, nem e okozna problémát a csere. Többször bevetette ezt a cselt, ami működött, hiszen az emberek többsége egyébként is az ablakot preferálta. Hirtelen a mozdony légkürtje szólalt meg, ami azt jelentette, mindenkinek van egy utolsó esélye felugrani a vagonra, a későkre nem várnak. A fiú egészen elkényelmesedett helyén, mikor egy mély, magabiztos hangot hallott maga mögül, ahogy elnézéseket kérve próbál átvágni a tömegen. Megérzése beigazolódott, miszerint az idegen éppen felé tart, vagyis inkább megvásárolt helye felé. A férfi magas, kimondottan északi vonásokkal megáldott alak volt. Az átlagos ember egészen jóképűnek mondaná, sűrű fekete haja és sötét szemöldökei sejtelmes külsőt kölcsönöztek neki. A ruházata más volt, mint amihez Sunoo egy északital szokott volna. Mellény és kalap helyett sötétbarna öltönyt viselt, haját pedig szabadon hagyta, s a vagon nyitott ablakainak szellője vadócul belekapott, miközben egyre közelebb került céljához. Tudja, hova tart, de mintha el lenne tévedve, gondolta Sunoo, és egészen érdekesnek találta az új jövevényt.
    - Jó napot, uram. A helyem ide szól, ahol éppen ül. Megtenné, hogy megmozdul?
    Sunoo szemöldökei olyan hirtelen szaladtak fel homlokán, hogy a szemei is épp csak nem ugrottak ki. Természetesen igaz volt, hogy a férfi helyén ült, de ez a stílus? Hogy “megmozduljon”? Már magátol is mozdult volna, de ettől a kifejezésmódtól egészen jól esett hátsójának éppen ott maradni, ahol volt. Magára erőltetett egy tisztelettudó mosolyt, és úgy válaszolt az érkezőhöz.
    - Ha lenne olyan kedves, és megengedné, uram, én ezt a helyet elfoglalnám, míg maga ülhetne esetleg az ablak mellé, ahová az én jegyem szól. Persze, csak ha nem probléma.
    A két férfi farkasszemet nézett egymással, de míg Sunoo belekezdett az egyoldalú háborújukba elméjének legmélyen, az új utas inkább zavartnak tűnt. Nem látszott rajta semmiféle rossz szándék, de ahogy megszólalt, az a furcsa, és kellemetlen keverékének hatott.
    - A helyemen szeretnék ülni.
    Sunoo belátta, hogy életében először tervét nem fogja tudni végrehajtani az ülésrendet tekintve, így már válaszra sem méltatta útitársát, és egyszerűen átült eredeti helyére. Legközelebb nem hagyja, hogy az Akalai munkatársai vegyék meg neki a jegyet, majd inkább ő maga, ha mindezt elkerülheti. A két utas leheveredett helyükre, de az újonc ficánkolni látszott, mintha valami nagyon nem tetszene neki, de amikor Sunoo ránézett, úgy tett, mintha semmi baja nem lenne. Míg rá is mosolygott, már ha ezt annak lehetett nevezni. Ez a zavaros arc kitisztította Sunoo elméjét, és fehér zászlót lebegtetett a köztük húzódó bizarr mentális csatatéren. Egyébként sem volt az a haragtartó típus.
    - Jól van, uram? Mintha valami zavarná?
    A férfi ismét magára erőltetett egy kelletlen mosolyt, és kezeivel megérintette a régi karfákat. Kissé habogva válaszolt.
    - Persze, köszönöm, csak ez… – végigmutatott az ülésükön, majd furcsán gesztikulálva a vagonra is, és hangját lehalkítva közelebb hajolt Sunoo-hoz. - Nekem ez… Szóval kosz van és én könnyen megbetegszem… Vagyis nem igazán, de gondolom lebetegethetnék, mert ez az egész annyira… szóval érti? Porosak a kezeim a karfától. És a levegő is kifogásolható.
    Kezeit sepergette, Sunoo viszont azt sem tudta mit mondjon. Ő is ugyanabban a vagonban ült, ugyanazon a karfán nyugtatta karjait, és ugyanazt a levegőt szívta. Az idegen úgy tűnt, nem is betegeskedett, így szótlanul kémlelte a férfit, és próbált kitalálni bármit, amit mondhatna minderre. Gondolatai zavarában úgy döntött, jobban szemügyre veszi őt, és akkor hirtelen feltűnt neki valami egészen egyértelmű. A férfi táska és bőrönd nélkül érkezett. Csak ő maga volt, a csinos öltönyében. Volt rajta egy óra is, régebbinek tűnt csatjából kiindulva, ami viszont érdekes volt, hogy visszafelé járt. Sok mindent látott már életében, de egy visszafelé járó karórát még biztosan nem. Miközben ezen tűnődött, az idegen megszakította a köztük húzódó csendet.
    - Elnézést, faragatlan voltam. Felejtse el, amit mondtam, kérem. Park Sunghoon vagyok.
    Illendő dolog bemutatkozásokkor kezet nyújtani a másiknak, hiszen egymás mellett ültek, azonban Sunghoon mindössze a fejét hajtotta meg, ami inkább akkor volt helyes, ha üzleti partnerek találkoznak, és csak futólag mutatkoznak be egymásnak. Sunoo nem tudta mire vélni a férfi távolságtartását, hiszen közben a természete közvetlenséget sugárzott. Furcsa kettősség volt ez, hiszen amit mondott, faragatlanságnak is tűnhetett, de ahogy mondta, az egy kis öleb alázatához volt hasonló.
    - Kim Sunoo.
    Mondta volna, hogy örül a találkozásnak, de ezen a ponton nem volt biztos benne, igazak lettek volna e szavai. Sunghoon feszengeni látszott ismét, talán nem tudta eldönteni, hogy túl messzire ment-e a korábbi vallomásával. Sunoo nem tehetett róla, az empátia gyökeret vert szívében, ahogy azt mindig tette, így bájosan szólt útitársához.
    - Ha nem veszi sértésnek, észre vettem, hogy a zsebéből kikandikál egy mandarin. -Sunghoon erre gyorsan nadrág zsebéhez kapott, mintha azt várná, mikor gurul ki onnan nagyrábecsültnek látszó kincse. Sunoo mókásnak találta a jelenetet, és szemei hold alakot formálva összehúzódtak, ahogy kedélyesen nevetett. -Nyugalom, nem hiszem, hogy bárki is meg akarná fosztani szerzeményétől. -Nevetése Sunghoont abban a pillanatban megnyugtatta, és hálás szemekkel nézett a fiúra. Ahogy kiemelte a mandarint a zsebéből, halvány pír jelent meg arcán, és ajkait félszegen mosolyra húzta.
    - Esetleg kér belőle?
    - Ó, semmiképpen sem pazarolnám el ezt a csodát. Tartsa nyugodtan becsben. Már legalább is addig, míg Jeju határához nem érünk, hiszen utána minden egyes kilométeren mandarinfa ültetvényesek lesznek. De addig is nyugodtan hivatkozzunk erre itt – mutatott a gyümölcsre –, mint a legértékesebb szállítmányra a vonaton!
    Szemei csintalan kacajra húzódtak, Sunghoon pedig már el is felejtette, miért nem dőlt hátra eddig ülésében, most megtette, mert így szélesebb látvány nyílt a mellette ülő arcra. Talán nem is volt baj, hogy az ablak mellé ültette vissza a fiút, hiszen így a hátulról beszűrődő napfény pontosan megvilágította Sunoo-t, ezzel kiemelve azt a sziporkázó aurát, amit egyébként is sugárzott.
    - Ha csak nem azért megy Jejura, hogy ennek a szent darabnak – mutatott ismét a gyümölcsre – a családját keresse, megkérdezhetem, mi célból utazik?
    Sunoo úgy érezte, ezen a ponton elérte, hogy a fiú, aki tőle talán csak valamivel lehetett idősebb, valamelyest a bizalmába fogadja, és mióta jobban feltérképezte, szeretett volna többet is megtudni. Munkájából adódóan állandóan az információkat kutatta, és a különös személy megmozgatta a fantáziáját, ezeket a szétszórt darabokat pedig kedve volt összeilleszteni. Sunghoon levette róla tekintetét, és újra előredőlt ülésében. Szemei komolyságot árasztottak, de ismét előkerült benne az az eltévedt férfi, akit még bemutatkozásuk előtt látott benne.
    - Ha őszinte akarok lenni, én egy… elveszett nevet keresek.    
    Ha eddig Sunoo kíváncsiságot érzett, akkor ez mostmár jóval túltett rajta. Kezeivel állát piszkálta, és próbált a meghökkentsége ellenére nyugodtságot közvetíteni. A szemközti ablak fénye, ahogy a férfi felé nézett kissé elvakította, de a sárga napfényben valahogy minden sokkal tisztábbnak érződött. Ennek a személynek egyértelműen kényelmetlen itt lenni, és feltehetően sosem utazott még vonaton. Fontos lehet ez a név, ha arra vállalkozott, hogy elutazzon Jejura. De vajon tisztában van az ott történő harcokkal? Vagy éppen ezért megy? Van ott valakije? Az órának köze lehet ehhez a rejtélyes “névhez”? Bár a férfi különös természetét tekintve az sem lepné meg, ha semmi köze nem lenne hozzá, és csak egy régi ereklye lenne, amitől nem akar szabadulni. A viselkedése sem megszokott. Északinak néz ki, északiként beszél, de nem úgy viselkedik. Persze, mindenhol vannak kivételek, de ez…
    - Valami baj van?
    -Nem, elnézést. - habogta Sunoo, kizökkentve önmagát eszmefuttatásából. -Mindössze nem mindennap hall ilyet az ember. Egy név alatt jól gondolom, hogy egy embert ért? Vagy családfa után kutat esetleg?
    Sunghoon sokáig nem szólt. Elmélyedt saját gondolataiban, és a földet kémlelte. Sunoo úgy érezte, túl messzire mehetett.
    - Kérem, ne haragudjon. Nem tartozik rám. Ön egy érdekes ember, csupán ezért érdekelt. -vállat vont, majd egy mosoly keretében kényelembe helyezte magát ülőhelyén. Miután a beszélgetésük elült, jobban kezdte érezni a szűk hely bezártságát maga körül. Sunghoon visszapillantott rá, és feltérképezte Sunoo arcát. Annyira közvetlen, mégis kiismerhetetlen.
    - Én sem egészen tudom, mit keresek. Ezért nem tudok válaszolni. - tekintetük mélyen egymásba fonódott, és a csend immár nem kényelmetlen volt, hanem bensőséges. - Pedig akarok.
    Sunoo-t megdöbbentette ez a kemény őszinteség. Az emberek általában hazudnak, vagy túlbeszélik az igazságot. Sunghoon egyik fajtának sem tűnt. Már-már sajnálta, de egyben tisztelte a naivitását.
    - Tudja Sunghoon, lehet nem is baj. Képzelje el, ha tudná, és most elmondta volna, én pedig nem én lennék, hanem egy hízelgő cselszövő, aki információkat akar kicsikarni magából, csak hogy később felkutassa.
    Sunoo nevetett magán, viszont mindezt éppen azért mondta ki ilyen nyersen, mert felelősséget érzett az ismeretlenért. Semmiképp sem szeretné, hogy amit mondott, egyszer tényleg megtörténjen vele, csak mert nem ismeri elég jól a világot. Sunghoon szemei nevettek, de hangot nem adott ki. Ez szokása volt. Ismét megnézte magának a fiút, majd halkan megszólalt.
    - Próbáljon csak meg kifosztani, Sunoo.
    Tekintete tele volt játékkal, de amit mondott… mintha minden szót komolyan gondolt volna. Egy újabb darabka a férfiból, ami meglepetésként érte Sunoot. Ezen a ponton kijelenthette, hogy mindketten titkokkal teli személyek voltak, és nem kellett volna elhamarkodottan arra következtetnie, hogy Sunghoon-nak ne lenne meg a magához való esze. Vagy ereje. Sunoo viszonozta a pajkos tekintetet, és közelebb hajolt hozzá.
    - Már megtettem.
    Ekkor felmutatta a kis mandarint, ami immár a kezében volt, Sunghoon egyetlen értékét a vonaton. Ámbár volt egy olyan érzése, hogy amint elhagyják egymást útitársával, nem csak az az egy szem mandarin lesz az érték, amit akkor elveszít.

