Tökéletlenül - LiSoo fanfiction

Jisoo:

Emlékszem a forró érintéseidre, a kedves szavaidra és a világmegváltó mosolyodra. De pont ez volt a kapcsolatunkkal a baj: te mindig is a világot akartad megváltani, míg én ki akartalak sajátítani magamnak. Mégis az, hogy egyik napról a másikra szó nélkül eldobtál, felfoghatatlan számomra. Hiszen épp azt bizonygattad, hogy sohasem hagysz el, erre nem maradt nekem más csak a szenvedésem. Itt hagytál tökéletlenül, hisz olyan vagy számomra, mint egy hiányzó darabka: az én kirakósomat már senki sem rakhatja ki; nem, amikor egy fontos része, Te Magad, a világ másik végére költöztél nélkülem. Tudtad, hogy én nem mehetek veled, hiszen a munkám ideköt. Tisztában voltál ezzel, amikor elcsábítottál, és azt hazudtad, örökre az enyém leszel, ahogy én a tied. És félek, hogy az árulásod ellenére is megtartom a szavam: mást nem fogok tudni úgy szeretni, mint téged. Lehet, hogy fiatal vagyok, és előttem az egész élet, viszont ez mit sem ér, ha nem veled élhetem le, Lisa.

Volt egy kulcsom a Mennyországhoz, amit te adtál a kezembe. Bárhogy itt hagytál, én még mindig próbálok kopogtatni az ajtón; ami azonban egyre halványabb. Csak azt mondogatom: nem tehetek róla, hogy zuhanok. Zuhanok egy olyan mély verembe, aminek nem látom az alját, se egy fénycsírát, ami reményt nyújtana, hogy valaha is rendben lesz az életem. Mondd, szerinted van bármi esély rá, hogy az általad itt hagyott tökéletlenség valaha kiforrja magát, és idővel elfogadom: nélküled is megy tovább az élet? Mert veled együtt igenis elvesztettem egy olyan részemet, amit sohasem fogok megtalálni. Épp ezért nincs szó, ami igazolhatná azt, amit velem tettél.

Egyre inkább halványulnak az üres ígéreteid, amikről tudnod kellett, hogy nem fogod betartani őket, míg én ittam minden egyes szavadat. És ahogy ezek az emlékképek halványulnak, a szívem sem fáj már úgy. Néha felcsillan a remény, hogy lesz esélyem újra élni és szárnyalni. Mert előtted is szárnyaltam: nem olyan magasságokban, mint veled, de amíg nem tudtam, hogy annál több is lehet, addig nem is vágytam másra. Viszont már rád nem várhatok, mert nincs miért. Hiszem, hogy megvan az erőm, hogy megóvjam azt a halvány, pislákoló fényt, ami a múltam világosságából még fel-feldereng. Viszont adok neked egy utolsó esélyt arra, hogy megmagyarázhasd. Még egyszer felhívlak, hogy meglegyen a végső búcsúnk. Talán nem mindenki kap ilyet, de mégis, én adok egy végső esélyt, hogy legalább azt elmondhassam: megpróbáltam.

Kezembe véve a telefonomat, rámegyek a nevedre, majd hívást kezdeményezek. De nem csörög ki, hanem a gépies hang közli velem: „Ezen a számon előfizető nem kapcsolható.”

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ui.: Ritka alkalmak egyike, amikor valaki songficet ír, és a dalszövegíró elolvassa az írását. Én azonban abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a Tökéletlenülnek az Eurovíziós blogomon közzétett névtelen, novella változatát elolvasta az Incomplete dalszövegírója, és a következő kis szöveggel osztotta meg a facebook oldalán:

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 22. fejezet

Huszonkettedik fejezet – Szerelmem

Jackson:

- Jinyoung, megjöttem! – szóltam be, amikor So Hyunwoo aznapi órájáról megérkeztem, és meglepetésemre a szerelmem nem az előtérben fogadott, ahogy eddig mindig.

- Szia, Jackie! – jött ki a szobájából, és amint ránéztem, tudtam, valamit titkolt előlem, de jó dolgot, hiszen sugárzott róla, hogy el akarta árulni, és hogy majd kicsattant az örömtől.

- Jinyoung, történt valami? A cikkünknek csak jövőhéten kell megjelennie, nem? – Ez volt az első pozitív dolog, ami eszembe jutott.

- Igen, nem arról van szó. Jackie, becsuknád a szemed? És ha lehet, fordulj is el! – nézett rám kérlelő tekintettel, aminek tudta, hogy képtelen voltam ellenállni.

- Most már nagyon kíváncsi vagyok, mitől vagy ennyire izgatott. De persze, megfordulok. – Úgy is tettem, de közben majd kiugrott a szívem a helyéről. Jinyoung nem szokott ilyeneket csinálni. Persze, érezhetőleg előrébb léptünk nap mint nap, de ez minden korábbi reakcióján túltett, így az a pár másodperc, amíg ott álltam háttal, csukott szemmel, egy fél élettel ért fel.

- Megfordulhatsz – hallottam az izgatott hangját.

- Jézusom! – tátottam el a számat, amikor megpillantottam egy pár hónapos labradort a kezében. – Ki ez a gyönyörűség? – Ha az előbb gyorsan dobogott a szívem, akkor most konkrétan zakatolt. – Jinyoung, csak nem? – Féltem kimondani, de legbelül abban reménykedtem, hogy a mi kiskutyánkról volt szó.

- Jackson, bemutatom neked a családunk legújabb tagját.

- Családunk? – lábadt könnybe a szemem. Az a fránya érzékenységem mindig a legrosszabbkor jött elő, de éppen nem tudott érdekelni. – Akkor mi így hárman már egy… egy család vagyunk? – Nem tudtam felfogni, hogy ez a tizenkilenc éves, ártatlan angyal tényleg így tekintett rám, és hogy az én ötletem alapján egy újabb kis angyalkát hozott haza nekünk.

- Miért, te nem így gondolod? – ráncolta a homlokát.

- De, hát persze, hogy így, viszont benned nem voltam biztos. Egek, ha kómában vagyok, és az elmúlt hetek csak egy hosszú álom részei voltak, akkor szeretnék felkelni, mielőtt túlságosan beleélem magam. Vagy tudod, mit? Inkább ne ébredjek fel soha; addig legalábbis ne, amíg veled álmodok. – Sírtam, sőt majdhogynem zokogtam. Annyi momentum volt az elmúlt időszakban, amikor ledöbbentem, és kérdően néztem körül, hogy valóban ebben a hatalmas házban éltem ezzel a csodás személlyel. De ez most más volt, a felismerésnek egy újabb szintjére léptem: a döbbenetem hálává alakult át, és a végtelen boldogság tengerében úszkáltam.

- Gondolom, te is csak azért sírsz, mert az erős szél bántja a szemedet – kacagott, majd letörölte az egyik könnycseppemet. – Még sohasem simítottam meg az arcodat. Kár, nagyon selymes. – Míg én sírtam, mint egy kisfiú, addig ő vidámabban mosolygott rám, mint eddig bármikor.

- Lehetséges, hogy van bármi közöm ahhoz, hogy ennyire boldognak tűnsz? – szipogtam.

