Az élet nem tündérmese - 2Jae fanfiction - Epilógus

 

(Mindig is úgy éreztem, hogy nincs rendesen lezárva ez a történetem, de közel hat évet kellett várni, hogy végre ihletet kapjak, hogy mit is tudnék még hozzáírni. Jó olvasást kívánok hozzá!)

 Nyolc évvel később

 - Biztos, hogy egyedül szeretnél a sírhoz menni? – kérdezte Jaebum, mielőtt kiszálltam volna az autóból.
    - Igen, biztos. Ezt egyedül kell megtennem – feleltem, miközben megszorítottam a kezét, majd egy nagy csokorral a kezemben odasétáltam édesapám sírjához.
    - Szia, Apa! – köszöntem neki, majd rá is tettem a virágot a sírra, amit megtisztítottam, hiszen az elmúlt hónapokban eléggé lelakottá vált. – Szörnyen sajnálom, hogy régóta nem jártam itt Nálad. – Hajtottam le a szégyentől kipirosodott arcomat. – Tudod, mióta kitaláltam, hogy házasodjunk össze Jaebummal, nem tudtam, ki merjek-e ide jönni Hozzád, mivel nem voltam benne biztos, hogy örülnél-e ennek a hírnek, és most sem vagyok, hogy őszinte legyek. Az utolsó pillanatig húztam a döntést, olyannyira, hogy pár óra múlva repülőre szállunk, és Thaiföldre utazunk. Igen, jól hallottad, Thaiföldre, oda, ahova mindig is el akartál jutni. Bárcsak így lett volna, Apa! Vagy bárcsak még élnél, hogy most elgyere velünk!
    Közben elszállt a fejem fölött egy vetési varjú, majd egy nem messze lévő fának az ágán helyezte magát kényelembe, és úgy nézett rám, mint aki értette, amit mondtam. Mintha apám jelent volna meg ennek a madárnak a képében. Hittem az ilyen kis apróságokban, épp ezért fellelkesedve folytattam a beszédemet.
    - Tudom, hogy Észek-Amerikában már évek óta össze tudnak házasodni az azonos neműek is, de én akkor éreztem igazán, hogy eljött a mi időnk Jaebummal, amikor a kedvenc országodban is megszavazták az azonos neműek házasságát. Ezért megkértem a szerelmem kezét. Maga a tudat pedig, hogy ez egy ázsiai ország, reményt adott számomra, hogy talán egy nap itt, Dél-Koreában is lehetséges lesz mindez. – Ekkor ismét elhallgattam, mert kellett egy kis idő, hogy erőt gyűjtsek ahhoz, hogy kimondjam mindazt, ami még kikívánkozott belőlem. Ekkor viszont a varjú károgni kezdett, én pedig ezt ismét csak egy jelnek vettem, hogy apám biztatott a folytatásra.
    - Néha, főleg álmomban, elfog egy olyan érzés, hogy Te talán sohasem szerettél engem. Akartál, de nem igazán sikerült. Utálom, hogy így érzek, Apa – kezdett elcsuklani a hangom a szomorúságtól. – Tudom, hogy próbálkoztál, és mindent megtettél, ami Tőled tellett, de ez nem volt elég, Apa… Nekem nem volt elég. – Ahogy ez a vallomás elhagyta az ajkamat, felszínre tört belőlem egy mélyről fakadó zokogás, a varjú pedig még hangosabb károgásba kezdett. – Bocsájts meg, hogy így érzek, Apa! Bocsájts meg!
    Percekig nem tudtam semmit sem mondani. Addig nem, amíg a sírás uralkodott felettem. Végül azonban elapadtak a könnyeim, melyeket letörölve az arcomról, újból beszélni kezdtem.
    - Úgy örülök, hogy legalább az utolsó napjaidban megnyíltál előttem, és bevallottad, hogy igazából csak védeni akartál, hogy ne kövessek el hasonló hibákat, mint amilyeneket Te követtél el férfiakkal, és hogy ne rekesszen ki a társadalom amiatt, mert Jaebumot választom társamul. Ez mindig eszembe jut, ahányszor kelletlen megjegyzésekkel bombáznak minket, amikor egy-egy járókelő összerakja, hogy mi egy pár vagyunk. Lehet, furcsán hangzik, de valahol hálás vagyok ezekért a negatív interakciókért, hiszen ezek mindig Rád emlékeztetnek, és bizonyítják számomra, hogy Te tényleg első sorban védeni akartál engem, még ha nem is a legjobb módszerrel tetted azt. Te csak azt akartad, hogy egy olyan remek családom legyen, amilyen Neked nem lehetett. Ám örülök annak is, hogy az öngyilkosságod előtt beláttad, hogy én akkor lehetek jobb ember Nálad, ha tényleg azzal leszek, akibe szerelmes vagyok, és hogy végső soron nem az a baj, ha valaki homoszexuális.
    - Apa – szólítottam meg, miután újból percekre elhallgattam –, megbocsájtok minden hibádért, melyekkel direkt vagy akaratod ellenére bántottál engem. Mert valamennyi hibád és tévedés ellenére, a szívem mélyén tudom, hogy szerettél, és bárhol legyél most, még mindig szeretsz. – Ekkor a varjúra néztem, aki nem károgott, nem is mozdult, csak meredten nézett rám. – Sajnálom, hogy a rosszabb napjaimon ezt megkérdőjelezem, de a poszttraumás stressz már csak ilyen. Ezt jól tudom, amióta pszichológus lettem. – Három évvel a diplomám megszerzése után is még mindig elöntötte a büszkeség a mellkasomat, ahányszor rágondoltam, hogy már nem csak én jártam szakemberhez, hanem a saját szakmai tudásommal én is segíteni tudtam másoknak. - Egy valamiben azonban mindig is biztos voltam: a legrosszabb perceidben sem múlt el az irántad táplált szeretetem és empátiám.
    - Valamit még el kell mondanom – kezdtem bele egy másik témába. – Jaebumot az édesapja vezeti az oltárhoz, engem pedig a szerelmem édesanyja. Remélem, nem bánod. Mióta nem vagy, ők vették át teljes mértékileg a szülői szerepet az életemben. Úgy éreztük, az lenne a helyes, ha ez az esküvőnkön is reprezentálva lenne. – Kimondva ezeket a szavakat, megkönnyebbültem. Ráadásul a varjú továbbra is csendben volt, amit jó jelnek vettem, akármilyen abszurdnak is tűnhetett ez. – Remélem, Apa, lélekben ott leszel Te is velem az oltárnál, ahogy anya is – mosolyodtam el, majd ahogy visszasétáltam Jaebum kocsijához, olyan volt, mint ha tíz kilóval kevesebb súllyal tértem volna vissza.
    - Na, jól ment? – kérdezte a vőlegényem.
    - Igen, jól ment.
    - Akkor most már tényleg indulhatunk a reptérre?
    - Nagyon is, Drágám.

A repülő út izgalommal teli volt. Ráadásul a vendégeink nagy része is ezzel a járattal utazott, ami még izgalmasabbá tette az egészet. Igaz, volt némi bűntudatom, amiért távolra kellett utazniuk, hogy velünk töltsék a Nagy napot, de mind az egyetemen megismert barátaim, mind Lisa, mind Jaebum alkalmi ruhákat forgalmazó butikjának az eladói egységesen kijelentették, hogy semmi pénzért nem akarták kihagyni a lehetőséget, hogy ott legyenek, és hogy mellé még Thaiföldre is ellátogassanak. Többen is úgy döntöttek, hogy az esküvő és a fogadás után még pár napot ott maradnak, így ez egyben egy nyaralással is egyenlő volt számukra. Az ő ötletüket ellopva, végül mi is egy hétre vettük ki az apartmanunkat.
    - Mintha egy fél élet telt volna el azóta, hogy szűkölködve, de a Te segítségeddel valahogy túléltem a gimis éveket. Most pedig itt vagyunk Thaiföldön, egy luxus szálloda apartmanjában, azt várva, hogy kezdődjön az esküvőnk – mondtam Jaebumnek, miközben a kanapén ülve csodáltam a kilátását.
    - Igazából az elmúlt 8 év az életünk egyharmadát teszi csak ki, de Te fogalmaztad meg ezt egykor jól: mi már fiatalon megtanultuk, hogy az élet nem tündérmese, persze, hogy felértékelted, és akár többnek is érezted azt az időszakot, ami annak a bizonyos tizennyolc évnek a lezárása óta kezdődött – könyvelte el.
    - Tudtommal én vagyok a pszichológus, nem Te – ráncoltam a homlokomat.
    - Én csak figyelek a mesterre – csókolt meg.
    - Szép mentés – jegyeztem meg, majd felpattantam, hogy időben elkezdjünk készülődni. Ekkor azonban kinézve az ablakon, nem akartam hinni a szememnek. – Jaebum?
    - Igen?
    - Élnek varjak Thaiföldön?
    - Nem tudok róla – felelte. – De miért?
   - Semmi, hagyjuk, akkor biztos, rosszul láttam – mondtam, de közben száz százalékig biztos voltam benne, hogy egy ugyanolyan vetési varjút láttam, mint előtte otthon a temetőben. A varjú volt apám kedvenc madara, én pedig a kedvenc országában készültem megházasodni… – Köszi, Apa, hogy itt vagy – suttogtam meghatódva.
    Végül nem csak Jaebum édesanyja, és egyben az én fogadott anyám kísért az oltárhoz, hanem mellette nem is egy, hanem két gyönyörű vetési varjú szintén. Mások csak hitetlenül nézték a fejem fölött köröző madarakat, de engem megnyugvással töltött el, hogy a szüleim ott voltak velem. A kinti vacsoránál pedig a madarak egy ponton rá is szálltak a vállamra.
    - Talán tévedtem. Ha nem is mindennap, de olykor én is megtapasztalhatom, hogy milyen egy tündérmese hercegének lenni. Az árva herceg pedig semmilyen szempontból nem árva többé, és a története igazán csak most kezdődik el – mondtam a varjúknak.

