2018. február 11., vasárnap

Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 10. fejezet

Tizedik fejezet – Nem lesz ugyanaz nélküled


    Yugyeom:

Miután a barátaim megmentettek életem legszörnyűbb hibájától, ami egyben az utolsó is lett volna, megkértem őket, hogy ne hagyjanak egyedül. Így hazajöttek velem, és ott is aludtak nálunk. A szüleimnek nem mondtak semmit a történtekről, amiért végtelenül hálás voltam.
Ennek kellett volna életem egyik legrosszabb estéjének lennie, ehelyett a szívbemarkoló fájdalmamat, mély melankólia váltotta fel. Áthívtuk BamBam szüleit is, és az én édesanyámmal és édesapámmal együtt, az a hét ember, akik a világon a legjobban szerettük Kunpimook Bhuwakult, a nappalinkban ülve, szemünkből csordogáló könnyek áradata közepette, róla beszéltünk. Nem a kómában töltött időszakáról, nem is a haláláról, hanem az életéről. Mert BamBam igenis élt, a szó minden értelmében, és mi vele élhettünk. Csak mi heten tudhattuk, mennyire is szerencsések voltunk, amiért ismerhettük őt, és amiért kaptunk egy kis darabot annak a csillagnak a szívéből, aki most valahol odafent ragyogott ránk. Ebben biztosak voltunk, beragyogta mindezek után is egytől-egyig mindannyiunk lelkét. A szemünk előtt nem az az élettelen fiú volt, akit annyiszor látogattunk a kórházban. Ezen az estén egy percre sem láttam magam előtt, miként feküdt mozdulatlanul az intenzíven az utolsó két napján. Ekkor csak az a ragyogó személy mosolya töltötte be elmém minden egyes zugát, aki magával vitte a szívemet, amiért hálás voltam neki. Visszaidézve a kedvenc történeteinket vele, tudtuk, bárhogy múlt időben beszéltünk róla, ő a jelenünkben is ott volt. Akaratlanul is rendre mind abba a fotelbe pillantgattunk folyton, amibe a leginkább szeretett ülni. Eszünk ágában sem volt ott helyet foglalni. Az most már mindig is neki volt fenntartva. Láttam is magam előtt, miként ülne közöttünk, és nevetne a mesélésünkön. Jól esne neki, hogy ő a központi téma, és rendre közbe is vágna, hogy ez nem így volt, és ő ezt, meg azt nem is úgy gondolta. Még ha nem is volt köztünk, hogy elmondja, attól még jelen volt, jelen van, és mindig jelen lesz velünk.


Észre sem vettük, de mind ott aludtunk el, ahol éppen ültünk éjjel. Olyan nyugalom simogatta a lelkünket, ami álmot hozott mindőnk szemére. Így kipihenten indulhattunk BamBam végső útjára.

Csak cikázó emlékfoszlányaim voltak erről a napról, amiket az Istenért se tudtam volna időrendi sorrendbe rakni, de nem is kellett. Olykor a benyomások többet jelentenek, mint a pontos részletek. A mi kapcsolatunk is érzelemdús volt, és a részletek sokszor eltörpültek az érzelmek mellett. Úgy irányította a szívünk a szerelmünket, hogy mindig helyesebb útra terelt, mint ahova a fejünk húzott volna.
Reggel egyszerre éreztem mindannyiunkon megilletődöttséget, félelmet, fájdalmat, de közben talán megkönnyebbülést is, hogy ezen is túl leszünk. Mert ez nem a mi búcsúnk volt tőle, ez inkább csak annak szólt, hogy a többi hozzátartozó előtt megemlékezzünk róla. Mi heten nem búcsúztunk el BamBamtől soha. Talán pont az volt az egészben a legkellemetlenebb, miként jött mindenki részvétet nyilvánítani nekünk. De folyton arra gondoltam, hogy szívfájdalomból teszik mindezt, hisz csak olyan emberek voltak ott, akik valamilyen szinten szerették a Csillagunkat.
Azonban volt ott valaki, aki tudtam, miattam jött el. Jungkook végig leghátul állt, és láttam, hogy nem egyszer morzsolt el könnycseppeket a szeméből. Bárcsak ismerhette volna BamBamet! Annyira jól kijöttek volna egymással. Úgy utáltam azt a szörnyű paradoxont, hogy Jungkook, akkor lépett az életembe, amikor BamBam hangja elnémult, még ha az elmémben továbbra is kristálytisztán hallottam. Ha csak egy nappal a táncvizsgám előtt találkozunk Jungkookkal… De elég volt a „ha”-val kezdődő mondatokból, ezeknek nem volt itt a helye.