- Nagyon is sok. Jackson, szeretlek – váratlanul hagyta el az a bizonyos szó a gyönyörű, telt ajkát, és mintha magát is meglepte volna azzal, hogy hirtelen kimondta.

- Na, a kedvelés szintjéből már átléptünk a szeretetre. Ez azért nagy szó! – Végre én is tudtam mosolyogni.

- Nem, Jackson, félreértesz – rázta a fejét. – Mármint tényleg szintet léptünk, de ennél nagyobbat.

- Hogy érted? Csak nem? Á, biztos, nem! Tudom, hogy neked több idő kell ahhoz, hogy ilyesmi kialakuljon benned. Ne erőltess magadra semmit! – kértem, mielőtt olyat mondott volna, amit idővel megbán.

- Tényleg több idő kellett, mint neked, de most már biztos vagyok benne, hogy én is sze…

- Ne mondd ki! – kértem, majd hirtelen felindultságból berohantam a szobámba.

- Jackson, könyörgöm, ne csináld megint ezt! Megbeszéltük, hogy többet nem zárkózunk be a másik elől – hallottam az ajtó túl oldaláról a hangját, de alig fogtam fel, miket beszélt. Nem akartam, hogy szerelmet valljon. Elképzelni, hogy szerelemmel szeretett, annyira szürreális és hirtelen volt. Mármint persze, erre vágytam, de valahogy sohasem gondoltam bele, hogy mi lesz, ha tényleg elérünk idáig.

- Holnap megbeszéljük.

- Holnap? Aha, szóval addig ott leszel bent, étlen-szomjan, míg én itt játszok a kiskutyánkkal. Hát persze! – kacagott.

- Már megint tudtad, mivel rángass ki, igaz? – tártam ki az ajtót.

- Még szép. Azért már elég jól ismerlek. Enélkül nem is tudtam volna beléd…

- Ne, könyörgöm, ne mondd ki! – úgy pánikoltam, mint már rég. Tényleg annyira gyerekes volt, amit csináltam, de akkor se tudtam felfogni az egész helyzetet.

- Jackson Wang, fejezd be! A frászt hozod a kutyára – váltott át olyan szigorra, amire még soha, amióta együtt laktunk; így ki is kerekedett a szemem. – Add ide a kezed! – kérte, én pedig hirtelen úgy éreztem, mintha én lettem volna az érintésfóbiás, mert csak ódzkodva mertem odanyújtani neki.

- Nem lehetne ezt elhalasztani? – ez volt az utolsó próbálkozásom.

- Nem! Jackson, te azonnal bevallottad nekem az érzéseidet, és igenis a frászt hoztad rám. Fájt, hogy nem tudtalak ugyanúgy szeretni, és az elmúlt hetekben is olykor elgondolkodtam rajta, hogy miért csak ilyen lassan jött rám ez az érzés. De amilyen lassan jött, olyan erőssé vált. Nem véletlenül vicceltem az előbb azzal, hogy neked is a széltől könnyezik a szemed, mert én se attól sírtam a magánórádat nézve. Akkor jöttem rá, mit érzek, és arra is, hogy szeretnék egy közös kutyát. Akit mellesleg egyre nehezebb fél kézzel tartanom; de azért sem engedem el a kezedet. Mert már képes vagyok megfogni. Tudod, mennyit jelent ez nekem? Az, hogy megérinthetlek, hogy belementem abba, hogy kutyánk legyen, és hogy beléd szerettem. Igen, fogadd el, hogy ez már többé nem egyirányú dolog. Attól még, mert nem tudom olyan intenzitással kimutatni, mint te, igenis szerelmes vagyok beléd. – Muszáj volt kifújnia a levegőt, amikor a mondandója végére ért, mivel majdhogynem egy szusszal mondta végig az egészet, én pedig szétnyílt ajkakkal hallgattam, és olyan szinten ledöbbentem, hogy nem tudtam megmozdulni. – Mi hárman most már igenis egy család vagyunk – tette még hozzá, amire gépiesen bólintottam.

- Aha. – Szégyelltem, de ennyi tellett tőlem.

- Remek, futkározásból és tiltakozásból átmentél némaságba. De semmi baj, kiskutyám, keresek neked másik apukát magam mellém. Meglátogatom Jaebumot, talán otthon van Mark – nézett rám ravasz tekintettel.

- Már megint a Mark kártya – sóhajtottam. – De most ez sem érdekel. Sajnálom, csak egyszerűen ez a vallomás és a kutyus együtt lesokkoltak, viszont a lehető legjobb értelemben. Úgy érzem magam, mint aki annyira boldog, hogy már pont amiatt nem tud az lenni. Van ennek bármi értelme? – néztem rá kétségbeesve.

- Én értettem.

- Persze, mert te mindig megértesz. De ugye, nem csak kiharcoltam a szerelmedet? És nem is azért érzel így, mert én vagyok az egyedüli opciód? Mark nevét ki se ejtsd, légy szíves!

- Nem fogom. És persze, hogy nem. Pont azáltal, hogy nem erőltetted a dolgot, segítettél abban, hogy erősödjenek az érzéseim. De már nincs visszaút, szeretlek és még kutyát is hoztam. Ezek után ebből a házból el nem költözöl. Anya rád állít egy detektívet és visszarángat ide – kacagott, amitől a kiskutya elkezdte nyalni az arcát. – Úgy érzem, sokat kell majd fertőtleníteni magunkat utána – döbbent rá.

- Az biztos, és az is, hogy anyukád visszahozna ide. De nem kell sehonnan visszahozni. Ha én magamtól megyek el innen, az az elmegyógyintézet felé lévő irány lesz, mert minimum meg kell őrülnöm ahhoz, hogy el akarjalak hagyni.

- Ezt kérlek, add írásba!

- Egy szavadba kerül, szerelmem.

- Hozom a tollat, szerelmem – kacsintott. Először hallani ezt a szót a szájából, maga volt a mámorító öröm. Tényleg túl sok volt ez a szívemnek. – De először fürdessük meg a kicsit, mert te nem tudod, honnan hoztam el. Az oltásokat egyébként megkapta, chipje is van, így ezekkel már nem kell bajlódnunk.

- Remek. Akkor irány a fürdő!

Jinyoung:

Azzal, hogy húztam az időt, hogy be merjek menni a menhelyre, azt értem el, hogy épphogy hazaértem Jackson előtt. Tudtam, már csak percek kérdése, és megjön ő is, így a picivel együtt bevonultam a szobámba. A csöppség meg se mukkant, és mozdulni se nagyon mert, annyira félt. Én csak abban reménykedtem, hogy nem fogja összepisilni magát félelmében. Kutyakaját és más fontos dolgokat vettem neki a pszichológus előtt, hogy hazatérve minden figyelmünket rá tudjuk irányítani.

- Jinyoung, megjöttem! – hallottam Jackson hangját, amitől azonnal izgulni kezdtem.

