Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 2. fejezet

  Pro és kontra lista

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

 

Jackson gondolatai – már amikor nem éppen valamelyik aktuális kötelező olvasmányán jártak – szinte mindig Jinyoung körül forogtak. Azáltal, hogy amikor csak tehette, megfigyelte a fiú minden egyes reakcióját, rezdülését és hangulatát, egyre tisztábban látta maga előtt, milyen párost alkothatnának. A másik csillogó tekintetében megpillantva magát, mintha az ő szeme is szikrákat szórt volna, ezek a tekintetek pedig egyre többször találkoztak, még ha csak pár másodperc erejéig is. Mert akárhányszor beszélgettek – akár csoportban, akár egy-két alkalommal személyesen –, Jackson nem merte sokáig tartani vele a szemkontaktust. Hiszen félt, hogy látszott volna rajta, milyen különlegesnek érezte magát, már szimplán a ténytől, hogy a másik nem nézte őt levegőnek.
    Mindig boldogan feküdt le aludni, mivel akárhányszor lehunyta a szemét, a hollóhajú fiút látta maga előtt, így éjszakánként is szinte mindig róla álmodott. Álmában mintha egy alternatív világban lett volna, amelyben másként kezelte a dolgokat: bátrabb volt és bánat nélkül engedte el magát mellette. Ott nem félt a visszautasítástól, és így még erősebb vad hullámok tomboltak a gyomrában, és olyan hevesen vert a szíve, főleg amikor a karjaiban fogta a fiút, hogy általában verejtékesen, de mégis boldogságtól ittasan ébredt. Bár nem a rajzolás volt a legfőbb tehetsége, mégis rendre azon kapta magát, hogy a plátói szerelmét rajzolta le fenékig érő hajjal, tünde jelmezben. Ki is nevezte az egyik fiókját a Jinyoungos képzelgéseinek. Mindig, mikor eltett ide egy új rajzot, elhatározta, hogy másnap beszél vele; végül azonban rendre inába szállt a bátorsága. Már két hónapja jártak egy évfolyamra, mégse tett semmilyen lépést az ügy érdekében. Ezért úgy döntött, hogy ír egy pro és kontra listát, hátha általa tisztában lesz azzal, hogy érdemes volt-e bepróbálkoznia nála vagy sem. 

Kontra: Ha ismét idő előtt kitudódik a másságom, újból nem lesznek barátaim.
    Pro: Nem kellenek olyan barátok, akik másként néznek rám, csak mert a saját nememhez vonzódok.
   Kontra: Még ha a barátaim nem is, a többi évfolyamtársam folyamatosan szekálhat, és lehet, hogy Jaebuméknak is megkeserítem az életét, ha úgy döntenek, hogy az oldalamra állnak.
    Pro: Belepusztulok, ha valaki – mondjuk Mark – lecsapja a kezemről Jinyoungot, így lépnem kéne.
   Kontra: Elviekben csak az emberek tíz százaléka nem volt heteroszexuális, tehát alig van rá esély, hogy Jinyoung nem az, arra pedig még kevesebb a sansz, hogy tetszek neki.
   Pro: Szeretnék egy olyan képet festeni, amihez ő maga áll nekem modellt.
   Kontra: Meglátva, milyen szarul rajzolok, rögtön kiábrándulna belőlem.
  Pro: Tudni akarom, szereti-e Tolkient, és hogy melyik a kedvenc regénye, hiszen mindig mindenről hasonló lelkesedéssel beszél.
  Kontra: Magától sohasem keresi a társaságomat; ha beszélünk is pár szót, mindig én kezdeményezek.
 Pro: Többször is belepirult abba, hogy ugyan visszafogottan, de flörtöltem vele, amikor magában találtam, ez pedig csak jó jel.