A koporsóval haladva, először össze akartam esni annak a súlya alatt, hogy utoljára cipelhetem életem szerelmét, akit oly sokszor tartottam a karomban, miközben aludt. Majd meg akartam fulladni a mellkasomat nyomó kéztől, ami nem az ő keze volt. A halál érintése talált rám, ami engem még futólag sem akart előző nap magához venni, míg a páromat, még ha nem is azonnal, de könnyen magához ragadta.
Nem sok mindent fogtam fel a pap beszédéből, hisz nem is volt lényeg, ő nem ismerte, így konkrétumokkal nem tudott szolgálni, ellenben velünk, a mi hetesünkkel. A szüleim kezdték a beszédeket, akik szívbemarkolóan írták le, milyen megtiszteltetés volt számukra második szülőjének lenniük, és mekkora boldogságot okozott volna nekik, ha nemsokára hivatalosan is a családunk része lett volna, megpecsételve szerelmünket.
Majd Jackson is Jinyoung következtek.
- Mikor először megláttam BamBamet, az volt az első gondolatom, milyen törékeny ez a fiú, és milyen szerencse, hogy ott van neki Yugyeom, aki vigyázz rá – kezdte Jackson kisírt szemekkel, amikből továbbra is patakzottak a könnycseppek. - De nem kellett egy óránál több, hogy rájöjjek, tud ő magára vigyázni, sőt, képes lenne az egész világ terhét a vállára venni, csakhogy másoknak könnyebb legyen. Nem lehet egyszerű sablonos jelzőkkel körül írni, milyen személy is volt ő. Egyszerre volt annyi minden. Öt másik ember nem rendelkezik annyi remek tulajdonsággal, mint, ami ennek a csöpp embernek megadatott. – Megállt egy kicsit, és kezeit összeszorítva várta, hogy remegése és zokogása kicsit alábbhagyjon. De nem csak ő sírt, a temetőben nem maradt egy száraz szempár sem, és tudtam, hogy odafent is sírnak az angyalok, ahogy ő is. – Mindig úgy gondoltam, BamBam egyszer megváltja majd a világot, hogy egy nagyon nagy valaki lesz belőle. Most mindenki arra gondolhat, hogy ez nem jött neki össze, a sors közbe szólt. De ez nincs így! A sors szörnyű szele nem tudta olyan hamar elvenni tőlünk, hogy ne sikerüljön nyomot hagynia a világban. Épített maga köré egy világot, amiben nyolc embert egy családdá kovácsolt, és ezt a világot megváltotta, minden áldott nap. Még ha el is kellett hagynia minket, a világa él tovább, aminek mindig ő lesz a szíve. Így, amíg legalább az egyikünk szíve tovább dobog, addig ő is él! Még ha a testét el is fedjük ma földdel, a lelkét magunkban őrizzük. – Borzasztóan erős volt, amiért végig tudta mindezt mondani, és csak utána tört ki mélyről jövő zokogása, amit Jinyoung karjaiban próbált elnémítani.
- Jackson… - léptem oda hozzájuk. – Köszönöm, barátom… Köszönöm – tártam szét sírástól remegő kezeimet, majd egymást ölelve lépett vissza velem a korábbi helyére.