Nem akartam csak úgy kirontani a kutyával, így előbb magam mentem ki. De amikor már a picivel a karomban jelentem meg Jackson előtt, akinek az arca egyszerre volt ledöbbent és végtelenül boldog, el kellett neki is mondanom, hogy mi hárman most már igenis egy család leszünk, és ezek után az érzéseimről is nyíltan akartam beszélni – hisz mikor, ha nem ekkor.

Ismertem már jól Jackiet, így nem lepődtem meg a futkározásán; hiszen olyannak szerettem, amilyen volt. Nem ő lett volna, ha nyugodtan fogadja a hírt. De nem is kellett, hogy olyan legyen. Az én komolyságom két ember számára is elég volt. Utólag viszont rájöttem, hogy tényleg túl sok lehetett neki hirtelen a kutyus és az én vallomásom – de már nem volt visszaút.

- Mennyire higiénikus, ha a kádban fürdetjük? – kérdezte, amikor már a fürdetés került terítékre.

- Vettem neki egy kis lavórt; ott van az előszobában – mondtam, mert szerencsére erre is gondoltam.

- Remek, már hozom is.

Gyorsan beraktuk a lavórt a kádba, majd elkezdtünk meleg vizet engedni bele, mire a pici megijedt a csap hangjától. De igazán akkor szeppent meg, amikor betettük a vízbe. Hol ránk nézett kérdően, hol a vizet bámulta, hogy miért is csináljuk ezt vele.

- Imádnivaló csöppség! – jegyezte meg Jackie.

- Az, és képzeld, senkinek se kellett, csak azért, mert csípőficamos.

- Csak mert nem tökéletes, már nem is akarta senki! – fújtatott Jackson. – Sebaj, picim, mi megbecsülünk majd téged.

- Két selejt pasit is a nyakadba vettél – kacagtam.

- De két gyönyörű selejt pasit – nevetett Jackson is.

- Na, de kezdjük a fürdetést!

Óvatosan igyekeztünk megbarátkoztatni a vízzel a kutyust, aki egy idő után már le is mert ülni benne. Majd a gyógynövényes tusfürdőmből nyomtam a kezemre, és óvatosan elkezdtem bekenni vele.

- Gondolj bele, ez a kutya drágább dolgokkal fürdik, mint a legtöbb ember – jegyezte meg a szerelmem.

- Ez tény!

- Várj, ne így csináld, hanem így! – tette rá a tenyerét az enyémre, majd a kezével irányította a sajátomat, hogy milyen mozdulatokat tegyek.

Ahogy kéz mozdult kézen, és a pici úgy nézett ránk, mint a tényleges apukáira, hirtelen Jackson felé fordítottam az arcomat, akiről lerítt a lelkesedés és gondoskodás. Majd észrevette, hogy őt bámultam, és megállt. Nem szólt semmit, viszont éreztem az arcomon a légzésének lágy szellőjét, és végre érezni akartam az ajkait is: azokat a gyönyörű ajkakat, amik már oly régóta csábítottak, és amiket elviekben már megtapasztaltam egyszer, csak nem emlékeztem rá. De most már igenis úgy akartam csókolni őt, hogy azt sohase felejtsem el.

Végül nem hezitáltam. Láttam Jackson szemében, hogy ő is vágyott rá, csak nem mert mozdulni, így megtettem én. Becsuktam a szemem, és csak az érzékeimre hagyatkoztam, amikor a szám az ő párnáit érték, és lágy táncba hívták. Legalábbis elsőnek annak ígérkezett a dolog, de egy idő után kicsit jobban belelendültünk, aminek nagyon is örültem. Ott dőlt el véglegesen a mérleg a másik oldalára: attól a csóktól kezdve nem voltam érintésfóbiás. Viszont a nagy lendületnek az lett a vége, hogy Jackson hátraesett, én pedig rajta landoltam.

- Ha ilyen egy kutyafürdetés, akkor mindennap fürdetni fogjuk szegény kutyát – kacérkodott Jackie.

- Jaj, te! – kentem rá az orrára némi habot. - Először is ezt a fürdetést fejezzük be, rendben?

- Én benne vagyok, de ha ismét mérhetetlen vágyat érzel, hogy megcsókolj, nem kell kétszer kérned – kacsintott.

- Nem is foglak.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 21. fejezet

Huszonegyedik fejezet – A legjobb dolog, ami történhetett velem

Jackson:

A beteg Jinyoungot ápolgatva nagyon nehéz volt ellenállnom a kísértésnek, hogy ne szorítsam magamhoz, miközben lázas, és ne puszilgassam az izzadságtól nedves homlokát. Szinte el se mozdultam mellőle: mivel a szobájában is volt tévé, ezért ott feküdtem fél méterre tőle, és együtt néztük a kedvenc Agatha Christie feldolgozásainkat. Bár utáltam ilyen betegnek látni, de bebizonyosodott számomra, hogy tényleg minden rosszban volt valami jó. Jinyoung a korábbi rövid érintéseit újabb szintre emelte: egyszer csak azt vettem észre, hogy megszorította a kezemet, miközben néztük az egyik filmet. Én ezek után mozdulni se mertem, nehogy rájöjjön, mit csinál, és hirtelen kiakadjon. Bár egy idő után elzsibbadt a karom, így egy aprót mozdítottam rajta, de ő úgy tett, mintha továbbra is a világ legtermészetesebb pozíciója lett volna, hogy kéz a kézben feküdtünk.

- Jackson, te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velem – suttogta a film után, majd elengedve a tenyeremet, az oldalára fordult, és hagyta, hogy magával ragadja az álom.

- Te is, ami velem – mondtam, bárhogy nem hallotta, majd én is odafordultam felé, és miután megpusziltam a bársonyos arcát, csak néztem, ahogy alszik.

Annyira békés és gyönyörű volt. Megérte erre a csodás férfira várni, bármilyen lassan is haladtunk. Érte bármi megérte. A kutyás ötletemről is lemondtam, csakhogy ne erőltessek rá semmit. Hihetetlenül sokat jelentett számomra, hogy együtt járhattam végig vele a gyógyulásának az útját, és hogy én is részese voltam a javulásának.

- Nagyon remélem, hogy nem találsz ki utolsó percben valamilyen kifogást, hogy végül még se kelljen mennünk – ráncoltam a szemöldökömet, miközben a taxinkra vártunk.

- Nem, nem fogok. Sőt, most már kifejezetten várom, hogy végre láthasd, hol nőttem fel – mosolygott, amivel megnyugtatott, és jól is esett, hogy elértünk oda, hogy be akarjon avatni a múltjának ezen részébe is.

Ott minden a legnagyobb rendben ment. Az apukája az első másodperctől kezdve kedvesen és nyíltan fogadott, ami mindenképp biztató jel volt, az édesanyjával pedig kifejezetten jó kapcsolatot ápoltam, amióta a betegsége alatt napi szinten értesítettem a fia hogylétéről. A vacsora a már számomra is szokásos bio alapanyagokból készült, de imádtam – úgy tűnt, a Park család minden tagja kiváló szakács volt. Rögtön az érkezésemkor körbevezettek az óriási házban, ami mellett eltörpült az, ahol Jinyounggal éltünk – pedig kezdettben azt is egy palotának éreztem. Viszont csak a vacsora után jött el az a rész, amire a leginkább vártam: hogy megmutassa a szobáját. Bár az én esetemben is különleges volt, amikor Jinyoung a „cél falamat” és a gyerekkori képeimet nézegette, de nála ez sokkal több volt ennél.

