A kisebbik rossz - Jinson fanfiction

     Jackson:

Sohasem rajongtam a legénybúcsúkért. Igaz, még csak kettőn vettem személyesen részt, de lerészegedett heteró férfiakkal sztriptíz bárokba mászkálni, és az egy éjszakás kalandjaikat hallgatni, nem volt a legideálisabb program számomra, még kellő alkoholfogyasztás után sem. Most azonban Mark barátomról volt szó, akivel általános iskolás korunk óta imádtuk egymást, és aki tudtam, egy kis iszogatáson túl nem sok mindenre vágyik, ezért is én szerveztem meg a legénybúcsúját, ami egy jó kis szabaduló szobás programból és a kedvenc bárjának a meglátogatásából állt. Az előbbi kifejezetten jól sikerült, de így is le voltam törve, és ezt előtte sem tudtam titkolni.
    - Sajnálom, hogy nem jött el – tette a vállamra a kezét, mikor mellém ült a bárpultnál. – Tudom, hogy örültél volna neki.
    - Jaj, ne hülyéskedj, miattad vagyok itt, nem miatta – kacagtam fájdalmasan, majd belekortyoltam az előttem lévő italba, amit nem emlékeztem, mikor kértem ki.
    - Persze, de jó lett volna, ha másfél év után végre tisztázzátok a dolgokat, hátha így végre tovább tudnál lépni.
   - Hé, hisz kétszer is randiztam az elmúlt fél évben! – emeltem fel a mutatóujjamat.
    - És egyiken rosszabbul érezted magadat, mint a másikon – ráncolta a homlokát.
    - Igaz – tártam szét megadóan a karjaimat.
    - Ó! – kerekedett el a szeme. – Váratlan fordulat – pöccintett a fejével a bejárati ajtó felé. – Csak bevonzottuk – majd egy sokat sejtető pillantással már ott is hagyott.
    - Baszki! – szaladt ki a számon, amikor az egykori párom magához képest lefogyva és a megszokottól rövidebb hajjal közelített felém, de mi tagadás, így is szörnyen helyes volt.
    - Gratulálok, Mark! – ölelte meg a legjobb barátomat, aki viszonozta mindezt, annak ellenére, hogy Mark volt a támaszom, amikor harminc évesen magamra maradtam.
   - Jinyoung! – biccentettem felé, majd úgy meredtem előre, mint akinek becsípődött a nyaka, ezért képtelen volt megfordítani a fejét.
    - Ugyanazt kérem, amit ő – mondta a pultosnak, miközben rám mutatott. – Jól nézel ki, Jackson. Jól áll ez a szürkés hajárnyalat.
    Vennem kellett egy mély levegőt, hogy ne zúdítsam rá, hogy miután elment, hónapokon át hollófeketére festettem a hajamat – egyrészt azért, mert gyászolt a lelkem, másrészt, mert hozzá akartam hasonlítani. Csak pár hónapja jutottam el oda, hogy drasztikus változást akartam, így egy kifejezetten világos színárnyalat mellett döntöttem. Ez az elhatározás – hogy végre talpra állok és élem tovább az életemet – kellett ahhoz, hogy rávegyem magam, hogy elküldjem neki az egykori email címére Mark legénybúcsújának a meghívóját. A dolog iróniája az volt, hogy amikor hónapokon át próbáltam minden egyes létező platformon és a szüleinél is utolérni őt, sehogy sem sikerült, majd amint elengedtem, és csak a poén kedvéért – és hogy bizonyítsam magamnak, hogy már nincs olyan nagy hatással rám – kiküldtem neki ezt a meghívót, rögtön felbukkant.
    - Köszönöm. Kellett egy kis változás – ennyit feleltem végül neki.
  - Valami nagyon megbabonázhatott a pult mögött, úgy bámulsz arrafelé – jegyezte meg, miközben belekortyolt az italába.
    - Talán – rándítottam egyet a vállamon.
    - Egész éjjel kerülni fogod a szemkontaktust velem? – ő továbbra is engem nézett.
   - Nem mindegy? – horkantottam fel. – Úgyse miattam vagy itt – tettem hozzá, és nagyobb sértettség volt felfedezhető a hangomban, mint amennyit szándékomban állt éreztetni.
   - Tényleg ezt hiszed? – Egy perc erejéig némaság borult ránk, mivel nem akartam elkezdeni védekezni, hisz pontosan jól tudta, miért mondtam ezt. – El sem tudom képzelni, mit éltél át, Jackson, vagy hogy mit hittél, miért hagytalak el egyik napról a másikra, ráadásul tisztességes búcsú nélkül.