  VÉGE

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az enyém vagy - Markjin fanfiction - Bónusz rész

    

Szilveszteri bónusz rész

Hat évvel az epilógus után

Mark:

 Ambivalens érzések uralkodtak bennem: egyrészt majd szétszakadt a mellkasom a szüleim elvesztése miatti fájdalomtól; másrészt viszont mintha már nem éreztem volna semmit. Még csak a húszas éveim közepén jártam, és már belefáradtam az életembe. Gyermekkorom óta orvosok és a gyógyszereik hatása alatt éltem, ők kontrollálták a mindennapjaimat. Többé viszont már nem. Elegem volt. Egy ideje már nem hatottak az erősebb gyógyszerek sem, és mivel a szüleim nélkül nem volt többé kikért küzdenem, így elegem lett az egész Isten verte életemből. Úgyis már rég túlnépesedett a bolygónk, csak jót tettem volna azzal, ha a saját életemet önkezüleg elvettem volna, és nem mellesleg, így remélhetőleg a főorvosom életét is megkönnyíthettem volna: egy kolonccal kevesebb lett volna a nyakán. Egy biztos: én önszántamból nem mentem volna vissza a zárt osztályra, és féltem, bármikor akaratomon kívül beráncigálhattak oda, és ki sem engedtek volna, mivel már nem voltak olyan hozzátartozóim, akik gondoskodtak volna rólam, akik vállalták volna értem a felelősséget. Eljött az idő. Itt ültem a kedvenc folyópartomon, de már itt sem éreztem magam biztonságban, amióta egyszer, egy rohamom közben itt találtak rám. Már legalább egy órája vártam, hogy összeszedjem a lélekjelenlétemet, és megtegyem, amiért jöttem. Volt azonban egy olyan megérzésem, hogy nemsokára történni fog valami, ami miatt újra élni akarok majd. Reménykedve néztem a tó feletti hidat, hátha az egyik rajta áthajtó kocsi megáll, vagy netalántán történik valami, és szükség lenne a segítségemre; azonban, ha járt is arra autó, azonnal továbbhajtott, mintha ott se lettem volna, mintha nem számítottam volna. Ekkor jöttem rá, hogy én már tényleg nem számítottam senkinek, igazán senkit sem érdekelt, hogy éltem-e vagy a tó mélyén feküdtem halva. Ez a gondolat kellett ahhoz, hogy felálljak a nyirkos fűről, és záporozó könnyeim közepette vegyek egy mély levegőt, majd miután még egyszer felpillantottam a hídra, ahonnan továbbra sem jött az általam várt megváltás, beleugrottam a tó hideg vízébe, és minden élni akarásomat elnyomva, még véletlenül sem mozgattam egyik végtagomat se, helyette hagytam, hadd süllyedjek minél mélyebbre. Ekkor azonban a hangok elkezdtek velem üvölteni:
    - Mit tettél, Mark!? Ha meghalsz, ki menti meg Jinyoungot? Ki miatt lesz teljes az élete, ha nem leszel a párja?
    - Tessék!? – kérdeztem, amitől a maradék levegőm is odalett, és bár próbáltam ezután úszni felfelé, hiábavaló volt, ekkor minden elsötétült előttem.

- Mark, Mark, jól vagy!? – rázott fel Jinyoung az álmomból.
    - Ööö… – nem tudtam válaszolni, kellett pár másodperc, hogy felfogjam, a víz, amiben úsztam, a saját izzadtságom volt, mivel megint Jinyoung balesetének a napját álmodtam újra, azzal a módosítással, hogy ő nem jelent meg azon a bizonyos hídon.
    - Mark, megint rossz álmod volt? Ismét vízbe fulladtál? – kérdezte, hiszen az utóbbi egy évben, ha a hangok és a félelmeim átvették az uralmat az elmém felett, az inkább az álmomban volt, nem ébrenlétemben. Ez volt a kisebbik rossz, de jónak semmiképpen sem mondtam volna.
    - Igen – feleltem gyenge hangon.
    - Jaj, Drágám! – ölelt magához, nem törődve azzal, hogy így ő is vizes lett tőlem. – Még jó, hogy ma indulunk a hegyekbe. Remélhetőleg az ottani nyugodt környezet, a madarak csicsergése és a jó kis hegyi levegő ismét helyre tesznek.
    - Én is ebben bízom.
    Mióta együtt voltunk, és Jinyoung rájött, hogy az ünnepi tűzijátékozások nagyon rosszat tettek az idegrendszeremnek, legalább szilveszterkor úgy rendeztük, hogy elvonuljunk a hegyekbe, ahol nem voltak durrogtatások. Ekkor, 2033. december. 30-án is ez volt az egyik legfőbb vágyam: pár nap nyugalom és béka a hegyekben, életem három legfontosabb személyével.
    - Apa, Apuci! – jött be Yeji a szobánkba sírva.
   - Még csak reggel hét óra van, de már sírsz, Kicsim? – kérdezte Jinyoung, aki fel is vette az ölébe a kilenc éves lányunkat.

   - Igen, apa, mert Hyunjin felkeltett. Biztos azt gondolta, hogy ha ő nem tudott aludni, akkor én se aludjak. Pedig sokáig fent akarok majd maradni a nyaralóban – felelte durcásan.
    - Semmi baj, Kincsem, beszélek vele – nyugtattam meg, miközben megpusziltam a homlokát.
   - Köszönöm, Apuci – mondta, majd belebújt Jinyoungba, és már előre tudtam, hogy nem fog két percbe telni, és mint egy kis angyal, úgy fog aludni az apja ölében.
    - Hyunjin! – kopogtam be a közös szobájukba.
   - Az úgy volt, Apuci, hogy véletlenül leejtettem ezt a vastag könyvet, mikor el akartam kezdeni olvasni, és Yeji ettől kelt fel – közben elemelt az éjjeli szekrényéről egy valóban vaskos kötetet. - Bár azt mondta, már a lámpám fénye is zavarta. Pedig direkt ki se szálltam az ágyból, nehogy felkeltsem.
    - Sejtettem, hogy valami ilyesmi történhetett.
   - Te mindig jobban megértesz, Apuci, mint apa. Neki tudom, hogy Yeji a kedvence – jelentette ki szomorúan.
    - Hyunjin, honnan szedsz te ilyen sületlenséget, hogy apád jobban szereti a testvéredet, mint Téged? – döbbentem meg, hisz Jinyoungnál odaadóbb apát a világon nem tudtam volna elképzelni. Sohasem vettem észre, hogy különbséget tett volna a két gyermekünk között. Bár az igaz, hogy Yeji rendre ráakaszkodott, és kihasználta a nagy szívét, de hasonló hatást ért volna el nála a fiúnk is, ha ő is így tesz.
   - Mindig őt ölelgeti, őt puszilja meg előbb, ha hazajön munkából, őt vigasztalja, ha összeveszünk Yejivel egymással – sorolta az észrevételeit.
    - Értem, de ezek azért vannak, mert a húgod tesz érte, hogy így legyenek. Ha te futnál oda hozzá előbb munka után, akkor téged puszilna meg korábban. Apukátok sohasem választana kedvencet közületek. Az pedig, hogy én jobban tudok azonosulni veled, azért van, mert én jobban hasonlítok rád, és azt is megértem, miért vagy bizonytalan, és miért nehéz elhinned, hogy az egész családod úgy szeret Téged, ahogy vagy. Beleértve a nagyszüleidet, a nagynénéidet és az unokatestvéreidet.
    - Biztos, Apuci? – kérdezte.
    - Hát persze. Na, gyere ide! – húztam oda az ölembe.
    Az ilyen beszélgetéseink mindig jó visszaigazolások voltak számomra, hogy tényleg hasznos volt, hogy egy szintén skizofrén, önbizalom hiányos apuka volt az egyik szülője Hyunjinnek. Más nem értette volna így meg. Bár a hangok az ő esetében nem voltak olyan vészesek, mint nálam; szerencsére enyhébb tünetei voltak kicsi korától kezdve, és igyekeztünk is tenni azért, hogy ez így maradjon. Rendszeresen vittük orvosi vizsgálatokra, és hogy ne érezze azt, hogy valami baj volna vele, a húgán is elvégeztettük mindig ugyanazokat a kivizsgálásokat, már csak amiatt is, mert ikrek voltak. Eddig egyetlen alkalommal sem lett egyiküknél sem olyan eredmény, hogy gyógyszeres kezelésre lett volna szükségük. Pszichológushoz ennek ellenére mindketten jártak – ugyanahhoz, de külön-külön. Ezt is igyekeztük normalizálni, és csak annyit mondtunk nekik, hogy olykor kellett, hogy egy idegennek is elmondják a problémáikat, mert ő elfogulatlanul tudott rájuk reagálni. Ami azonban némi gondot okozott nekünk, az az volt, hogy az iskolában csúfolták őket, amiért két apjuk volt. Ezeket Yeji nehezebben kezelte, főleg, hogy nem tudtuk mi sem, mi volt az eredeti szüleikkel. Emlékeztek egy-két dologra róluk, de arra nem, hogy miért hagyták el őket. Mi Jinyounggal Hyunjin skizofréniájára gondoltunk mint okra, de ezt még nem mondtuk el neki, ahogy magának a közös betegségünk diagnózisát sem. Minél tovább meg szerettem volna védeni a valóság fájdalmától, hiszen tapasztalatból tudtam, mit tett az, ha idő előtt lett szembesítve ezzel egy gyerek. Nála pedig tényleg a gyengébb tünetek nem is tették ezt olyan indokolttá.