- Jackson, kérlek, ne akadj ki, jó? – nézett rám könyörgő tekintettel, amitől hirtelen megijedtem.

- Miért akadnék ki? – furcsálltam.

- Majd meglátod! – nyitotta ki előttem az ajtót.

Az első dolog, ami feltűnt, az a hófehérség volt. A ház többi részét újra festették, de ezt a szobát változatlanul hagyták Jinyoung kedvéért. Jobban körülnézve, szemet szúrt az óriási ablaka, amire alkoholos filccel voltak irkálva dolgok: 

„Utálok itt lenni.”

„Én miért nem élhetek igazán?”

„Valaki mentsen ki ebből a börtönből!”

„Meg akarok halni.”

„Hol van a szőke hercegem, aki kiment?”

„Utálom az életemet! (Ha ez egyáltalán élet…)”

- Jinyoung! – lábadtak könnybe a szemeim, pedig küzdöttem azzal, hogy ne sírjak, hisz megígértem, hogy jól bírom majd.

- Egyszer arra kértem a szüleimet, hogy a lehető legvastagabb és legtartósabb alkoholos filcet vegyék meg nekem, ami az üvegről se jön le. Az első írásoknál nem is szóltak, de amikor már nem próbáltam titkolni előttük, hogy meg akarok halni, akkor legszívesebben betörték volna az ablakot. Bárhogy igyekeztek mindenféle módszerrel, nem tudták leszedni őket, az ablakcsere pedig ki volt zárva, hiszen akkor rengeteg bacilust engedtünk volna be, ráadásul a szerelőket is le kellett volna fertőtleníteni. Túl macerás lett volna, így végül beletörődtek, hogy fennmaradnak, amiket írtam. Nem is tudom, hogy magamat vagy őket bántottam jobban ezekkel a segélykiáltásokkal. Annyi düh és utálat volt a szívemben akkoriban. El sem tudom mondani, Jackson, mennyire meg volt mérgezve a lelkem. Minél inkább nőttem felfele, annál kevesebb örömömet leltem ebben a házban. – A meggyötörtség és a fájdalom, amik oly sok éven át voltak Jinyoung állandó társai, most újból eluralkodtak felette. Én még ilyennek sohasem láttam: a szája remegett, a szemét összehúzta, az arca pedig el volt torzulva. Talán ezért sem akart ide visszajönni, mert nem szerette volna ezt újra átélni, ráadásul előttem.

- Annyira erős vagy, remélem, ezt tudod – mást egyszerűen képtelen voltam mondani, örültem, hogy egyáltalán meg tudtam szólalni.

- Biztos – rántott egyet a vállán. – Gyere! – invitált a szekrénye felé. – Minden egyes alkalommal, amikor új méretet kezdtem el hordani, eltettünk egy fehér ruhaszettet a sokból, hogy legyen emlékem az életem minden szakaszából. Ha már a színektől és mintáktól megfosztottak, akkor legalább a ruhák mérete emlékeztessen egy adott időszakomra. A többit pedig mindig eladományoztuk. A legjobb minőségű fehér ruhákat vették a szüleim, úgyhogy bárkik is kapták meg őket, jól jártak velük – próbálta viccesen felfogni, én pedig nem gondolkodva, megragadtam a kezét. Úgy tűnt, a betegsége után ez már tényleg megengedett volt nekünk, mivel megszorítva a tenyeremet, mosolyogva nézett rám.

- Örülök, hogy láthatom mindezt.

- Én is, hogy végre rászántam magam, hogy elhozzalak ide. – Majd hirtelen, de mégis lassan és óvatosan, az ölelésébe zárt. Érdekes, ő volt az érintésfóbiás, mégis én remegtem az érzelmeim hatására.

- Jinyoung, ma újabb fal omlott le közöttünk, igaz? – suttogtam a fülébe. Eddig sohasem tettem szóvá az egyre több érintésünket, de ezt most nem hagyhattam kérdés nélkül.

- Igen, Jackie – felelte, miután elvált tőlem. Nehéz volt elengednem őt, de mégis megtettem.

- Imádom, amikor így hívsz – jegyeztem meg, hisz arra sem egy-két hetet kellett várnom, hogy becézzen.

- Akkor a jövőben igyekszem még többször így szólítani téged – ígérte, ezzel egy hatalmas mosolyt előcsalva belőlem.

Jinyoung:

- Biztos, hogy kész vagy minderre? – kérdezte a pszichológusom.

- Igen, ma elmegyek a kiskutyáért. Amikor láttam azt a posztot, éreztem, hogy az egyik csöppség csak ránk vár Jacksonnal. És a tegnapi nap is megerősített abban, hogy Jackievel könnyebben megoldom a nehézségeket, mint egyedül – feleltem magabiztosan, hiszen egyre egyértelműbb volt a Jackson iránti ragaszkodásom és az iránta érzett szerelmem is.

- Tényleg, mesélj, milyen volt hazavinned őt? – jött az újabb kérdés.

- Őszintén: remek. Féltem, hogy visszaránt majd a depressziómba, ha újra ott leszek, de ez is csak azt bizonyítja, hogy alábecsültem Jackson pozitivitásának az erejét. Ahogy a szobámban volt, mintha megolvasztotta volna azt a jeget, ami ott mindig körülvett – igyekeztem elmagyarázni neki, miként éltem meg azt a délutánt.

- Ezt remek hallanom. Sejtettem, hogy amint eljön az ideje, és ráveszed magad, hogy elmenjetek oda, jól fog elsülni. Viszont, Jinyoung, nem csak Jacksont, hanem magadat is alábecsülted: azt a fejlődést, amit az utóbbi időszakban elértél. Tudom, Jackson is kellett mindehhez, de csak azt lehet megmenteni, aki hagyja is, hogy megmentsék. Lehet, hogy miattad volt jeges légkör a szobádban, de te is kellettél ahhoz, hogy az most felolvadjon.

- Hihetetlen, hogy ennyi év után is mindig tudsz olyan dolgokat mondani, amikkel elhiteted velem, hogy egy értékes ember vagyok, nem pedig egy csődtömeg – vallottam be, hiszen olykor egy jótevő tündérként tekintettem rá, aki újra és újra visszarántott a szakadék széléről.

- Sohasem voltál az, és hiszem, hogy nem is leszel. Egyébként azok az üzenetek, amik a szobád ablakán voltak, sohasem a külvilágnak szóltak, ugye, tudod?

- Igen, tudom. Magam miatt írtam fel mindet, hogy a szívem ne adja fel a reményt, hogy egy nap majd lesz valaki, aki elolvassa őket.