 

 Eliah írása:

Emlékezz rám helyettem
Minsung fanfiction

Jisung már legalább háromszor ellenőrizte, hogy tényleg kikapcsolta-e az értesítéseket, mégis ösztönösen a telefonjára pillantott, amikor az megmozdult a combján.
Nem rezgett.
Csak az autó rázkódott meg alattuk egy rosszabb útszakaszon.

– Ha még egyszer ránézel, elveszem – szólalt meg az édesanyja az anyósülésről.
Jisung felpillantott, és a visszapillantó tükörben találkozott az asszony mosolygó tekintetével.
– Nem is csináltam semmit.
– Pontosan ezt mondtad két perccel ezelőtt is.
– Szerintem csak szeretnéd megszerezni a telefonom.
– Mire használnám?
– Eladnád. Biztos sokat ér. Híres ember tulajdona.

Az apja felnevetett a volán mögött.
– A híres ember inkább aludjon. Még két és fél óra az út.
Jisung mosolya egy pillanatra megfeszült.
Híres ember.
Valaha egészen jól hangzott.

Amikor még csak egy apró próbateremben ültek nyolcan, izzadt pólóban, fájó térddel, olcsó instant ramen fölött, és arról beszéltek, milyen lesz majd, ha egyszer tényleg sikerül.
Ha lesznek rajongóik.
Ha emberek százai várják majd a zenéjüket.
Ha megtöltenek egy koncerttermet.

Aztán stadionokat töltöttek meg.
És Jisung időnként visszavágyott abba a szűk próbaterembe.
Nem azért, mert ne szerette volna mindazt, amit elértek. Nem azért, mert ne lett volna hálás minden egyes embernek, aki meghallgatta a dalaikat, jegyet vett a koncertjeikre, vagy csak néhány percre boldogabb lett valamelyik számuktól.
Hanem mert néha túl sok volt.
Túl sok szem.
Túl sok kamera.
Túl sok ember, aki tudta, milyen ruhát viselt tegnap, mit evett egy videóban három héttel korábban, vagy milyen arckifejezéssel lépett ki egy épületből.
Túl sok idegen, aki úgy szerette, hogy soha nem találkozott vele.
És túl kevés hely, ahol egyszerűen csak Han Jisung lehetett.
Nem HAN.
Nem a Stray Kids tagja.
Nem valaki, akinek minden mozdulatáról vélemény születik.
Csak ő.

Az elmúlt években többször is kimondta már Minho előtt, hogy talán abba kellene hagynia.
Soha nem veszekedés közben.
Mindig a csendesebb éjszakákon.
Amikor egy koncert után még órákig nem tudott elaludni.
Amikor a szállodai szoba sötétjében feküdt, és a mellkasában olyan szorosan feszült valami, hogy alig kapott levegőt.
Minho ilyenkor soha nem mondta neki, hogy ne legyen ostoba.
Nem mondta, hogy gondoljon a rajongókra.
Nem mondta, hogy szükségük van rá.
Csak odafeküdt mellé.
Megfogta a kezét.
És azt kérdezte:
– Te mit szeretnél?

Jisung erre soha nem tudott válaszolni.
Mert ki akart szállni, de közben mégis maradni akart.
Menekülni akart.
És ugyanakkor elképzelhetetlen volt számára, hogy ne Chan hangjára ébredjen egy szállodai folyosón, ne Changbinnel vitatkozzon egy dalsoron, ne hallja Felix nevetését, ne lássa Seungmin elégedett arcát, amikor sikerült idegesítenie valakit, ne találja Jeongint éjfélkor a konyhában, és ne hallgassa Hyunjin végtelen történeteit valamiről, amiről eredetileg csak egyetlen mondatot akart mondani.
És ott volt Minho.
Minho miatt a maradás mindig egy kicsit könnyebbnek tűnt.

A telefonja most valóban rezgett.
Jisung lenézett.
Minho: Anyukád tényleg elvette már a telefonodat?
Jisung elvigyorodott.
Gyorsan válaszolt.
Jisung: Még nálam van. Erősebb vagyok nála.
Három pont jelent meg.
Minho: Hazudsz.
Jisung: Honnan tudod?
Minho: Ismerlek.
Jisung hüvelykujja megállt a képernyő felett.

Egészen ostoba volt, hogy ez az egy szó ekkora melegséget tudott szétteríteni benne.
“Ismerlek.”
Annyira egyszerű.
Mégis talán ez volt az egyik oka annak, hogy mindig visszatalált hozzá.
Minho ismerte.
Nem azt, akit a színpadon látott mindenki.
Őt.

Jisung éppen írni kezdett valami túlságosan érzelgőset, amit aztán valószínűleg azonnal visszavont volna egy rossz viccel, amikor az apja hirtelen káromkodott.
Élesen.
Ijedten.
Jisung felkapta a fejét.
Az egész egyetlen pillanat volt.
Egy dudaszó.
A fékek sikoltása.
Az anyja kiáltása.
Egy hatalmas, fehér kamion oldala az ablakon túl.
Jisungnak még arra sem maradt ideje, hogy megértse.

A becsapódás hátulról érte őket.
Fém roppant.
Az üveg egyszerre tört ezernyi darabra.
A teste oldalra csapódott, a fejében pedig valami vakítóan fehér robbant.
A telefon kirepült a kezéből.
Valahonnan nagyon messziről még hallotta az anyja hangját.
Aztán semmit.

…

Minho nem emlékezett arra, hogyan jutott el a kórházig.
Később Chan azt mondta, ő vezetett.
Changbin pedig azt, hogy Minho egész úton egyetlen szót sem szólt.
Minho egyikre sem emlékezett.
Csak arra, hogy amikor berohant a sürgősségi osztályra, már ott volt Jisung édesapja.
Kötés volt a homlokán.
Az egyik karját felkötötték.
Élt.
Jisung édesanyja is élt.
Minho szeme azonnal mögéjük siklott.
Jisung azonban nem volt ott.
– Hol van?
A saját hangját alig ismerte fel.
Jisung apja felállt.
Valamit mondott.
Műtét.
Vizsgálatok.
Fejsérülés.
Megfigyelés.
Minho csak szavakat hallott.
Nem mondatokat.

A többiek néhány percen belül megérkeztek.
Felix sírt.
Jeongin sápadt volt.
Hyunjin járkált.
Changbin a fal mellett állt összefont karokkal, mintha csak az tartaná egyben.
Chan beszélt az orvosokkal, mert valakinek képesnek kellett lennie rá.
Minho pedig egy műanyag széken ült, és Jisung utolsó üzenetét bámulta.
“Erősebb vagyok nála.”
Az ő válasza alatta.
Hazudsz.
Aztán:
“Honnan tudod?”
“Ismerlek.”
Jisung erre már nem válaszolt.

Órákkal később egy orvos ült le eléjük.
Minho már az első mondatából tudta, hogy valami nincs rendben.
Jisung állapota stabil volt.
Ez volt az első jó hír.
Nem volt közvetlen életveszélyben.
A második.
A koponyáját ért ütés azonban komoly volt. Súlyos agyrázkódást szenvedett, és bár a vizsgálatok alapján nem láttak olyan károsodást, amely miatt ne ébredhetne fel, egyelőre nem tudták megmondani, mikor tér magához.
– Van még valami – mondta az orvos.

Minho ekkor először emelte fel igazán a fejét.
– Micsoda?
Az orvos néhány másodpercig hallgatott.
– Az ilyen jellegű sérüléseknél előfordulhat emlékezetkiesés. Lehet átmeneti. Lehet részleges. Ritkább esetben hosszabb időszakot is érinthet.
Felix hangtalanul sírni kezdett Chan mellett.
– Mekkora időszakot? – kérdezte Minho.
– Ezt jelenleg lehetetlen megmondani.
Minho bólintott.
Mintha értette volna.
Pedig nem értett semmit.
Csak Jisung kezét akarta megfogni.

…

Három nappal később Jisung kinyitotta a szemét.
Először a fényt látta.
Fehér volt és túl erős.
Hunyorogva fordította oldalra a fejét, mire valami tompán belenyilallt a halántékába.
– Jisung?
Egy nő hangja.
Ismerős.
Jisung lassan felé fordult.
– Anya?

Édesanyja olyan hangot adott ki, mintha egyszerre nevetne és zokogna.
A következő pillanatban már ott volt mellette az apja is.
Jisung zavartan nézte a kötést a homlokán.
– Mi történt?
A szülei egymásra pillantottak.
Az apja fogta meg először a kezét.
– Balesetünk volt.
Jisung szemöldöke összerándult.
– Milyen baleset?
A választ azonban megszakította az ajtó nyílása.
Jisung odanézett.

Hét fiatal férfi állt az ajtóban.
Egyikük sem lépett be rögtön.
Jisung tekintete végigsiklott rajtuk.
Az egyikük sírt.
Egy másik olyan erősen szorította össze az állkapcsát, hogy az izom rángott az arcán.
A legelöl álló férfi pedig csak nézte őt.
Jisung még soha életében nem látott olyan tekintetet.
Jisung kényelmetlenül megmozdult az ágyon.
– Kik ők?

A szobában teljes csend lett. 
A férfi arca, aki eddig egyetlen pillanatra sem vette le róla a szemét, megváltozott.
Alig.
Csak annyira, hogy Jisung észrevette.
Mintha valami eltört volna benne.
– Jisung – szólalt meg édesanyja óvatosan. – Nem ismered fel őket?
Jisung ismét végignézett rajtuk.
Próbálkozott.
Tényleg.
Hátha valamelyik archoz társul egy név.
Egy hely.
Egy emlék.
Semmi.
– Sajnálom.

A síró, szeplős fiú elfordította a fejét.
Valaki megszorította a vállát.
Jisung tekintete akaratlanul is visszatért ahhoz a férfihoz.
Sötét haj.
Nagy, barna szemek.
Mozdulatlan test.
Jisung furcsán érezte magát tőle.
Nem félt.
Épp ellenkezőleg.

Valamiért úgy érezte, mintha hozzá kellene fordulnia segítségért.
Mintha annak az idegennek kellene megmagyaráznia, mi történik.
– Te… – Jisung nyelt egyet. – Ki vagy?
A férfi ajka szétnyílt.
De nem jött ki hang a torkán.
Végül egy szőke fiú lépett előrébb.
– Talán most mennünk kellene.
A többiek egymás után fordultak meg.
Az a barna tekintet maradt rajta utolsóként.
Jisung továbbra is nézte.
Az ajtóból még egyszer visszafordult.
Aztán eltűnt.
Jisung nem értette, miért szorult össze tőle a mellkasa.

…

Az emlékei tizennégy éves kora körül egyszerűen véget értek.
Voltak régebbiek.
Az általános iskola.
A családja.
Zeneórák.
Dallamok.
Apró gyerekkori jelenetek.
Aztán semmi.
Mintha valaki fogott volna egy ollót, és levágta volna az életének folytatását.
Az orvosok sokszor beszéltek hozzá arról, hogy ez változhat.
Az emlékek visszatérhetnek.
Részletekben.
Hirtelen.
Vagy egyáltalán nem.

Jisung az első néhány napban kérdezett.
Aztán egyre kevésbé.
Minden válasz mögött újabb tíz kérdés állt.
Minden kérdés mögött pedig valami hatalmas, ismeretlen élet, amelyről mindenki más többet tudott, mint ő maga.
Egy idő után egyszerűen elfáradt.
– Nem akarom tudni – mondta végül az anyjának.
– Mit?
– Hogy mi történt az elmúlt években.
Édesanyja sokáig nézte.
– Jisung…
– Legalább egyelőre ne. Kérlek.
Az asszony megszorította a kezét.
– Rendben.