- Én magam sem tudtam volna szebben jellemezni BamBamet, ahogy a párom tette, így inkább most kicsit a Yugyeommal való kapcsolatukra térnék ki. Ők számomra mindig is olyanok voltak, mint egy mintapár, akiket csak könyvekben olvasni és filmekben látni. De azt kell tapasztalnunk néha, hogy az élet sokkalta szebb történetetek ír, mint az írók vagy forgatókönyvírók. Igenis tényleg megtörténhet az a valóságban, hogy egy kisfiú behúzza a félénk társát az oviba, és először barátságot, majd örök szerelmet kötnek. Egy kedves ismerősömmel beszélgettem a minap, aki eszembe juttatott egy idézetet. – Ekkor Jungkookra nézett, én pedig képtelen voltam elhinni, hogy még most is támogatott engem, és azt, Jinyoung milyen gyönyörű szavakkal illette a kapcsolatomat életem párjával. – Csehov a Sirály című drámájában, egy igencsak érdekes párosnál, csúnya kifejezéssel élve, elpazarolt egy gyönyörű idézetet, ami szerintünk sokkal méltóbb BamBam és Yugyeom kapcsolatára. Az idézet így hangzik: „Szépségem, egyetlenem... Életem könyvének utolsó oldala, te!” Egy dolog hibádzik benne, hogy Yugyeom nem csak az utolsó oldala volt a BamBam életéről szóló könyvnek, hanem szinte az összes lapon feltűnt. Egy olyan gyönyörű történetet írtak ezekre a lapokra, amit öröm volt végig olvasnom, már amennyi a szemeim elé tárult. Megtiszteltetés volt végig kísérnem az utatokat, és tudom, hogy újra egymásra találtok majd. – Ahogy az előbb Jacksonnak, úgy Jinyoungnak is az ölelésébe vetettem magam.
- Köszönöm szépen, Jinyoung.
Bárcsak ne így kellett volna ezeket a csodás vallomásokat hallanom! Bár ne kellett volna soha megélnem BamBam temetését! Bár Jungkooknak ne kellett volna egy ilyen tragédia miatt idézetet ajánlania Jinyoungnak! Bár kinyíltak volna már előttem is a Mennyország kapui, és fogadott volna a túloldalt a szerelmem meleg ölelése!
De mindezek helyett itt voltam a temetőben, és ismét csak egy hajszál választott el attól, hogy elájuljak. Azonban, mikor BamBam szülei arról meséltek, hogy a fiúk csak sokadik próbálkozásra jött össze – amiről korábban semmit sem tudtam -, már végleg fel akartam adni a küzdelmet, amit az elmémmel folytattam, azért, hogy magamnál maradjak.
- Mikor a kezembe adták a kórházban, közölték, hogy lehet, már a másnapot sem éli meg – mondta az anyukája. - Két héten át minden áldott nap azt mondta az orvos, hogy továbbra sem nyugodhatunk meg, mert nem akar stabilizálódni az állapota. Azt nem kívánom senkinek, hogy úgy feküdjön le minden este, hogy lehet, az újszülött gyermeke reggel már nem él. – Láttam magam előtt a csöpp BamBamet, aki olyan pici és törékeny, és úgy fekszik az inkubátorban, hogy félő, sohasem kerülhet ki onnan, vagy, ha mégis, már csak az élettelen teste. Ez a kép jobban fájt, mint a kómában fekvő emlékeim róla.
- De annyira erős volt, már születése óta – folytatta az édesapja. – Egy igazi harcos volt a fiam, aki újra és újra dacolt minden betegséggel. Néha úgy éreztem, hogy akárcsak a kutyák, BamBam is hét évet él egy év alatt. Annyival több tapasztalatot szerzett, mint a kortársai, mivel nyitott volt a világra, annak minden szegmensére. Ahogy Jackson is mondta, ő létrehozott egy világot nyolcunk számára, de közben volt egy saját világa, pontosabban egy rálátása a világra, ami miatt mindent többnek és jobbnak érzékelt. Ő maga több és jobb volt, mint bárki, akivel találkoztam. Annyiszor gondolkodtam rajta, hogy lehet, hogy őt mi hoztuk létre. Hogyan tudtunk egy ilyen tökéletes dolgot alkotni a párommal? De pont ez volt a baj, hogy ahol az Isten ad, ott el is vesz. A szervezete sajnos olyan gyenge volt, hogy nem egyszer rettegtem attól, hogy idő előtt elveszítjük. Nem engedte, hogy elmondjuk másnak, neked sem, Yugyeom – nézett rám, ami miatt meg kellett szorítanom Jinyoung kezét, hogy hátra ne essek. – De sokszor jártunk vele orvoshoz. Te csak annyit tudtál – ahogy mindenki más is -, hogy idegesebb az átlagnál, de ennél többről volt szó. Nem egy orvos közölte vele, hogy visszafogottabb életet kéne élnie, nehogy infarktust kapjon. De ő egyszerűen képtelen volt rá. Azt mondta nekünk: „Anya, apa, én élni akarok. Inkább élek rövidebb ideig, de élvezek ki minden egyes napot, minthogy visszafogjam magam, és féljek mindentől. Úgyis, akkor ragad magával a halál, amikor azt ő jónak látja.” – Nem tudta tovább folytatni, így könyörögve nézett könnyein keresztül a feleségére, aki átvette a szót.
- Ő tényleg élt, és ezzel a világ legboldogabb szüleivé tett minket. Kívánom mindenkinek, hogy ilyen csodás gyermeket kapjon a sorstól, mert BamBamnél jobbat el se tudtunk volna képzelni. Egy kincs volt, és számunkra mindig is az lesz. Egy olyan drága kincs, ami olyan értékes volt, hogy a halál ellopta az élettől, hogy neki ragyogjon tovább; de igazán nem tudta. Ragyogni fog ezután is, itt és a túlvilágon egyaránt. Kunpimook Bhuwakul, megtiszteltetés számunkra, hogy a szüleid lehettünk,  és továbbra is azok maradunk. Találkozunk még veled, fiatal úr! De még mennyire, hogy találkozunk! – Hihetetlen, hogy képes volt mosolyt csempészni az arcára. BamBam csillogása tényleg körüljárta még most is.
Eljött az én időm… De ilyen gyönyörű beszédek után, újra és újra összetörve a szívemet, lehetetlennek tartottam, hogy bármi méltót mondjak az én kincsemről. Pedig ki, ha nem én? Viszont pont, hogy nekem volt a legnehezebb szavakba öntenem azt, mit is jelentett számomra Kunpimook Bhuwakul. De természetesen álltam elébe. Majd szó szerint láttam magam előtt BamBamet, ahogy angyal képében ott lebeg a koporsója felett, és várja, hogy mivel is tudok előrukkolni.
- Igyekszem! – gondoltam.