Végül elkönyvelte, hogy a végtelenségig folytathatta volna ezt a listát, akkor is mindig lett volna egy újabb pro és kontra érve, épp ezért jobban járt, ha enélkül döntötte el, megért-e számára Jinyoung annyit, hogy bevállalja az esetleges negatív vonzatait a vallomásának. De talán nem is volt szükség ilyen szintű kockázatra. Talán…
    - Kisfiam, nem kéne órán lenned? – szakította ki az édesanyja a gondolatai tengeréből.
    - Elmaradt az első előadásom, de lassan tényleg indulnom kellene – pattant fel az asztaltól, mire a nő hirtelen magához húzta, hogy megölelje.
    - Annyira örülök, hogy amióta egyetemre jársz, ilyen kiegyensúlyozott és boldog vagy. Alig várom, hogy végre megismerhessem a barátaidat – tette hozzá.
    A nő már az első hét után annyira izgatott lett, hogy a fia nem volt többé magányos farkas, hogy máris lehívta volna a barátait magukhoz vendégségbe. Jackson viszont azóta is halasztgatta a dolgot. Imádta a szüleit, és bármikor bemutatta volna őket Jaebuméknak, ha nem rettegett volna attól, hogy véletlenül szóba kerül a homoszexualitása. Nem szégyellte a nemi identitását, de olyan jól esett neki, hogy nem ez volt az egyik fő karakterisztikája, ami alapján meghatározták, hanem a furcsa humora, a regények iránti imádata és a nyitott személyisége.
    - Biztosan Te is kedvelni fogod őket – zárta le ezzel a témát, majd a szobája felé vette az irányt, hogy a táskáját felkapva a buszhoz siessen.
    A simának éppen nem mondható aszfalton zötykölődve elhatározta azt, aminek az ötletcsírája akkor fogant meg a fejében, amikor az édesanyja megjelent: e-mailben fogja felvenni a kapcsolatot a fiúval. Nem volt képes továbbra is tétlenül ácsingózni utána, de nem is merte felfedni magát, ezáltal egy esetleges kellemetlen helyzetbe hozva magukat Jinyounggal. Az e-mail egy jó köztes út volt: általa kifejezhette az érzéseit és kideríthette, vajon a hollóhajút melyik nem vonzotta, vagy éppen melyek vonzották, anélkül, hogy felfedte volna magát. Egész nap izgatott volt emiatt, amit a barátai is észrevettek, de ő mindenféle jelentéktelen dologgal próbálta ezt indokolni, és visszafele számolta az órákat, amiket el kellett ott töltenie, és igyekezett minél kevesebbszer keresni a tekintetével Jinyoungot, mert attól félt, elárulná magát, hogy miatta volt ilyen furcsa.
    Park Jinyoungnak mindeközben halvány elképzelése sem volt arról, hogy máris elcsavarta az egyik évfolyamtársa fejét, sőt arról sem, hogy a két barátján kívül a többiek szemében nemcsak egy stréber fiú volt. De már megszokta ezt a szerepet, és büszke is volt rá: hiszen miért irigykedett volna rá a környezete már kiskora óta, ha nem csinálta volna jól a dolgát? Bár a húgánál, Jisunál – akit a saját kérésére tinédzser kora óta Liának becéztek – senki sem volt nagyobb riválisa. Lia mindig a bátyja árnyékában nőtt fel. Nem volt egyszerű dolga, hiszen ő még olvasni sem tudott, amikor Jinyoung már nyolc évesen elhatározta, hogy öt éven belül minimum százötven könyvet elolvas majd. Listát vezetett ezekről a könyvekről, sőt, egytől tízig pontozta is mindegyiket és hagyott magának egy-egy hosszú értékelést róluk. Voltak olyan füzetei, amelyekben azoknak a könyveknek az értékelését vezette, amiket esze ágában sem volt újraolvasni; másokban pedig azokat, amiknél látott rá esélyt, hogy pár év távlatában talán megszereti őket. A kedvence az volt, amiben azon regényekről áradozott, amelyeket mindenképp újra akart olvasni legalább egyszer. Az abszolút favoritjainak valóban sokszor újra nekiült, ennek ellenére úgy kezdte az egyetemet, hogy már ötszáz könyvnél is több fordult meg a kezében. Az a típus volt, aki a legrosszabb regényeket is végigszenvedte, mivel utálta feladni a dolgokat, és amúgy is azt az elvet vallotta, hogy ezek is jó tanulóleckék voltak számára, hogy milyen regényt ne írjon. Mert az olvasás mellett az írás is fontos lételeme volt immáron öt éve. Tizenhárom éves volt, amikor versírásba kezdett, majd a következő évben nekiült az első regényének, amit egy év alatt be is fejezett. Annak a kinyomtatott kézirata még mindig ott hevert az egyik titkos fiókjában, de nem merte újraolvasni. Bár akkoriban foggal-körömmel küzdött volna érte, idővel rájött, hogy az a regénypróbálkozása arra volt csupán jó, hogy tapasztalatot szerezzen, de jobb volt, ha soha senki kezébe nem került, mert általa kiábrándultak volna az irodalomból.
    Egyszer azt mondta neki a középiskolás irodalom tanárnője néhány novellája elolvasása után, hogy: „Jinyoung, tehetséges vagy, ez a Napnál is világosabb, de még sokat kell fejlesztened magadat jobbnál jobb regények elolvasásával, és tapasztalatokat kell szerezned, hogy legyen miből táplálkoznod.”
    Szinte mindennap eszébe jutottak ezek a szavak, amelyek ösztönzően hatottak rá. Ha pedig nem lépett volna az önfejlesztés útjára, esélye sem lett volna az egyetemi felvételin és az órákon sem úgy brillírozni, ahogyan azt tette. Nem érdekelte, ha valaki sznobnak tartotta: igenis szörnyen sokat dolgozott azért, hogy azon a szinten legyen, amin éppen volt, és állt elébe annak a kihívásnak, hogy még többet fejlődjön az egyetemen.
    Valamire azonban tényleg nem számított Jinyoung: itt igenis voltak olyanok, akik nemhogy nem nézték le, hanem pont hogy felnéztek rá, és a barátaivá akartak válni. Mark közeledése az első perctől fogva nagyon sokat jelentett neki. Youngjae sokkal csendesebb volt – bár olykor kifejezetten hangosan tudott kacagni –, épp ezért esett meg Mark szíve rajta és fogadta be a baráti körükbe. Ezen trió tagjai kedvelték és ösztönözték egymást: amikor az egyikük úgy érezte, elege volt az éjjel-nappali olvasásból, a többiek értelmet vertek belé, és ha kellett, összeültek olvasni és átbeszélni az éppen kiadott regényt vagy elméleti szöveget. Jinyoung imádta, hogy mellettük önmaga lehetett, és felvállalhatta, hogy a regények voltak a mindenei. Remélte, egy nap ahhoz is bátorságot érez majd, hogy egy-két saját szerzeményét is megmutassa nekik.
    Az egyik este épp a Lear király könnyűnek egyáltalán nem nevezhető nyelvezetével küzdött és szégyenszemre majdnem be is aludt rajta, amikor egy beérkezett e-mailről jelzett a telefonja. Hirtelen nem tudta, ki lehetett az, hiszen semmilyen levélre nem számított. Amikor az Anonymus név tűnt fel a feladónál, először azt hitte, valami vírusról volt szó, de aztán a levél tárgya miatt – amiben az állt: Nem tudom tovább magamban tartani – mégiscsak rákattintott. A kíváncsisága erősebb volt, mint a telefonja épségét védő ösztöne.