- Yeji, tegnap kaptam egy hívást az iskolátokból – kezdett bele Jinyoung a mondókájába, ami pontosan tudtam, hogy miről fog szólni.
    - Igen? – tettetett meglepettséget a lányunk.
   - Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, mi miatt! – ráncolta a homlokát a szerelmem, miközben már a kocsiban ülve indultunk a hegyekbe.
    - Na, mégsem vagy apa szeme fénye? – motyogta az orra alatt Hyunjin, mire a testvére belerúgott.
    - Yeji! – szóltam most én rá. – Néha úgy érzem, mintha te lennél a fiúnk és Hyunjin a lányunk.
    - Nem tehetek róla, hogy ilyen kis anyámasszony katonája – grimaszolt Yeji.
    - Tudod, hogy nem így értettem. Te viselkedsz úgy, mintha két rossz fiú veszett volna el benned.
    - Tessék, Hyunjin, apa lehet, hogy engem szeret jobban, de apuci téged! – vágta rá durcásan.
   - Micsoda!? – lett ideges most már Jinyoung is. – Még hogy mi jobban szeretjük az egyikkőtöket a másiknál! Na, ezt most verjétek ki a fejetekből mindketten!
    - Oké, Apa – sütötte le a szemét a lányunk.
   - Visszatérve az iskolára, azt mondta az osztályfőnököd, hogy megríkattad az egyik osztálytársadat, Ryujint. Igaz ez, és ha igen, mi történt? – kérdezte a párom. Ezt nagyon szerettem a szülői módszereiben: sohasem ítélkezett előre, mindig hallani akarta a gyermekeink nézőpontját.
    - Annyiszor bántott engem azzal, hogy egy ilyen fiús lányt, mint én nem is csoda, hogy otthagyott az anyja, és hogy megérdemlem, hogy tök gáz módon két apával kell élnem – felelte, és a sértettség kihallatszott a hangjából.
   - Ez nagyon nem volt szép dolog tőle – jegyezte meg Jinyoung. – Te mit mondtál neki ezután?
   - Azt, hogy csak féltékeny, mert őt egy anya neveli, míg nekem két remek apukám is van, de nem kap tőlem egyet se. Nem tehetek róla, hogy az övé megszökött tőlük.
   - Kislányom, ez gonosz dolog volt tőled – vettem át én a szót. – Tudom, hogy ő is csúnya dolgot mondott neked, de az róla árulkodik, az, hogy te így válaszoltál, viszont már rólad fest kedvezőtlen képet. Mi nem ilyen gyerekeket nevelünk apátokkal.
   - Tudom, de utálom, ha azzal bántanak, hogy örökbefogadottak vagyunk, és hogy két apánk van – szorította szorosan magához az utazóplüssét.
    - Yeji, én itt vagyok neked! – fogta meg a kezét Hyunjin. Lehet, hogy nem voltunk hibátlan szülők, és a gyerekeink is olykor hibáztak, veszekedtek, de egy biztos, mind nagyon szerettük egymást, és ez volt számomra a legfontosabb.
    - Akkor legközelebb szólok neked, hogy verd meg, aki beszólt – vetette fel ezt az ötletet a lányunk.
    - Yeji! – szóltunk rá egyszerre Jinyounggal.
    - Csak vicceltem – mosolygott hamisan, de legalább már mosolygott.
    - Legközelebb mondd azt annak, aki azzal bánt, hogy két apátok van, hogy sajnálod, hogy így gondolja, de te igenis szerencsés vagy, amiért egy szerető családban élsz, míg sok árvát sohasem fogadnak örökbe; vagy ha igen, akkor sem biztos, hogy a testvérükkel együtt, ha van nekik – tanácsoltam.
    - Igazad van, Apuci, ez sokkal jobb válasz – látta be Yeji.

 Miután megérkeztünk a szálláshoz, azonnal elfogott a szokásos nyugalom. Minden évben ugyanazt a hegyi, jól felszerelt faházat béreltük ki. A környéken egy lélek sem volt, a házhoz pedig egy lekerített óriási birtok tartozott. Itt nap közben mindig jókat sétálgattunk, a gyerekek pedig hó csatáztak, ha éppen esett a hó, ha nem, akkor vagy bújócskáztak, vagy fogócskáztak a fák és bokrok között. Mind imádtunk itt lenni, de én a legjobban: nekem ez volt a nagybetűs nyaralás. Nem az, amikor más országok tengerpartjain pihentünk, hanem az, amikor elmenekültünk ide, a hegyekbe. Olyan atmoszférája volt a helynek, mely gyógyító hatással volt rám. Itt sohasem voltak rohamaim, még csak rémálmaim sem. Volt valami varázsa a helynek, ami mindig megtette a hatását rajtam.
   - Előbb pakoljunk ki, vagy sétáljunk? – kérdezte Jinyoung, mikor már az autóból vittük be a csomagjainkat.
    - Én a sétára szavazok. Elgémberedett az úton a lábam. Meg amúgy is, magunkhoz képest későn értünk ide, és nem akarom, hogy ránk sötétedjen közben – feleltem.
    - Igazad van, akkor sétával kezdünk – mondta a párom, mire a gyerekeink örömtáncot jártak. – Hékás, nehogy nekem előre lefárasszátok magatokat! – incselkedett velük a párom, hisz tudta, hogy szinte lefáraszthatatlanok voltak.
    - Lassan itt az ideje, hogy beiratkozzatok az akrobatika iskolámba, egyre biztosabb vagyok benne, hogy jól menne nektek – jegyeztem meg azt, amit már egy ideje pedzegettem, de Jinyoung mindig elvetette az ötletemet, mivel félt, hogy megsérülnének.
    - Én is kezdek most már efelé hajlani – lepett meg a válaszával.
    - Komolyan, Apa? – esett le a fiunk álla.
   - Igen. Lehet, hogy Mark nem a vér szerinti apátok, de hogy ebben rá hasonlítotok, az biztos.
   - A sors is azt akarta, hogy a ti gyerekeitek legyünk – jegyezte meg Yeji nagy bölcsen, aki látott nemrég egy filmet, amiben többször a sorsra hivatkoztak, és azóta rendre ő is ezzel hozakodott elő.
    - Minő igaz, Kicsim – hagyta rá Jinyoung. – Akkor mosdószünet, igyatok pár kortyot, majd induljon a túra!
   - De én éhes vagyok, Apa – fogta a hasát Hyujin.
  - Mondtam, hogy ebédelj otthon eleget indulás előtt – rázta a fejét a párom. – Na, jó, hoztam müzliszeletet, de csak egyet egyél, mert aztán nem akarsz majd vacsorázni.
   - Igaz – egyezett bele a fiunk, mivel tradíciónk volt, hogy ideérkezve közös rámen főzésbe kezdtünk.

 

 