    - Igazad van, nem tudod – néztem végre rá. – Először csak össze voltam zavarodva, utána mérhetetlen utálatot éreztem. Az a mély és őszinte szeretet, amit irántad tápláltam, az árulásodnak köszönhetően átalakult gyűlöletté. Majd ebből lett a csalódottság és önmagam hibáztatása, amiért így félreismertelek. Annyit mondogattad, hogy hajlamos vagyok a legjobbat feltételezni másokról, és hogy emiatt egyszer nagyon meg fogom égetni magamat. Hittem neked, Jinyoung, de azt sohasem gondoltam, hogy te leszel az, aki miatt ezt a tulajdonságomat fogom a legjobban megutálni saját magamban – hadartam dühösen, miközben az átható tekintetébe néztem. Valószínűleg sütött rólam a düh, mivel az ajkai remegésbe kezdtek, ahogy hallgatott, én viszont képtelen voltam sajnálni. Ezekben a percekben csak arra a megkönnyebbülésre tudtam igazán koncentrálni, amit a mellkasomban éreztem. Annyiszor gondoltam végig, mit mondanék neki, ha ismét látnám. Számtalan álmomban is átéltem ezt a jelenetet, de egyik sem volt ahhoz fogható, amikor tényleg megtehettem. Attól féltem, hirtelen elkezdek emelkedni a padlótól, olyan súlytalannak éreztem magam. Az igazság úgy tartják, felszabadít, én pedig ekkor kimondhattam az igazságomat, az én verziómat, és ez valóban megszabadított az elmúlt másfél év béklyójától.
    - Mit szeretnél tudni, Jackson? Csak közöld velem, mit akarsz hallani, és elmondom – kérte elhaló hangon, miközben a szomorúságától még beesettebbnek tűnt az arca, mint amilyen amúgy is volt.
    - Vajon mit, Jinyoung? – horkantottam fel.
    - Beteg voltam, Jackson. Egy hajszálon múlt az életem – mondta ki végül a fel nem tett kérdésemre a válaszát, de őt láthatólag nem szabadította fel az igazság. – Már a kapcsolatunk utolsó hónapjaiban is észrevetted, hogy sokat szédülök, nincs olyan étvágyam, mint előtte, és hogy kezd kihullani a hajam.
   - Amit a munkád miatti stresszre fogtál, és arra, hogy zavar, hogy a szűk családunkat és baráti körünket leszámítva titkoltuk a kapcsolatunkat. Pedig ez a te döntésed volt – idéztem vissza magamban mindezt, és az utóbbi indoka volt az, amit esetleges okként meg tudtam annak idején nevezni, vajon miért hagyhatott el életem szerelme csak úgy.
    - És te ezt olyan könnyen elhitted, Jackson. Túl könnyen... – tette hozzá szomorúan. – Ezért is szeretlek annyira, mert magadból kiindulva azt hiszed, az emberek mindig az igazat mondják, és mint egy ártatlan kisgyermek, úgy tudsz meglepődni és mélyen csalódni, amikor ennek a fordítottja derül ki. – Természetesen feltűnt, hogy a „szeretlek” szót jelen időben mondta, de erre semmiképp sem akartam kitérni – még legalább is nem. – Vagyis ilyen voltál, mielőtt elhagytalak.
    - Mindig szörnyen dühös lettél, amikor valaki kihasználta a hiszékenységemet, erre te is azt tetted. Ismersz, Jinyoung, tudtad, hogy végtelenül tönkre fogsz tenni. Azt hitted, nem lennék képes helyén kezelni a betegségedet? – kezdett felmenni bennem a pumpa, de még megálljt tudtam parancsolni magamnak, hogy ne kiabáljak.
    - Mikor elmondták, mi a bajom – amit most nem akarok részletezni, talán majd máskor –, akkor te voltál az első gondolatom. Nem az, hogy lehet, meghalok. Még csak nem is az, hogy mi lesz a szüleimmel. Hanem az, hogy az a csodás, végtelenül szeretetteljes, naiv ember, aki a közös otthonunkban várt és fogalma sem volt róla, hogy épp a kórházban voltam, mennyire összeomlana, ha megtudná, hogy lehet, egy évig sem élek már. Képtelen voltam elmondani neked. Próbáltam húzni az időt, de amikor már egyre jobban kiütköztek a betegségem tünetei, és csak egy hajszál választott el attól, hogy be kelljen feküdnöm a kórházba, akkor döntenem kellett, és én a kisebbik rosszat választottam.