Kedves Jinyoung!

Előre kérlek, ne ijedj meg! Az egyik évfolyamtársad vagyok, és már most le szeretném szögezni (mivel nem akarok zsákbamacskát árulni), hogy férfi vagyok. Fogalmam sincs, vonzódsz-e a saját nemedhez. Részben ezért is itt kerestelek meg, és nem álltam eléd: féltem, hogy megszégyenülök előtted. Viszont nem tudom többé magamban tartani azt, hogy azóta odáig vagyok érted, hogy az egyetem folyosóján először megláttalak olvasni.
    Most jön az a rész, hogy te teljesen kiakadsz, és valószínűleg azt állítod majd, hogy nincs első látásra szerelem – ahogy azt az egyik óránkon már kifejtetted. Viszont, Jinyoung, én odáig vagyok érted. Nem mondom, hogy szerelmes vagyok beléd, mert ahhoz előbb igazán meg kéne ismerjelek, de ez több mint szimpla vonzalom. Tudnom kell, van-e nálad bármi esélye egy pasinak. Ha azt írod, hogy nem, akkor elfogadom ezt a tényt, és többé nem zavarlak, de ha csak egy szikrányi sansz is van rá, hogy vonzódsz a saját nemedhez (is), szörnyen boldoggá tennél vele. Nem kérek sokat, főleg így az elején, csak hogy itt megismerhessük egymást. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem fair Veled szemben, hiszen én ezt névtelenül csinálom, míg Te nem. De kérlek, értsd meg: nem merem felvállalni a saját szexualitásomat! Négy évig szenvedtem miatta, amit nem akarok újra átélni. 