- Mark! – szólított meg Jinyoung, mikor már útnak indultunk. - Igaz, nem csak tegnap volt rossz álmod, hanem az azelőtti éjjel is?
    - Megeshet – vettem egy mély levegőt, majd úgy figyeltem a nem messze futó lányunkat, mintha bármelyik percben szem elől veszíthettük volna őt.
   - Megint Yejiről álmodtál? Arról, hogy valaki elrabolta és fogva tartotta? – látott át rajtam a szerelmem.
   - Igen. Hyujin pedig ott zokogott az ölemben, mert úgy érezte, nem tudna a testvére nélkül élni – meséltem.
    - Ismét felszínre tört a bűntudatod, amiért több mint tizenhat éve elraboltál? – kérdezte, miközben a vállamra tette a kezét.
    - Tudod, hogy sohasem fogom tudni teljesen megbocsájtani magamnak, még úgysem, hogy egy ilyen gyönyörű családot eredményezett a tettem. Egyszerűen belém égett az, hogyan néztél rám az első fogvatartott napjaidban. Amikor az erdőben elestél, és rád találtam, akkor olyan szemekkel tekintettél rám, mintha a világ legijesztőbb személye lettem volna. Míg fogva tartottalak, próbáltam ezt elnyomni magamban, és csak utána a kórházban tört felszínre, amit Te is jól tudsz. Nemrég viszont elkezdtem azon gondolkodni, hogy talán ezért is maradt meg bennem poszttraumás stresszként mindez, és ezért sem tudom több mint másfél évtized után sem teljesen elengedni, mert egy ideig elfojtottam. Az pedig, hogy közben szülők lettünk, és egyre nagyobbak a gyermekeink, csak rontják a helyzetet, hiszen rettegek, hogy bármikor elrabolhatják őket is. Inkább mindennap ott vagyok fél órával hamarabb értük az iskolában, és az iskolaajtóban várom, hogy kijöjjenek, nehogy valaki kézen fogja őket, és elvigye.
    - Mark… – a szavamba akart vágni Jinyoung, de én folytattam.
    - Tudom, hogy meg van nekik tanítva, hogy ne álljanak szóba idegenekkel, és hogy ha valaki erőszakkal kényszerítené őket valamire, akkor torkuk szakadtából kell sikítaniuk, de sohasem lehet kellően elővigyázatos az ember – közben megálltam és a kezembe temettem az arcomat. Jinyoung tudta, hogy ilyenkor azt szerettem, ha engedte, hogy magamtól nyugodjak meg, így megállt mellettem, és megvárta, míg letettem a kezemet és hagytam, hogy a nyirkos decemberi levegő megcsapja az arcomat. Ez mindig felélénkített. – Tényleg hihetetlen, hogy egy ilyen selejt miatt lemondtál a karrieredről – jegyeztem meg, de mivel közben elmosolyodtam, tudta, hogy csak vicceltem.
    - Hát az még milyen hihetetlen, hogy mennyivel boldogabb vagyok, amióta csak dalszerző és producer vagyok – felelte, majd megfogva egymás kezét, gyors tempóra kapcsolva igyekeztünk beérni a gyerekeinket.
    Ekkor felelevenítettem magamban azt, hogy miután az elrablását követően visszatért Jinyoung mint énekes, a sajtó és néhány mániákus fan elkezdték jobban figyelni minden lépését, több kép nyilvánosságra is került kettőnkről, bármennyire elővigyázatosak voltunk, így már aktív idolként sejthető volt, hogy egy férfival kötötte össze az életét. Miután pedig visszavonult és örökbe fogadtuk a gyermekeinket, még inkább egyértelmű lett, hogy mi négyen egy család voltunk. Ekkor viszont már mint producer és dalszerző nem volt annyira a köztudatban, így nem kezdtek el minket zaklatni. Persze, azért úton-útfélen a fejünkhöz vágták az évek alatt, hogy rossz buzik voltunk, és hogy beteges, hogy kaptunk két gyereket, de ezek eltörpültek a szép visszajelzések és a támogatások mellett, amiket a közvetlen környezetünktől és nem egyszer random emberektől is kaptunk. Még a hangokat sem voltak képesek ezek a negatív visszajelzések feléleszteni bennem, hiszen tudtam, hogy mi négyen összetartoztunk, és sajnáltam azokat, akik ezt nem így látták.
    - Egyébként nem baj az, ha túl elővigyázatos vagy – folytatta Jinyoung. - Ha az téged megnyugtat, akkor legyél ott mindig ideje korán a gyerekekért. A lényeg az, hogy biztonságban tud őket, mind a valóságban, mind az álmaidban.
    - Igyekszem, Jinyoung – bólintottam egy halovány mosoly kíséretében.
    - Ennél többet tudod, hogy soha nem is kértem tőled – lehelt gyenge csókot az ajkamra.
   - Egyébként, ha már többször felmerült milyen régen raboltalak el, meg kell, hogy jegyezzem, jól választottam, hiszen negyven évesen is rohadt jó pasi vagy – kacagtam jóízűen, de minden egyes szavam igaz volt.
    - Azért engem is sok női kollégám irigyel a jóképű párom és a két gyönyörű gyerekünk miatt, úgyhogy én se panaszkodom. Ha már gyerekek: Yeji! – kezdett ordítani Jinyoung. - Ha még egyszer belenyomod a hóba a testvéredet, nem kapsz ráment estére!
    - Bocsi, Apa – felelte, miközben világi ártatlan mosolyt villantott.
   - Megöl ez a lány, tudja, hogyan vegyen le a lábamról – bazsalygott a szerelmem.
    - Érti a dolgát, az hét szentség – ismertem el.

 Miután megvolt a családi rámen főzésünk, amit meg is ettünk azt az utolsó falatig, jöhetett egy másik szilveszteri tradíciónk, a forró csoki főzés. Ilyenkor mindig két szekcióra bomlottunk: Jinyoung és Yeji édes tejcsokiból csinálták a magukét, míg mi Hyujinnal 80%-os kakaótartalmú étcsokoládéból. A fiam is szerette a keserédes dolgokat, akárcsak én, így ez is egy közös tulajdonságunk volt. Ilyenkor mindig megnéztünk egy olyan filmet, amit vagy mind szerettünk, vagy mind kíváncsiak voltunk rá, majd fürdés és fogmosás után lefektettük a kicsiket, és mi is fáradtan ágyba dőltünk.
    Másnap a fák lombjai között átszűrődő napfényre ébredtünk. Lett volna sötétellő, de imádtunk így kelni, volt benne valami organikus. Miután reggelit készítettünk, társasjátékoztunk, majd egy gyors ebéd elkészítése és elfogyasztása után ismét sétálgattunk, de ilyenkor már a birtok területét elhagyva. Nagyon szép kilátás volt az egyik dombról, mi pedig minden évben felmásztunk a tetejére, és készítettünk egy családi képet. Direkt vettünk egy fotóalbumot, amiben csak ezek a képek voltak egymás mellett, így látva, hogyan nőttek évről-évre a gyerekek. Mire visszaértünk az erdei házhoz, már kezdett is sötétedni. A gyerekek még a karácsonynál is nagyobb izgatottsággal várták a szilveszter estét, és előre rettegtek, hogy a kimerültségtől majd elalszanak és nem tudják megvárni az éjfélt, de amennyi energiájuk volt, végül mindig fennmaradtak. Miután megettük az ebéd maradékát, ismét filmeztünk, ám ekkor mindig azt néztük, amit az akart, aki a délelőtti játékmaratón alatt a legtöbbször nyert, ez pedig idén Hyujin volt, aki egy rénszarvasról szóló mesét választott. Utána Jinyoung régi albumjaira táncolgattak a kifáraszthatatlan gyerekeink, majd ebben az eldugott kis házban utolért minket az éjfél, és mindennemű tűzijáték nélkül – hiszen be is volt a környéken tiltva –, békességben ünnepeltük azt, hogy már 2034 volt, majd lefektettük a gyerekeket, és szokásunkhoz híven betakarózva kiültünk a teraszra kémlelni a csillagos eget, ami a hegyekben, a szabad ég alatt sokkal jobban látszott, mint a városban.
    - Hihetetlen: a 2010-es évek végén ismerkedtünk meg, és már a 30-as évek közepén járunk – jegyezte meg Jinyoung. - Oda az ifjúságunk, de örülök neki, boldogabb és magabiztosabb vagyok, mint fiatalon.
    - Azt hittem, pont tegnap beszéltük meg, hogy negyven és negyvenegy éves korunk ellenére nagyon is fiatalosak vagyunk – mondtam.
   - Fiatalosak, de nem fiatalok.
  - Igaz! – ekkor koccintottunk a szőlőlevünkkel, hiszen miattam nem ittunk alkoholt, nem mintha Jinyoungot annyira vonzotta volna az ivászat.
   - Mit szólsz, Mark, kezdjük az újévet egy kis intim tornával? – kacérkodott velem.
  - Na, és ma milyen felállásban szeretnéd csinálni? – kérdeztem, hiszen az első pár évünk után felajánlottam neki, hogy ne mindig ő legyen a passzív fél, hanem hangulatunktól függően cserélgessük a szerepeket.
   - Eldöntöm, mire felérünk a szobánkba – mondta, majd felhúzott a székről, és elindultunk kézen fogva  befelé.
    - Még hogy a negyvenesek már nem fiatalok… – motyogtam az orrom alatt.

 VÉGE

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

 Ui.: A bónusz rész megszületésének részleteiről ITT olvashattok, ha esetleg érdekel Titeket. 

Egy múló pillanat töredéke - „Pokolba a jó pasikkal!” fanfiction

(A történet a regény cselekménye előtt játszódik.)

Gergő:

Épp nagypapámtól tartottam kifelé. Nemrég kaptam a hívást, hogy kitisztult az elméje, és szeretne velem beszélni. Természetesen a délutáni csúcsforgalom alatt történt mindez, így fél órámba telt odaérni, így már csak tíz percem jutott Vele lenni – nemcsak a testével, hanem a lelkével és az elméjével is. Az a tíz perc viszont csodás volt, aztán egy múló pillanat töredéke elég volt ahhoz, hogy a boldogság helyét a lehető legnagyobb fájdalom vegye át a szívemben. Az a legrosszabb az Alzheimer-kórban, és ezekben a múló percekben, amikor a betegek ismét önmaguk, hogy sohasem lehet tudni, mikor érnek véget, és hogy melyik lesz az utolsó. Ahogy ezen a találkán is ismét eltűnt a nagypapám, én szokásomhoz híven megpusziltam a homlokát, majd a könnyeimet visszatartva elbúcsúztam tőle, és reméltem, hogy ez nem a végső búcsúnk volt. Rettegtem, hogy mi lesz akkor, ha már tényleg csak a teste marad számomra. Kevés kegyetlenebb dolgot tudtam elképzelni a sorstól, minthogy végig kellett néznie valakinek, ahogy a szerettéből a lélek, a virtus és minden emlék, mely azzá tette, aki volt, fokozatosan kiveszett. A szüleim halála után az volt életem legszörnyűbb napja, amikor be kellett látnom, hogy azt a férfit, aki magához vett, miután árva lettem, és szeretetben, önelfogadást tanítva nevelt, be kellett adnom egy otthonba. Ez volt mindkettőnk számára a leghumánosabb döntés, mégis úgy éreztem, hogy elbuktam: nem voltam képes visszaadni neki azt, amit tőle kaptam. Pedig megérdemelte volna, sőt annál jóval többet is. Biztos voltam benne, hogy az ebből fakadó bűntudatommal életem végéig együtt kell majd élnem. Elmehettem akár a világ túlvégére is, de a lelkiismeretem mindenhol velem maradt volna.
   Elhagyva az otthont, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Egy ideje egyedülálló voltam, így a párom védőölelésében sem lelhettem már menedékre. Aztán eszembe jutott, hogy elígérkeztem a legjobb barátomékhoz vacsorára. A gyomrom el is kezdett korogni, ahogy Hunor isteni főztjére gondoltam. Bárcsak nekem is lett volna egy hozzá hasonló öcsém, vagy egy olyan bátyám, mint Koppány! Ha nem is szánt nekem a sors testvéreket, és a szüleimet is idő előtt ragadta el tőlem, legalább Hunort, Koppányt és az édesanyjukat megkaptam pótcsaládként. Ez is több volt, mint a semmi. Sőt, olykor úgy éreztem, több is volt, mint amit megérdemeltem. Főleg azóta, hogy elkezdtem vonzódni Hunorhoz. Eleinte csak imponált, hogy látványosan odáig volt értem, de aztán eljött egy pont, amikor már nem voltam benne biztos, melyikünk is rajongott jobban a másikért. Egyre gyakrabban akartam vele beszélgetni; egyre többet enni az isteni étkeiből; minél hosszabban csodálni a smaragdokat megszégyenítő szemét, és csak egyszerűen a közelében lenni. Talán az vonzott benne a legjobban, hogy nem is sejtette, mennyire csodálatraméltó tudott lenni más szemében. Mert az enyémben igenis az volt.
    Ekkor is, mintha megérezte volna, mire volt a legnagyobb szükségem, hiszen a kedvenceimet, lasagnát és amerikai sajttortát készített. Míg Koppány jóízűen falatozott, addig Hunor szokásához híven némi vitába keveredett az édesanyjukkal a jövőjét illetőleg, én pedig megfeledkezve magamról, áhítattal bámultam őt. Közben arról ábrándoztam, hogy a párjaként ülök ugyanennél az asztalnál, ugyanezekkel az emberekkel. Ez aztán tényleg túl sok lett volna a jóból, mégis egy múló pillanat töredékére elképzeltem, hogy azok és úgy szerettek, ahogy arra a leginkább vágytam. Ezen mámoros állapotomból az szakított ki, hogy Koppány gyilkos tekintettel nézett rám: mintha egy vadorzó lettem volna, aki az öccsét nézte ki magának legújabb prédaként. Akkor ott tudatosult bennem: én sohasem lehettem Hunor párja. Mert akkor még azt is elveszíthettem volna, amim éppen volt. Azzal a köztes megoldással kellett beérnem, hogy tiszteletbeli tagja voltam ennek a családnak, de végérvényesen nem köthettem magam hozzájuk.
    De akkor kihez köthettem? Nagyapához, akitől lehet, pont ezen a napon búcsúztam el végérvényesen? Egy olyan országhoz, ahol kevesebbet értem, mert a saját nememhez vonzódtam? Egy munkához, mely jól fizetett, csakhogy nem volt senkim, akivel megoszthattam a javaimat?
   Ekkor ismét eljutottam oda, ahova már jó párszor az utóbbi egy évben: számomra Magyarországon nem sok babér termett. 

UI.: IDE kattintva elolvashatjátok, hogy nagyjából hat és fél évvel ezelőtt milyen könyvajánlót írtam Rácz-Stefán Tibor első két regényéről.

A kisebbik rossz - Jinson fanfiction

     Jackson:

Sohasem rajongtam a legénybúcsúkért. Igaz, még csak kettőn vettem személyesen részt, de lerészegedett heteró férfiakkal sztriptíz bárokba mászkálni, és az egy éjszakás kalandjaikat hallgatni, nem volt a legideálisabb program számomra, még kellő alkoholfogyasztás után sem. Most azonban Mark barátomról volt szó, akivel általános iskolás korunk óta imádtuk egymást, és aki tudtam, egy kis iszogatáson túl nem sok mindenre vágyik, ezért is én szerveztem meg a legénybúcsúját, ami egy jó kis szabaduló szobás programból és a kedvenc bárjának a meglátogatásából állt. Az előbbi kifejezetten jól sikerült, de így is le voltam törve, és ezt előtte sem tudtam titkolni.
    - Sajnálom, hogy nem jött el – tette a vállamra a kezét, mikor mellém ült a bárpultnál. – Tudom, hogy örültél volna neki.
    - Jaj, ne hülyéskedj, miattad vagyok itt, nem miatta – kacagtam fájdalmasan, majd belekortyoltam az előttem lévő italba, amit nem emlékeztem, mikor kértem ki.
    - Persze, de jó lett volna, ha másfél év után végre tisztázzátok a dolgokat, hátha így végre tovább tudnál lépni.
   - Hé, hisz kétszer is randiztam az elmúlt fél évben! – emeltem fel a mutatóujjamat.
    - És egyiken rosszabbul érezted magadat, mint a másikon – ráncolta a homlokát.
    - Igaz – tártam szét megadóan a karjaimat.
    - Ó! – kerekedett el a szeme. – Váratlan fordulat – pöccintett a fejével a bejárati ajtó felé. – Csak bevonzottuk – majd egy sokat sejtető pillantással már ott is hagyott.
    - Baszki! – szaladt ki a számon, amikor az egykori párom magához képest lefogyva és a megszokottól rövidebb hajjal közelített felém, de mi tagadás, így is szörnyen helyes volt.
    - Gratulálok, Mark! – ölelte meg a legjobb barátomat, aki viszonozta mindezt, annak ellenére, hogy Mark volt a támaszom, amikor harminc évesen magamra maradtam.
   - Jinyoung! – biccentettem felé, majd úgy meredtem előre, mint akinek becsípődött a nyaka, ezért képtelen volt megfordítani a fejét.
    - Ugyanazt kérem, amit ő – mondta a pultosnak, miközben rám mutatott. – Jól nézel ki, Jackson. Jól áll ez a szürkés hajárnyalat.
    Vennem kellett egy mély levegőt, hogy ne zúdítsam rá, hogy miután elment, hónapokon át hollófeketére festettem a hajamat – egyrészt azért, mert gyászolt a lelkem, másrészt, mert hozzá akartam hasonlítani. Csak pár hónapja jutottam el oda, hogy drasztikus változást akartam, így egy kifejezetten világos színárnyalat mellett döntöttem. Ez az elhatározás – hogy végre talpra állok és élem tovább az életemet – kellett ahhoz, hogy rávegyem magam, hogy elküldjem neki az egykori email címére Mark legénybúcsújának a meghívóját. A dolog iróniája az volt, hogy amikor hónapokon át próbáltam minden egyes létező platformon és a szüleinél is utolérni őt, sehogy sem sikerült, majd amint elengedtem, és csak a poén kedvéért – és hogy bizonyítsam magamnak, hogy már nincs olyan nagy hatással rám – kiküldtem neki ezt a meghívót, rögtön felbukkant.
    - Köszönöm. Kellett egy kis változás – ennyit feleltem végül neki.
  - Valami nagyon megbabonázhatott a pult mögött, úgy bámulsz arrafelé – jegyezte meg, miközben belekortyolt az italába.
    - Talán – rándítottam egyet a vállamon.
    - Egész éjjel kerülni fogod a szemkontaktust velem? – ő továbbra is engem nézett.
   - Nem mindegy? – horkantottam fel. – Úgyse miattam vagy itt – tettem hozzá, és nagyobb sértettség volt felfedezhető a hangomban, mint amennyit szándékomban állt éreztetni.
   - Tényleg ezt hiszed? – Egy perc erejéig némaság borult ránk, mivel nem akartam elkezdeni védekezni, hisz pontosan jól tudta, miért mondtam ezt. – El sem tudom képzelni, mit éltél át, Jackson, vagy hogy mit hittél, miért hagytalak el egyik napról a másikra, ráadásul tisztességes búcsú nélkül.
    - Igazad van, nem tudod – néztem végre rá. – Először csak össze voltam zavarodva, utána mérhetetlen utálatot éreztem. Az a mély és őszinte szeretet, amit irántad tápláltam, az árulásodnak köszönhetően átalakult gyűlöletté. Majd ebből lett a csalódottság és önmagam hibáztatása, amiért így félreismertelek. Annyit mondogattad, hogy hajlamos vagyok a legjobbat feltételezni másokról, és hogy emiatt egyszer nagyon meg fogom égetni magamat. Hittem neked, Jinyoung, de azt sohasem gondoltam, hogy te leszel az, aki miatt ezt a tulajdonságomat fogom a legjobban megutálni saját magamban – hadartam dühösen, miközben az átható tekintetébe néztem. Valószínűleg sütött rólam a düh, mivel az ajkai remegésbe kezdtek, ahogy hallgatott, én viszont képtelen voltam sajnálni. Ezekben a percekben csak arra a megkönnyebbülésre tudtam igazán koncentrálni, amit a mellkasomban éreztem. Annyiszor gondoltam végig, mit mondanék neki, ha ismét látnám. Számtalan álmomban is átéltem ezt a jelenetet, de egyik sem volt ahhoz fogható, amikor tényleg megtehettem. Attól féltem, hirtelen elkezdek emelkedni a padlótól, olyan súlytalannak éreztem magam. Az igazság úgy tartják, felszabadít, én pedig ekkor kimondhattam az igazságomat, az én verziómat, és ez valóban megszabadított az elmúlt másfél év béklyójától.
    - Mit szeretnél tudni, Jackson? Csak közöld velem, mit akarsz hallani, és elmondom – kérte elhaló hangon, miközben a szomorúságától még beesettebbnek tűnt az arca, mint amilyen amúgy is volt.
    - Vajon mit, Jinyoung? – horkantottam fel.
    - Beteg voltam, Jackson. Egy hajszálon múlt az életem – mondta ki végül a fel nem tett kérdésemre a válaszát, de őt láthatólag nem szabadította fel az igazság. – Már a kapcsolatunk utolsó hónapjaiban is észrevetted, hogy sokat szédülök, nincs olyan étvágyam, mint előtte, és hogy kezd kihullani a hajam.
   - Amit a munkád miatti stresszre fogtál, és arra, hogy zavar, hogy a szűk családunkat és baráti körünket leszámítva titkoltuk a kapcsolatunkat. Pedig ez a te döntésed volt – idéztem vissza magamban mindezt, és az utóbbi indoka volt az, amit esetleges okként meg tudtam annak idején nevezni, vajon miért hagyhatott el életem szerelme csak úgy.
    - És te ezt olyan könnyen elhitted, Jackson. Túl könnyen... – tette hozzá szomorúan. – Ezért is szeretlek annyira, mert magadból kiindulva azt hiszed, az emberek mindig az igazat mondják, és mint egy ártatlan kisgyermek, úgy tudsz meglepődni és mélyen csalódni, amikor ennek a fordítottja derül ki. – Természetesen feltűnt, hogy a „szeretlek” szót jelen időben mondta, de erre semmiképp sem akartam kitérni – még legalább is nem. – Vagyis ilyen voltál, mielőtt elhagytalak.
    - Mindig szörnyen dühös lettél, amikor valaki kihasználta a hiszékenységemet, erre te is azt tetted. Ismersz, Jinyoung, tudtad, hogy végtelenül tönkre fogsz tenni. Azt hitted, nem lennék képes helyén kezelni a betegségedet? – kezdett felmenni bennem a pumpa, de még megálljt tudtam parancsolni magamnak, hogy ne kiabáljak.
    - Mikor elmondták, mi a bajom – amit most nem akarok részletezni, talán majd máskor –, akkor te voltál az első gondolatom. Nem az, hogy lehet, meghalok. Még csak nem is az, hogy mi lesz a szüleimmel. Hanem az, hogy az a csodás, végtelenül szeretetteljes, naiv ember, aki a közös otthonunkban várt és fogalma sem volt róla, hogy épp a kórházban voltam, mennyire összeomlana, ha megtudná, hogy lehet, egy évig sem élek már. Képtelen voltam elmondani neked. Próbáltam húzni az időt, de amikor már egyre jobban kiütköztek a betegségem tünetei, és csak egy hajszál választott el attól, hogy be kelljen feküdnöm a kórházba, akkor döntenem kellett, és én a kisebbik rosszat választottam.
    - Kisebbik rosszat? – sziszegtem a fogaim között. – Az volt a kisebbik rossz, hogy magyarázat nélkül itt hagytál egyik napról a másikra? Ráadásul nem csak, hogy ghostingoltál, hanem minden létező platformról törölted magadat, és minden közös képünket a közösségi médián és a telefonomban, és az előhívott képeinket is egytől-egyig elvitted magaddal, mintha sohasem léteztél volna. Néha attól féltem, hogy egy pszichiátriai eset vagyok, aki csak kitalált téged magának. Rendre megkérdeztem a szüleimet és Markot, hogy tényleg léteztél-e, és tényleg leéltél-e velem négy évet. Majdnem beleőrültem. Sohasem tartottalak tökéletesnek, Jinyoung, tisztában voltam a rossz tulajdonságaiddal, és azokkal együtt elfogadtalak és szerettelek, de azt korábban még csak feltételezni sem feltételeztem rólad, hogy kegyetlen vagy, ráadásul ilyen mértékben. Amennyi örömöt okoztál nekem az együtt töltött négy évünkben, annyi fájdalmat kaptam vissza az utóbbi másfél évben – hadartam, és ekkor már hisztérikus volt a hangom. Nem tudtam többé kontrollálni az elfojtott érzéseimet, amik az elmúlt közel tizennyolc hónapban hol fojtogatták a torkomat, hol pánikrohamokat generáltak.
    - Tudom, hogy kegyetlenség volt tőlem, hogy ezt tettem, de én továbbra is azt gondolom, az, ha veled maradok, még inkább az lett volna. Jackson, te még attól is mindig el akartál ájulni, amikor a kutyánk nem akart rendesen enni, mit kezdtél volna a halálosan beteg pároddal? – nézett rám jelentőségteljesen.
   - Valóban mindent túlaggódok, de nem állt jogodban eldönteni, hogy mi számomra a kevésbé rossz. Minden jobb lett volna annál, minthogy szó nélkül elhagytál. Minden, Jinyoung! Minden! – ordítottam magamból kikelve, és mivel számos szem ránk szegeződött a bárban, így miután lehajtottam az italomat, kirohantam az épület elé, ahova ő is követett.
    - Kérlek, üss meg, vezesd le rajtam a dühödet, ha az esik jól! Megérdemlem. Annyi rosszat érdemlek tőled. Tégy velem, amit akarsz! – tárta szét a karját, majd csukott szemmel várta, hogy lépjek valamit. Nem akartam elhinni, hogy tényleg azt feltételezte, annyira megtörtem az elmúlt másfél évben, hogy agresszióval adnám ki magamból mindezt. Az erőszaknak csak egy fajtája volt igazán jellemző rám, ez pedig az volt, mennyire rá tudtam erőltetni másokra a szeretetemet. Ekkor pedig rájöttem, hogy erre volt itt is szükségem.
    - Most nem fogsz sehova se menni!
   Ekkor megszorítottam a két karját, majd a falhoz nyomva olyan vadul kezdtem el csókolni, mint még életünkben soha. Mindig őrjítő vágyat éreztem iránta, amit önmegtartóztatással kordában tartottam, de ekkor nem érdemelte meg, hogy vissza fogjam magam, és nem is lettem volna rá képes. Jinyoung először megdermedve hagyta, hogy birtokba vegyem az ajkát, majd amikor a kezemmel végigbarangoltam a szokatlanul karcsú testén, akkor ő is átadta magát a mámornak és viszonozta a csókjaimat. Ekkor pár másodperc erejéig azt hittem, csak álmodok, hisz nem meglepően ilyen képkockák is rendre felbukkantak az álmaimban. Tudtam azonban, hogy ébren voltam, mert sohasem képzeltem volna olyan csontosnak a szerelmem fenekét, mint amilyen ekkor volt.
    - Hova tűntek a kedvenc barackjaim? – kérdeztem cinikusan, amikor elváltam tőle.
    - A kórházi ágyon hagytam őket, amin a kelleténél többet feküdtem – lábadtak könnybe a szemei. Azt hittem, ha egyszer újra találkozunk, én leszek az, aki előbb elsírja magát, ő mégis rám cáfolt. – Te voltál az, aki miatt meg akartam gyógyulni. Akármilyen mazochistának is hangozzak, még arra is vágytam, hogy az előbbihez hasonlóan leszidj és rám zúdítsd azt a sok fájdalmat, amit neked okoztam. Biztos voltam benne, hogy megtörtél volna, Jackie, ha végignézed, hogyan megyek tönkre, és a fájdalmad az én gyógyulásomat is visszavette volna. Így viszont annak az életvidám, mindig mosolygós, piszkosul jóképű férfinak maradtál meg az emlékeimben, akinek életem legszebb négy évét köszönhettem. Épp ezért önzés is volt a részemről, hogy nem akartalak ott tudni magam mellett, és látni, ahogy velem együtt te is elhervadsz. Nem várom, hogy megbocsájts, csak kérlek, annyit érts meg, hogy ebben a helyzetben, tudva, mennyire érzékeny, aggódó és törődő vagy, nem volt jó döntés, így csak két rossz közül választhattam.
    - Akkor legalább álltál volna elém, és hazudtad volna azt, hogy nem szeretsz, és ezért hagysz el.
    - Tudod, hogy sohasem voltam még csak viccből sem képes erre. Te vagy az élő hazugság vizsgálom, mert amikor a közelemben vagy, képtelen vagyok nem az igazat mondani, megjátszani magam, ignorálni az ösztöneimet. Ezért sem akartam azt, hogy velem legyél a kezelés alatt, mert akkor nem nyomtam volna el magamban a félelmeimet és a negatív előérzéseimet, és a szüleim is jobban kétségbe lettek volna esve, ha látják rajtam, mennyire rettegek a haláltól. Így, hogy nem lehettél velem, nekem kellett minél inkább olyanná válnom, mint amilyen te vagy: magamra erőltettem az optimizmusodat, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. Úgyhogy valamilyen formában mégiscsak mellettem voltál, és fogtad a kezemet, amíg meggyógyultam. Egy önző dög voltam, Jackson, ezt elismerem, de az életem is múlhatott volna azon, ha nem állok kellően pozitívan a kezeléshez. – Szégyen: ez volt a leginkább leolvasható róla. Legszívesebb elsüllyedt volna a föld alá, ez tisztán látszott rajta.
    - Mi lett volna, ha így sem sikerül a kezelés, és ha úgy szerzek tudomást a halálodról, hogy nem is adtál lehetőséget arra, hogy veled legyek az utolsó hónapjaidban? – ezen semmiképp sem tudtam túltenni magamat.
   - Elhatároztam, hogy ha rosszul reagál a szervezetem a kezelésre, még a halálom előtt felkereslek, de szerencsére jóra fordult a helyzet, így meg akartam várni, hogy felépüljek, és egészségesen keresselek meg. Aztán viszont elszállt a bátorságom, és heteken át halogattam, mert nem mertem eléd állni azok után, hogy a kórházból hazatérve elolvastam a számtalan emailedet, meghallgattam a végtelen sok hangüzenetedet és anyáék is elmesélték, hányszor könyörögtél nekik, hogy mondják meg, mi van velem. Már amondó voltam, inkább sohasem kereslek meg, mire jött az emailed Mark legénybúcsújáról, és tudtam, ez egy jel, hogy igenis meg kell ezt lépnem, pontot kell tennem a történetünk végére – sóhajtott egy mélyet, ebből pedig úgy sejtettem, hogy ő is megkönnyebbült, hogy végre mindezt kimondta.
    - Szóval pontot akarsz tenni a dolog végére? – ráncoltam a homlokomat.
    - Igen, Jackson, eddig igaz, nem voltam fair veled, de most már az leszek, és végre elengedlek, hogy te is el tudj engedni engem – a hangja fakó volt, mintha még mindig beteg lett volna.
    - Hát nem érted, megint nélkülem döntöttél: hogy az lesz számomra a legjobb, ha elengedjük egymást! – horkantottam fel, és idegességemben fel alá járkáltam, ő pedig csak némán nézett kétségbeesett tekintettel. – Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre, hogy korábban jelen időben mondtad azt, hogy szeretsz! Ha pedig ez tényleg így van, akkor hogy a fészkes fenébe gondolhatod azt, hogy nekünk jobb lenne egymás nélkül?
   - Szörnyen bántam veled, Jackie! Nem ezt érdemelted. Ezt nem bocsájthatod meg nekem – jelentette ki komolyan. – Nem is engedném, hogy megbocsájtsd!
   - Nem engednéd! – kacagtam fel hisztérikusan. – Aj, Jinyoung! Mindig is te irányítottad a kapcsolatunkat, amit én szó nélkül tűrtem, de most már elég, még több kárt nem fogsz tenni bennünk az irányításmániád miatt! Tudom, hogy a legjobbat akarod mindkettőnk számára, de ami sok az sok.
    - De én… Olyannal kell lenned, aki méltó hozzád – ez volt az utolsó próbálkozása, hogy lebeszéljen magáról.
    - A kurva Isten bassza meg most már! – ordítottam magamból kikelve. – Hadd döntsem már én el, ki méltó hozzám, és ki nem! Szeretsz, nem igaz? – Válasz helyett azonban lehajtotta a fejét, hogy kerülje a szemkontaktust, de én a kezemmel elértem, hogy rám vesse az átható barna szemeit. – Ne feledd, én vagyok az élő hazugság vizsgálód!
    - Hát persze, hogy szeretlek. A hiányod miatt jobban, mint valaha – suttogta, és ekkor végtelenül elesettnek láttam, és ez felébresztette bennem azt a védelmező érzést, amit régen tápláltam iránta.
    - Akkor meg mi a fészkes fenéről beszélsz? A jogom és a képességem is megvan hozzá, hogy megbocsájtsak. Nem csak miattad, hanem magam miatt is, mert nekem melletted a legjobb. – Ekkor ismét megcsókoltam, de már kevésbé agresszívan. – Valahogy vissza kell szereznünk a fenekedet, mert én nem egy csonti pasit akarok magam mellé – próbáltam némi humorral oldani a hangulatot, mikor elválva tőle ismét a fenekére tévedt a kezem.
    - Úgy lesz, Jackie. Úgy lesz – ígérte, majd magához ölelt, olyan szorosan, hogy azt hittem, minden levegőt kinyom a tüdőmből.
    Féltem, hogy ez lesz az a pont, amikor felébredek, mert ez is csak az egyik olyan álmom volt, amiben visszatért hozzám. De nem keltem fel. Másnap, a legénybúcsú után is folyton felhívtam telefonon, hogy meggyőződjek róla, hogy tényleg ismét beszélt velem, és ő minden egyes alkalommal azonnal fogadta a hívásomat – talán nem is mert másként tenni. Úgy döntöttünk, hogy szépen lassan haladunk ezután. Egy héten többször is randiztunk, és megbeszéltük, milyen betegsége is volt, milyen kezelésen ment át, hogyan viselte, és milyen változásokat okozott mindez az egészségét és a személyiségét nézve. Persze én sem voltam már ugyanaz, mint akit elhagyott. Egyrészt megtörtebb voltam és kevésbé bíztam már az emberekben – sajnos benne is –, másrészt pedig komolyabbá és önállóbbá váltam. Az utóbbi jót tett az újonnan kialakult kapcsolatunkra nézve, az előbbi viszont kevésbé. Hónapok múlva jutottam csak el arra a szintre, hogy ismét megbíztam annyira Jinyoungban, hogy arra kértem, költözzön vissza az egykori közös otthonunkba. Hosszú és törékeny folyamat volt, amit ekkor átéltünk, amiben bőven voltak hullámvölgyek. Nem egyszer vágtam a fejéhez azt, hogy annak idején szó nélkül elhagyott, amit ő némán tűrt. Idővel szerencsére leszoktam erről, és elengedtem ezt az ütőkártyámat. Abból viszont már nem engedtem, hogy ezentúl mindig minden döntést ketten, egyenlő felekként hozzunk meg. Ha ebbe nem ment volna bele, halálra lett volna ítélve a kapcsolatunk. De nem volt, és úgy tűnt, többé már ő sem. Minden egyes kontrollvizsgálaton mérhetetlen súly került le a mellkasomról, amikor pozitív eredményekkel tértünk haza. Jinyoung betegsége nem akart kiújulni, és szerencsére szépen vissza is szedte a leadott kilókat, és a haja is dúsabb volt, mint valaha – hála annak az új, sokkal egészségesebb életmódnak, amire átálltunk a felépülése miatt. Boldogok voltunk, nem felhőtlenül, mint előtte, de megtanultuk, hogy olykor kellettek a felhők, hogy eltakarják a Napot, mert vakító tudott lenni a napfény, és számunkra szükség volt a tisztánlátásra, hogy hosszútávon együtt tudjunk maradni.    