Jisung nem kérdezett többé a hét férfiról sem.
Pedig időnként eszébe jutottak.
Különösen egy. 
Aki úgy nézett rá, mintha Jisung valami retteneteset tett volna pusztán azzal, hogy nem ismerte fel.

Néhány nappal később a szülei megkérték a hét fiút, hogy egy ideig ne látogassák.
Nem haragból.
Jisung egyszerűen minden alkalommal feszült lett attól, ha ismeretlen emberek próbálták óvatos kérdésekkel és félbehagyott mondatokkal körbevenni.
Ők pedig elfogadták.
Legalábbis hatan.
Minho nem tudta.

…

Jisung közben újra írni kezdett.
Ez volt az egyetlen dolog, amihez nem kellett emlékeznie.
A dallamok egyszerűen jöttek.
Először csak dúdolt.
Aztán az apja hozott neki egy füzetet.
Jisung órákig ült vele.

Néha csak egyetlen mondat került a lapra.
Máskor egész oldalak.
A furcsa az volt, hogy szinte mindegyik dal ugyanarról szólt.
Valakiről.
Jisung nem tudta, kiről.
Egy emberről, akit hiányolt.
Valakiről, akit vár.
Valakiről, akitől fél, hogy túl messz került.
Nevetségesnek tartotta.

Nem emlékezett rá, hogy valaha szerelmes lett volna.
Mégis, amikor írni kezdett, mindig ugyanaz az érzés jelent meg.
Melegség.
Hiány.
Valami szomorúság.
És valami egészen makacs bizonyosság, hogy valakihez tartozik.

Egy délután az apja leült mellé.
– Beszéltem az igazgatóval.
Jisung felnézett a füzetéből.
– Milyen igazgatóval?
– Az iskoláéval.
– Apa, ha már megint elintéztél nekem valamit…
– Semmit nem intéztem el.
– Pont így nézel, amikor elintéztél valamit.
Az apja felnevetett.
– Azt mondta, amikor kiengednek, és ha az orvosok is engedik, bejárhatnál néha. Segíteni a gyerekeknek.
Jisung pislogott.
– Miben?
– Zenében.
– Én?
– Te.
Jisung lenézett a füzetére.
– Nem tudom, jó lennék-e benne.
– Én tudom.
– Ez csalás. Te az apám vagy.
– Attól még igazam lehet.
Jisung elmosolyodott.
A gondolat furcsán jólesett.
Egy kis terem.
Hangszerek.
Gyerekek, akiknek mindegy, ki volt ő tegnap.
Akik csak azt akarják tudni, hogyan kell lefogni egy akkordot.
– Kipróbálnám – mondta.

…

Minho egy héttel később a park túloldaláról látta meg.
Jisung egy kerek asztalnál ült.
Már nem viselt kötést.
A haja kissé hosszabb volt, mint a baleset előtt, mert senki nem foglalkozott azzal, hogy fodrászhoz vigye.
Egy tollat pörgetett az ujjai között.
Minho megtorpant.
Talán vissza kellett volna fordulnia.

Chan előző este ismét beszélt vele.
Nem azt kérte, hogy engedje el.
Csak azt:
– Szerinted Jisung mit szeretne?
Minho nem tudott válaszolni.
Most sem.
Ezért csak állt egy fa mellett, kellően messze ahhoz, hogy Jisung ne vegye észre.

A fiatalabb lehajolt a lap fölé.
Írt néhány sort.
Áthúzta.
Újrakezdte.
Minho szája sarkában önkéntelen mosoly jelent meg.
Pontosan ugyanígy dolgozott régen is.

Régen.
Mintha évtizedek teltek volna el.
A szél hirtelen erősödött fel.
Jisung az egyik kezével lefogta a füzetét, de a mellette fekvő különálló lapot már nem érte el időben.
– Ah!
A papír felrepült.
Egyszer megpördült a levegőben.
Aztán még egyszer.
Minho felé sodródott.
Pont a cipője elé esett.
Minho lehajolt érte.
– Várjon!
Jisung hangja.
Minho keze megmerevedett.
Már hónapok óta nem hallotta ilyen közelről.

Felvette a lapot.
Nem akarta elolvasni.
Tényleg nem.
Csak az első sorra esett a tekintete.
És onnantól képtelen volt levenni róla.
“Nem tudom, hol keresselek,
pedig valami bennem folyton hazafelé indul.”
Minho torka összeszorult.
Alatta újabb sorok.
“Nem emlékszem a hangodra,
mégis csendesebb minden nélküled.”
Minho ujjai megremegtek.
Jisung közelebb ért.
“Ha valaha fogtam a kezem,
kérlek, ne haragudj, amiért már nem tudom.”

Minho látása elhomályosult.
Az utolsó sort kétszer kellett elolvasnia.
“Ha egyszer elfelejtelek, emlékezz rám helyettem.”
– Sajnálom!
Minho felkapta a fejét.
Jisung ott állt előtte.
Kissé kifulladva.
A tekintete először a papírra, aztán Minho arcára siklott.
– Az… az enyém.
– Tudom.
Minho saját hangja rekedt volt.
Gyorsan letörölte az arcát, de már késő volt.
Jisung észrevette.
– Maga sír?

Maga.
Minho majdnem felnevetett.
Jisung, aki egyszer kijelentette, hogy akkor is tegezni fogja ha kilencven évesek lesznek, mert már túl késő elkezdeni tisztelni.
Most magázta.

– Sajnálom – mondta Minho. – Nem kellett volna elolvasnom.
Átnyújtotta a papírt.
Jisung óvatosan elvette.
– Semmi baj. Csak… – zavartan megvakarta a tarkóját – Nem igazán mutogatom senkinek.
– Nagyon szép.
Jisung meglepetten nézett rá.
– Tényleg?
– Igen.
Minho nyelt egyet.
– Nagyon.
A fiatalabb arcán félénk mosoly jelent meg.
– Köszönöm.
Néhány másodpercig egyikük sem szólt.

Minho tudta, hogy el kellene mennie.
Most.
Mielőtt olyat mond, amit nem szabad.
Mielőtt Jisung meglátja benne azt az embert, akit nem ismer.
– Maga is itt van valaki miatt?
Minho megállt.
– Tessék?
Jisung az épület felé biccentett.
– A kórházban. Gondoltam… talán látogat valakit.
– Igen.
– Remélem, hamar meggyógyul.
Minho tekintete Jisung arcán maradt.
– Én is.
Jisung halványan elmosolyodott.
– Én már egész jól vagyok.
– Látom.
– Bár állítólag szerencsém volt. Mármint… – megérintette a halántékát – Attól függ, mit nevezünk szerencsének.

Minho nem szólt.
Jisung úgy tűnt, ezt nem bánja.
Visszasétált az asztalhoz, és Minho legnagyobb meglepetésére intett neki.
– Leül?
Minho minden józan gondolata azt mondta, hogy nem kéne.
– Persze.
Jisunggal szemben ült le.
Pont úgy, mintha két idegen lennének.
Talán azok is voltak.

– Autóbaleset – mondta Jisung némi hallgatás után – A szüleim jól vannak. Nekem meg… kiesett pár év.
Minho a saját kezét nézte az asztalon.
– Sajnálom.
– Nem kell. Nem maga vezetett, ugye?
Minho felpillantott.
Jisung szája sarkában ott bujkált az a jellegzetes mosoly.
Minho mellkasa belesajdult.
– Nem.
– Akkor felmentve.

Minho elnevette magát.
Halkan.
Jisung szeme egy pillanatra megváltozott.
Mintha meglepte volna valami.
– Mi az? – kérdezte Minho.
– Semmi.
– Nézel.
– Csak… furcsa.
Minho lélegzete elakadt.
– Mi?
Jisung összevonta a szemöldökét.
– A nevetése.

Minho egyetlen szót sem tudott kinyögni.
Jisung végül vállat vont.
– Biztos csak hülyeség.
– Lehet.
Minho hazudott.
Jisung játszani kezdett a tollával.
– Azt mondják, lehet, hogy visszajönnek az emlékeim.
– És szeretnéd?
 
A kérdés túl gyorsan csúszott ki Minho száján.
Jisung egy darabig gondolkodott.
– Nem tudom.
Minho erre nem számított.
– Nem?
– Mindenki azt hiszi, hogy biztosan akarom. – Jisung megvonta a vállát – De fogalmam sincs, milyen ember voltam. Mit szerettem. Kit szerettem. Mit rontottam el.
Minho ujjai összeszorultak az asztal alatt.
– Talán semmit.
Jisung felhorkant.
– Több év alatt? Az gyanús lenne.
Minho ismét elmosolyodott.
– Jogos.

– Az elején kérdezgettem. Aztán abbahagytam.
– Miért?
– Mert minden válasz után úgy éreztem, mintha valaki más életéről mesélnének nekem. – Jisung lenézett a papírjára – Egy idő után nem akartam hallani.
Minho mellkasa fájt.
De megértette.
Talán túlságosan is. 
– Most inkább arra gondolok, mi lesz ezután.
– És mi lesz?
Jisung arca erre felderült.
Minho azonnal észrevette.
– Hamarosan kiengednek. Apa egy általános iskolában tanít, és beszélt az igazgatóval. Bejárhatok majd zenét tanítani.
– Te?
– Hé.
– Nem rossz értelemben.
– Pont úgy hangzott.
– Csak sajnálom a gyerekeket.
Jisung szája leesett.
– Maga elég bunkó.
– Ezt már mondták.
– Sokszor?
– Meglepően.

Jisung felnevetett.
Igazán.
Hangosan.
Minho egy pillanatra lehunyta a szemét.
Annyira hiányzott.
– Egyébként szerintem jó leszek – folytatta Jisung – Vagy legalábbis remélem. Nem tudom. Egész nyugodtnak tűnik.

Minho kinyitotta a szemét.
Jisung a parkon túli fákat nézte.
– Jó lenne valami egyszerű.
Minho nem mozdult.
– Egyszerű?
– Igen. Reggel bemenni. Tanítani. Hazamenni. Zenét írni, ha van kedvem. – Jisung megvonta a vállát – Lehet, hogy unalmasan hangzik.
– Nem.
– Nem?
Minho lassan megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem.

Jisung elmosolyodott.
Nem azzal a széles mosollyal, amit Minho ezerszer látott színpadon.
Nem azzal, amit kamerák előtt használt.
Csak egy kicsi, nyugodt mosoly volt.
És Minho egyszerre megértett valamit, amit hetek óta minden erejével próbált nem megérteni.
Jisung jól volt.
Nem tökéletesen.
Nem emlékekkel.
Nem a régi életével.
De jól.
Nyugodtabbnak látszott, az utóbbi időkben bármikor.

Minho fejében váratlanul felvillant egy éjszaka.
Jisung az ágy szélén ült, sapkát húzott mélyen a szemébe, és azt suttogta:
“Mi lenne, ha egyszerűen abbahagynám?”
Minho akkor megfogta a kezét.
“Te mit szeretnél?”
Jisung soha nem tudott válaszolni.
Most azonban Minho mintha végre hallotta volna.

Reggel bemenni.
Tanítani.
Hazamenni.
Zenét írni.
Valami egyszerűt.
Minho torka összeszorult.
Hyunjin szavai visszhangoztak a fejében.
“Ha igazán szereted…”
Minho akkor dühös lett.
Most már értette.
Nem azért kell elengednie Jisungot, mert a többiek ezt mondják.
Nem azért, mert elfáradt a várakozásban.
És nem azért, mert feladta.
Hanem pontosan azért, mert még mindig ugyanúgy szerette.
Annyira, hogy nem akarta visszahúzni egy olyan életbe, amely már akkor is túl nehéz volt neki, amikor még mindenre emlékezett.