    - Kisebbik rosszat? – sziszegtem a fogaim között. – Az volt a kisebbik rossz, hogy magyarázat nélkül itt hagytál egyik napról a másikra? Ráadásul nem csak, hogy ghostingoltál, hanem minden létező platformról törölted magadat, és minden közös képünket a közösségi médián és a telefonomban, és az előhívott képeinket is egytől-egyig elvitted magaddal, mintha sohasem léteztél volna. Néha attól féltem, hogy egy pszichiátriai eset vagyok, aki csak kitalált téged magának. Rendre megkérdeztem a szüleimet és Markot, hogy tényleg léteztél-e, és tényleg leéltél-e velem négy évet. Majdnem beleőrültem. Sohasem tartottalak tökéletesnek, Jinyoung, tisztában voltam a rossz tulajdonságaiddal, és azokkal együtt elfogadtalak és szerettelek, de azt korábban még csak feltételezni sem feltételeztem rólad, hogy kegyetlen vagy, ráadásul ilyen mértékben. Amennyi örömöt okoztál nekem az együtt töltött négy évünkben, annyi fájdalmat kaptam vissza az utóbbi másfél évben – hadartam, és ekkor már hisztérikus volt a hangom. Nem tudtam többé kontrollálni az elfojtott érzéseimet, amik az elmúlt közel tizennyolc hónapban hol fojtogatták a torkomat, hol pánikrohamokat generáltak.
    - Tudom, hogy kegyetlenség volt tőlem, hogy ezt tettem, de én továbbra is azt gondolom, az, ha veled maradok, még inkább az lett volna. Jackson, te még attól is mindig el akartál ájulni, amikor a kutyánk nem akart rendesen enni, mit kezdtél volna a halálosan beteg pároddal? – nézett rám jelentőségteljesen.
   - Valóban mindent túlaggódok, de nem állt jogodban eldönteni, hogy mi számomra a kevésbé rossz. Minden jobb lett volna annál, minthogy szó nélkül elhagytál. Minden, Jinyoung! Minden! – ordítottam magamból kikelve, és mivel számos szem ránk szegeződött a bárban, így miután lehajtottam az italomat, kirohantam az épület elé, ahova ő is követett.
    - Kérlek, üss meg, vezesd le rajtam a dühödet, ha az esik jól! Megérdemlem. Annyi rosszat érdemlek tőled. Tégy velem, amit akarsz! – tárta szét a karját, majd csukott szemmel várta, hogy lépjek valamit. Nem akartam elhinni, hogy tényleg azt feltételezte, annyira megtörtem az elmúlt másfél évben, hogy agresszióval adnám ki magamból mindezt. Az erőszaknak csak egy fajtája volt igazán jellemző rám, ez pedig az volt, mennyire rá tudtam erőltetni másokra a szeretetemet. Ekkor pedig rájöttem, hogy erre volt itt is szükségem.
    - Most nem fogsz sehova se menni!
   Ekkor megszorítottam a két karját, majd a falhoz nyomva olyan vadul kezdtem el csókolni, mint még életünkben soha. Mindig őrjítő vágyat éreztem iránta, amit önmegtartóztatással kordában tartottam, de ekkor nem érdemelte meg, hogy vissza fogjam magam, és nem is lettem volna rá képes. Jinyoung először megdermedve hagyta, hogy birtokba vegyem az ajkát, majd amikor a kezemmel végigbarangoltam a szokatlanul karcsú testén, akkor ő is átadta magát a mámornak és viszonozta a csókjaimat. Ekkor pár másodperc erejéig azt hittem, csak álmodok, hisz nem meglepően ilyen képkockák is rendre felbukkantak az álmaimban. Tudtam azonban, hogy ébren voltam, mert sohasem képzeltem volna olyan csontosnak a szerelmem fenekét, mint amilyen ekkor volt.
    - Hova tűntek a kedvenc barackjaim? – kérdeztem cinikusan, amikor elváltam tőle.