- Rengeteg mindent kaptam a páromtól, épp ezért kezdeném inkább azzal, amit elvett tőlem. Azáltal, hogy három éves korom óta az életem része volt, sohasem tudtam, milyen a magány, az, ha nincs egy állandó társ az életemben. Bár csak idővel alakult át szerelemmé a barátságunk, de előtte sem volt kevesebb a kapcsolatunk, csak csupán másabb. Jinyoung annyira szépen beszélt a szerelmünkről, ami tényleg olyan volt olykor, mintha meg lett volna írva valahol. Talán a csillagokban… Épp ezért, most, hogy már nem vagy itt velem, BamBam – beszéltem az előttem lebegő angyali szellemnek –, nem tudnék elég csillagot lopni magamnak az égről, hogy kellően beragyogják az utamat, mert az nélküled már nem áll tisztán előttem. Rajtam csak egy csillag segíthet, és az te vagy! Maradj velem, kísérd végig életem további állomásait! Kérlek, fogd a kezem ezután is! Ugye fogod majd a kezem, drága, egyetlen, törékeny angyalom? – Nem zokogtam, csak könnyezve vártam a szellem válaszát, aki egy ragyogó mosoly kíséretében bólintott, ami nekem épp elég volt. – Ha kell, akár egy életen át visszatartom a lélegzetem, és összeszorítom a fogam, ha túl nehéz lesz, de akkor is szeretnék azon az úton maradni, amit együtt álmodtunk meg. Persze, nem lesz ugyanaz nélküled… Hogyan is lehetne? Ha egymillió reflektor világítana rám, miközben táncolok, az sem érne fel a te őszinte, odaadó tekinteteddel. Nem akarom elengedni a múltunkat, amit együtt építettünk fel ezért a jövőért. Annyit áldoztál azért, hogy segíts az álmom felé, erre a te álmaidat sohasem élheted meg. – A szellem is elkezdett könnyezni, és annyira leszerettem volna törölni az arcát ellepő sós vizet, de nem lehetett, hisz ő nem volt itt velem.
- A kezedet fogva akarom az utamat járni, de a kézfejedet a saját kézfejembe már csak a fejemben képzelhetem oda. A hangodat csak visszhangként fújja vissza hozzám a szél. Ha bejárhatnám az egész Földet, akkor sem jutnék olyan messze, mint amekkora utat veled tettem meg, akárcsak a szomszéd utcába. De attól még tudom, hogy el kell indulnom, mert másként sohasem érek a végére. Megtalállak, bárhol légy. Összeérnek az útjaink. Újra egyek leszünk, Szerelmem. Addig is, mindent megteszek, amit veled tettem volna. Büszke leszel majd rám, BamBam, és számomra csak ez számít. – Ekkor szépen, lassan elém lépett a szellem, és hideg szellő formájában csókot hintett az ajkamra, majd egy fellibbenő levél által a kezemet is megérintette. Ő tényleg velem volt mindezek után is, mert nem volt az a föld, ami elfedhette volna előttem. Ez a szellem nem csak az elmém szüleménye volt, hanem az a lélekdarab, ami bennem élt tovább.


(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2018. február 2., péntek

Tört angol - MarkJin fanfiction - 20. fejezet

Huszadik fejezet – Szörnyen sajnálom



Mark:

- Mi az, hogy nem kérsz vaníliafagyit? – néztem az öcsémre érthetetlenül. – Ez az egy édesség, amit bármikor, bármilyen mennyiségben képes vagy megenni. Joey és a vaníliafagyi már szinte egy fogalom a családunkban.
- Kicsit kapar a torkom, nem akarom, hogy rosszabb legyen – felelte, de láttam rajta, hogy hazudik.
- Nem hiszem, mert, mikor fáj a torkod, mindig rekedtesen beszélsz. Meg amúgy is, a legnagyobb torokfájásaid idején is ölni tudnál egy kis vanília fagyiért. Valamit eltitkolsz előlem, és ezt azóta érzem, hogy hazajöttem. Beteg vagy? – kérdeztem a legnagyobb komolysággal. 
   Ez már a harmadik nap volt, amit újra együtt töltöttünk. Minden a legnagyobb rendben ment, mármint egy külső szemlélőnek úgy tűnhetett volna: elmentünk egy családi túrára, meglátogattuk a rokonokat, és otthoni filmmaratont tartottunk. Csakhogy Joey nem volt önmaga: folyton sápadt volt, és olykor-olykor elkaptam, ahogy fájdalmasan összehúzta a száját és a szemét.
- Tesó, érezted már úgy, hogy éled nyugodtan az életed – mármint te eddig úgy érezted, hogy nyugodtan , amikor hirtelen valami gyökeresen megváltozik, és aztán rájössz, hogy nem csak a lelkedben, hanem a testedben is – kezdte baljóslatúan, amivel azonnal megijesztett, de nem vágtam közbe, mert kíváncsi voltam, mit akart ebből kihozni. - Hirtelen arcon csap a felismerés, hogy te sem vagy sérthetetlen, sőt túl könnyen legyőzhető. Egy apró baki, és máris mehetsz a műtőasztalra, és fogalmad sincs, mi lesz utána.
- Miért kell műtőasztalra menned? – kérdeztem halkan, mivel alig volt hangom az idegességtől.
- Gyomorfekélyem van – mondta ki végre azt, amit talán hallani sem akartam, mégis muszáj voltam.
- Istenem! – ráztam a fejem egy mély sóhajtás kíséretében.
- Nem olyan vészes. Azutáni nap műtenek, hogy te visszamész. Pont aznap este akartam elmondani, hogy közölted, meglátogatsz minket – mesélte. – Úgy megörültem a hírnek, hogy a műtét előtti napokban velem leszel, bátyó. Nem is tudod, mennyire. De már itt volt az ideje, hogy elmondjam, csak nem akartam beárnyékolni az itthon töltött idődet.
- Jaj, te butus! Még hogy beárnyékolni! – öleltem szorosan magamhoz. – Pont, hogy amiatt éreztem rosszul magam, hogy tudtam, valami baj van veled, csak azt nem, pontosan mi. De biztos, semmi gond nem lesz a műtéttel kapcsolatosan. Apának sem volt kutya baja, mikor ezzel műtötték, neked sem lesz – próbáltam biztatni, miközben saját magamat is hitegettem, hogy az égvilágon semmilyen probléma nem léphetett fel.