Jisung megkapott valamit, amire talán titokban mindig vágyott.
Egy tiszta lapot.
Minho pedig nem írhatta tele a saját fájdalmával.
Felállt.
Jisung meglepetten nézett rá.
– Már megy?
Minho bólintott.
Ha marad még öt percet, nem fogja tudni megtenni.
– Mennem kell.
– Értem.
Jisung is felállt.
A papírt a mellkasához szorította.
– Örülök, hogy… elkapta.
– Én is.

Minho mosolygott.
Remélte, hogy nem látszik rajta, mennyire fáj.
Megfordult.
– Várjon!
Megállt.
Jisung néhány lépéssel mögötte állt.
– A nevét legalább…
Minho ujjai ökölbe szorultak.
– És… – Jisung zavartan lesütötte a szemét – Mármint, ha úgyis erre jár… talán beszélhetnénk máskor is.

Minho szíve olyan erősen vert, hogy szinte fájt.
Csak mondania kellett volna egy igent.
Egyetlen szót.
És visszakaphatott volna belőle valamit.
Nem ugyanazt.
Talán soha nem ugyanazt.
De valamit.
Minho azonban ránézett Jisungra.
A könnyű mosolyára.
A füzetre a kezében.
Arra az emberre, aki jövőről beszélt anélkül, hogy közben rettegett volna tőle.
És meghozta a döntést.
– Gyógyulj meg hamar.

Jisung arcáról lassan eltűnt a mosoly.
Minho nem várta meg, hogy válaszoljon.
Megfordult és elindult.
Minden lépés nehezebb volt az előzőnél.
Nem nézett hátra.
Ha hátranéz, nem tud elmenni.
Átvágott a parkon.
Elhaladt egy alacsony sövény mellett.
A kapu már csak néhány méterre volt.
A fejében egymás után jelentek meg képek.

Jisung az első közös vacsorájukon.
Jisung egy próbaterem padlóján fekve.
Jisung, ahogy alvás közben hozzá bújik.
Jisung nevetése.
Jisung dühösen.
Jisung sírva.
Jisung egy koncert után, amikor úgy remegett a keze, hogy Minho fogta helyette a vizespalackot.
Jisung, aki azt mondta neki:
“Szeretlek.”

Minho kilépett a kórház kapuján.
Ennyi.
Mostantól nem jön vissza.
Megígérte magának.
Jisungnak joga volt ehhez az élethez.
Minho pedig majd megtanul nélküle élni.
Valahogy.
Tett még egy lépést.
Aztán meghallotta.
Futó cipők csattanását az aszfalton.
Gyorsan.
Egyre közelebb.
Minho megtorpant.
Nem fordult meg rögtön.
Talán csak valaki sietett.
A következő pillanatban azonban egy hang szakadt át a körülötte lévő zajon.
Egy hang, amelyet bármennyi ember közül felismert volna.
– Minho!

Minho egész teste megmerevedett.
A világ egyetlen pillanatra megszűnt körülötte.
Lassan megfordult.
Jisung futott felé.
A papírlapot még mindig az egyik kezében szorongatta.
Az arcán könnyek folytak.
– Minho!
Minho levegőt sem kapott.

Jisung az utolsó néhány métert szinte átrohanta, aztán mindenféle fékezés nélkül a nyakába vetette magát.
Minho hátratántorodott az ütközéstől.
Jisung karjai szorosan köré fonódtak.
Az arca Minho nyakába fúródott.
Egész teste remegett.
És sírva, fuldokló hangon, újra és újra ugyanazt az egyetlen nevet ismételte.
– Minho… Minho… Minho…

Emoly története:

The Stranger Biker
      Hyunlix fanfiction

 Szeptember eleji éjszaka van. Mivel a nyár csak nemrég csendesült el, ezért még meleg van. Lágy szellő fújja a szeplős bőrömet ami jól esik. Hiszen a munkahelyemen eléggé meleg van, hiába tettünk be légkondit nem sokat segít az a vacak.
    Ma kicsit később tartok haza a munkából, mert tovább kellett bent maradnom a kávézóban. A vendégek nagy mocskot hagytak maguk után.
    Egy sötét utcában sétálok, a lámpák homályos fényei megfestik az utat, hogy tudjam hova megyek.
    Mindig ezen az úton sétálok, hogy haza érhessek minél előbb.
    Ebben a pillanatban hallok egy csattanást amire fel is kapom a fejem. Látom, hogy egy motoros férfi nekimegy egy oszlopnak és csúnyán elesik. A földön fetreng, az arcát nem látom mert sisak van rajta.
    Odaszaladok hozzá, hogy megnézzem jól van-e.
    - Jól van uram? Láttam, hogy elesett. Had segítsek! - Felé nyújtom a kezem, hogy a tenyerembe kapaszkodjon, amit meg is tesz.
    Kesztyű van rajta, érzem a bőr anyagát, ami az én tenyerembe simul, ahogy belép kapaszkodik és feltápászkodik.
    Amint feláll le is veszi a sisakját.
    És megáll bennem az ütő.
    A haja rögtön meglobog, a fekete tincsei repdesnek a szélben. Egy tincs a gyönyörű szép, csoki barna szemeibe lóg.
    Dús ajkai vannak, amik egy kis résnyire nyitva vannak.
    - Köszönöm. - Ejti ki ezt a egyetlen szót a száján. Férfias mégis csilingelő a hangja ami megbizsergeti a testem és libabőrössé tesz.
    - Megsérült? Jól van? - Mérem fel egész testének a porcikáját ami valószínűleg feltűnik neki. A fejvédőjét becsapja a hóna alá.
    - Jól vagyok ne aggódj.
    - Biztos? Elég nagyot csapódott annak az oszlopnak.
   - Volt már rosszabb balesetem is, tényleg nem kell aggódnod miattam. - Halvány mosoly jelenik meg az arcán.
    Kínos csönd telepszik kettőnk közé. Hozzá akarok szólni, beszélni akarok vele, hallani akarom a hangját.
    - És...sokat motoroz errefelé?
    - Nem kell a formalitás. Sokat szoktam igen, de ennyi oszlopnak nem megyek neki minden utamnál, hidd el. - Ajkai felfelé gördülnek ahogy halkan kuncog.
    - Akkor biztos elhaladsz a Americano City kávézó mellett, ugye? Gyere be valamikor ha van kedved, ott dolgozom.
    - Jólvan, benézek ha már ajánlod. 
    - Megkérdezhetem a neved? 
    - Hyunjin vagyok. És a te lennél?
    - Felix.
    - Jólvan Felix, várni fogok rád.
    Telik az idő mire rájövünk, hogy már nagyon késő van. Úgy, hogy elkértük egymás telefonszámát és elbúcsúztunk.

...

Másnap reggel korán reggel állok a pultnál készíteni a megrendelt kávékat. Az egész helyiségben kávé és cukor illat kering. Izgatott vagyok mert tudom, hogy ma eljön. Vagyis nem mondta, hogy ma jönne, ami elbizonytalanít. Mivan ha nem is jön? Túl nyomulós voltam?
    Kezdeném már túlgondolni a dolgot mikor meghallom a kiscsengőt ami az ajtó nyílásakor hangzik és jelzi, hogy valaki belép.
    És meglátom Őt.
    A magas férfi gyönyörű csoki szemekkel, haja be van tűrve, gondosan kifésülve fekete fürtjei. Egy fehér inget hord fekete farmerral, övvel ami körbe öleli a csípőjét.
    Olyan jól néz ki, hogy belesajog a testem minden porcikája.
    Körülnéz amint belép. Tudom, hogy engem keres. Intek egyet egy hatalmas mosollyal. Ahogy meglát, viszonozza az arcomon levő vigyort és felém sétál.
    - Szia.
   - Szia Hyunjin - Köszönök valószínüleg pirulva, mert extrém jól néz ki.Hirtelen melegem is lesz. - Örülök, hogy eljöttél. Foglalj helyet!
    A pultnál közvetlen le lehet ülni székekre, kicsit olyan mint a bárokba, de engem nem zavar mert így máris oda tudom adni a vevőknek amit rendelnek.
    Hyunjin a pénztárhoz közel foglal helyet. Tökéletesen szemben ül most velem.
   - Egész idáig nem vettem észre ezt a kávézót de már tudom, hogy miért érdemes ide bejönni.
    Flörtjére hirtelen nem tudok mit mondani, ezért inkább csak kuncogok.
     - Mit adhatok neked?
    - Egy Americanot, kérlek.
    - Máris csinálom. 
    Neki állok készíteni a kávéját a pult mögött. Érzem a tekintetét rajtam, ami miatt csak idegessé kezdek válni.
    - Mióta dolgozol itt? - Kérdezi lágy hangon, kíváncsian.
    - Talán 4 hónapja? Ha jól számolom.
    - Tudod...lehet az emberek nem is a kávé miatt jönnek sokszor.
    Meglepődök. Eddig sose mondott nekem ilyet senki. - Igen? Honnan veszed?
    - Miattad jönnek. Vakító a kisugárzásod Felix.
    Hyunjin mondata mosolygásra készteti az ajkaimat. Miért mond ilyen édes dolgokat? El fogok olvadni mint cukor a kávéban. Beszélgetésünk közbe kész is lettem a kávéval.
    - Tessék, egy americano. - Tolom neki oda a jeges italt.
    - Köszönöm. - Bele is iszik a szívószálon keresztül.
    - Munka után mit csinálsz? 
    A kérdése hirtelen ér. Még velem szeretne lenni? Ez jó jel, nem? 
    - Semmit. Szeretnél valahova menni?
- Igen. Azt, hogy még hova kitalálom, csak szeretnélek jobban megismerni.
    Nem lehet normális, hogy a szívem ennyire nem tudja befogadni a kedves szavait. Mindjárt kiugrik a helyéről a dobogó szervem.
    - Jólvan, 3-kor végzek.
    - Szuper, nekem most mennem kell de visszajövök érted szépség.
    Most direkt csinálja ezt velem, ugye?
    - Oké, várlak!
    - Szia Felix! - Int nekem és távozik a kávézóból.

...

