2016. június 30., csütörtök

Feltöltődve előre tovább!

Kedves olvasóim, már három hónapja nem írtam nektek ilyen posztot, így itt az idő egy újabb kis helyzetjelentésre!
Tegnap fejeződött be a második vizsgaidőszakom, ami miatt nem volt időm mostanában annyit foglalkozni az írással, mint amennyit szerettem volna. De magamat is meglepve az első félévnél is jobban teljesítettem, az előző 4,4-es átlagomat feltornáztam 4,6-ra, aminek nagyon örülök. Így ismét lesz esélyem valamennyi ösztöndíjra, ami nem kis könnyebbséget okozna most is számomra. 
De, hogy beszéljek kicsit az írásról is, egyetemi jó barátnőm, Réka, bloger nevén Rey, sokat segített nekem. Általa jöttem rá igazán, hogy nem szabad megelégednem azzal, hogy már jó a könyvem, hanem el kell érnem, hogy még jobb legyen, még rétegesebbé kell tennem egyes szereplőket, személyesebbé tenni néhány fejezetet és több szerepet adni két fontos szereplőnek. 
Az elmúlt hónapok eseményei is segédkeztek abban, hogy jó pár saját élményen alapuló részlettel egészítsem ki a könyvemet, így már alig várom, hogy még egy kicsit dolgozhassak rajta, és még több ismerősömnek mutathassam meg az eddigi végkifejletet. Kiadókkal kapcsolatosan is gondolkodok, emiatt se féljetek, felálltam a földről, sőt, szilárdabb vagyok, mint az eddigi elmúlt egy évben bármikor voltam. Az a sok tapasztalat, jó barátságok, vagy éppen egy félresiklott barátság, és a sok tanulás, amiket mind az egyetem által élhettem át, nagyon sokat segítettek nekem.
De azt is muszáj megemlítenem, hogy kedvenc énekesemnek, Adam Lambertnek is sikerült eljutnom a bécsi koncertjére május elején, amiről az Adamfans.net-en meg is írtam az élménybeszámolómat. IDE kattintva ti is el tudjátok olvasni, ha érdekel titeket.  Adam és ez a koncert is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy feltöltődtem lelkileg.
Ha már Rey-ről beszéltem, akkor muszáj, hogy megosszam veletek a facebookos oldalam után itt is azt a blog ajánlót, amit a Vámpírtáncról írt. Itt is sokat jelentettek számomra a kedves szavai és biztatásai. A blogajánlóért kattintsatok IDE! De most már oldalt is mindig el fogjátok tudni érni erre a képre kattintva:
Mivel most ismét sok időm lesz az írással foglalkozni, még úgy is, hogy ott az Adamfans.net és a Félvérek harcának a munkálatai mindig is elsődlegesek lesznek számomra, az Oda...-t sem fogom elhanyagolni ezután sem. Most valószínűleg nem is kell majd két hónapot várnotok a frissre, amint tudom meg is írom. De ti se hagyjatok cserben a kommentek terén, még egy hozzászólás sincs a 14. fejezete alatt
Jövőhéten pedig lesz egy kis meglepetésem is nektek, de addig is köszönöm szépen, hogy már a 65000. oldalmegnyitást is átléptük, amihez elkészítettem a szokásos képet:

A napokban újra jelentkezem a meglepivel. :)