- Hidd el végre, te mentetted meg magad, amikor elszöktél otthonról. Jackson csak segít a hátra maradt sebeket behegeszteni. Egyébként sohasem mondtam még neked, mert nem is szabadna, de te vagy a kedvenc páciensem. Igaz, hogy mély depresszióba taszított a gyermekkorod, de közben olyan koraérett lettél tőle, ami mindig is lenyűgözött. Emlékezz vissza: igazán le sem tudtalak dorgálni a szökésed után, bármilyen veszélynek is tetted ki magadat, mert csodáltalak a bátorságodért. Kitörtél a ketrecedből, és már egyre jobban tudsz repülni. Úgyhogy menj, szárnnyal azért a kiskutyáért, és jövőhéten ne felejts el minden részletet elmesélni az első közös élményekről! – adta ki az utamat.

- Megölelhetlek? – kérdeztem derült égből villámcsapásként, amivel az arcából ítélve, először megleptem, de után elmosolyodott, és tárt karokkal állt elém.

- Erre várok, amióta először megláttalak annak idején – jött tőle az újabb vallomás. – Tudom, hogy nem kéne ennyire ragaszkodnom egy páciensemhez, és megölelni sem téged, de te már szinte a fogadott testvérem vagy.

- Te is fontos vagy nekem. Nélküled lehet, még most sem tudnék megölelni senkit – szerettem volna, ha tudja, hogy ő is részese volt a javulásomnak.

- Köszönöm, Jinyoung. De tényleg nem akarom, hogy elkéss, mert a végén nem marad egy kiskutya sem, mire odaérsz.

- Azt mondták, ma csak azt a hét embert hívják oda, akik először érdeklődtek a kicsik iránt, és ha esetleg valaki nem jön el, akkor mehet más is a picikért. Tehát így is úgy is maradnia kell nekem egy csöppségnek – magyaráztam neki, de ezután valóban nem húztam tovább az időt, mivel majd kicsattantam az izgatottságtól; az ölelkezés és mélyebb lelkizés pedig csak tetőzték a jókedvemet.

A taxiban folyamatosan azt mondogattam magamban, hogy ez volt a legmegfelelőbb időzítés, hogy kiskutyám legyen, Jackson pedig a legmegfelelőbb társ, akivel megoszthattam ezt a felelősséget. Mégis hezitáltam egy kicsit, amikor megérkeztem. Azt mondták, délután négy és öt között várják az érdeklődőket, én mégiscsak öt előtt pár perccel vettem rá magam, hogy elinduljak az épület felé. De amikor egy fiatal pár elsétált mellettem az általuk kiválasztott labradorral, legszívesebben már rohantam is volna, hogy én is a karjaimban tartsam azt, aki a mi „gyermekünk” lesz Jackievel. Így gyorsan becsengettem és bemutatkoztam a nőnek, aki fogadott, majd hátra kísért a menhely egyik eldugott részébe, ahol elzárva tartották a nagy kutyáktól a csöppségeket.

- Tudja, mindig nagyobb könnyebbség, ha kicsik kerülnek hozzánk, főleg, ha fajtatiszták, mert őket azonnal elkapkodják. Persze jó lenne, ha az idősebb és keverék kutyákkal is hasonló helyzetben lennénk, de mi már annak is örülünk, ha az ilyen kicsinyeknek rögtön találunk gazdákat. Viszont van egy pici, aki senkinek sem kellett eddig – magyarázta odafele, míg nekem a gyomrom teljesen görcsbe állt, hogy mennyi magára hagyott kutyus volt ott. Bár csak egy apró pillantást vetettem arra a részre, ami tele volt kutyával, de így is majdnem elfogott a sírhatnék, mivel magamra ismertem bennük: a világtól elzárt énemre, aki csak pár emberrel érintkézhetett, és aki senkinek se kellett, sőt, akinek a létezéséről szinte senki sem tudott. Szívem szerint mindet hazavittem volna, vagy egy saját menhely nyitásába kezdek a szüleimtől kapott rengeteg pénzből.

- A labradorokból nem kell valamelyik senkinek? – szedtem össze magam, hogy visszakérdezzek.

- Igen, ő! – mutatott az apró kis kennelre.

- De hát miért, hiszen imádnivaló? – guggoltam le hozzá, majd amint odafutott a kicsi, rájöttem, mi volt a probléma gyökere. – Már értem: mivel csípőficamos, így senkinek sem kellett. Hihetetlen. Viszont én nem tudok ellenállni annak az imádnivaló arcocskádnak – mosolyogtam rá, majd meg is simogattam a buksiját. – Nem kérdés, én hazaviszem.

- Ebben reménykedtem – lett vidám a hölgy. – Hétből-hét csöppséget elvittek egy nap alatt. Ennél rosszabb arányunk se legyen soha. Na, de akkor kezdjünk neki a papírozásnak! Hiszen nem adhatjuk csak úgy oda a rendszerünkbe került állatokat; meg kell írni az adoptációs iratokat.

- Persze, tudom, utánanéztem mindennek – feleltem, de továbbra sem tudtam levenni a szememet a kiskutyáról. – Egy perc és itt vagyok, és utána már mindig veled leszek, kicsikém. Mindig!

- Gratulálok, Uram, most fogadott örökbe egy kiskutyát! – fogott velem kezet a nő, miután mindent elrendeztünk.

- Köszönöm. Higgye el, jó helyre fog kerülni. A párommal a lehető legtöbb szeretetben fogjuk nevelni – bizonygattam, és nem csak neki, hanem magamnak is.

Majd rájöttem, hogy én már nem lakótársamként emlegettem Jacksont, hanem a páromként. De hiszen ezért is tudtam rászánni magam a kutyusra: mert amióta láttam tanítani, már a szerelmemként gondoltam rá, de mégsem konkretizáltam ezt még se magamban, se vele. Talán ennek is eljött végre az ideje.

- Én is úgy sejtem, hogy remek helyre került. De akkor ne is várakoztassuk tovább a picit. Ideje, hogy ő is otthonra leljen végre.

A hazafele úthoz direkt olyan taxit kértem, amelyikbe lehetett kutyát vinni. Ennek ellenére nem tettem le az ölemből, és takaróba is bugyoláltam, hogy ne legyen semmi sem kutyaszőrös. Szerencsére nem akadékoskodott a taxis, sőt meg is jegyezte, milyen aranyos csöppség volt.

 - A legaranyosabb! – gondoltam magamban, hiszen biztos voltam benne, hogy számomra már nem lesz egy olyan kutya sem, amelyiket akár fele annyira cukinak látom majd, mint a saját kutyusunk Jackievel.

Nem tudtam, mit vártam jobban: hogy Jackson is láthassa, milyen meglepetést tartogattam számára, vagy hogy a pici felfedezze az újdonsült otthonát. De egy valamiben biztos voltam, ahogy én, az érintés fóbiás védő ölelésemben tartottam a csöppséget, hogy ez a nap hivatalosan is egy boldogabb jövő kezdete volt – hiszen már azonnal ragaszkodni kezdtem a kicsihez, és meg akartam védeni a világ összes gondjától és bajától. Talán édesanyám is ezt érezhette irántam: hogy meg akart óvni mindentől. De most már felnőttem, és nekem kellett magamért és ezért a kiskutyáért is felelősséget vállalnom.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az élet nem tündérmese - 2Jae fanfiction - 6. fejezet - 16+

Hatodik fejezet – Egy rég várt beszélgetés

Youngjae:

Egy mondat járt folyton a fejemben: „Jaebum vigyázni fog rám.” Vigyázott is, semmit nem kapkodtunk el. Hagyta, hadd normalizálódjon az ölelésében a légzésem, mielőtt elkezdünk vetkőzni. Majd az apró kis csókjai – amikkel ellepte a testemet – libabőr hullámokat hoztak rám, és egy idő után kéjjel teli sóhajok hagyták el a számat. Először szégyelltem, de egyszerűen nem tudtam kontrollálni magamat, és Jaebumot mindez még inkább felbátorította.