 Végeztem a munkával, már csak Hyunjint várom, aki pár perccel később meg is jelenik.
    - Mehetünk? - Kérdezi nagy mosollyal.
    - Persze! De hova is viszel?
    - Megyünk a tengerparthoz. Mivel Busanban vagyunk, ezért érthető miért a tengert választotta, hogy oda menjünk.
    - Igen? Jól hangzik, már rég voltam a tengeren.
    - Akkor menjünk.
    Elkezdünk sétálni egymás mellett. Csönd van köztünk, de nem a kínos fajta hanem a nyugodt hangulatú. Néha rá pillantok a szemem sarkából, hogy megnézzem az arcát. A tekintetem néha lefelé is vándorol a kezére. Meg szeretném fogni és úgy haladni tovább, de kicsit korainak érzem, de akarom. Csak azt nem tudom, hogy ő is akarja-e, de nem merem megkérdezni.
    - Hogy telt a munka többi része?
    Kérdése kizökkent engem a gondolkodásomból.
    - Jól telt köszönöm. Nem volt semmi extra amiről mesélni tudnék.
    - Na szép, akkor nekem nem is örültél? - Piszkálódik egy vigyorral a képén.
    - Ez nem igaz! Az volt a legjobb része a napomnak, és most is az.
    Elcsevegjük az időt, és fel sem tűnik, hogy milyen gyorsan a tengerhez érünk. A tenger kéken mutatkozik úgy mint az ég. A homokszemcsék a parton pihennek, a nap sugarai melegítik a helyet.
    Eddig cipővel sétálunk a homokban, de nekem ez nem tetszik úgy, hogy inkább leveszem a zoknimmal együtt, amit Hyunjin is megtesz mellettem, leutánozva előbbi mozdulataimat.
    Lábunk belesüpped a homokba. Én elkezdek a víz felé sétálni, mert bele akarom mártani az említett testrészem.
      - Jössz Hyunjin? - Nézek át vállam fölött.
      Hyunjint nem kellett sokat győzködnöm, elindult egyenesen a tenger felé ő is.
    Mindketten bemegyünk a tengerbe, lassan lépdelünk a vízbe mert hideg a tenger, de idővel megszokjuk. Ezért most bátrabban egy kicsit mélyebbre sétálunk. 
    Az én szemem elidőzik a kék égen, a fehér, tiszta felhőkön mikor megérzem, hogy mellettem levő bizonyos személy elkezd fröcsölni rám. És én ezt nem hagyhatom annyiban.
    Beleteszem a tengerbe a kezeim, és én is nekilátok fröcskölni őt. 
    Nevetünk és jól érezzük magunkat. Jó érzés ez az egész, a mosolya széles és vidám úgy mint az enyém. Már az arcom is fáj a sok nevetéstől és vigyorgástól. 
    Ebben a pillanatban hirtelen kiestem az egyensúlyomból és elesek. Viszont én Hyunjint magammal rántom aminek az lett a következménye, hogy rám esik. 
    Nagyot nézünk mindketten mikor tudatosul bennünk, hogy mi is történt. De ajkai felfelé gördülnek és feláll. Kezét felém nyújtja, amit el is fogadok.
    Két lábamra állok, de nem engedem el a kezét.
    Az ő tenyere sokkal nagyobb mint az enyém. Az enyém belesimul az övébe, tökéletesen illenek mint két kirakósdarab. Meleg érzés tölti be szívemet. 
    Szerintem Hyunjin is így érezhet, mert összekulcsolja a kezeinket és szorosan maga mellett tartja őket. Nem tudom hanyadjára pirulhatok el, de ez a sokadik az biztos.
    Ebben a pillanatban jövök rá, hogy örökké vele szeretnék maradni.
    Kell még egy pár randi, de semmi gond. Annál többet vagyok vele, annál jobb.

 

 

Elizabet írása:

Remus Lupin x olvasó

Harry Potter fanfiction

Figyelmeztetés: A következő történet egy kiskorú karakter és egy felnőtt szereplő közötti romantikus kapcsolatot, valamint családon belüli tiltott génmutációs mágiát és súlyos gyermekveszélyeztetést ábrázol.

A narratív felépítésben a cselekmény idősíkjai a következők szerint különülnek el:

·           Normál, sima betűstílus: A jelen eseményeit, a szereplők aktuális párbeszédeit és a mindennapi történéseit jelöli.

·           Dőlt betűs stílus: A múltbeli emlékeket, a gyermekkori traumákat, valamint a lezárt laboratóriumi kutatási naplók és feljegyzések részleteit tárja a olvasó elé.

 

 

- Enged meg nekem, hogy elmeséljem az én történetemet, hiszen én a tiedet már tudom és ismerem… Szóval tartozom annyival, hogy elmondjam a saját történetemet. Kérlek hallgass végig. – mondom, miközben még közelebb bújok Remus ölelésébe.

Ha őszinte akarok lenni soha nem hittem volna, hogy ez velem valaha megtörténhet, hiszen Ő egy felnőtt férfi ráadásul az egyik tanárom. Mindketten tudtuk, jól ha valaha is bárki fülébe jut a hír, hogy van, köztünk valami főként intim kapcsolat akkor nagy bajba kerülnénk.  

- Természetesen meghallgatlak, hiszen te is meg tetted értem és nem ijedtél meg tőlem mikor elvesztettem a kontrolt te voltál az első Sirius után, aki nem félt tőlem. Már az okot tudom miért nem féltél tőlem, de szeretném hallani, hogy mi történt veled úgy érzem, hogy muszáj tudnom hogyan történt ez az egész. – hallottam fülem mellett rekedtes hangját, amitől libabőrös lettem.

- Akkor készülj fel lelkileg, mert ez nem egy szép tündérmese, mint azt sokan gondolnák vagy egy egyszerű rémtörténet, ez egészen más szinten van. Remélem, készen állsz, mert akkor kezdem. – mondtam és el kezdetem mesélni pont úgy, mint ha egy könyvet olvasnék.

Nem tudom milyen az az egyszerű élet, sose tudtam és talán soha nem is fogom meg tudni. Az életem kész káosz a születésemtől fogva, és soha nem is lesz, normális. Tudom jól, hogy örökön-örökké egy pokolban kell majd leélnem a minden napjaimat egyedül. Nekik hála. Most biztos azt fogod kérdezni, hogy kikre gondolok, és hogy miért mondom ezt főleg úgy, hogy még csak 13 éves vagyok?

Nos, eljött az ideje, hogy mindent elmeséljek neked és mielőtt feltennéd a történetem során a kérdéseid kérlek, enged, meg hogy én magam tegyem fel már most ezeket a kérdéseket, amikre számítok, hogy felmerülnek majd a gondolataidban. Miért kellett ilyen ostoba felelőtlen szülőkkel megáldania Merlinek? Utálom, hogy azt hogy életem minden percében kontrol alatt kell, hogy éljek, hogy miért? Mire gondoltak mikor ily sötét tettet hajtottak végre? Van bűntudatuk emiatt? Gondoltak-e rám és a jövőmre, amikor ezt tették? Nem kell aggódnod, minden kérdésre válaszolok, legalábbis megpróbálok.

Nos, a válasz egyszerű és frappáns. Azért mert vannak felnőttek, akik sokkal felelőtlenebbek, mint a gyerekek. Lehet, csak az én szüleim ilyen tébolyultak vagy nem is tudom, de abban biztos vagyok, hogy nem csak nekem van sanyarú sorsom ezért is nem sajnáltatom magam. Na de vegyük sorra a kérdéseket. Első kérdés van-e bűntudatuk, amiatt amit tettek? Erre a kérdésre a legegyszerűbb válaszolni. Mióta tudom ezt az egészet valamint számon kértem őket és látom a viselkedésüket egyértelmű, hogy nincs, egy kicsit se bánják azt, hogy ezt tették a saját lányukkal. Őket csak a saját kísérleti sikereik hajtották. Sőt büszkék arra, hogy elérték ezt a tudományos sikert, ami nekik, siker annak ellenére, hogy egy tiltott mágiát használtak. Szóval ez nem egy mágikus fertőzés útján elindított dolog volt és nem haraptak meg, hanem szándékosan elkövetett kísérlet. Második kérdésre a válasz nem egyáltalán nem gondoltak az én jövőmre csak a sajátjukra. Megfordulhat a fejedben a kérdés hogy miért? Azért, mert reménykednek abban, hogy egyszer az ő kemény munkájuk kifizetődik, hogy elfogadják a kutatásaikat és engem majd úgy mutatnak be, mint a legnagyobb sikerük.

Mindennek ellenére van valami, ami fúrja, az oldalamat. Tudom jól, még is mi? Ez lenne a kérdésed. A válaszom pedig az, hogy még az a csoda, hogy nem buktak le, azért amit tettek legalábbis eddig. Bennem pedig az a kérdés merül fel, hogy mégis meddig tudják titkolni a kis sötét titkukat? Mondjuk, nem volt nehéz titokban tartani ki gyanakodna egy aranyvérű családra, hogy rosszban sántikál. Főleg úgy hogy bezárva tartottak 11 évig. Nem volt nehéz eltitkolni, így hogy ki se mehetem, ha valaki kérdezte mindig kitaláltak valami okot a legtöbb esetben azt mondták, hogy mikor kicsi voltam egy súlyos traumám volt.

- Trauma, hmm? – horkantott fel Remus.

Mi volt ez a trauma felmerülhet benned ez a kérdés. Máris mondom és nevetni fogsz. Képzeld el, hogy azt mondták, hogy kicsi koromban egy összejövetelen egy idegen molesztált és az óta nem bírom a társaságot elviselni, és hogy ők minden erejükkel azon vannak, hogy végre újra közösségbe engedjenek.

– Hogy magyaráztak meg a traumádat, miket mondtak ezzel kapcsolatban?

Hogy miket mondtak ezzel kapcsolatban, oh, hát csak annyit hogy teljesen be pánikolok a varázserőm ingatag lesz, ha valaki idegen hozzám ér vagy túl sokan és túl közel álénak hozzám stb. Mindenki úgy tudta, hogy ezzel engem akarnak védeni, de ez nem volt igaz csak magukat akarták ezzel óvni a sötét titkukat. Az egész varázslóvilág előtt titokban akarták tartani azt a tiltott sötét kísérletet, amiért az örült bájitalmesteri tudásvágyuk éhezet. Ezzel az egésszel, hogy bezártak egészen addig el tudtak játszani, míg elég idős nem lettem ahhoz, hogy végre meg kapjam a levelet a Roxfortból.

– Hogy mi? – a döbbent hangja a témától függetlenül, ami egyébként egyáltalán nem boldog mégis lágy mosolyt csalt az arcomra.

Mikor pedig rá erősítettem arra, hogy pontosan hány évig tartottak bezárva a szüleim a karjait még szorosabban zárta körém.

Igen jól értetted, 11 évig ezzel el tudtak játszani, de mikor meg kaptam a levelemet a Roxfort boszorkány és varázslóképző szakiskolájából, pánikba estek. Tudták, ha nem tudnak jó indokot arra, hogy miért nem engednek a Roxfortba akkor annak utána járnak. Persze nem akarták, hogy a Roxfortba járjak, mert akkor nem fogják tudni sokáig tovább titkolni a dolgot. Vagyis inkább az a legjobb kifejezés hogy nem tudnak szemmel tartani, de ha pontosan akarom, magam kifejezni az lenne a legjobb szó, hogy nem tudnak tovább kontrolálni és kordában tartani. Hiszen még se kérhetnek, ki minden hónapban abban az időszakban kicsit feltűnő lenne. De azt kell mondanom, hogy örülök neki, hogy ide fogok, járhatok, abban a pillanatban mikor meg kaptam a levelet egyből az jutott az eszembe, hogy végre talán kiszabadulok az őrület fogságából. Igen tudom jól, hogy ez nem végérvényes megoldás, de akkor egy kis szabadság érzetem volt. Úgy emlékszem a szüleimmel lefolytatott beszélgetésre, bocsánat vitára mintha tegnap történt volna.

- Nem mehetsz, oda tanulni nem engedem. – mondta őrült fénnyel szemében az anyám.

- Már miért is nem? – kérdem, mint ha nem is tudnám, miről van szó.

- Tudod te azt nagyon jól, drága kislányom. – közölte nyugodtabban az apám. Hát igen mindig ő volt az, aki higgadtabban tudott gondolkodni. Nem mintha Ő nem félt volna attól, hogy kiderül a kis titkuk.

- Milyen magyarázatot adnátok arra, hogy a lányotokat magán úton taníttatjátok, ha nincs semmi okotok rá.

- Átkozott kis szajha. – kiáltott rám anyám. Igen a saját lányát képes így szidni. Mondjuk nem lepedőm meg már rajta emlékeim szerint eddig még soha nem mondta nekem azt, hogy kicsim, vagy lányom semmit, amit egy gyermek szeretne hallani az anyjától.

- Lehet, hogy átkozott vagyok, de szajha biztos nem anyám. Szerintem ti se akarjátok a minisztérium figyelmét felhívni magatokra. Úgy hogy jobb lesz, ha elfogadjátok, hogy a Roxfortba fogok járni különben én magam, számolok be a piszkos dolgaitokról, amit szerintem nem szeretnétek.

- Te most zsarolni mersz minket, hogy van merszed ehhez? – kérdezte már csöppet idegesen az apám.

- A legjobbaktól tanultam apám. – mondom mosolyogva.

- Még, ha meg is engedjük, hogy oda járj, mi garantálja, hogy nem feded, fel a titkunkat vagy nem buksz le?