A férfi, aki odáig van érted
    
   Ui.: Remélem, nem volt az e-mailemben sok helyesírási hiba: az oktatóinknak írt leveleknél sem ügyeltem még ennyire a helyesírásra.

Jinyoung levegőt is alig tudott venni, olyan hevesen vert a szíve. Az érzelmek vegyes mixe kavargott benne: düh, értetlenség, zavar, hiúság, kíváncsiság. Épp ezért várt egy órát a válaszával, mert első körben elküldte volna a francba az illetőt, de miután lehiggadt, rájött, hogy nem lett volna szép tőle így bánni valakivel, aki állítólag odáig volt érte.

 Kedves Anonymus!

 Már megbocsájts, de mi az, hogy nem árulsz zsákbamacskát, amikor nem tudhatom meg, ki vagy? Simán lehet, hogy ez csak egy vicc: valakiben felmerült, hogy meleg vagyok, és bizonyítékot akart, hogy megalázhasson. Hidd el, nem a levegőbe beszélek! Elég sok rossz dolgot szenvedtem már el gimiben, amiért osztályelső voltam. Bár reméltem, hogy az egyetemen ilyen jellegű problémám nem lesz, de talán tévedtem.
    Egyébként nem tudok konkrét választ adni neked, mert nem vagyok tisztában a szexualitásommal. Sohasem izgatott a valós románc; a kitalált szerelmi történetekért vagyok odáig, legyenek azok meleg, leszbikus vagy heteró párosokkal megírva. Egy-egy regényben elmenekülve nem áll fenn az a veszély, hogy összetörik a szívemet – na, jó, azért egy-egy történetnek sikerül –, sőt el se kell hagynom a szobámat, mégis annyi új élménnyel és tanulsággal gazdagodhatok általuk.
    Valóban nem kérsz sokat azzal, hogy itt ismerkedjünk. Próbálok többé nem az a megközelíthetetlen srác lenni, aki egykor voltam, így azt mondom: Miért ne? Szerelmet nem ígérhetek, de egy-egy kellemes e-mailt válthatunk. Abban milyen veszély lenne, nem igaz?
    A helyesírásod rendben van. Ciki is lenne, ha másként volna, elviekben irodalomszakosok vagyunk, még ha gólyák is.

Bárki is vagy, legyen szép estéd!

Egy zavarba hozott Jinyoung

Elküldte az e-mailt, még mielőtt meggondolhatta volna magát. Természetesen nem írta le az idegennek, és más se tudott erről, de megvolt annak az oka, hogy Jinyoung miért állította azt, hogy nem volt tisztában a szexualitásával. Pont akkoriban, amikor kezdett ráeszmélni, hogy ugyanúgy vonzották a nők és a férfiak is, az utóbbit valaki kihasználta és bemocskolta a testét. Azért is menekült bele még inkább az irodalomba és helyezte a leírt történeteket a saját életének történései elé, mert egy nagyon is fontos eseményt, amennyire csak tudott, igyekezett elnyomni magában. De ez nem volt ám olyan egyszerű. Azt hitte, az egyetemen más könyvmolyok társaságában minden jobb lesz, végre megnyugodhat: csakhogy intelligensebbnél intelligensebb emberek között, főleg biszexuálisként (még ha meg is ingott ezzel kapcsolatosan), nagyon is félő volt számára, hogy még a közeljövőben sikeresen elrabolja majd a szívét az egyik évfolyamtársa, amitől szörnyen rettegett. Ezen rettegés mellé azonban párosult némi izgalom és vágyakozás, ezért sem utasította el a titokzatos idegent. A végére akart járni ennek az egésznek. Egy része igenis félt, hogy megint kihasználja valaki, és ez az egész csak felültetés, ezért elhatározta, hogy legalább az első e-mailek esetében ügyelni fog arra, hogy minél kevesebb olyan dolgot teregessen ki magáról, amit felhasználhatnak ellene. Mert jobb volt félni, mint megijedni.