    - A kórházi ágyon hagytam őket, amin a kelleténél többet feküdtem – lábadtak könnybe a szemei. Azt hittem, ha egyszer újra találkozunk, én leszek az, aki előbb elsírja magát, ő mégis rám cáfolt. – Te voltál az, aki miatt meg akartam gyógyulni. Akármilyen mazochistának is hangozzak, még arra is vágytam, hogy az előbbihez hasonlóan leszidj és rám zúdítsd azt a sok fájdalmat, amit neked okoztam. Biztos voltam benne, hogy megtörtél volna, Jackie, ha végignézed, hogyan megyek tönkre, és a fájdalmad az én gyógyulásomat is visszavette volna. Így viszont annak az életvidám, mindig mosolygós, piszkosul jóképű férfinak maradtál meg az emlékeimben, akinek életem legszebb négy évét köszönhettem. Épp ezért önzés is volt a részemről, hogy nem akartalak ott tudni magam mellett, és látni, ahogy velem együtt te is elhervadsz. Nem várom, hogy megbocsájts, csak kérlek, annyit érts meg, hogy ebben a helyzetben, tudva, mennyire érzékeny, aggódó és törődő vagy, nem volt jó döntés, így csak két rossz közül választhattam.
    - Akkor legalább álltál volna elém, és hazudtad volna azt, hogy nem szeretsz, és ezért hagysz el.
    - Tudod, hogy sohasem voltam még csak viccből sem képes erre. Te vagy az élő hazugság vizsgálom, mert amikor a közelemben vagy, képtelen vagyok nem az igazat mondani, megjátszani magam, ignorálni az ösztöneimet. Ezért sem akartam azt, hogy velem legyél a kezelés alatt, mert akkor nem nyomtam volna el magamban a félelmeimet és a negatív előérzéseimet, és a szüleim is jobban kétségbe lettek volna esve, ha látják rajtam, mennyire rettegek a haláltól. Így, hogy nem lehettél velem, nekem kellett minél inkább olyanná válnom, mint amilyen te vagy: magamra erőltettem az optimizmusodat, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. Úgyhogy valamilyen formában mégiscsak mellettem voltál, és fogtad a kezemet, amíg meggyógyultam. Egy önző dög voltam, Jackson, ezt elismerem, de az életem is múlhatott volna azon, ha nem állok kellően pozitívan a kezeléshez. – Szégyen: ez volt a leginkább leolvasható róla. Legszívesebb elsüllyedt volna a föld alá, ez tisztán látszott rajta.
    - Mi lett volna, ha így sem sikerül a kezelés, és ha úgy szerzek tudomást a halálodról, hogy nem is adtál lehetőséget arra, hogy veled legyek az utolsó hónapjaidban? – ezen semmiképp sem tudtam túltenni magamat.
   - Elhatároztam, hogy ha rosszul reagál a szervezetem a kezelésre, még a halálom előtt felkereslek, de szerencsére jóra fordult a helyzet, így meg akartam várni, hogy felépüljek, és egészségesen keresselek meg. Aztán viszont elszállt a bátorságom, és heteken át halogattam, mert nem mertem eléd állni azok után, hogy a kórházból hazatérve elolvastam a számtalan emailedet, meghallgattam a végtelen sok hangüzenetedet és anyáék is elmesélték, hányszor könyörögtél nekik, hogy mondják meg, mi van velem. Már amondó voltam, inkább sohasem kereslek meg, mire jött az emailed Mark legénybúcsújáról, és tudtam, ez egy jel, hogy igenis meg kell ezt lépnem, pontot kell tennem a történetünk végére – sóhajtott egy mélyet, ebből pedig úgy sejtettem, hogy ő is megkönnyebbült, hogy végre mindezt kimondta.
    - Szóval pontot akarsz tenni a dolog végére? – ráncoltam a homlokomat.
    - Igen, Jackson, eddig igaz, nem voltam fair veled, de most már az leszek, és végre elengedlek, hogy te is el tudj engedni engem – a hangja fakó volt, mintha még mindig beteg lett volna.
    - Hát nem érted, megint nélkülem döntöttél: hogy az lesz számomra a legjobb, ha elengedjük egymást! – horkantottam fel, és idegességemben fel alá járkáltam, ő pedig csak némán nézett kétségbeesett tekintettel. – Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre, hogy korábban jelen időben mondtad azt, hogy szeretsz! Ha pedig ez tényleg így van, akkor hogy a fészkes fenébe gondolhatod azt, hogy nekünk jobb lenne egymás nélkül?
   - Szörnyen bántam veled, Jackie! Nem ezt érdemelted. Ezt nem bocsájthatod meg nekem – jelentette ki komolyan. – Nem is engedném, hogy megbocsájtsd!