2016. június 21., kedd

Oda... - 14. fejezet – Egy múltban felejtett szokás felelevenítése

- Fili, hát itt vagy! – jött velem szembe a folyosón Thorin bácsi, amikor visszatértem az otthonunkba.
    - Szervusz, Bácsikám! – üdvözöltem vidáman, mivel az elmúlt hetekben alig volt időnk beszélni, mindig csak futólag találkoztunk.
    - Arra gondoltam, mi lenne, ha ma együtt vacsorázna a család: te, Kili, édesanyátok és én. Túl régen ültünk már így együtt össze, és bevallom, hiányoztok – nézett rám kedvesen. Megmelengette a szívemet, amikor ilyennek láttam: sugárzott belőle az a mérhetetlenül nagy szeretet, amit irántunk érzett. – Persze, csak ha neked is jó.
    - Még szép, Bácsikám! Nekem is hiányoznak a családi esték, amikből régen olyan sok volt. Túl elfoglalttá váltunk az elmúlt másfél évben, de nem hagyhatjuk, hogy a saját dolgaink közénk álljanak – feleltem.
    - Így van, Fili! Örülök, hogy te is így látod. Akkor a szokásos időben találkozzunk, hacsak nem felejtetted el, hogy az mikor is van – húzta fel a szemöldökét.
    - Ahhoz másfél év túlságosan is kevés idő, Bácsikám – nevettem, bár közben elszomorítót a tény, hogy ilyen régen volt a legutóbbi alkalom.
    Majd végül egy-egy vállveregetés után mindketten elindultunk a saját szobáink fel – ahova eredetileg is tartottunk. Én pedig ezután kiélveztem a szokásos forró fürdőmet, ami olykor a napom legszebb része volt; de ez nem az a nap volt: ekkor Nárint semmi nem tudta felülmúlni számomra. Bár mi tagadás, a családi vacsora is rendkívül lázba hozott.
    Régen az volt a szokásunk, hogy minden héten ugyanakkor együtt étkeztünk, és ilyenkor valamennyiünk elmesélte, mi jót csinált éppen, mibe vetette bele magát, vagy a mi esetünkbe Kilivel, hogy milyen újdonságot tanultunk. Sokszor azzal dicsekedtünk, miféle új harci fortélyokat sajátítottunk el. Bárhogy fiatalabb volt Kili nálam, mindig is próbálta tartani velem a lépést: konkrétan nem bírta elviselni azt a tényt, ha valamiben le volt maradva tőlem. Igaz, mindenki azzal nyugtatta ilyenkor, hogy kisebb és bőven volt ideje utolérnie engem, de mindhiába. Én sokszor inkább a hosszabbik utat választottam, ami során lehet, hogy lassabban, de biztosabban tanultam meg bizonyos dolgokat, amit egy fiatal hercegnek tudnia kellett, főként harctudás terén. Kili viszont mindenből elsőre remekelni akart, hogy a továbbiakban csak tökéletesítenie kelljen a dolgokat, de ez még neki sem jött olykor össze, ami nem kevés fejfájást és kudarcélményt okozott számára.

    - Kili, ne állíts magad elé olyan magas lécet, amit nem tudsz megugrani! – tanácsolta neki hétről-hétre édesanyánk, de Kili mindig is más volt: túlbuzgó maximalista, az én nyugodt, higgadt maximalizmusommal szemben.
    - De én olyan akarok lenni, mint Fili. Olyan ügyes és okos – panaszolta állandóan.
    Thorin bácsi sokszor mondta neki, hogy egyikünk sem lehet pontosan ugyanolyan jó valamiben, de éppen ez volt a jó az egészben. Kili azonban ezt úgy értelmezte, hogy sohasem lehet olyan jó semmiben sem, mint én, ami nem is baj, mivel úgysem belőle lesz király egy napon. Sokszor rászántam magam, hogy megkérem a bácsikánkat, hogy magyarázza el az öcsémnek hogy egyáltalán nem így gondolta, de Kili rendre könyörgött, hogy ne szóljak egy szót se erről, mert megalázónak tartaná. Cserébe viszont arra kértem, hogy akkor higgye el nekem, hogy teljesen félreértelmezte Thorin bácsi szavait. Amire végül annyit felelt: „Rendben, hiszek neked.” De nagyon jól tudtam, hogy hazudott.
    Egyik család sem volt tökéletes, még Durin leszármazottjai sem, a közhiedelemmel ellentétben. Nem egy törp kérdezgetett a kovácssegédkezésem alatt is olyanokat tőlem, hogy milyen volt abban a gyönyörű házban felnőnöm egy ilyen tökéletes családban; vagy azt, hogy voltak valaha igazi problémáink azon kívül, hogy megtervezzük Erebor visszafoglalását? Ezek után pedig sokszor jöttek a vádaskodások, hogy miért is nem tettünk még semmit a dolog előremozdítása érdekében?
    Olykor nagyon is fájt, hogy azt hitték, mi éltük a tökéletes kis életünket, és arra lusták voltunk, hogy bármit is
tegyünk az otthonunk visszafoglalásáért. Bele sem gondoltak, hogy nem lehetett ezt olyan könnyen véghez vinni: a megfelelő időben kellett elindulnunk az útra, a megfelelő útitársakkal. Ha már korábban odarontottunk volna, valószínűleg több kárt okoztunk volna, mint nyereséget. Arról a munkáról nem is beszélve, amit édesanyám és a bácsikám abba fektettek, hogy az Ered Luinben lévő életünket fenn tudjuk tartani. De afelett is közszeretettel átsiklottak sokan, hogy távolról sem volt tökéletes egy csonka családban felnőni, ahol se egy nagyszülő nem volt, se egy apuka. Természetesen Thorin bácsi mindent megtett, amit csak tudott, hogy jó apapótlékká váljon számunkra, és az édesanyánk is a lehető legtöbb szeretettel, és ha kellett, szülői szigorral nevelt fel minket, így sohasem panaszkodtam. Abban azonban nem volt igaza senkinek sem, hogy a mi életünk tökéletes volt: akárcsak a többi törp-családnak, nekünk is megvoltak a bajaink, a veszteségeink, természetesen a saját kis szokásainkkal és örömeinkkel együtt. A szeretet mindenkit átsegített a legnehezebb napokon – ez az egész népünkre igaz volt, csak sokan nem látták, hogy mi is hozzájuk hasonlóan éltünk.

