Rózsakert
A történetet a következő dal
ihlette:
Jackson:
- Szeret. Nem szeret. Szeret. Nem szeret – ismételtem
ezt a két mondatot, miközben a földre hajítottam a rózsaszirmokat, de ahogy
minden egyes alkalommal, úgy most sem voltam képes kivárni a végét, így félúton
abbahagytam a mormolást. Egyszerűen képtelen lettem volna elviselni, ha a
kedvenc virágom is azt üzeni, hogy ez egy reménytelen szerelem volt. Pedig
legbelül tudtam jól, hogy az.
Itt volt ez a gyönyörű rózsakert, a legfontosabb
örökségem a halott nagymamámtól. Az ő emlékei és jó tanácsai tükröződtek vissza
minden egyes virágsziromból, hiszen folyton a kertjébe hozott ki sétálgatni. A
testvérem soha nem rajongott a virágokért, se a hosszú sétákért, amiket itt
tettünk meg mamával. Ő helyette inkább papával szeretett barkácsolgatni. Most,
hogy magunkra maradtunk, nem meglepően ő a műhelyben töltötte a szabadidejének
döntőtöbbségét, míg én a rózsakertben.
Egy időben újra és újra az a kérdés járt a fejemben:
mi értelme volt egy kertnek teli rózsákkal, ha nem volt kinek adnom belőle,
mert nem volt, aki szerelemmel szeretett volna. Pedig én piszkosul szerettem valakit,
amivel az illető is tisztában volt, de hidegen hagyta a dolog. Egyszer azonban
megmakacsoltam magam, és azóta azért is elhalmoztam őt a rózsáimmal: mindig az
fogadta a konyhaasztalon, és olykor az ágyát is teleszórtam az általam letépkedett
szirmokkal, hogy némi romantikát csempésszek a mindennapjaiba. De ő nem volt
minderre vevő, sőt kifejezetten utálta, hogy így próbálkoztam nála. Pedig
mindig vörös rózsát vittem neki, ami a szerelem, a szenvedély és a romantika
jelképe volt, és igencsak intenzíven tudott hatni az érzékekre. De ő mindezt
igyekezett teljesen kizárni. A verseimet sokszor anélkül dobta tűzre, hogy
elolvasott volna akárcsak egy szót is belőlük. Holott a nagymamám két fontos dolgot
tanított nekem: a rózsáknál és a verseknél nincs mi jobban kifejezhetné egy
szerelmes férfi érzéseit. Túl nyálassá nevelt, de valahogy nem bántam, mert egy
kis darabkáját a lelkemben örökre megőriztem, és elhatároztam, amíg élek, ez a
rózsakert virágozni fog, és egyre terebélyesebb lesz.
A rózsaszín
rózsabokrot átnézve, itt is kiszúrtam egy hervadó virágot, amit szintén letörtem,
hogy a szirmait tépkedve tovább gondolkodjak. A rózsaszín rózsa a hamvasságot,
a finom romantikát és a lassan kibontakozó szerelmet jelképezte, épp ezért
vittem neki belőle egy csokorral az első randinkra, amit örömmel fogadott el,
hisz nem tudta, hogy milyen szándékkal adtam.
A narancssárga rózsák közül nem volt egy kóka sem,
mintha érezte volna a bokor, hogy ez számomra a legkedvesebb, mivel mamával ez
volt a közös virágunk. Ez a rózsafajta az energiát és életörömet képviselte. Akinek
ilyet adott valaki, azzal azt fejezte ki, hogy az illető új dolgok
kipróbálására, változásokra készteti. Mamám azt mondta, én ilyen voltam az
életében. Csak azt nem vette soha észre, hogy míg én tüzet szítottam a
lelkében, addig ő engem egy melankolikus, versfüggő, rózsamániássá tett, ami tudtommal
nem volt a legnépszerűbb, még a hozzám hasonló meleg férfiak körében sem. Nem,
mintha olyan erőteljesen kerestem volna párt magam mellé, hisz tudtam, hogy
Jinyoung kell nekem, csakhogy ő nem viszonozta az érzéseimet.
Akarata ellenére a gyilkosommá vált: minden nap újabb
és újabb darabot tört le a szívemből. Úgy hámozta le a rétegeket róla, ahogy én
tettem azt a rózsáimmal. Talán ezért is szerettem annyira a szirmokat tépkedni,
mert azt a gyötrődést reprezentálta, amit nap mint nap átéltem Jinyoung miatt.
A reménytelenség tengerében ringatóztam: egy elhagyatott csónakban ültem,
hegyekkel körülvéve, amik elzártak a külvilágtól, és amiken túl nem láttam. De
tudtam, én vettem magam körül velük, nem a szerelmem.
Minden áldott nap láttam őt: ott volt folyton
mellettem, mégis egyedül éreztem magam. Újra és újra rátaláltam általa a szerelemre,
de el is veszítettem azt. Ráadásul mindezt mosollyal az arcán tette, mert azt
hitte, ezzel kevésbé bánt meg. Szeretett, de nem úgy, ahogy én őt. A mosolyával
pedig azt próbálta folyton elérni, hogy elhiggyem, az a helyes és jó, amit ő
ajánl számomra. Tudtam, tovább kellene lépnem, el kéne hagynom a kertet, és
felmásznom a lelkemet körülvevő hegyekre, hogy lássam, mit rejt a túloldal. De valami mindig visszahúzott a rózsáimhoz és velük együtt hozzá
is.