Egy idő után én fedezhettem fel az izmos felsőtestét, és kimondhatatlanul élveztem, hogy végre nem kellett megvonni magamtól ezeket az érintéseket. De akkor vált még jobban intimmé a dolog, amikor alsónadrágomtól megszabadítva megragadta a nemesebbik részemet, én pedig a korábbiaknál sokkal mélyebb és hangosabb hangot hallattam. Jaebum még ezt a korábban elnyomott oldalamat is elő tudta varázsolni.

- Túl szép vagy, Youngjae. Talán meg sem érdemellek – mondta, ezzel megnyugtatva, hogy tetszetős látványt nyújtottam számára odalent is.

- Hé, ilyet ne is mondj! – Ekkor felbátorodva, ellesve, ő miként szabadított meg a farmeromtól, ugyanúgy levarázsoltam róla az övét. – Te beszélsz, Jaebum? – kérdeztem, amikor szembesültem vele, hogy nálam figyelemreméltóbb volt odalent. De őszintén, nem is vártam mást tőle – ennek a fordítottján lepődtem volna meg.

Ekkor mérhetetlen vágyat éreztem, hogy egy kis időre kezembe vegyem az irányítást, és ekkor én leptem el a csókjaimmal, mígnem egy idő után azon kaptam magamat, hogy odalent is csókolgatom.

- Egek, Youngjae! Drágám, nincs szükség semmi ilyesmire – adta a tudtomra, megsejtve, mire is készülök. Én viszont, mielőtt meggondolhattam volna magamat, elkezdtem orálisan kényeztetni.

Fogalmam sem volt, jól csinálom-e, de az, hogy Jaebum önkívületi állapotba került, arra engedett következtetni, hogy igenis ment ez nekem. Végül azonban leállított, mivel azt akarta, hogy együtt jussunk el a magaslatokba, ami jól esett. Viszont ekkor ő ijedt meg, hogy bántani fogom, így rajtam volt a sor, hogy biztosítsam arról, minden rendben lesz: hisz én miatta ragyogtam, sőt miatta neveztem egyáltalán életnek azt, amit apám mellett elszenvedtem.

Jaebum az aktus alatt még inkább óvatos volt, és mindent a leggyengédebben és leglassabban csinált. Ez így volt szép és jó, még ha nekem olykor fájt is egy kicsit – azonban ez elkerülhetetlen volt, és a szerelmem, tudtam, ennél jobban már nem vigyázhatott rám. Épp ezért – mint azt neki is elmondtam – az sem érdekelt, ha egy hétig nem tudtam ülni utána, mert minden egyes fájdalmat megért az, hogy végre egymáséi lehettünk így is.

Egy idő után haza akart menni, viszont én kértem, hogy maradjon még egy kicsit. De bár ne tettem volna! Eszembe sem jutott, hogy úgy elfáradtunk az aktusban, hogy el fogunk aludni, aminek végzetes következménye lett.

 - Takarodj innen, te féreg! – apám szörnyen dühös hangja keltett minket, amitől azonnal görcsbe állt a gyomrom – féltem, ez a végítélet napja számunkra. – Mindig is tudtam, hogy csak bajt hozol majd ránk! Megrontottad a fiamat! Undorító buzeráns! Most azonnal hord el magad, mielőtt megöllek mindkettőtöket! – ordított Jaebumra, ami jobban fájt, mintha nekem címezett volna hasonló szavakat.

- Uram, kérem, nyugodjon meg! – próbálkozott a szerelmem, de közben kikászálódott mellőlem az ágyból, én pedig remegő végtagokkal követtem.

- Hozzám ne merj szólni többet! A fiamról pedig ne is álmodj, egy újjal sem érhetsz hozzá ezentúl, és nem is láthatod! – közben el is kezdte rángatni Jaebum karját, de igazán akkor tört rám a halálfélelem, amikor kirántotta a konyhaszekrényből a legnagyobb kést, amit otthon tartottunk, és a szerelmem hátának szorította. Legszívesebben közéjük ugrottam volna, de azzal könnyebb nagyobb kárt  okozhattam, mint ami így is fennállt.

- Csak ne bántsa! Többé nem jövök ide, csak ne bántsa! – könyörgött Jaebum, és én ilyen kétségbeesettnek sohasem láttam. Nem volt elég apámnak, hogy az én életemet tönkretette, az övét is el akarta rontani. Ez már túl sok volt az általa szinte teljesen jéggé dermedt szívemnek; hiszen az előttem álló fiú volt az, aki miatt még volt némi melegség a lelkemben, nem csak a rideg valóság, amit apám mellett éltem át.

- Hogy mi van Youngjae-val, az már ezentúl nem a te dolgod – Majd ki is lökte a házból, mint valami szemeteszsákot, amitől levegőt is alig kaptam. Lehet, jobban is jártam volna, ha ott helyben megfulladok, de nem voltam ilyen szerencsés. – Te ide többet nem teszed be a lábadat!

Ekkor jött az, amitől igazán rettegtem: kettesben maradtam vele. Miután kihajította Jaebumot, legalább két percig a csukott ajtó előtt állt: nem mozdult, és nem is mondott semmit, csak a vad zihálását hallgattuk. Én se mertem arrébb menni, beszélni pedig még inkább nem, hiszen a kés továbbra is ott volt nála. De csak nem volt képes arra, hogy megölje a saját tulajdon fiát – legalább is ebben reménykedtem. Épp nemrég mondtam a szerelmemnek, hogy akárhogy is bánt velem, sohasem ütött meg, viszont nem is adtam rá konkrét okot, annyira igyekeztem megfelelni neki. Viszont úgy tűnt, eget verő indítékot szolgáltattam neki arra, hogy a szuszt is kiverje belőlem: és akkor még összetehettem a kezemet, hogy a kést nem állította belém.

- Anyád halála után is neveltelek, bárhogy egyedül maradtam veled. Nem hagytam, hogy ennek a féregnek a szülei magukhoz vegyenek, és erre ez a hála, hogy összefekszel vele? – kezdte, majd miután megfordult, letette az asztalra a kést, ezzel egy leheletnyi megkönnyebbülést okozva nekem. – Felelj, Youngjae, miért tetted ezt velem? Elárultál: te, az egyedüli szövetségesem. Szeretlek, fiam, amennyire csak tudlak, és erre ezt teszed velem! Miért, Youngjae? Miért árult el az utolsó személy is, aki érdekel? – kezdett el zokogni, én pedig igyekeztem megemészteni a szavait, a sajátjaimat pedig kellően megválogatni, nehogy olyat mondjak, amivel olajat öntök a tűzre.