- A lebukástól nem tartanék, hiszen a ti művetekben gyönyörködhettek immár 11 éve. Tudom, mit kell tennem, hogy a titok továbbra is titok maradjon.  Azzal kapcsolatban, hogy felfedem-e a sötét titkotokat csak rajtatok múlik. Szóval áll az alku? – néztem kihívóan szüleimre.

- Jól van rendben. – mondta apám.

- Drágám ezt nem hagyhatod! – szólt mérgesen anyám.

- Dora (ejtsd Dorá) nincs választásunk, hiszen néz rá. MI tettük ilyenné! Ha nem engedünk neki, utat elpusztít minket a lehető legrosszabb módón. Amit egyikünk sem szeretne. Ha pedig bele gondolsz, nagyon jó kísérlet lenne ez arra, hogy hogyan reagál közösségben.

 – Kísérlet… - szisszent fel Remus a szóhasználaton, hiszen már az eddigiekből is látszott, hogy nem tekintenek másnak csak egy kísérleti patkánynak, de ez teljességgel megerősítette abban, hogy ember számba se vettek.

- Francba legyen, menj el abba az átkozott iskolába pont hozzád való.

- Akár csak hozzátok mikor oda jártattok. Csak kár hogy a sok bájitalgőzétől meg bolondultatok. De ugye tudjátok, hogy az emberek nem ennyire ostobák. – ezzel elindultam a szobámba, hogy elkészüljek, hogy elmenjek az Abszolútra meg venni a szükséges dolgokat.

- Azt az elátkozott korcs életedet esküszöm, ha bárki meg tudja, hogy… - hallottam még anyám morgását, de annyira nem érdekelt.

Nekik hála totál immunissá váltam az érzelmekre. Miért is ne váltam volna? Hiszen nincs senkim csak a vérköteléke, ami hozzájuk köt azon kívül semmi. Igazából az lenne csoda, ha nem lennének következményei annak, amit tettek velem.

 – Te mit gondolsz ezzel kapcsolatban Remus? – fordulok most felé először kilépve a történetem meséléséből.

– Azt hogy csodállak, hogy ilyen erős vagy még így is mások már rég összetörtek volna a nyomás alatt, de te lenyűgöző vagy. Azt kell, mondjam, hogy ez tetszik benned.

- Köszönöm, na de folytatom, mert ezzel nem derült ki, hogy hogyan lettem az ami, szóval…

De a pokol nem ért véget azzal, hogy átléptem a Roxfort küszöbét. Mert a szüleim nem holmi vadállat harapásával fertőztek meg egy éjszaka. Nem. Ők egy ősi, tiltott vérmágiát és egy sötét, alkímiai bájitalt használtak, amit kifejezetten arra terveztek, hogy egy mesterségesen kitenyésztett, tökéletesített ragadozót hozzanak létre bennem. Ez nem hagyományos vérfarkasság volt, hanem egy vérbe kódolt mutáció.

Megálltam egy pillanatra a meséléssel, a levegő megfagyott kettőnk között, miközben a tekintetem Remus zavarodott, sötétlő szemébe fúródott.

– Ugye emlékszel, Remus? Emlékszel arra a pillanatra, amikor végre rájöttél, hogy én is az vagyok? – kérdeztem halkan, miközben a szám szélén egy keserű, fanyar mosoly húzódott meg. – Emlékszel, hogyan akartál azonnal segíteni?

Remus lélegzete elakadt, ahogy felrebbent a pillanat a szeme előtt. A szemében felvillant az a pillanat, amikor először szembesült a teljes igazsággal, és a keze ösztönösen a táskája felé rezzent, ott lapuló üvegcse után nyúlva.

– A Farkasölő fű… – suttogta rekedten, miközben a szemeiben ott izzott a tehetetlen aggodalom, hogy el akarja hozni a megkönnyebbülést a következő holdtölte elviselhetetlen kínjai elől.

De én csak lassan megráztam a fejem, és a kezét finoman lenyomva a mellkasára tapasztottam, hogy érezze a szívem egyenletes, csendes verését.

– Nem fog hatni, Remus. Nekem nem ez jutott – mondtam halkan, de ellentmondást nem tűrő határozottsággal.

- Tudni akarod, hogy miért mondtam azt akkor igaz?

- Igen kérlek, mond el. – kérte Remus.

Akkor azon a napon azért utasítottam el, mert tudtam, hogy nekem az nem segít. Nagyon jól tudtam, hogy felesleges számomra bármi is. Neked a főzet megadja a békét, mert a te sebed természetes átok volt, amit harapás útján szereztél. De az én véremben a szüleim sötét mágiája és a bájitaluk maradványai fortyognak. Rám nem hat semmi. Nincs gyógyszer, nincs menekülés, nincsenek bűvös főzetek, amik megállíthatnák a bennem lakozó vadat.

Remus gyomra egy pillanatra összezsugorodott legalábbis ezt olvastam le az arcáról. Abban a minutumban döbbent meg igazán: hirtelen teljes mélységében átérezte, hogy nemcsak osztozok vele a vérfarkasok magányos, holdfényes átkában, de egy olyan zárt, fojtogató börtönben élem le minden napjaimat, ami még az övénél is kegyetlenebb. Mert Lupinnak ott volt a főzet és a remény szikrája, de számomra még a varázsvilág orvosságai sem nyújtottak menedéket.

Ez a közös, mégis fájdalmasan különböző sors, ez a megsemmisítő felismerés volt az a pont, ami végleg összekötött minket. Remus ekkor még szorosabbra zárta a karjait körülöttem, mintha a saját testével akarna bezárni a világ elől, tudva, hogy ettől a perctől fogva képtelenek lennénk elengedni egymás kezét.

- Honnan, Ho…

- Várj, tudom, hogy mit szeretnél kérdezni, hogy honnan, hogyan, mióta, mikor tudtam, meg hogy mi is vagyok valójában? Igaz? – kérdeztem mosolyogva fejemet mellkásába bujtatva.

- Nos, igen.

- Nyugi elmondom azt is. Nem foglak tudatlanul hagyni ezzel kapcsolatban. Az a nap volt életem legszörnyűbb napja ma is úgy emlékszem arra a napra mintha tegnap történt volna.

Még csak ötéves voltam, amikor először hallottam őket beszélni a sötét irodájuk mélyén. Akkor még nem értettem a szavakat, csak a fojtogató feszültséget éreztem a hangjukban. De nem hagytak nyugodni a kérdések: Mi vagyok én valójában? Miért zárnak be engem? Aztán eljött a nyolcadik születésnapom, és addigra már elég jól olvastam ahhoz, hogy belopózzak a lezárt laboratóriumukba, amikor nem figyeltek.

Ott, a poros pergamenek és a fortyogó üvegek között bukkantam rá a kutatási anyagaikra. Ott feketén-fehéren leírtak mindent: hogy mióta kísérleteznek rajtam, hogyan kötötték össze az ősi vérmágiát a legsötétebb bájitalokkal, és miként váltottak ki bennem egy olyan mesterséges mutációt, ami miatt vérfarkassá lényegültem át. A jegyzetekből világosan látszott, hogy folyamatosan figyeltek, mértek és dokumentáltak minden egyes reakciómat – nem a gyermekükként tekintettek rám, hanem a főművükre, egy élő laboratóriumi alanyra.

Abban a pillanatban, mikor ezt végigolvastam, valami végleg eltörött bennem, de ezzel együtt egy acélos elhatározás is született a lelkemben.

Eldöntöttem, hogy nem leszek passzív áldozat. Titokban kutatni kezdtem a saját családom háta mögött: éjjelente a tiltott könyveket bújtam, és minden lehetséges módot megvizsgáltam, vajon létezik-e gyógymód az én állapotomra, vagy bárkiére, aki valaha hasonló poklot járt meg.

– Várj, van még valami, amit tudnod kell – szólaltam meg halkan a jelenben, miközben a tekintetem Remus feszült, sötétlő szemébe fúródott. – Látom az arcodon a kérdést. Azt hiszed, csak később, gyerekként fertőztek meg, igaz? Arra vagy kíváncsi, hogy pontosan mióta vagyok az... Hogy mikor változtattak át?

Remus lassan bólintott, a szemeiben feszült figyelemmel.

A kutatási naplókból derült ki a legszörnyűbb igazság – folytattam a mesélést a hangom pedig hűvös, rideg suttogássá halkult a vállán. Nem ötévesen kezdődött, és nem is hétévesen. A laboratóriumi feljegyzések elsárgult, fekete tintás lapjai könyörtelenül leplezték le a valóságot: már csecsemőkoromban, alig néhány hónaposan végrehajtották rajtam a tiltott vérmágiát és a sötét bájitalos kísérletet. Akkor pecsételték meg a sorsomat, amikor még beszélni sem tudtam.

Azon a nyolcadik születésnapomon, miután végigolvastam az összes dokumentumot, a lezárt irodában, nem bírtam magamban tartani a fojtogató gyűlöletet. Egyenesen rontottam be a szüleim dolgozószobájába, a papírokat az arcukba vágva kértem számon mindent, amit tettek. Akkor üvöltöttem velük először életemben amiatt a szörnyűség miatt, amit még csecsemőként követtek el ellenem.

– Miért zavar téged egyszer híres leszel. – mondta az anyám. – Az átalakulásaid is gyönyörűek voltak. Egyszerűen lenyűgöző… - teljes áhítattal beszélt mintha tényleg nem lennék neki a lánya csak egy patkány.

Képzelheted az arcukat, amikor eléjük álltam.  Oh és azt ne felejtsem el hozzá tenni, hogy egy kicsit meg voltak riadva mikor látták rajtam a haragot. A vadság jelei, amit a harag a csalódottság és a fájdalom szült. Azt hitték, hogy meg fogok vadulni.

- De hogy ha már csecsemőkorodban ezt tették veled, akkor nem tudtál róla, hogy mi vagy? Én minden átalakulásomra emlékszem és szörnyű volt. Hogy, hogy csak később tudtad meg? – hajolt el tőlem és felült velem a nagy ágyon.

Eleinte én is furcsálltam, és természetesen rögtön rá is kérdeztem.

– Miért nem emlékszem ezekre? – néztem a szüleimre.

– Annyira nem vagyunk ostobák, hogy úgy intézzük, emlékez ezekre lányom. – az apám volt, talán aki egy kicsit is, de a lányának tekintett. – A mágiát úgy alakítottuk, hogy ezekre az átalakulásokra legyen akármi az előidőzője a telihold vagy akár elszabadulnak az érzéseid az emlékeid automatikusan törlődnek. Legalábbis addig, amíg rá nem jössz, hogy mi is vagy valójában. Szóval most már emlékezni fogsz minden átváltozásodra, de az előzőekre nem.

– Nem tudom elhinni, hogy ezt tettétek. Azért akartatok gyereket hogy kísérleti nyúl legyen? Szeretetek egyáltalán? Akartatok egyáltalán gyermeket, akit felnevelni szeretetek volna nem pedig csak használni? – kérdésem az anyámra hatástalan volt még csak a szeme sem rebbent és színtelen érzelmek nélküli hangon kaptam meg tőle a választ.

– Én soha nem akartam gyereket, hiszen csak egy nyűg mind az összes. Nem volt választásom a kísérletem érdekében a kezdetektől látni akartam a folyamatot.

Az apám szemében azonban láttam némi bűntudatot és talán egy kis szeretetett is; elfordította a tekintettét és inkább nem mondott semmit.

Remus az ágy szélén ült, a kezeit összefonta az ölében, miközben a tekintete a szoba sötét sarkába révedt. A hallottak súlya szinte fizikailag is nyomta a vállát.

– Hát ez... – kezdte halkan, a hangja megremegett a döbbenettől és a haragtól. – Olyan szörnyűségeken mentél keresztül, amiket el sem tudnék képzelni. Hogy a saját szüleid tettek veled ilyet... Nem is emberek.

Megfordult, és a tekintetét mélyen a szemembe fúrta, miközben az ujjai óvatosan, szinte félve érintették meg az arcomat.