- Szerintem sem lesz baj. Ez egy olyan betegség, amit ismer a családunk. Csak hát nem hittem volna, hogy nekem is meg kell küzdenem vele, ráadásul ilyen fiatalon – vallotta be.
- Joey, amikor idegesen felhívtál, mert eltévedtél, az igazából emiatt volt, igaz? – kérdeztem rá.
- Igen, előző nap tudtam meg, aztán a suliban is felhúztak, és akkor nagyobb szükségem volt rád, mint valaha. De még a messzi távolból is erőt tudtál önteni belém, és nem mellesleg elnavigáltál, hogy biztonságban hazaérjek – nézett rám hálásan, pedig ez a világ legtermészetesebb dolga volt, az viszont már kevésbé, hogy olyan messze költöztem, cserben hagyva őt egy ilyen nehéz időszakban.
- Sajnálom, hogy nem voltam itt veled, és hogy a műtétnél ismét nem leszek – néztem lefelé szomorúan.
- Elég volt a sok sajnálkozásból. Annak örüljünk, hogy most itt vagy, rendben? – próbált vidám mosolyával felvidítani, de mivel az egy sápadt és fáradt fiú arcán jelent meg, így most az átlagosnál kevesebb sikert ér el vele.
- Rendben – mondtam, de közben már azon járt az agyam, hogy amint hazaérünk, és egyedül leszek, felhívom Jinyoungot, hátha segít nekem.

Nem tudtam, miért izgultam jobban, amikor benyomtam a zöld kis ikont, amivel hívást kezdeményeztem felé. Vajon azért cikázott ennyire a gyomrom, mert féltem, és nem tudtam, akar és tudd-e nekem segíteni, vagy mert időközben rájöttem, hogy szerelmes voltam belé? De valószínűleg egyszerre mindkettő miatt.
- Szia, Mark! – hallottam lágy hangját a vonal túlsó végéből. – Mi újság a nagy Amerikában? Hogy van a családod?
- Szia, Jinyoung! Épp ezért telefonálok, mert nem olyan jól, mint azt sejtettem. A tesóm… Gyomorfekélye van, és most tudtam meg, hogy holnapután műtik, de nekem már holnap haza kéne mennem, és arra gondoltam, hogy te vagy Jaebum  akiknek a legnagyobb presztízsetek van , megtudnátok kérni a főnököt, hogy még két napot hadd maradjak. – Reménykedtem benne, hogy az idő közben sokat fejlődött angoltudásán nem fogott ki a gyors hadarásom, és megértette a lényeget.
- Épp a stúdióban vagyunk, és tudtommal JYP is itt van valahol. Pár perc és visszahívlak. – Nem kérdezgetett tovább, azonnal a segítségemre volt, amiért mérhetetlenül nagy hálát éreztem, és nem mellesleg lángoló szerelmet is a mellkasomban.
- Nagyon szépen köszönöm, Jinyoung.
- Ez csak természetes. Mindjárt visszahívlak – ígérte, és nem telt bele tíz percbe, már csörgött is a telefonom.
- Na, mit mondott? – kezdtem köntörfalazás nélkül.
- Nyugodtan maradhatsz két napnál tovább. Egyébként holnap tizenegyre kimennél a reptérre, ahol te is leszálltál? – jött a nem várt kérdés.
- De hát miért? – értetlenkedtem.
- Mert odamegyek – jelentette ki a legnagyobb egyszerűséggel, amitől az én szavam viszont elállt. – Úgyis van még egy csomó szabadságom, és úgy érzem, Mark, hogy melletted a helyem egy ilyen nehéz időszakban. De persze csak, ha nincs ehhez ellenvetésed. Nem kell egyébként nálatok lennem, megszállok valami motelban, vagy tudom is én. Megy már annyira az angol, hogy ne adjanak el.
- Jinyoung… - próbáltam összeszedni magam. – El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, amiért elintézted, hogy maradjak, arról nem is beszélve, hogy te is idejössz. És még szép, hogy nálunk szállsz meg. Ne is viccelj azzal, hogy motelba mész!
- Ez kedves, Mark, akkor holnap tizenegyre kérlek, legyél ott a reptéren! – kérte kedvesen, bár számomra amúgy is az ő hangja volt a legkedvesebb.
- Ott leszek.

Jinyoung:

Már olykor túlságosan is kellemetlenné vált a légkör nálunk, amiatt, mennyire fürdött egymás szerelmében az újdonsült gerlepárunk. Én pedig nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy lehet, nemsokára én is hasonlóan fogok viselkedni Markkal. De az még nagyon is a „lehet” kategória volt. Egyszerűen nem szabadott beleélnem magam, mert féltem, hogy annak csak csalódás lesz a vége, amit viszont nehezebben viselt volna a szívem, mintha szimplán maradtam volna a legjobb barátja, anélkül, hogy valaha gondoltam volna arra, hogy ez több lehet ennél.
Minden reggel, amikor felkeltem, és megláttam az üres ágyát, olyan szintű hiányérzet fogott el, mint még soha. Vágytam Mark közelségére, arra, hogy mély szuszogására ébredjek, hogy a tört koreai beszédjét hallgassam, és javítgassam, hogy együtt nevethessek vele, és hogy végre kicseszettül megcsókolhassam és szerelmet valljak neki. De még több, mint egy nap volt addig, amíg haza nem jött, így stúdióba vonulva a srácokkal, igyekeztem elterelni a figyelmemet, és a lehető legtöbbet kihozni a trióból. Továbbra is kicsit úgy tekintettem rájuk, mintha a gyermekeim, vagy legalábbis a kisöcséim lettek volna. Bár persze Jackson azért más volt, a vele való különleges kapcsolatomat sohasem tudtam volna senkinek pontosan elmagyarázni. De talán épp ezért volt ennyire fontos számomra, mert meghatározhatatlan volt az a kapocs, ami köztünk volt.