- Apa, te is fontos vagy nekem, és nem akartalak elárulni. Sohasem leszek Jaebum szüleinek a gyermeke, mindig is a te Youngjae-d leszek, de arról nem tehetek, hogy beleszerettem. Nekem csak ő van rajtad kívül: csak ő! – nyomatékosítottam az utolsó részt, hiszen ez volt a lényeg.

- De miért nem egy lánnyal? Miért nem tudtál egy lányt találni? Tőlem azt napi kétszer is meghúzhatnád. Most már végeztél a gimiben, azzal szexelsz, akivel akarsz, ha lány – emelte fel a mutatóujját, ami remegett, és nem tudtam eldönteni, az idegtől vagy az italtól, mivel egyértelmű volt, hogy a korai időpont ellenére már valamelyest részeg volt.

- Apa, sajnálom, de én őt szeretem, csakis őt. A világ leggyönyörűbb lányát is idehozhatod elém, nekem akkor is Jaebum kell – szedtem össze a bátorságomat, hogy kimondjam. Úgy éreztem, már nem volt értelme tagadni mindezt, itt volt az igazság pillanata, ha agyonvert, ha nem. Jaebum nélkül úgysem volt értelme élnem.

- Hát így állunk, szóval meg se próbálsz engedelmeskedni. Csakhogy tudd, még egy rövid ideig kiskorú vagy, így én vagyok a gyámod, és amíg ez nem változik, azt teszed, amit mondok neked. Megértetted? Elhozom a főnököm lányát, úgyis világi kis csitri, bárki megfektetheti. Majd ő szépen lekezel téged, és rájössz, hogy a nők az egyedüli jó dolog ebben a kibaszott, retkes világban, és nem fog kelleni senki pénisze a hátsódba! – Nagyon furcsa volt, ahogy beszélt, mintha egy kicsit magának is bizonygatta volna, hogy a nőknél nem volt jobb dolog, ami minket, férfiakat érhetett. Apám mindig is fura volt, de ekkor, mintha ő maga sem tudott volna kiigazodni a saját gondolatain. Egy vékony cérnán lépkedtünk, és elég volt egy-két szó, hogy bepipuljon, és tettlegességig fajuljon a dolog: de fogalmam sem volt, mely szavak lehettek azok.

- Nem tudnék lefeküdni egy nővel, nem menne. Így sohasem vonzott a női nem.

- Dehogynem, meg kell próbálnod.

- Nem fogom, és kész!

- És kész… - Hát ezek voltak azok a szavak, így jöhetett a verés.

Érdekes, nem féltem, inkább ürességet éreztem, ahogy berángatott a szobámba, és ott ütött, ahol csak tudott. Már elég rég érhettek benne ezek az indulatok, amiket ott rám zúdított. Ekkor jöttem rá: apám valamiért mindkettőnket utált, és ez a Jaebum dolog csak olaj volt a tűzre. Legalább kiadta magából a benne lüktető gyűlölet egy részét. Nem voltak igazán nagy ütések, inkább csak célzásértékűek, hogy tudjam, hol a helyem. De én pontosan tudtam: Im Jaebum oldalán.

- Megölöm, ha még egyszer rajta kaplak titeket együtt!

- A közelébe ne merj menni! – ordítottam, mert nálam itt szakadt el az a bizonyos cérna. – Engem akár agyon is üthetsz – mert, ha elszakítasz tőle, az számomra egyenlő a halállal –, de ő hozzá egy ujjal se merj érni!

- Azt nem te döntöd el. Mintha nem tudnád, hogy van fegyverem. Bármikor golyót röpítek belé. Beléd sohasem lennék képes, de belé igenis menne – jelentette ki tárgyilagosan, miközben leült az ágyam szélére.

- Most meg kéne köszönnöm, hogy engem nem ölnél meg? – kérdeztem köpve a szavakat, és közben némi vér ki is fröccsent a fogaim között.

- Hidd el, egy nap majd igenis megköszönöd nekem, amit érted teszek, ahogy én is megköszöntem az apámnak, amikor ő vert félholtra, mert azon kapott, hogy orálisan kényeztet egy pasi.

- Tessék? – Forgott velem a szoba, és nem az ütésektől, hanem apám szavai hallatán, aki hasonló élményekben részesült anno, mint én. Mindenre számítottam, de ilyen fordulatra nem. – Te voltál férfival? – Egyszerűen képtelen voltam elképzelni ezt a jelenetet magam előtt: apám egy pasival. Ennél már csak az lett volna furább, ha magamat látom együtt egy nővel.

- Fiam, nem akarod tudni, hányszor. És képzeld, ma is elfog olykor a vágy, hogy szívesen megfektetném egyes kollégáimat, de nem teszem, mert ez helytelen. A nőket találták ki a férfiaknak, és fordítva. Rossz dolog, amit csinálsz, és az is rossz volt, amit én tettem. De az ital, na az el tudja fojtani a vágyakat, higgy nekem. Ha kell, veszek több piát, hogy legyen neked is, viszont még egyszer nem fogsz közösülni egy pasival. Én megtanultam a női vaginával együtt élni, neked is menni fog. – A bennem lévő apátia, ami csak Jaebum miatt tudott eddig részlegesen felfüggesztődni, ekkor egy óriási döbbenetnek adta át a helyét. Az ütések helye égett és lüktetett, de nem tudott érdekelni, csak az, amiket magáról mondott az apám.

- Élvezted valaha is a nőkkel való szexet? – nagy nehezen rákérdeztem.

- Igen, elég jó volt, de azért a férfiakkal jobb. – Vajon mennyire fájhatott neki mindezt bevallania nekem, épp azok után, hogy szarrá vert, hogy rábeszéljen a nőkre?

- Apa, te valószínűleg biszexuális vagy, de engem elkap a hányinger, ha arra gondolok, hogy egy nővel kell csinálnom, legyen bármilyen szép és csinos. – Minden egyes szavamban száz százalékosan biztos voltam, hiszen oly sokszor játszottam már el hasonló gondolatokkal, és mindig ugyanarra jutottam.

- Hagyjuk ezeket a hülyeségeket, hogy meleg, biszex! Csak nővel szexelhetsz, értetted? – A válaszomat meg se várva, faképnél hagyott. Mintha ezt megérezte volna az Im család, akik hirtelen dörömbölni kezdtek a bejárati ajtónkon.

Nem mertem elhagyni a szobámat, de így is tisztán hallottam az egészet. Mindenki fenyegetőzött mindennel: Jaebum szülei azzal, hogy ránk hívják a gyámhatóságot, míg apám azzal, hogy ő a rendőrségnek szól, amiért zaklatnak minket. Tudtam, ez egy véget nem érő vita lesz, hacsak nem lépek közbe.

- Kérem, menjenek el! – álltam apám mellé.

- Youngjae, bántott téged? – ijedt meg Jaebum, aki oda is jött volna hozzám, ha apám nem toll maga mögé.

- Hallottátok, a fiam is azt szeretné, ha elmennétek.

- Bántottad? – förmedt rá a szerelmem apja.