Jackson mindeközben remegett az idegességtől. Félreértette a késlekedést. Mivel az idő relatív, számára ekkor a hatvanöt perces várakozás százhatvannal ért fel. Másodpercről másodpercre egyre jobban megbánta, hogy elküldte azt a levelet. Igaz, egy új e-mail címet csinált magának, hiszen a hivatalosban benne volt a keresztneve. A nulla kreativitásának tudta be azt, hogy az új fiókját Anonymus felhasználónévvel illette. De még úgyis, hogy szó szerint nem volt mit veszítenie, csak a reményt, hogy egy nap több is lehet közte és a kiszemeltje között, Jackson a lehető legtöbb negatív forgatókönyvet lejátszotta magában, amíg várta a választ. Az volt mindközül a legrosszabb, amelyben Jinyoung a sorait olvasva szó szerint dühöngött. Épp ezért volt megváltás számára, amikor megjött az értesítő az új levélről, amit némi habozás után remegő kézzel nyitott meg, majd örömében elkezdett ugrálni a szobájában.
    - Köszönöm! – kiáltotta a monitorjának, de rögtön ezután a kezére tette a száját, mert nem akarta felkelteni a már alvó szüleit.
    Végül olyan gyorsan kezdte el pötyögni a válasz e-mailjét, hogy csak szántotta a billentyűzetet. Azonban a küldés gomb helyett inkább a piszkozat mentése opciót választotta, mert nem akart túl tolakodó lenni és inkább másnap reggelre halasztotta a dolgot. Ő már így is kellően a fellegekben járt.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.) 

Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 1. fejezet

 

  Épp hogy csak
 
A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

 

2025. szeptember elsején épp hogy csak besütött a Nap az egyetem épületének ablakain, mivel a bárányfelhők erősen küzdöttek azért, hogy eltakarják minél több sugarát. Épp hogy csak volt egy kis friss levegő a zsúfolt folyosókon, mert a rengeteg diák – főleg az elsőévesek – izgatottságuk következtében az átlagosnál gyorsabban vették a levegőt. Épp hogy csak odaért a szintén elsőéves Jackson Wang ahhoz a teremhez, ahol a legelső egyetemi órája volt.
    Szörnyen izgult ő is, hiszen nagy nap volt ez az életében: itt volt az esély előtte, hogy lemossa magáról mindazt a magányt és elszigeteltséget, amit a középiskolában át kellett élnie. Az élénk természete végre esélyt kaphatott arra, hogy megbecsüljék. Megfogadta: itt óvatosabb lesz, nem fecsegi ki a titkát – azt, hogy a saját neméhez vonzódott. Ez volt, ami miatt legutóbb kiközösítették és megvetették. Utált elmenekülni a problémáitól, így inkább minden áldott nap szembenézett azzal, hogy rossz buzinak nevezték, és hogy senki sem akart a barátja lenni, így nagyon magányos volt. Bárhogy ott voltak neki a szülei, akik imádták őt, és ezért is könyörögtek neki, hogy kivehessék abból a koszfészekből, amit gimnáziumnak hazudott Dél-Korea. Jackson azonban hajthatatlan volt: igenis, kiállt a saját igazáért, még akkor is, ha a legtöbb esetben verésbe torkollott mindez. Ő már csak ilyen volt, a küzdelemben is a jót látta; ebben az esetben azt, hogy kapott egy lehetőséget az élettől arra, hogy kiálljon saját magáért és megtanulja: csak azt volt szabad beengednie a világába, aki arra méltó volt, és aki megbecsülte ott a helyét, nem pedig kiteregette a titkait mindenkinek pár perc hírnévért.
    Nyomatékosította magában ezeket a tanulságokat, amikor átlépte az egyetem küszöbét, ami számára új kezdetet jelentett. Itt nem volt megkülönböztetőjegye: ő is ugyanúgy egy elsős volt, akinek az volt minden vágya, hogy olyan emberek vegyék körül, akiket hasonló ambíciók hajtottak. Ki is találta előre, hogy mit fog válaszolni akkor, ha megkérdezik tőle, miért döntött úgy, hogy irodalomszakra jelentkezik:
                                                                                                        