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Levelem, levelem, mondd meg Nékem... - Evak fanfiction

 

Legkedvesebb Isakom!

 Utálom, hogy ezt tettem – hogy Sana-val elcsaltalak egy teljes napra, hogy el tudjam pakolni a szüleimmel a legfontosabb dolgaimat. Anyáék már a kocsiban várnak, de én még kértem tőlük pár percet, amíg megírom Neked ezt a levelet. Mert ennyi jár Neked. Igazából sokkal többet érdemelnél ennél, de most csak ez telik tőlem. Ennyi futja attól, akit választottál, és aki lehet, sohasem lesz elég jó hozzád. Te is tisztában voltál ezzel a kockázattal, mégis velem maradtál, és a dolog iróniája, hogy én hagylak el Téged, még ha reményeim szerint nem is végleg.    
    Ahogy itt ülök a konyhánkban, újra átjár a lakásunk iránti ragaszkodásom. Nem azt imádom benne, ahogy kinéz, nem azt, hogyan rendeztük be, még csak nem is azt, miként keveredik a saját illatunk össze, ezzel egy új esszenciát alkotva, ami csak a miénk, és a miénk is marad örökre. Az a légkör éltet, amit együtt teremtettünk meg itt; az az atmoszféra, amit csak Tőled kaphatok meg, ami akkor is jelen van a házban, amikor egyedül vagyok benne. Bár magammal vihetném a házat, az esszenciánkat, az atmoszférádat, vagy ami még jobb lenne, bár magammal vihetnélek Téged!
     De ahova megyek, ott szerencsére neked nincs helyed, és pont emiatt talán mellettem sem. Viszont nem akarok végérvényesen lemondani rólunk, sőt képtelen vagyok rá – ha így tennék, akkor felesleges lenne ez az egész herce-hurca, és elég lenne véget vetni az életemnek már ma. Pont Te vagy az, aki miatt, amint felszínre tört belőlem az önutálatom és minden kételyem, hogy nem érdemellek meg, tudtam, itt az idő, hogy befeküdjek a pszichiátriára – mert ezt most képtelen vagyok orvosi segítség nélkül megoldani. Kérlek, ne hibáztasd magad, amiért nem vetted észre az utaló jeleket, vagy ha észre is vetted őket, nem nyúltál erősebb módszerekhez, hogy segíts. Mert segítesz: minden áldott nap, amit velem töltesz, motiválsz, hogy kikeljek az ágyból; ráveszel, hogy komolyan higgyek a filmkészítői ambícióimban; miattad békültem ki a régi barátaimmal; miattad lett számos új barátom; miattad van egyáltalán jövőm. Ez a jövő az oka annak, hogy most itt hagylak, és remélem, ki tudok jönni minél előbb a pszichiátriáról. Bár a gyógyulás nálam esélytelen, abban bízom, hogy az az Even, aki kilép arról a zord, fertőtlenítő és gyógyszer szagú helyről, szilárdabb lelkületű lesz. Persze tudom, ha mindez sikerül is, a lélek szilárdsága – főleg egy bipoláris esetében – törékeny dolog, de azt is neked köszönhetem, hogy ezt elfogadtam, és hogy harcolni akarok a boldog percekért. Ugye lesznek még boldog perceink, Isak?
    Kérlek, ne látogass meg és ne is írj levelet! Úgy érzem, az kell a gyógyulásomhoz, hogy magamban leljem meg az élni akarást. Rá kell jönnöm, miért is vagyok szerethető számodra és mások számára, és ha ez sikerül, talán végre én is megszeretem saját magam, vagy legalább is elfogadom. Mert hiszem, hogy az a személy, aki képes volt elrabolni Isak Valtersen szívét, és azt egy ideje meg is tudja tartani, szeretetre méltó. Talán az a bátorság, ami ahhoz volt szükséges, hogy rászánjam magam erre a segítségkérésre, kell ahhoz, hogy végre a saját szeretetemre és megbecsülésemre is méltó legyek.
    Azért sem akarom, hogy meglátogass, mert a megtört, aggódó arcod félek, elbizonytalanítana, és arra ösztönözne, hogy idő előtt elhagyjam a pszichiátriát. Ezért is csak olyan közös képeket viszek be rólunk, amiken sugárzol a boldogságtól, hogy ezekkel ösztönözzem magam.
    Amikor nagyjából két hete korábban keltem fel, mint Te, az alvó arcodat néztem, ami hirtelen eltorzult, majd könnyekben ázott, miközben azt suttogtad: „Even, miért haltál meg?” Nem kérdeztem rá nyíltan utána, sőt úgy tettem, mint aki még javában aludt, amikor felriadtál, mert féltem a részletektől, és úgy tűnt, Te sem akarsz róla beszélni. Azt a megtört arcot, amit az álmod csapdájában nem tudtál elrejteni előlem, sohasem lennék képes kitörölni az emlékeimből. Ez egy ébresztőjel volt számomra: nem halhatok meg – legalább is egy jó darabig még nem. Addig semmiképp sem, amíg nem biztosítottam neked azt a szép életet, amit Te úgy döntöttél, velem akarsz megosztani. Úgyhogy az én részemről ez csak egy átmeneti búcsú. Isak Valtersen, használd ki azt az időt, amit most egyedül tölthetsz, mert amint ismét együtt leszünk, az árnyékodnál is közelebb fogsz tudni magadhoz a nap huszonnégy órájában.