- Ehhez nektek semmi közötök. Lehet, hogy ti büszkék vagytok rá, hogy buzi a gyereketek, de az enyém nem az, és erre nemsokára ő is rá fog jönni. A szentségit, csak hagyjatok már minket békén! Egyszerűen nem tudjátok feladni, mi? Pedig most már itt az ideje! – üvöltötte hisztérikusan apám, mint aki mindjárt elsírja magát kínjában.

- Nem is adjuk fel – jelentette ki a szerelmem, én pedig tudtam, össze kell törnöm a szívét, hogy az apámét kicsit befoltozzam, és hogy magát Jaebumot megmentsem attól a veszélytől, hogy apa bántsa .

- Jaebum, menjetek el! Én is azt szeretném, ha magunkra hagynátok minket – olyan határozottan mondtam mindezt, ahogy csak tudtam, mert hittem benne, hogy ez volt a legjobb, amit tehettem, hogy ez volt a kisebbik rossz.

- Nem mondod komolyan, hogy vele maradsz azok után, hogy megvert? – kérdezte érhetetlenül.

- De, pontosan ezt mondom.

- Te vagy a mindenem, nem hagyom, hogy elvegyen tőlem – oda akart ugrani közénk, de apa eltolta.

- Nem, Jaebum, én vagyok az, akinek ő a mindene, neked ott a családod. Utoljára mondom, hagyjatok minket békén! – Ez már nem fenyegetés volt apám részéről, hanem könyörgés.

- Ha szeretsz, akkor elmész! – Ez volt a legkegyetlenebb mind közül, amit akkor mondtam Jaebumnak, de biztosra vettem, hogy ezzel távozásra bírhatom őket.

A szerelmem nem is reagált semmit, akárcsak a szülei, akikkel megtörve, némán elindultak hazafelé. Ez a három ember miatt volt némi fogalmam arról, milyen volt egy boldog család, az igazi szeretet és szerelem, erre ezt tettem velük. Apámat választottam, akitől épp véres volt a pólóm. Nem tudtam, életem hibáját vagy életem legjobb döntését hoztam-e meg, de ahogy apa az udvarra baktatott egy whiskys üveggel, majd elkezdett kínkeservesen zokogni, arra jutottam, hogy tényleg ez volt a helyes választás – vagy legalábbis a kettő közül a jobbik. Hiszen bármilyen is volt a kapcsolatunk, neki tényleg csak én voltam.

- Apa, kérlek, ne sírj! – mentem oda hozzá. Érdekes, épp az előbb vert meg, mégis közelebb éreztem magamhoz, mint eddig bármikor, hiszen rájöttem, hogy hasonló dolgokat nyomot el magában, mint én, amit előtte képtelen lettem volna elképzelni.

- Te nem tudod, mit tettem, Youngjae. Fogalmad sincs róla, milyen körülmények között halt meg az édesanyád – szipogta.

- Nem, hisz sohasem beszéltél róla – a gyomrom ismét remegésbe kezdett, ahogy anyát hozta szóba. Reménykedtem benne, hogy egy újabb titok derül ki. Hisz mikor lett volna ennél alkalmasabb pillanat rá?

- Nem véletlenül. Tíz éven át elnyomtam magamban a férfiak iránti vágyamat, főként anyád miatt. De aztán lett egy új kollégám, aki teljesen az esetem volt, és olykor azon kaptam magam, hogy indokolatlanul sokáig bámulom, ami persze neki is feltűnt. Flörtölni kezdett velem, amikor kettesben voltunk. Én az elején ellenálltam neki, de aztán megadtam magam, és viszonyba kezdtünk. Két házas férfi, akik inkább egymást kényeztették egy-egy munkanap végén, ahelyett, hogy a családjukhoz siettek volna haza. Most már érted, miért tartom ezt az egészet undorítónak? – nézett rám megvetéssel teli tekintettel, ami tudtam, minden férfinak szólt, aki hasonló viszonyt folytatott élete során.

- De hogy jön ehhez anya halála? – ezt továbbra sem tudtam hova tenni.

- Édesanyád rájött arra, hogy megcsalom, ráadásul egy férfival. Órákon át veszekedtünk, és végül úgy döntött, elhagy engem, és magával visz téged is. Nem emlékszel, hogy rángattunk, hogy melyikünkkel maradsz? – kérdezte alkoholtól bódult állapotban, bár úgy sejtettem, az érzelmeitől való elragadottsága illumináltabbá tette, mint a whisky.

- Nem, alig emlékszem pár dologra anyával kapcsolatosan, de sohasem tudtam, miért, hiszen nem voltam annyira kicsi, amikor meghalt. – Felszabadító érzés volt végre erről beszélni vele. Egy óriási teher esett le a mellkasomról. – Az elmém blokkolta az emlékeimet. Szinte olyan, mintha sohasem lett volna anyám. – Aznap először én is vad zokogásba kezdtem. Mindig is vágytam erre a beszélgetésre, és már az sem érdekelt igazán, miken kellett az elmúlt fél órában keresztül mennem ahhoz, hogy eljussunk idáig.

- Szörnyen sajnálom, Youngjae. Talán nem hiszed el, de tényleg. Utálom magam azért, aki vagyok, és hogy részben miattam halt meg a feleségem. Veszekedés közben agyvérzést kapott. Te ott ültél mellette, amíg el nem vitték a holtestét. Napokon át egy szót sem szóltál, már azt hittem, téged is elveszítettelek. De valamelyest tényleg elvesztettelek. Mind a hárman meghaltunk aznap: az a család, akik előtte voltunk, és csak két magára maradt férfi lettünk, akik nem tudtak rendesen együtt élni. Legalább azt elértem, hogy kiváló tanulmányi eredményed legyen, így ott álljon előtted egy remek jövő lehetősége. Ennyi sikerem volt anyád halála után: a te eredményeid.

- Sohasem értettem, miért vagy ilyen maximalista velem – vallottam be, de végre erre is választ kaptam.

- Most már ezt is tudod. Kérlek, fiam, te ne kövess el hasonló hibát: a társadalom kirekesztene, ha Jaebummal lennél, vagy bármilyen másik fiúval. Legyen egy szép családod, akiket nem hagysz cserben, ahogy azt én tettem veled és édesanyáddal. Megígéred, hogy egy gyönyörű családot hozol létre, egy olyat, amilyen a miénk volt, és amilyennek most is lennie kéne, ha én… - Képtelen volt befejezni a mondatot, de persze tudtam, mire gondolt.

- Megígérem, apa – feleltem, miközben megszorítottam a kezét. - Megölelhetlek? – kérdeztem félve, mert nem voltam benne biztos, már ezen a szinten voltunk-e.

- Hát persze – tárta szét a karját, én pedig végre ugyanazt éreztem, mint régen, hogy az apukám szeretett és vigyázni akart rám. Úgy hiányzott már ez az érzés: az a melegség, ami elöntötte a szívemet, amin mintha elkezdett volna olvadni a jég.

- Sajnálom, hogy bántottalak. Egy újabb hiba, amit vétettem ellened.

- Felejtsük el, apa! Rendben?

- Rendben – bólintott, majd némán hallgattuk a madarak csiripelését.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)