A könyvek menedéket nyújtottak számomra, amikor nem találtam elég boldogságot a saját életemben. Ott voltak bizonyos karakterek, akik megmutatták nekem, hogyan kell a legnagyobb nehézségekben is küzdenünk. Ezeknek a kitalált személyeknek az életébe bele tudtam menekülni. Azért is a kedvencem J. R. R. Tolkien, mert a háborúban átélt szörnyűségeit felhasználva, olyan jelentőségteljes és varázslatokkal teli történetláncolatot alkotott meg, mindezt egy saját világban elhelyezve – amellett, hogy több saját nyelvet is kitalált –, amivel reményt adott másoknak és rengeteg tanulságot csempészett a regényeibe. Nem kis részt azért vagyok itt, hogy olyan háttértudást szerezzek, amellyel egy jó szakdolgozatot írhatok majd a munkásságából, és persze más számomra fontos regényeket is képes legyek szakmailag elemezni. 

Mindez szépen és jól hangzott Jackson fejében, de tudta jól, hogy idegességének köszönhetően, ha ténylegesen felteszi neki valaki ezt a kérdést, örülni fog, ha a harmadát akadozva el tudja majd mondani. Mégis jobb volt egy előre megírt válasszal odaállítania, mintha helyben próbált volna magától összeeszkábálni valamit. Mindezek ellenére szörnyen izgatott volt, ami némi idegességgel is vegyült, de ez az idegesség döbbenetté csapott át, amint hirtelen meglátott egy korabeli fiút, aki ugyanazon terem előtt állt, mint ő.
    Ha Jackson lába nem gyökerezett volna a földbe, akkor se mert volna odamenni hozzá, mert a fiú egy könyvben elmerülve, a külvilágot láthatólag kizárva, csak az olvasásra koncentrált. Akkor viszont, mikor egy pillanatra felnézett, Jackson láthatta, hogy a szemei úgy ragyogtak, mint a nyári napfény a tenger vizén. Olyan hívogatóak voltak, hogy Jackie-nek nyelni kellett egy nagyot. Elgondolkodott rajta, hogy vajon milyen lehetett ennyire szépnek lenni. Úgy felnőni, hogy az emberek epekedtek utána, majd felnőttként rengeteg nő és valószínűleg számos férfi is szívesen akart volna a párja lenni vagy legalább az ágyában tudni őt? Az utóbbi gondolatba bele is pirult, majd lassított felvételként élte meg azt a jelenetet, ahogy a hollóhajú szépség lapozott. A kicsit hosszabbra növesztett haja olyan tökéletesen zuhant a fülére, ahogy a dominók egymásra, hogy elterülve egy szép mintázatot adjanak. Jackson még sohasem látott ilyen tiszta szépséget. Vajon ennek a ragyogó fiúnak a szerelme is ilyen tiszta volt?