- Min bazsalyogsz? – kérdezte Jackson.
- Csak eszembe jutott a kuponos ajánlatod – nevettem el magam.
- Meg fogom csinálni, e felől ne legyen kétséged! – tette keresztbe büszkén a kezét.
- Sohasem volt. Egy percre sem kételkedtem benned, Jackson – vallottam be komolyra fordítva a szót. – És tudom, hogy ezután sem fogok.
- Ó! – nézett rám aranyosan, majd tudtam, nincs menekvés, hagynom kellett, hadd ölelgessen, amíg kellően ki nem adta magából az irántam érzett szeretetét, ami a szavaim hatására még erősebben nyomta a mellkasát.
- Szeretlek, te lüke!
- De közel sem annyira, mint én téged. Ez a te telód? – kérdezte, amikor a kabátzsebem elkezdett csörögni.
- Igen – feleltem, majd meglátva a kijelzőmön, hogy Mark hív, hirtelen izgatottá váltam, és azt sem tudtam, mit csináljak.
- Ó, a kis szerelmed az! – jegyezte meg mögülem Jackson. - Akkor nem ártana fel is venni.
- Szia, Mark! – szóltam bele. – Mi újság a nagy Amerikában? Hogy van a családod?
- Szia, Jinyoung! Épp ezért telefonálok, mert nem olyan jól, mint azt sejtettem. A tesóm… Gyomorfekélye van, és most tudtam meg, hogy holnap után műtik, de nekem már holnap haza kéne mennem, és arra gondoltam, hogy te vagy Jaebum, akiknek a legnagyobb presztízsetek van, megtudnátok kérni, hogy még két napot hadd maradjak. – Egy kicsit megijedtem a szavai hallatán, de most nem volt idő ijedelemre, így azonnal a tudtára adtam, hogy mivel a stúdióban voltunk, és elvileg a főnök is ott volt, ezért máris megkerestem miatta.
- JYP – léptem be az irodájába kopogás után.
- Mondd! – nézett rám érdeklődően, én pedig azonnal belevágva, elmeséltem neki Mark helyzetét, majd érezve, hogy ott a helyem mellette, kikönyörögtem, hogy én is odamehessek, még ha csak két napról is volt szó. 
   Őszintén, a fenét érdekelte Amerika. Nem volt épp az általam legkedveltebb helyek egyike, viszont a szívemhez legközelebb álló személy épp ott volt, kétségek között, így hirtelen a legcsábítóbb földrésszé vált számomra.
- Már amúgy is beszélni akartam veled, hogy pár szabadnapot kivehetnél. Mondjuk nem kis pénz oda a repülőjegy, de van kedvezményem a légitársaságnál, mindjárt intézkedem.
- Rendben, köszönöm. – Még végig sem mondtam a mondatomat, ő már telefonált is, és másnap reggelre intézett egy járatot, amit ráadásul meg tudtam fizetni.
- Tizenegyre már ott is leszel – zárta le ezzel a témát.
- Lekötelez, és Markot is – hajoltam meg, majd visszatérve a stúdiószobába, ahol a telefonomat hagytam, szerelmem számát tárcsáztam.
- Na, mit mondott? – kérdezte izgulva, amint felvette.
- Nyugodtan maradhatsz két nappal tovább. Egyébként holnap tizenegyre kimennél a reptérre, ahol te is leszálltál? – Én sem teketóriáztam.
- De hát miért?
- Mert odamegyek. Úgyis van még egy csomó szabadságom, és úgy érzem, Mark, hogy melletted a helyem egy ilyen nehéz időszakban. De persze csak, ha nincs ehhez ellenvetésed. Nem kell egyébként nálatok lennem, megszállok valami motelban, vagy tudom is én. Megy már annyira az angol, hogy ne adjanak el. – Muszáj volt kitérnem rá, hogy egyáltalán nem volt felelősségük az, hogy náluk szálljak meg. Nem azért döntöttem az út mellett, hogy plusz teher legyek számukra, hanem pont azért, hogy Marknak kicsit könnyebb legyen. Mármint, reménykedtem abban, hogy a támogatásom és a jelenlétem pozitívum lesz számára, hisz azt mondta, mielőtt elment, hogy miattam szeretett a leginkább itt lenni.
- Jinyoung… El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, amiért elintézted, hogy maradjak, arról nem is beszélve, hogy te is idejössz. És még szép, hogy nálunk szállsz meg. Ne is viccelj azzal, hogy motelba mész! – Egyszerre volt hálás és meghatódott a hangja, ami azt bizonyította, hogy nem volt rossz ötlet az odamenetelem.
- Ez kedves, Mark, akkor holnap tizenegyre kérlek, legyél ott a reptéren! – kértem, mert biztosan eltévedtem volna, ha egyedül kell eltalálnom hozzájuk.
- Ott leszek.