A kertem átnézésének a végére tartogattam a
sárga rózsabokrot, mivel utáltam a jelentését, hisz az agyam egyik elrejtett
zugában tudtam, hogy igazából ez a mi rózsánk Jinyounggal: a barátság és plátói
szerelem szimbóluma. Én nem ezt akartam tőle, hanem a vörösséget, az izzó tüzet
és a szenvedélyt. Csak az iránta érzett szerelmem volt az, ami a verseknél is
jobban fel tudta szítani a lelkemet. Akárhányszor zokogtam és könyörögtem neki,
hogy haldoklom mellette, és ha teljesen elhagy, meg is halok, ő csak
megpuszilta a homlokomat és magához húzott, pedig tudta, ez nekem nem volt elég, és soha nem is lesz az!
Mindig motyogtam a rózsáimnak, és olykor azt kívántam,
bárcsak képesek lettek volna beszélni! Bárcsak elmondhatták volna, szerintük miért
alakult ki bennem ez a furcsa kötődés és vonzalom! Miért nem volt elég az, amit
kaphattam tőle? Miért vágytam egy idő után többre? A vágyam pedig miért alakult
át kényszeres ragaszkodássá? Én tettem ilyen beteggé ezt a dolgot, nem ő. Undorodtam
magamtól, de közben mégsem tudtam végső soron elítélni az érzéseimet, mert
Jinyoung számomra maga volt a két lábon járó tökéletesség.
Ez az egész
értelmetlen volt: egy ördögi keréken ültem, amit egyre gyorsabban hajtottam, és
így egyre inkább féltem attól, hogy leugorjak róla. Pedig minél későbbre
tartogattam az ugrást, annál nagyobb zuhanás várt rám. Az igazság olykor fájt, és jelen esetben össze is kellett
törnöm miatta a szívemet. Eddig Jinyoung tette azt, de most itt volt az idő,
hogy én tegyem meg saját magammal.
A múltban ragadtam, a gyermekkorom
kertjében, amiben olykor együtt játszottunk Jinyounggal, amikor épp nem papával
barkácsolt, és én is el tudtam szakadni mamától. Néha ő is meghallgatott
egy-egy verset, amit mama elszavalt, és olykor én is segítettem ezt-azt
megbütykölni. Nyitni akartunk egymás világára, csak én átléptem egy határt: ő
lett az egész univerzumom. Jinyoung volt az egyedüli élő rokonom, azok után,
hogy a szüleink meghaltak autóbalesetben, majd mamáékat is elvitte a
végelgyengülés. Annyira erősen ragaszkodtam a múltamhoz, hogy egy beteg
szerelembe taszítottam magamat. Tisztában voltam vele, hogy nem szabadna így
éreznem a saját, vérszerinti testvérem iránt, de mégis hagytam, hogy ez a bűnös
szenvedély átvegye az uralmat felettem. Mindig azt hoztam fel a bátyámnak: az a sorsunk, hogy együtt öregedjünk meg. Erre azonnal rávágta, hogy persze,
de nem úgy, ahogy azt én szeretném. Az elmúlt egy évben tönkretettem Jinyoungot: lefogyott, paranoiás lett és kirázta a hideg minden egyes érintésemtől,
főleg azok után, hogy egyszer az éjszaka közepén rámásztam, hogy elhalmozzam a csókjaimmal,
ugyanúgy ahogy azt a rózsáimmal tettem. A testvérem undorodott tőlem, és ezt én
értem el nála. Jinyoung heteró volt, ami még inkább rátett egy lapáttal arra,
hogy az öccse beleszeretett. Néha mamát kezdtem el hibáztatni, hogy ilyen
furcsává nevelt, de tudtam, csakis én voltam a saras mindezért.
- Tessék! – adtam a kezébe egy szál virágot.
- Fehér rózsa – húzta fel a szemöldökét Jinyoung. –
Ilyet sohasem szoktál adni.
- A fehér rózsa többek között az újrakezdés és
lemondás jelképe – magyaráztam neki, miközben nem tudtam gátat szabni a
szemeimet ellepő könnyáradatnak.
- Akkor rávetted végre magad? – kérdezte reménykedve,
és olyan jó volt mosolyogni látni. Ilyen volt az igazi Jinyoung, az, akit nem
tett tönkre az öccse.
- Igen, befekszek a pszichiátriára. Változtatni akarok
magamon. Újra az szeretnék lenni, akit tiszta szívedből szeretni tudtál, és aki
nem tekintett másként rád, mint a világ legjobb bátyjára. - Jinyoung nem tudott
megszólalni, helyette szokásos ölelésébe zárt, de ez most más volt: erősebb és
boldogabb.
Nem kellett többé a rózsakert, se a ház, amiben
éltünk. Mindent újra kellett kezdenünk, a nulláról. Másként tudtam, nem fog
menni.
Really gotta move on
Been stuck in the past for too long
So I gotta let loose,
never mention you again in a new song
A történetet utólag átírtam heteró novellává is. Akit érdekel az a verzió, az IDE kattintva megtalálja.
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