Még senkinek sem mondta el, de ami elsőre meg tudta őt fogni, egy szép arcon és csinos testalkaton kívül volt, az az volt, ha egy pasi kezében könyvet látott. Bár a regény címét kitakarta a fiú keze – ha egyáltalán regény volt –, mindez lényegtelen volt, főleg, hogy ekkor a fekete szépség feltekintett, és Jackson akaratlanul is elképzelte ezt a számára angyalinak ható teremtést, amint A Gyűrűk Ura és A hobbit filmekből jól ismert tünde kosztümökben díszeleg, hosszú hajjal, és ettől majdnem fel is adta a lába a szolgálatot. Nem is volt másra képes, minthogy azért imádkozzon, hogy ő is ugyanarra az órára várakozzon, és ne csak egy szakra, hanem egy évfolyamra is járjanak. Direkt előre megnézte a közösségi médiában, kikkel fog egy csoportban járni, azonban volt egy személy, egy bizonyos Park Jinyoung, akit semmilyen portálon nem talált meg. Talán ő volt a tünde-fiú?
    - Hé, bocsi, hogy megzavarlak, de eléggé sápadt vagy. Minden rendben? – Hirtelen Jackson előtt termett egy magas, férfiasabb alkattal rendelkező, jóképű srác, és ahogy el kellett kapnia a szemét az angyalarcúról, mintha szürkeségbe borult volna előtte minden; mint amikor a kinti napsütésből belépett a beárnyékolt házba.
    - Öhm… Aha – bólintott erőltetetten és szíve szerint eltolta volna a fiút, hogy ne takarja ki a gyönyörű kilátását, azonban nem tehette, hiszen legalább egy barátot akart szerezni magának.
   - Biztos? Mert nem úgy festesz – tette hozzá az idegen. – Egyébként Im Jaebum vagyok – nyújtotta felé a kezét.
    - Szia! Én Jakcson Wang – ragadta meg kissé erőtlenül az idegen tenyerét, és rögtön bevillantak neki a macskáival készült képei a fiúnak, amikkel elárasztotta az Instagram-oldalát. – Te is elsőéves irodalomszakos vagy? – tett úgy, mintha nem tudta volna erre magától is a választ.
    - Igen. Gondolom, ebből a tömegből itt kábé mindenki az – mutatott körbe.
    Jackson észre se vette, hogy azóta, hogy megérkezett, jócskán megtelt a kis folyosó. Az órájára nézve realizálta, hogy tíz percen át bámulta az idegen szépséget, így azon már nem lepődött meg, hogy Jaebum bemutatkozása után nem sokkal az újdonsült oktatójuk ki is nyitotta a terem ajtaját és beinvitálta őket. Jaebum automatikusan kérte, hogy üljenek egymás mellé, viszont Jacksonon állt, hogy hova, aki megvárta, hogy a tünde-fiú helyett foglaljon, majd közvetlenül mögé ült a második padba. Hogyan is gondolhatta, hogy a hollóhajú nem legelöl foglal majd helyet?
    Amikor elkönyvelte, hogy senki sem környékezte meg a kiszemeltjét, elhatározta, hogy az óra után bemutatkozik neki. Ám ekkor hirtelen kicsapódott az ajtó, és megjelent Mark Tuan, akiről Jackson azt már korábban megtudta a kutakodása során, hogy hozzá hasonlóan félig kínai volt, azonban ő Amerikában nőtt fel, innen is eredt a Mark név. A profiljai alapján szimpatizált vele Jackson, de az már nagyon nem tetszett neki, hogy gondolkodás nélkül lehuppant a kiszemeltje mellé. Ráadásul úgy tűnt, elvoltak, hiszen Mark olykor-olykor odasúgott valamit a fiúnak, amikor a tanár nem figyelt, a hollóhajú pedig lelkesen mosolygott mindegyik ilyen után, ezen mosolyokkal tőrt szúrva a mögötte ülő szívébe. Jackson emiatt alig tudott odafigyelni, és kábé csak annyit fogott fel a bemutatkozó órából, hogy a tanár úr kijelentette: aki beszélgetni fog, vagy csak szimplán nem olvas rendesen minden órára, és a beugró teszteken nem ér el minimum hatvan százalékot, az máris elkönyvelheti a bukását, és gondolkozzon el rajta kétszer, hogy jó szakot választott-e. Mert egy irodalmárnak a lételeme kellett, hogy legyen az olvasás, és nemcsak a regényeké és novelláké, hanem az elméleti szövegeké és olyan írásoké is, amelyektől a falra másztak. Nem egy könyvklubba jöttek, és ezt mindig a szemük előtt kellett tartaniuk.
    Ezektől a kemény szavaktól nem egy fiatalnak állt fel a nem létező szőr a hátán, de Jacksonnak nem, mert ő valóban azért jött ide, hogy végre elemző szempontból is tudjon regényeket venni a kezébe. A laikus imádatát bizonyos írásokról kellő szakmai háttérrel akarta fűszerezni. Jackson aznap el is könyvelte, hogy jókor volt jó helyen. Ez az egy bemutatkozó óra, valamint a tünde külsejű idegen és Jaebum jelenléte mind ehhez a megállapításhoz vezették őt.
    - Azt hiszem, nem is baj, hogy ezzel a professzorral fogunk hétfőnként kezdeni, így legalább ott lesz előtte a hétvége, hogy kellően felkészüljünk az órájára – jegyezte meg Jaebum, amint a mondandója végéhez ért a tanár.
    - Így van – bólintott Jackson, majd látva, hogy az előtte ülők sietve kiindultak, utánuk loholt, nem törődve azzal, hogy furcsán hathatott mások szemében, és megállítva őket, bemutatkozott.
    - Sziasztok, én Jackson Wang vagyok!
    - Örülök, hogy megismerhetlek. Mark Tuan vagyok! – mosolygott rá a késve érkezett fiú. - Te is kínai vagy? – kérdezte a nevét hallva.
    - A szüleim kínaiak, én viszont már Dél-Koreában születtem. A szüleim ezért direkt nemzetközi keresztnevet adtak nekem, hogy általa ne legyek se Koreához, se Kínához teljesen hozzákötve – felelte, ami láthatólag érdekelte a Tuan fiút, Jacksont viszont a másik személy kiléte izgatta igazán. Bár kieséses alapon nem lehetett más, mint:    
    - Park Jinyoung! – Hajolt meg előtte, majd meg is fogta a kezét, amit Jackson szíve szerint el sem engedett volna, amíg ki nem gyönyörködte magát a hollóhajú éteri arcvonásaiban.
    - Örülök, hogy megismerhetlek, Jinyoung – bazsalygott lányos zavarában.
    - Én is, Jackson – engedett meg magának egy halovány mosolyt a hollóhajú is.
    - Viszont, ha nem baj, mi megbeszéltük Markkal, hogy elmegyünk kávézni egyet a lyukas óránkban, de majd még találkozunk – intett a fejével a másik fiúnak, hogy kövesse.
    Jackson hazudott volna, ha azt állítja, hogy nem tört kicsit darabjaira a szíve, amiért meg sem kérdezte Jinyoung, hogy szeretne-e csatlakozni hozzájuk, viszont ekkor megjelent az újdonsült barátja, két srác, Yugyeom és BamBam kíséretében, hogy bemutassa neki őket, így Jackson sem maradt társaság nélkül. Azt pedig ekkor még nem tudta, hogy a jövőben sokat fogják boldogítani ezek a szaktársai.
    