 


Olyan sokáig agyaltam ezeken a dolgokon, hogy már csak arra eszméltem fel, hogy teljesen elhűlt a vizem, így tudtam, ha nem kezdek el rögtön készülődni, akkor biztos, hogy el fogok késni, amit semmiképp sem szerettem volna. Újra kellett élesztenünk ezt a hagyományt, és egy késés nem tett volna jót neki. Épp ezért sietve kaptam magamra a kedvenc ruhadarabjaim, és gyorsan meg is fésülködtem, hogy a megjelenésemmel se okozzak csalódást senkinek sem. Majd rohantam, ahogy csak tudtam, de így is már mindenki, még Kili is jelen volt, mire odaértem.
    - Hát te is megérkeztél, Bátyám! – mosolygott vidáman az öcsém.
    - Meg bizony! Sajnálom, de túlságosan elmerültem a forró fürdőmben és a saját gondolataimban – vallottam be, miközben csatlakoztam az asztalhoz.
    - Akkor ne is várjunk tovább, jó étvágyat mindenkinek! – mondta az édesanyám, aki ragaszkodott hozzá, hogy az ilyen estéken mindenkit megvárjunk, és még Kili se kezdjen el enni, bármilyen éhes is legyen. Valószínűleg az érkezésem ekkor is azért volt annyira örvendetes neki, mert már farkas éhes volt.
    - Jó étvágyat! – mondtam a bácsikámmal és az öcsémmel majdnem teljes szinkronban.
    Egyszerre volt de-javu- és hiányérzetem. Túlságosan rég volt ilyen este, azok után pedig, amit Nárin mondott az erdőben, tudtam, hogy visszább kell fognom a sok kovácskodást, és helyette többet foglalkoznom a családommal. De Nárin miatt is szerettem volna, ha terjedelmesebb szabadidőt engedek meg magamnak, viszont nem akartam teljesen ott hagyni Dofirt sem – még legalább is semmiképp sem.
    Miután mindannyian jól laktunk – még az öcsém is, aki ekkor is kétszer annyit evett, mint én és a bácsikánk, és háromszor annyit, mint édesanyánk –, belekezdtünk a mesélésbe. Először Thorin bácsi mondta el, hogy kis nézeteltérésbe ütközött a szomszéd törp lakta várossal, akik nem akartak belemenni, hogy némi változtatást vezessen be a közös cserekereskedelmünkbe. Épp aznap ért haza az útról, mivel addig maradt ott, amíg el nem érte, amit akart. Őt követte édesanyám beszámolója, akinek egy földművessel gyűlt meg a baja, hiszen a bácsikám távollétében mindig az ő kezébe kerültek a helyi ügyek intézése.