- De nekem kéz a kézben gyertek haza! – adta ki az utasítást Jackson, az egyedüli személy, aki ragaszkodott ahhoz, hogy kikísérjen a reptérre. – Másként be sem engedlek titeket a házba. Vagy együtt, vagy sehogy.
- Ez igazán jól esik. Lemondanál a barátságunkról, csak azért, mert Markkal nem vagyok együtt? – kérdeztem tetettet durcázással.
- A boldogságod miatt még akár a barátságunkról is lemondanék, bárhogy beleszakadna a szívem – felelte komolyan.
- Ne csináld ezt, Jackson! Nem ér itt meghatódni, pont az indulásom előtt – öleltem magamhoz. – Még a végén tényleg téged választalak Markkal szemben. Ahhoz mit szólnál?
- Ő jobban illik melléd, úgyhogy menj, repülj hozzá! – kacsintott. Még véletlen sem azzal érvelt, hogy ő heteró volt, hanem azt hozta fel, hogy Mark illett igazán hozzám. Jackson a világ egyik legkülönlegesebb embere volt, akit volt szerencsém megismerni. Ezzel nap mint nap szembesültem.
- Esküszöm, hiányozni fogsz, bárhogy kicsit több, mint két nap múlva már itthon is leszek – vallottam be.
- Ez a minimum, Jinyoung. Ez a minimum.

Nem sokszor ültem repülőn, de igazán nem hatott meg a dolog. Félni egy hangyányit sem féltem, és mivel könyvmoly voltam, így szinte észre sem vettem a hosszú távot, mivel egy igen remek krimibe belemerülve, csak úgy elrepült az idő. Egyszer pedig arra eszméltem, hogy nemsokára landol a gép.
- Isten hozott, Amerika! – suttogtam, kinézve az ablakból, mivel pont mellette foglaltam helyett.
Elég nyugodt természetem volt, így egyáltalán nem estem pánikba, amiért szétnézve a repülőtéren, sehol sem láttam Markot. Főleg, hogy még tíz perc volt a megbeszélt időpontig, így azt sem lehetett mondani, hogy késett. Épp ezért, előkapva a könyvemet, ott folytattam az olvasást, ahol percekkel ezelőtt abbahagytam.
- Jinyoung, hát itt vagy! Már mindent tűvé tettünk érted – hallottam egy ismerős hangot, majd felnézve a könyvemből, Markot pillantottam meg, aki aggódva hajolt le hozzám, hogy szorosabban öleljen magához, mint előtte bármikor.


- Ó, bocsánat! Azt hittem, hogy még nem vagytok itt, azért sem hívtalak – mondtam, miután elengedett.
- De én hívtalak, csak gondolom, lenémítva, repülőüzemmódban hagytad a telefonodat.
- Az megeshet – láttam be. – Sajnálom, hogy kerestetek – éreztem kellemetlenül magam.
- Semmi baj. Most viszont hadd mutassam be a családomat! – kérte, én pedig illően felálltam.
- Jinyoung, ők a szüleim, ő pedig az öcsém, Joey! – mutatott a mosolygós, életvidám emberekre körülötte. Először Mark apja felé nyújtottam a kezem, de ő ahelyett, hogy megfogta volna, inkább magához ölelt  ahogy az előbb a fia , majd ugyanígy tett Mark anyukája és az öccse is.
- Annyira örülünk, hogy itt vagy! Sokat jelent Marknak, ahogy nekünk is, hogy végre megismerhetünk – mondta az anyukája. El sem tudod képzelni, mennyire hálásak vagyunk, amiért segítettél a fiúnknak. Nélküled lehet, két nap után haza is jött volna, de miattad igazán boldog ott, úgyhogy tényleg hálásak vagyunk.
- Én is hálás vagyok, hogy egy ilyen remek fiút neveltek fel. Öröm vele együtt élni – mondtam őszintén, miközben mélyen Mark szemébe néztem, aki elpirult. Talán túlságosan hagytam, hogy a gyengéd érzelmeim kivetüljenek az arcomra, de ez most nem tudott érdekelni. Szerettem őt, és valamilyen szinten ő is engem, és nem mellesleg, a családja is kedvelt, akik eddig csak hírből hallottak rólam. Hát mi volt ez, ha nem jó előjel?