A napok ezután olyan gyorsan teltek, ahogy csak tudtak, Jackie-nek pedig rendre szembesítenie kellett magát vele, hogy nem egy álomban élt: tényleg élete szakjára járt az egyetemen, három barátja is lett és egy gyönyörű pasiért epekedett. Nem voltak könnyűek a hetei, de ezért is imádta őket: az, hogy a tanulása nagyrészt abból állt, hogy regényeket kellett olvasnia, maga volt számára a Mennyország. Amikor a szülei beléptek a szobájába, hogy segítsenek neki, nem azt kapta meg, hogy „már megint olvasol”, hanem azt, hogy „látom, tanulsz, akkor magadra hagylak”. Ettől pedig mindig akaratlanul is vad vigyorgásba kezdett. Végre hivatásszinten tanulhatta a szenvedélyét, és épp ezért igyekezett a lehető legtöbbet kihozni magából. Még a legélvezhetetlenebb regényekben és novellákban is próbálta meglelni az értéket, ezért is imádta őt a tanári kar azon része, amely vevő volt a sajátos megközelítéseire, míg mások szabályosan hidegrázást kaptak attól, mennyire képes volt az ő látásmódja szerint kifacsarni még a legnagyobb klasszikusokat is. Jinyoung és a barátai, Mark és Youngjae lettek az abszolút favoritok az évfolyamukon: ők tudták, kiknél lehetett belemenni szabad asszociációkba, és kiknél tartani magukat a konvencionális megközelítésekhez. Hármójuk közül is Jinyoung volt a legtehetségesebb; ez egyértelmű volt mind a tanárok, mind a diákok számára, épp emiatt Jackson napról napra egyre inkább kezdett belezúgni, pedig néhány futómondatnál többet nem kapott a másiktól. Mégis ezen apró kis kontaktok elegek voltak számára, hogy azokon a napokon édes gondolatok közepette ringassa álomba magát. Legalább tudott Jinyoung a létezéséről: ez is több volt, mint amit sokan elmondhattak a plátói szerelmükről. Ráadásul napi szinten láthatta őt Jackie, de tudta, hogy eljön az a nap, amikor ez jobban fog fájni neki, mint amennyire feltöltötte.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)