- Szóval, nem használta már évek óta a birtoka felét, de amikor megkérte a szomszédja, hogy hadd művelje ő, nem ment bele, még úgysem, hogy megígérte, hogy odaadja a termésének a felét – rázta a fejét mesélés közben, de ezzel egyidejűleg vidáman mosolygott is.
    - Hogyan oldottad meg? – kérdezte Kili, biztosra véve, hogy ez a kis incidens nem fogott ki az
édesanyánkon.
    - Miből gondolod, hogy megoldottam? – csipkelődött.
    - Mert mindig mindent megoldasz, akárcsak Thorin bácsi – nézett felváltra rájuk.
    - Igaza van – erősítettem meg az öcsém szavait, nem, mintha ezt ne tudták volna ő maguk is.
    - Közöltem, hogy a túlzott büszkeség nem vezet semmi jóhoz, így ne legyen se a más, se a saját java ellen, és menjen bele – mesélte végül édesanyánk.
    - Szép húzás, Húgom! – ivott az egészségére a bátyja.
    - Köszönöm!
    - És veled mi újság, Kili? – nézett rá érdeklődően a bácsikánk.
    - Tényleg, kérdezni is akartam, hogy jól láttam a minap, hogy azt a könyvet szorongattad, amit tavaly Filinek adtam oda? – kérdezte bizakodóan.
    - Igen, azt – húzta ki magát büszkén az öcsém. – Beletelt jó pár napba, mire végigrágtam magam rajta, de kétségtelenül megérte: máris sokkal inkább Durinnak érzem magam. Annyira jó végre tisztában lennem azzal, honnan is származunk, mi a népünk múltja. Sok minden volt a kötetből, amit te magad is meséltél nekünk kicsiként, de azok is igazán csak úgy nyerték el az értelmüket, hogy az előzményüket is olvashattam. Olyan…
sóhajtott egy nagyot, miközben kereste a megfelelő kifejezést. - Olyan mintha kicsit önmagamat is jobban megismertem volna. Tudom, butaságnak hangzik – legyintett egyet a kezével, majd belekortyolt a borába.
    - Egyáltalán nem hangzik annak, Kisfiam – biztosította efelől az édesanyánk.
    - Nem ám, Kili! – mosolygott rá a bácsikánk. – Nagyon is büszke vagyok rá, hogy ezeket mondod, mert jómagam is így éreztem, amikor először olvastam el ezt a könyvet.
    Végre Kili első kézből megtapasztalhatta, hogy a bácsikánk igen is nagyra tartotta őt, és rá is büszke volt. Én pedig rendkívül boldog voltam emiatt, hiszen nálam jobban senki sem tudta, mennyit is jelentettek Kilinek ezek a szavak.
    - Köszönöm, Bácsikám! – vigyorgott, és láthatólag kicsit zavarba is jött.
    - Te jössz, Fili! – nézett rám édesanyánk kíváncsi tekintettel. – Alig látlak mostanában. Bár tudom, hogy kovácskodsz, de nem fejtetted még ki igazán, hogy mi is ösztönzött rá.
    - Ó! – ráncoltam a szemöldökömet, hiszen valóban nem avattam még be őket ebbe, és keresve se találhattam volna jobb alkalmat minderre. – Igazából, úgy éreztem, hogy ez is egy olyan képesség, amit el szeretnék sajátítani. Bevallom, nem terveztem, hogy ennyi ideig fogok Dofirnak segédkezni, de jó barátok lettünk az elmúlt hetek alatt, és a műhelye is sokkal jobban megy, mint előtte bármikor – meséltem.
    - Azt nem csodálom: igazán jó munkaerő vagy, Fili – jelentette ki Thorin bácsi.
    - De nem hiszem, hogy ez az egyetlen oka – mosolygott sokat sejtetően édesanyám.
    - Hanem? – nézett rá értetlenül a bácsikánk.
    - Férfiak! – rázta a fejét anyánk, mint aki belefáradt a tudatlanságunkba. – Tisztában vagyok vele, hogy mindenki elfogult a saját gyermekeivel, de elfogultság nélkül is jól tudom, hogy két rendkívül jóképű fiút hoztam a világra, akikbe valószínűleg nem egy törp-lány van belezúgva.
    Thorin bácsi ekkor elég érdekes grimaszt vágott: valószínűleg nagyon nem erre a válaszra számított, és próbálta feldolgozni a hallottakat.
    - Ha te mondod, Húgom…
hagyta rá végül.
    - Én ám! Na és, Fili, van már valaki, akire szemet vetettél? – fordult ismét kíváncsian felém édesanyánk.
    - Öhm… Hát… Én…
tudtam, hogy ezzel a bizonytalanságommal akaratlanul is elárultam a válaszomat. - Lehetne, hogy ezt inkább majd a legközelebbi alkalommal vitassuk meg? Talán addigra már több mindent tudok mondani nektek? – kértem őket. Nem kívántam azt hazudni, hogy nem volt ilyen személy, viszont még nem voltam rá készen, hogy az egész családom előtt nyíltan beszéljek a bimbózó kapcsolatomról, ami még nem is volt biztos, hogy idővel tényleg romantikus irányba megy el.
    - Persze, ahogy gondolod – ment bele anyánk, és a többiek sem faggattak tovább.

    Az est további része is nagyon kellemesen telt: ismét volt némi múltidézés, jókat kacagtunk pár gyermekkori történetünkön. Észre se vettük, olyan gyorsan repült az idő; de abban megegyeztünk, hogy egy hét múlva megismételjük.


(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)