Szabályosan a fél életemet elregéltem, mire megérkeztünk hozzájuk. Mark családtagjai a születésemtől kezdve szinte minden egyes apró részletre kíváncsiak voltak. De főként a JJ Projectes időszakom keltette fel az érdeklődésüket, hogy milyen volt idolnak lenni. Én pedig őszintén elmondtam ennek a jó és az árnyoldalát is, ők pedig a legnagyobb lelkesedéssel hallgatták. Ezek után pedig kitértem rá, hogy mennyivel komfortosabban éreztem magam a háttér munkálatok során. Ez volt az én helyem, és örültem, hogy már Mark is a társam volt e téren. Ekkor pedig, talán csak képzelődtem, de mintha a szülők és Joey is elmosolyodtak volna, úgy, mintha tudnának valamit, amit én nem. Talán… Viszont tényleg csak talán, volt szó rólam, és arról, hogy Mark esetleg mennyire megszeretett, akár jobban is, mint egy barátot. De ezt a gondolatot egy fejrázással ki is űztem a fejemből, hisz nem ezért voltam ott, hanem, hogy Joey műtétje során támogassam Markot.
- Mikor kell befeküdnöd? – kérdeztem az ifjabb Tuan fiú felé fordulva.
- Reggel fekszem be, és déltől lesz a műtét – felelte, és láthatólag nem volt olyan ideges, mint arra számítottam, a testvére viszont annál inkább. Mark lába csak úgy járt, miközben a kezeit ökölbe szorította. Még szerencse, hogy megérkeztünk, mert így legalább tudott egy kicsit sétálni.
- Gyönyörű ez a ház! – néztem körbe, amint beléptünk, és azt már nem tettem hozzá, hogy óriási. Ehhez képest csak egy kis lyuk volt, ahol mi éltünk Koreában. Talán ezért sem ment olyan könnyen Marknak a beilleszkedés, mert fura volt egy jóvalta kisebb környezethez szoknia, ahol ráadásul többen is laktunk, mint ők itt.
- Köszönjük szépen, Jinyoung! – mondta az anyukája. – Menjetek csak lepakolni Mark szobájába. Van egy pótágyunk, este bevisszük, úgyhogy ne ijedj meg, amiért még csak a fiúnk ágya van ott!
- Nem fogok, és egyébként a földön is elalszok. Ez nálam nem nagy érvágás.
- Még hogy a földön! – húzta fel a szemöldökét Mr Tuan. – Ilyet Amerikában nem játszunk, fiam! Kapsz ágyat, nyugodj meg!
- Rendben. – Nem akartam tovább akadékoskodni, inkább követtem Markot az emeletre.
- Ez a szobám! – nyitotta ki az egyik ajtót. 
   Igazán takaros kis szoba volt, de nem volt időm bőszen szétnézni, megfigyelve minden apró részletet, mivel azonnal kiszúrtam egy posztert rólam és Jaebumról, még a JJ Projectes korszakunkból, ami elvonta minden másról a figyelmemet.
- Ó! – esett le Marknak, mit is nézek. – Erről teljesen elfelejtkeztem. Mármint… - Az, hogy rákvörös lett az arca, az nem volt kifejezés, de úgy sejtettem, hogy az enyém is. – Már úgy megszoktam ezt a posztert, hogy elfelejtettem, hogy kényelmetlenül érzed majd magad, ha meglátod.
- Nem érzem magam kényelmetlenül, csak meglepett – mondtam. – Mármint, azt tudtam, hogy szeretted a duónkat Jaebummal, de erre azért nem számítottam – nyeltem egy nagyot.
- Most valamilyen kattant rajongónak nézel, akivel nem is mersz többet egy szobában aludni? – kérdezte félve.
- Dehogyis! A régi szobám falán nekem is voltak poszterek. Igazából megtiszteltetésnek érzem, hogy egy ilyen remek fiú falán viríthatok. – Közben közelebb léptem hozzá, hogy megszorítsam a kezét, ezzel is jelezve, hogy nincs aggodalomra oka.
- Annyira örülök, hogy itt vagy.
- Én is, Mark. Én is.


Olyan gyorsan elrepült ez a nap, hogy hirtelen csak azt vettem észre, hogy az előszobájuk kanapéján bóbiskoltam.
- Jinyoung, szerintem jobb lesz, ha lefekszel. Apuval bevittük a pótágyat – keltett fel Mark.
- Ó, rendben – mondtam kábán, majd az órára nézve megláttam, hogy még csak nyolc óra volt. De korán keltem, és az út is  bárhogy nem vettem észre  kifárasztott, plusz ott volt az időeltolódás is, így rám fért egy korai lefekvés.
- Rendben.
Miután gyorsan letusoltam, szinte beledőltem az ágyba, és perceken belül mély álomba zuhantam. Azonban pont ezért, már hajnali négykor kipihenten keltem fel, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Ha otthon lettünk volna, nyugodtan kimegyek az előszobába olvasni, de itt még véletlen sem szerettem volna zajt csapni, főleg, hogy fontos nap elé nézett a család. Így inkább mozdulatlanul feküdtem, majd előbújt belőlem a kisördög, ahogy Mark utolsó Koreában töltött estéje során: most is kezembe véve a telefonomat, világítottam a teljes sötétségben fürdő szobában.
Mark ágya mellé ülve, ismét az arcában kezdtem el gyönyörködni, ahogy pár napja. Még mindig nem tudtam betelni a szépségével és ártatlanságával. Napról-napra egyre inkább egy törékeny angyalnak tartottam, akinek ekkor az átlagosnál is nagyobb szüksége volt rám.
- Jin… - kezdte volna, amikor felijedt, de én nem hagytam, hogy befejezze a mondatát. Hirtelen elfogott egy mélyről jövő vágy, és ajkamat az övére tapasztottam. Ugyan óvatosan, de elkezdtem csókolni azt, ami mámorító érzés lett volna, ha Mark nem marad mozdulatlan. Amikor elváltam tőle, és belenéztem a ledöbbent, és már szinte ijedt tekintetébe, tudtam, hogy nagy hibát követtem el. Elárultam Markot, a legnagyobb szükségben: amikor a baráti támogatásom kellett volna neki, én nem tudtam megálljt parancsolni az érte dobogó szívemnek, és kihasználtam a kábult állapotát. Rossz ember voltam, aki nem érdemelte meg, hogy viszont szeressék. És Mark nem szeretett szerelemmel, ez most bebizonyosodott számomra, és az is, hogy mindent elrontottam. Mindent.
   - Szörnyen sajnálom – mondtam, mielőtt bármit is reagálhatott volna, majd kizárva a telefonomon az elemlámpa üzemmódot, visszamentem a pótágyhoz, amire igen nagy csattanással estem rá, mivel ügyesen felbuktam valamiben, ami valószínűleg az elhagyott méltóságom volt. Egy utolsó szemétnek éreztem magam, amikor könnytől áztatott szemeim felett ismét átvette az uralmat álmaim mély tengere.
     
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)