– De most már itt vagy, és vége. Nem vagy egyedül többé. Hallod? – suttogta, és mielőtt válaszolhattam volna, magához húzott, az ölelésébe temetve minden fájdalmat.

Észre se vettem mikor indultak meg a könnyeim csak akkor mikor gyengéden letörölte az arcomon folyó cseppeket.

– Istenem ez olyan furcsa. – mondtam.

– Miért?

- Nem emlékszel? Eleinte minden erőddel azon voltál, hogy a lehető legtávolabb tarts magadtól. Most így az évvégéhez közeledve te vagy az, aki a támaszom lett. Aki vigaszt nyújt. Ne érts, félre örülök neki, de nem szeretném, hogy csak az a közös pont kössön minket össze. Vagy, hogy csak emiatt legyél velem. Remus én, szeretlek tényleg őszintén. Nem akarlak magamhoz láncolni sem. De veled akarok lenni, de csak akkor, ha te is ezt szeretnéd és nem a közös sorsunk miatt.

- Olyan buta vagy. – suttogta halkan a fülembe. – Sose teszek meg semmit, úgyhogy ne szeretném. Nem lennék itt melletted, ha nem éreznék semmit. Hidd el nekem, hogy a múlt éjszaka sem történt volna meg, ha nem akartam volna igazán szívből. Ha nem szeretnélek nem tettelek volna a múlt éjszaka az enyémé. Szeretlek. Érted? Nagyon, nagyon szeretlek téged. Mindennél jobban.– mondta mire rácsaptam a hátára.

- Hülye. Én is szeretlek.

- Jól van, akkor most már csak egy fontos dolgunk van. Beszélni fogunk erről Albusal. Tudnia kell erről. Egyrészt a saját biztonságod érdekében, ami nekem a legfontosabb. Másrészt, pedig amit a szüleid tettek veled bűncselekmény.

- De Remus…

- Tudom, hogy félsz Y/N, de végig ott leszek veled és senki nem vehet el tőlem, mindenki tudni fogja, hogy hozzám tartozol.

- Hogy éreted ezt Remus?

– Mi az azt ne mond, hogy a kutatásod nem volt alapos a vérfarkasok terén? – kérdezte Remus komoly, mégis gyengéd arckifejezéssel, miközben az ujjai végigsimítottak a kezemen. – Mondd el nekem, mit tudsz a vérfarkasokról?

Nagyot nyeltem, majd elrévedő tekintettel sorolni kezdtem mindazt, amit a magányos éjszakákon, a tiltott könyvtári kötetekből és a szüleim dokumentumaiból kinyomoztam.

– Hát... a vérfarkasok nem csupán vadállatok a telihold idején – kezdtem halkan, a hangom megremegett az emlékek súlyától. – Külsőre átalakuláskor a csontjaik meghajlanak, a testük megnő, a bőrüket durva, sötét szőrzet borítja, az arcuk pedig eltorzul; félig emberi, félig farkas szörnyetegekké válnak. Az erejük... az emberi ésszel felfoghatatlan. Olyan fizikai erő lakozik bennük, ami képes kettétörni a legvastagabb fát vagy átütni a kőfalat is.

Egy pillanatra elhallgattam, Remus pedig végig figyelmesen nézett, hagyva, hogy kibeszéljem magamból a lexikális tudást, amit annyi fájdalom árán szedtem össze.

– A hatások... a holdfény az elsődleges kiváltó ok, ami áttöri az elme gátjait, de a fájdalom és a vér szaga is felébresztheti a bennük lakozó vadat. És ami a társas kapcsolatokat illeti... – itt elakadt a lélegzetem, ahogy egyre tisztábban kirajzolódott előttem a kirakós. – A vérfarkasok magányos lények, akik elzárkóznak a falkától, mert félnek, hogy kárt tesznek másokban. De ha mégis találnak valakit... Ha a sors úgy hozza, akkor létezik náluk egy olyan ősi, megbonthatatlan kötelék. A bevésődés.

A szavak elhaltak a levegőben. A vérfarkasok biológiájának legmélyebb, ösztönös törvénye hirtelen teljes fényében csapott le rám: a bevésődés nem csupán egy érzelem, hanem egy halálos pontosságú, megmásíthatatlan választás, amely során a fenevad és az ember egyaránt felismeri a másikban a tökéletes, egyetlen párját, akit az életénél is jobban véd, és akihez örökre láncolja a vére.

A szemeim kikerekedtek, ahogy a felismerés hideg, mégis melengető hullámként futott végig a testemen, és Remusra néztem.

– A bevésődés... – suttogtam elhűlve, miközben végre megértettem, miért nem tudott soha eltaszítani magától, és miért éreztem én is azt a mindent elsöprő, ösztönös hovatartozást a pillanattól kezdve, hogy először egymás szemébe néztünk.

– Látom megértetted. Ez egy olyan erős mágikusnak mondható kötelék, amit erőszakkal sem szakíthatnak el. Valamint biztos vagyok benne, hogy Albus sem engedné. Szóval induljunk.

Remus határozott mozdulattal segített fel az ágyról, a kezét szorosan az enyémbe kulcsolva. Nem volt benne habozás; a léptei céltudatosak voltak, miközben végigvezetett a kastély lakatlanabb folyosóin a kolosszális kőlépcső felé, amely az igazgatói irodába vezetett. Mire Dumbledore ajtajához értünk, a bennem lakozó feszültség már pattanásig feszült, de Remus meleg, védelmező jelenléte erőt adott. Amikor beléptünk, Albus Dumbledore az íróasztala mögül nézett ránk félhold alakú szemüvege mögül, a tekintetében mély bölcsességgel és azonnali megértéssel.

– Remus, gyermekeim... Látom, súlyos teher nyomja a vállatokat. Üljetek le, és mondjatok el mindent – szólalt meg nyugodt, mégis parancsoló hangon az igazgató.

Nem haboztunk. Remus vette át a szót, és zokszó nélkül, kíméletlen pontossággal feltárta a teljes igazságot: a szüleim által elkövetett sötét, csecsemőkori kísérletet, a tiltott vérmágiát, a mesterséges mutációt, valamint a tizenegy évnyi kegyetlen bezártságot és zsarolást. Dumbledore arcáról a hallottak közben végleg eltűnt a kedves mosoly; az irodát sűrű, fojtogató csend töltötte be, amelyet csak a fali ezüstműszerek halk ketyegése tört meg.

Amikor Remus a beszámoló végére ért, és ránk terelődött a szó, Dumbledore egyetlen pillanatig sem tétovázott. Az igazgatói pálcáját finoman az asztalra fektette, a szemeiben tűz gyulladt, és azonnal cselekvésbe lendült.

– Ez nem csupán iskolai fegyelmi ügy, hanem megbocsáthatatlan bűncselekmény a saját gyermekük ellen – mondta Dumbledore határozott, éles hangon. – A te védelmedben azonnal intézkedem. A Minisztériummal karöltve elrendelem, hogy haladéktalanul és véglegesen elvegyenek a szüleidtől a fizikai és mentális biztonságod érdekében.

Dumbledore felemelkedett az asztalától, a papírjai fölé hajolt, és gyors, határozott mozdulatokkal pergameneket kezdett róni, miközben a hangja lágyabb, de ellentmondást nem tűrő méltósággal csengett:

– Mivel a mágiaügyi törvényhozás nemrégiben hivatalosan is elfogadta és elismerte a vérfarkasokat a társadalom törvényes, egyenrangú lényeiként, élni fogok a hatáskörömmel. Kérelmezem és hivatalosan is jóváhagyom, hogy a lányt a jog szerinti társa, Remus Lupin mellett helyezzék el otthonként és gyámként, biztosítva számodra a békés, biztonságos jövőt.

A szavak hallatán a lelkemről lehasadt a tizenegy év alatt rárakódott, mázsás kő. Nem sokkal később a hivatalos papírok megérkeztek, a szüleim sötét ügyletei pedig végérvényesen napvilágra kerültek, véget vetve a rémálomnak.

A következő tanévet már nem a félelem fogságában, hanem ott kezdtem meg a Roxfortban, ahová valójában tartoztam: a leghűségesebb társam, Remus oldalán, a barátaim gyűrűjében, egy olyan közösségben, amely végre a saját, igaz családommá vált.

 

Theodora írása:

Szabályok meg kivételek
OC történet

- Szép volt! - erősödik fel egy önmagát ismételgető hang, ami az enyhe kétségbeesettségével tereli el a figyelmemet egy szőke hajkoronáról. A kézfogást végül úgy ejtjük meg, hogy ügyetlenül rá fog az enyémre, így nem csak a bőrömet, hanem a ruhám ujját is sikerül összevizeznie. Pacsizni nem nagyon lehet, ha a másik fél bambán lógatja maga mellett a kezét és másfelé bámészkodik. A szemem sarkából látom, hogy az ellenfél sorának a végén felém fordul valaki, és hatalmasat dobban a szívem. Próbálkozom a gondolataim, de leginkább az érzéseim rendezésével és továbblépek a következő játékoshoz, hogy megfelelően lezárhassuk az estét - és a szezont is. Megkönnyebbülten veszem a levegőt, mielőtt kinyitnám a szám.
    Szép volt - mondja a győztes, mert így sportszerű.
   Szép volt - mondja szintúgy a vesztes, mert ebbe a két szóba még nem csuklik el a hangja a csalódottságtól.
    Ma győztesként gratulálunk a mérkőzés végén hosszú idő után, és ami a legfontosabb számomra, sérülésmentesen. A vízilabda alapjában véve nem mellőzi az erőszakot. Itt minden erőbefektetés: megállni levegőt venni, kioldani a görcsöt a lábakból. Egyike azoknak sportoknak, ahol a sportoló mindig mozgásban van és a labdabirtoklást, de akár még a haladást is párharc előzheti meg. Minden felém nyúló karon van véraláfutás, minden mellkason karmolás, néhány arcon monokli is - amiből nekünk a viszonylag higgadt játék ellenére is változatlanul több jutott. Azonban ma szervezettebb volt a védekezésünk és gyorsan megszereztünk egy háromgólos vezetést. Mindig a védekezésen hasalunk el. Mindig. Emiatt sokkal nagyobb kockázatvállalással kell támadnunk, akkor is, amikor az utolsó negyedre már bőven cserbenhagyta a srácokat a rossz kondija. Így nehezebb körültekintőnek lenni a jobb állóképességgel és rutinnal szemben. Ma azonban nyertünk, és megúsztuk - szó szerint - néhány karcolással.
    - Kibaszott büszke lehetsz magadra, te faszfej - mondja előttem Kristi a praktikus formalitás helyett, ami egyébként segít elkerülni, hogy megtörténhessen az, ami most történik:
    - Ha fele annyit foglalkoznál a gólszerzéssel, mint azzal, hogy vízbe fojts vagy betörd az orrom, talán még nyertetek is volna!
    Hideg szégyenérzet és zavartság keveredik bennem, ahogy ezt kimondja. Egyrészt azért, mert a két nyert meccsükkel biztosan kizuhogtak az élvonalból. Felesleges és kínos ez a szájalás, akkor is, ha igaza van, és jogosan húzta fel az egyébként mindig jámbor Dénes Kristófot a Kaposváriak agresszivitása. Engert Dominik unott nyugalommal áll előtte, szinte már álmoskásan, mint mindig, amikor a szárazföldön látja az ember. Nagy termete és érintetlensége utal csupán arra, mennyire kemény és legyűrhetetlen játékos, azonban megközelítőleg sem mutatja meg, hogy mennyire kíméletlen. Ő tényleg az a fajta sportoló, akit akkor kedvelsz, ha vele játszol vagy ha az ő csapatának szurkolsz. Ellenfélként, támadóként, gyúróként… a rémálmod. Másrészt, azért vagyok pulzusduplázó zavarban mert…
    - A bekkek dolga a védekezés - mondja le sem véve rólam a szemét. Emiatt és a határozott testbeszéde miatt nem tűnik úgy, hogy megérintené, amit a fejére olvastak. Nem görnyed, széles hátára könnyedén feszül, jól mutat rajta a tekintély. Nyaka szabad és kecses, talán az egyetlen része, amely elfordul Kristóftól; minden más nyitott felé, nem retten meg akkor sem, ha hangosabb nála és egyébként képes hatni rá. Maximum egy röpke, megszakított sóhaj árul el valamicskét abból, mennyire megmondaná neki a magáét - ha értelmét látná. Ezért néz rám. Mindkettőnket hasonlóan szeret; és nekem nincs kiosztani való gondolata.
    - Az, hogy könnyed szerrel gólt is lőhetnék nektek, rólatok mond el mindent, nem rólam. - Végül csak odafordul a dühtől eltorzult arcú győztes felé. - Tanuld meg követni a mester utasításait. Engem arra kért az enyém, hogy fogjalak és ne hagyjam, hogy gólt lőj. Hiába nyertetek, egy gólt sem lőttél ma. Mi második helyen végzünk a tabellán, így részemről a munka el lett látva. Te el láttad a munkád? - hajol közel hozzá és a hajáról lehulló víz keveredik a Kristóf arcán gyöngyöződővel. A két csepp valami többként gördül végig az álla vonaláig. A szóváltásunk a jelen problémájára koncentrálódik, azonban a tekinteteik között másfajta párbeszéd zajlik. Kristi összepréselt ajkakkal, pacsizás nélkül elviharzik: de úgy, hogy ezután egy kaposvárinak sem nyújtja a kezét.
    Dominik látszólag rezzenéstelenül néz egykori csapattársa után. Védekező játékosként mindig a sajátjaid láncra vert oroszlánja vagy. Összpontosult erő, ami egy adott térre vetül ki és pusztít, hogy a tieidnél épülhessen valami.
    - Megviselte ez a szezon - mondom neki, és ugyanolyan kedves, szelíd tekintettel néz vissza rám, ahogy az előbb is tette. Érzem, ahogy leválik a szívem fölé vasalt embléma, és helyette ott maradok én, ahogy mindkettejüket védve próbálom békítgeti őket. Összekulcsolom magam előtt a kezeim és idegesen összedörzsölöm az ujjaim, mielőtt felnéznék Dominikra. - Nehéz számára a veled ellentétes oldalon lenni. Eddig csak azt ismerte, hogy milyen, amikor mindenki mással ilyen…
    - Faszfej vagyok? - vigyorog.
    - Nem - mosolygok. Ennyi szeretetre, ami belőle árad, sok mindent mondanék, csak ezt nem. - Nem is tudom, melyik szót keresem, ami kifejezné, mire gondolok.
    - Azt nehéz elviselnie, hogy szembe találta magát azzal a keménységgel, amivel eddig őt segítettem gólokhoz. Nekem is ugyanolyan nehéz egy ilyen jó támadót fogni - mutat az öltöző felé, mert Kristóf már eltűnt a lépcsőfordulóban.
    - Hát ketten valóban verhetetlenek voltatok.
    - Jaj, Netti, ne légy ilyen ártatlan - rázza a fejét gyöngéden, mire még több csepp követi az előzőt, de ezek közül egyik sem igyekszik a másik fele után. - Bármikor egy csapatban játszhatunk újra a jövőben. Annyira a mellére szívta ezt a csapatváltás dolgot, hogy békíthetetlen.
    Neki nem…
    - Hát, mostanában nem nagyon fogtok. Nem mondta, hogy vinni akarják a spanyolok?
    Először látok őszinte meglepettséget az arcán, ami keveredik valami leírhatatlanul pozitívval.
     - Azt a picsa - mondja nagy pislogások közepette. - Ez nagyon komoly. Biztos vagy benne, hogy spanyol csapat akarja vinni?
    Két kezét a karomra kulcsolja és így lép közelebb. Kérdőjelszerűen kell meggörnyednie, hogy szemmagasságba kerüljünk egymással. A haja sűrűségéből cseppet sem vesz el a játékkörnyezet adottsága, és még így is fel tudom idézni a puhaságát, és azt, ahogyan beletúrok. Természetes, fás illatát teljesen elnyomja a klórszag, ami egy óra alatt - és egész élete során - a bőrébe ivódott. Olyan természetesen zár körbe, olyan otthonossá teszi a saját testem számomra, hogy a kimért szakmaiságom helyett csak vadul bólogatok, a szívem előtt összekulcsolt kezekkel, mintha félnék attól, ahogy nem bírom el azt az örömöt, amit most érzek. Most, hogy végre tényleg itt van.
    - Igen. Holnap fogják hivatalossá tenni a sajtóban is.
    Főleg az előbbi jelenet alapján sok mindent feltételezhetne az ember, mi zajlik most Dominikban. A büszkeségre csak azok tippelnének, akik végig követték azt az utat, amit együtt tapostak ki eddig a pillanatig. Az uszoda zárása utáni közös hosszokat, az üres lelátón végzett alapos nyújtást, a végtelenségig húzódó egy-egy elleniket, amiket mindig hangos sípszó és ötven fekvőtámasz követett, mert zavarták az edzésterv napi bontását. Fej-fej mellett haladtak és látni akarták egymást egy ilyen pillanatban. Most is az ökölpacsinak kellett volna következnie és kevés ember van a világon, aki jobban örült volna ennek a hírnek, mint Dominik. Sokkal jobban, mint Kristóf jelenlegi csapattársai, akik megközelítőleg sem osztoztak a törtető felfogásában. Sikeresnek lenni magányos út, ezért volt ekkora áldás, hogy ketten voltak rajta. Egészen addig, amíg Dominik meg nem elégelte az utolsó előtti helyet és a vesztes meccseket. Több volt benne ennél. Ahogy Kristófban is.
    - Mi volt az oka annak, hogy nem tudtátok ezt megbeszélni? - kérdezem aggódóan.
   - Makacs - zárja rövidre a lényeggel, és kis gondolkodás után folytatja: - Igazából csak ingereltem azzal, hogy folyamatosan kerestem és beszélni akartam róla. Ő azt várta volna, hogy menjek vissza. De ezzel csak saját magam ellen dolgoztam volna, te is tudod - szomorkás és felnőttes a mosolya fiatal kora ellenére.
    - Szóval úgy döntöttem időt hagyok neki, hogy megértse ezt és megbocsássa, tulajdonképpen saját magának, hogy ő nem mert lépni. Azt is tudom, hogy azért volt most mérges, mert tudja, hogy jól döntöttem tavaly - mosolya megint büszke, de most saját magára.
    - Te is tudod, hogy fogtam én már ennél jobban.
   - Tudom - sóhajtok fel, és összerándul a gyomrom, ha belegondolok, mennyi ideig tartott, még összeforrt a bordája.
    - Egyébként nem kérte az edző, hogy rá koncentráljak - mondja váratlanul és ezzel kizökkent a szörnyülködésből.
    - Azt kérte, hogy segítsek be a támadásba és zárjuk rövidre ezt az egészet. Nálunk is fáradt mindenki. Szezon vége van. Mi így is, úgy is tabella másodikak lettünk volna.
     - Neked is hiányzik, igaz?
    - Hiányzik, de nem ezért csináltam - simít a karomon, amire libabőr söpör végig a testemen. Az övé elkezdett átmelegedni, és már nem hagy foltokat a ruhámon a tenyere, csupán ezt a vágyódást, amit hosszú ideje érzek, csak soha nem volt neki tér.
    - Utáltam látni, mennyire aggódsz minden összeakaszkodásunk után. Őt nem sajnálom, mert a sport ilyen, a legméltóbb ellenfél, akivel valaha találkozni fogok. Ezért nem értem a picsogását - parodizál Kristóf különleges hanglejtésével, ami után halkan nevetünk. Azt tettetem, hogy ezen szórakozok még mindig és ezért nem nézek fel rá, de valójában nem tudom, milyen, amikor ezt nem gátolja semmi.
    Amikor öt éve felvettek gyúróként az egyik kikötés az volt, hogy nem lehet affér egy csapattaggal sem, mert rivalizálást szül és kellemetlen pletykákat, esetleg a szakmai megítélésem csorbulhat miatta. Ennyi férfi között azonban nehéz elképzelni, hogy ne találtam volna olyat, akivel nem érzem jól magam, de tartottam magam ahhoz, amit megígértem. Mindketten éreztük, hogy minden poén mögött van valami. Minden érintésben van valami plusz. Minden masszázs időpont eltávolodott a tiszta szakmai odafigyeléstől, és gyorsan elkanyarodott őszinte érdeklődés felé, ami támpontot adott a másikhoz. Túl sok volt a jegyzet a fejünkben, túl sok minden volt fontos ahhoz, ezen csak úgy átlépjünk. A búcsúztatóját abban az időszakban tartották, amikor elkezdik leengedni a medencéket. Az uszodatér üresen kongott, mi az egyik rajtkövön ültünk és néztük, hogyan fociznak a többiek a bokáig érő vízben. Van az a pillanat, amikor úgy ér össze a combod valakiével, hogy bársony puhasággal, tökéletesen simul egymásnak mindkettőtöké. Sort volt rajta és egy kék pulóver. Kontaklencse helyett szemüveg nagyította fel, egyébként pici, barna szemét. Kémlelte a többieket és nem szólt semmit. Azon gondolkodtam, hogy vajon az emlékeiben kutat-e, és azt látja-e maga előtt, amit én is. Amikor az első tavaszi napsugarak besütnek a hatalmas üvegablakokon és fehér fodrokat festenek a vízfelszínére, amiben játékos vidrák módjára tekeregnek azok, akikkel felnőtt. Az edzőjük üvölt a háttérben, de ők már lemondtak erről az egészről - évek óta lemondanak - és csak nézik a kupola szerkezetébe ragadt labdákat. Amíg ezen morfondíroztam, nem vettem észre, hogy rám terelődött a tekintete, csak amikor megsimította a meztelen térdem, mielőtt megcsókolt volna.
    Valamilyen megmagyarázhatatlan csoda - vagy a kivételesen megvalósítható csapatösszhang - folytán senki nem látta ezt a csókot. Mi pedig annyiban maradtunk, hogy hagyunk némi leülepedési időszakot ennek, mielőtt belevágunk bármibe. Az életterünk leszűkült az uszodára, és sokáig tiltott gyümölcsnek számítottunk egymásnak. Dominik aggódott a szakmai megítélésem miatt is. Félt, hogy pletykálni kezdenek, hogy összefekszem a játékosokkal, ami egy esetleges csapatváltás után megnehezítette volna az alkalmazkodást. Így abban egyeztünk meg, hogy várunk. Ott voltunk egymásnak, de biztos távolból.
    Felnézek rá, és ugyanazt a tekintetet látom, mint másfél évvel ezelőtt, a hideg kövön ülve. Tudom, mi fog következni. Teste azonban most nagyobb felülettel simul az enyémhez, de ugyanolyan bársonyosan, ugyanannyira odapasszolva.
    Az emberek körülöttünk beszélgetnek, pakolnak, kábeleket szedegetnek, köteleket húznak. Van, aki a kupolaszerkezetet nézi szórakozottan, és csak lóbálja a lábát a vízben, ugyanolyan unottan, ahogy évek óta teszi, amikor idő előtt lemond valamiről. Van, aki az öltöző padlóját nézi hiányérzettel a szívében, ugyanolyan meg nem értettséggel, amikor közölte a szüleivel, hogy profi vízilabdázó lesz. Van, aki arról magyaráz egy eltérő úszónadrágos srácnak, hogy majd legközelebb sikerülni fog, mert így sportszerű. De végső soron senki nem néz ránk - most sem. Tökéletes időzítéssel, tökéletes összhangban.

 

(Elnézést, amiért nem teljesen egységesek a betűtípusok és méretek, a blogger átállította őket...)