   - Nem engednéd! – kacagtam fel hisztérikusan. – Aj, Jinyoung! Mindig is te irányítottad a kapcsolatunkat, amit én szó nélkül tűrtem, de most már elég, még több kárt nem fogsz tenni bennünk az irányításmániád miatt! Tudom, hogy a legjobbat akarod mindkettőnk számára, de ami sok az sok.
    - De én… Olyannal kell lenned, aki méltó hozzád – ez volt az utolsó próbálkozása, hogy lebeszéljen magáról.
    - A kurva Isten bassza meg most már! – ordítottam magamból kikelve. – Hadd döntsem már én el, ki méltó hozzám, és ki nem! Szeretsz, nem igaz? – Válasz helyett azonban lehajtotta a fejét, hogy kerülje a szemkontaktust, de én a kezemmel elértem, hogy rám vesse az átható barna szemeit. – Ne feledd, én vagyok az élő hazugság vizsgálód!
    - Hát persze, hogy szeretlek. A hiányod miatt jobban, mint valaha – suttogta, és ekkor végtelenül elesettnek láttam, és ez felébresztette bennem azt a védelmező érzést, amit régen tápláltam iránta.
    - Akkor meg mi a fészkes fenéről beszélsz? A jogom és a képességem is megvan hozzá, hogy megbocsájtsak. Nem csak miattad, hanem magam miatt is, mert nekem melletted a legjobb. – Ekkor ismét megcsókoltam, de már kevésbé agresszívan. – Valahogy vissza kell szereznünk a fenekedet, mert én nem egy csonti pasit akarok magam mellé – próbáltam némi humorral oldani a hangulatot, mikor elválva tőle ismét a fenekére tévedt a kezem.
    - Úgy lesz, Jackie. Úgy lesz – ígérte, majd magához ölelt, olyan szorosan, hogy azt hittem, minden levegőt kinyom a tüdőmből.
    Féltem, hogy ez lesz az a pont, amikor felébredek, mert ez is csak az egyik olyan álmom volt, amiben visszatért hozzám. De nem keltem fel. Másnap, a legénybúcsú után is folyton felhívtam telefonon, hogy meggyőződjek róla, hogy tényleg ismét beszélt velem, és ő minden egyes alkalommal azonnal fogadta a hívásomat – talán nem is mert másként tenni. Úgy döntöttünk, hogy szépen lassan haladunk ezután. Egy héten többször is randiztunk, és megbeszéltük, milyen betegsége is volt, milyen kezelésen ment át, hogyan viselte, és milyen változásokat okozott mindez az egészségét és a személyiségét nézve. Persze én sem voltam már ugyanaz, mint akit elhagyott. Egyrészt megtörtebb voltam és kevésbé bíztam már az emberekben – sajnos benne is –, másrészt pedig komolyabbá és önállóbbá váltam. Az utóbbi jót tett az újonnan kialakult kapcsolatunkra nézve, az előbbi viszont kevésbé. Hónapok múlva jutottam csak el arra a szintre, hogy ismét megbíztam annyira Jinyoungban, hogy arra kértem, költözzön vissza az egykori közös otthonunkba. Hosszú és törékeny folyamat volt, amit ekkor átéltünk, amiben bőven voltak hullámvölgyek. Nem egyszer vágtam a fejéhez azt, hogy annak idején szó nélkül elhagyott, amit ő némán tűrt. Idővel szerencsére leszoktam erről, és elengedtem ezt az ütőkártyámat. Abból viszont már nem engedtem, hogy ezentúl mindig minden döntést ketten, egyenlő felekként hozzunk meg. Ha ebbe nem ment volna bele, halálra lett volna ítélve a kapcsolatunk. De nem volt, és úgy tűnt, többé már ő sem. Minden egyes kontrollvizsgálaton mérhetetlen súly került le a mellkasomról, amikor pozitív eredményekkel tértünk haza. Jinyoung betegsége nem akart kiújulni, és szerencsére szépen vissza is szedte a leadott kilókat, és a haja is dúsabb volt, mint valaha – hála annak az új, sokkal egészségesebb életmódnak, amire átálltunk a felépülése miatt. Boldogok voltunk, nem felhőtlenül, mint előtte, de megtanultuk, hogy olykor kellettek a felhők, hogy eltakarják a Napot, mert vakító tudott lenni a napfény, és számunkra szükség volt a tisztánlátásra, hogy hosszútávon együtt tudjunk maradni.    

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)