 A te sérült, de eltökélt Evenöd

 
    Egyetlen Isakom!

 Remélem, amennyire lehetett, jól telt az elmúlt két heted. Sajnálom, hogy csak most írok, de anyáékat arra kérem, hogy még ma juttassák el neked ezt a levelet, hogy ne vesztegessünk több időt.
    Eddig nem volt erőm, hogy szavakba foglaljam azt, amit itt átélek. Nem horribilis a helyzet, mielőtt a legrosszabbra gondolnál, de bármilyen kedvesek is legyenek az ápolók, bárhogy a lehetőségekhez mérten épelméjűek vannak az osztályomon, ez akkor is egy pszichiátria, és elég a puszta ittlétem ahhoz, hogy nap mint nap szembesüljek vele – már végtelen sokadjára az életem során –, hogy én mentálisan beteg ember vagyok. Ez főként az első napokban tette még kegyetlenebbé a bipoláris tüneteimet, és maga az a tény, hogy nem vagy itt velem: nélküled a mély pontok feneketlennek tűnnek, a magaslatok pedig értelmetlenek, és játszi könnyedséggel vesznek tova egy törékeny pillanat műve által. Ezért erősebb gyógyszert kezdtek adni nekem, amitől inkább kába és kiüresedett lettem, mintsem ténylegesen nyugodt és kiegyensúlyozott. Rájöttem, Te vagy a balanszpontom, pedig azt magamban kéne megtalálnom, és most épp ezen dolgozok szakmai segítséggel. Vannak csoportos terápiám és egyéni beszélgetéseim is egy pszichiáterrel, akinek sokat meséltem rólad. Azt mondta, érted érdemes harcolnom, de azt is nyomatékosította, hogy a „mi” jelző csak akkor maradhat meg, ha magamért is küzdök, és nem csak miattad… Tudom, ez így kicsit zagyvának tűnik, de nézd el ezt egy gyógyszereken élő, pszichiátriai esetnek. (Remélem, ez most egy kicsit megmosolyogtatott, mert idebent is megmaradt ám az öniróniám.)
     Isak Valtersen, jobban szeretlek, mint azt Te valaha el tudnád képzelni. Kérlek, várj még rám!

 A te sérült, de a fejlődés útjára lépett Evenöd

 

Legeslegdrágább Isakom!

    Bízom benne, hogy megnyugtatott, hogy múlt héten adtam némi életjelet magamról. Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem van egyfajta klasszikus, romantikus jellege annak, hogy leveleket hagyok neked. Persze, úgy lenne az igazi, ha oda-vissza leveleznénk, de mi sohasem voltunk átlagos pár, így egy ilyen vadregényes dolgot is kifacsarva, az életünk keserédes fűszerével bolondítottam meg, ahogy az első randinkon a szendvicsnek csúfolt ételt is megőrjítettem mindennel, amit találtam. Nem, mintha én nem lennék ezek nélkül is kellően bolond. De a Te bolondod vagyok, Isak! Csakis a Tiéd.
    Ma eszembe jutott, hogy Sana miatt tudtad biztosan, mikor lettél végérvényesen szerelmes belém. El is meséltem a pszichiáteremnek, hogy azt állapította meg Sana, mikor kezdetben beszélgettetek rólam, hogy még csak kedvelsz, mert az ember adott dolgokért kedvel másokat, és te akkoriban abban a fázisban voltál, hogy csupán azt tudtad, miért kedvelsz. Azt is közölte Sana nagy bölcsen, hogy szeretni bizonyos dolgok ellenére szeretjük az adott személyt, és ez a szint még akkor váratott magára az esetedben. Majd amikor egy teljes napot átaludtam, és te ott voltál végig mellettem – mert nem hagytál volna magamra a világ összes egészséges, jóképű férfijáért sem –, akkor realizáltad, hogy a bipolaritásom ellenére is szerelmes vagy belém. Ugye jól emlékszem erre? Mert ha nem, akkor ciki, hogy s pszichiáterem is így hallotta tőlem. Sana a legjobb! Szörnyen hálás vagyok, amiért ilyen legjobb barátot tudhatsz magadnak (de persze, ha Jonas kérdezi, övé nálad az első hely).
    Egyébként már jobban vagyok – jó úton vagyok Isak, és most ennek örülök, igazán örülök. Remélem, te is megkönnyebbülsz kicsit ezt olvasva.

 A te sérült, de a fejlődés útján már előrébb járó Evenöd

 

 A világegyetem legcsodálatosabb Isakjának!

 Levelem, levelem, mondd meg Nékem, ki a legcsodásabb Isak a vidéken! Mert, ha ő azt mondja, léteznek alternatív univerzumok, az úgy is kell, hogy legyen. De tudod mit, ne is válaszolj, hiszen mindegy, hány másik Isak létezik, számomra ő nem csak a legcsodálatosabb, hanem az egyetlen, aki számít. Nekem egyedül ő volt, van és reményeim szerint lesz is. Helyette inkább neki mondd el azt, hogy pontban egy hét múlva, ha ő is úgy akarja, délután ötkor, amikor elhagyom ezt az épületet, az elméletében létező világkomplexumok összességét jelentené számomra, ha ott várna rám azzal a pimaszul jóképű arcával, a ragyogó mosolyával és a napfényben aranyként tündöklő hajával. Mert már jobban vagyok, és napról napra egyre inkább értem, miért is szerethet engem, és egyre tisztábban látom azt is, miként válhatok a jövőben azzá, aki boldoggá teheti őt.

 A multiverzumok első számú Isakjának Evenje

    Bizonyos helyzetekben nincsenek tökéletes szavak. Vagy kiüresedve áll az ember a másik előtt, akit már rég látott, és az újratalálkozás gondolatától is borsódzott minden egyes porcikája, míg máskor pont, hogy annyi mindent mondana egyszerre ennek a személynek, hogy a mondandók áradatából nincs egy dolog sem, ami kiugró lenne. Isak Valtersen – aki pontosan úgy állt a pszichiátria előtt a megnevezett időpontban, ahogy azt a kedvese az utolsó neki szánt levelében megjósolta – azonban tudta, mi az első dolog, amit meg kell Evennek magyaráznia.
   - Az álmomban öreg voltam, és Te is öregen haltál meg, miután leélted velem az egész életedet – hadarta, mielőtt bármit is szólhatott volna a másik.
    - Még mindig akarod azt az életet velem? – kérdezte óvatosan Even.
    - Jobban, mint valaha – felelte Isak, majd végre olyan heves és követelőző csókban forrhatott össze a párjával, amiben benne volt az egymás nélkül eltelt egy hónap minden kínja és kételye. Ennél a csóknál már csak az volt nagyszerűbb és jelentőségteljesebb, amikor utána a védőölelésében lelt menedékre az idősebb. – Én is jobban szeretlek, mint azt Te el tudnád képzelni.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)