- Apa, könyörgöm, vigyél el a vadasparkba! – Még
keresztbe is tette a kezét a lányunk, aki három éves létére túlságosan jól
tudta használni a női bájait.
- Kicsim, sajnálom, de nem. – Ezzel le is zártam volna
a témát, de ő ezt persze nem így gondolta.
- Apuci nem ezt mondaná – nézett rám sértődötten.
- Csakhogy Apuci pont holnap viszi orvoshoz az
öcsédet, és nem ér rá vadasparkozni, nekem pedig dolgoznom kell – magyaráztam
neki, de mintha a falnak beszéltem volna.
- Aham… Hát persze, mindig csak az öcsém – egyre
durcásabb lett.
- Ne kezdd megint! Ugyanúgy szeretünk téged is,
csakhogy te már szobatiszta, okos, ügyes nagylány vagy, míg ő alig öt hónapos.
- Ez nem ér. Ha én is bepisilek, akkor elvisztek a
vadasparkba? – csillant fel a szeme.
- Nagyon vicces! – mentem vissza a konyhába, befejezni
az ebédünket.
- Tényleg igaza van az óvodában pár gyereknek – a
hangja hirtelen szomorú tónusra váltott, ami minden egyes hisztizésénél jobban
fájt. Ilyenkor majd beleszakadt a szívem abba, hogy cserben hagyom, mint apuka,
ahogy attól előre féltem, mielőtt gyermeket vállaltunk volna a párommal.
- Miben?
- Abban, hogy teljesen más, amikor az embernek rendes
szülei vannak.
- Hogy érted, hogy rendes szülei? – Már párszor
feljött ez a téma, de mindig csírájában elfojtottunk benne minden kételyt, hogy
ő nem élhet teljes életet, mert két apukája van. Ez most azonban más volt,
látszott, hogy telebeszélték a fejét, és hogy kezdi megfontolni mások szavait.
- Ha lenne egy anyukám, neki ugyanúgy lenne ideje rám
és az öcsémre is. Egy anyuka elvinne vadasparkba, és együtt járnánk vásárolni,
meg fodrászhoz, mint a barátnőim az ő anyukájukkal – lábadt könnybe a szeme, de
most kivételesen ez sem hatott meg.
- Ezt te sem gondoltad komolyan.
- De, komolyan gondoltam! – szinte kiáltotta mindezt,
amivel végképp felhúzott.
- Menj a szobádba, és gondolkozz el a szavaid
jelentésén, ifjú hölgy! – Nemcsak a hangomat, hanem a kezemet is felemeltem,
amivel a szobája felé mutattam, ő pedig pityeregve elrohant.
- Minden rendben? – jött ki Youngjae a gyerekszobából.
- Ó, ne haragudj! Felkeltettem a kicsit? – ijedtem
meg, hisz nagyon rosszul aludt az utóbbi napokban.
- Nem, bár tiszta apja, mindig akkor kezd el sírni,
amikor én elaludnék. Tud időzíteni, mint te – mosolyodott el.
- Hát te sem tagadhatnád le, hogy a lányunk a te véred
– jegyeztem meg komolyan. – Még, ha pont ezért is az egyetlen nő, akibe
beleszerettem.
- Mi történt, Jaebum? – Tudtam, hogy most jön a
szokásos, beszéljük ki magunkból az érzéseinket szövege. – Beszéld ki…
- Jó – vágtam rá, mielőtt befejezhette volna a mondatot.
- Kitalálta, hogy vigyem el holnap vadasparkba, mert már minden barátja volt,
csak még ő nem.
- De holnap muszáj dolgoznod, nekem pedig a kicsit
kell elvinnem az orvoshoz.
- Tudom, ezt próbáltam is elmagyarázni neki, erre
megint a régi szövegével jött.
- Azzal, hogy ha lenne egy anyukája, akkor könnyebb
lenne az élete – sóhajtott egyet, miközben elkezdte rázni a fejét.
- Igen, és az a legrosszabb, minél idősebb, annál
jobban fájnak a szavai, hisz egyre inkább érti, mit is mond – vallottam be
lefelé bámulva. – Én a csillagos eget is lehoznám neki, de ha mindig, akkor
talál ki valamit, amikor az istenért sem jó az időpont, akkor mit csináljak?
Bárhogy próbálok jó apa lenni, úgy érzem, mindig elbukom a teszten.
- De hát nincs semmiféle teszt – lépett közelebb
hozzám, hogy megsimogassa a hátamat. – És nem csak próbálsz jó apa lenni, hanem
az is vagy, a legjobb.
- Az te vagy, én csak kullogok utánad.
- Szívem, emlékszel az esküvői fogadalmadra? – kérdezte,
amin meglepődtem.
- Persze.
- Azt mondtad, nekem adtad a szíved. – Erre csak
bólintottam egyet. – De én, akkor már tudtam, hogy ez csak félig igaz, mert
maradt még egy része, nem is kis része, amit a gyermekeinknek tartogatsz.
Tipikusan az az apuka vagy, aki az égvilágon mindenét feláldozná a
csöppségeiért. Ezért is mentem hozzád, Jaebum, mert még te magad sem tudod
elképzelni, mekkora szíved van, de én mindig is tisztában voltam vele, hogy van
hely három személy számára is. Sőt, ha lesznek unokáink, akkor nekik is. Mert
te nagyon könnyen megszeretsz embereket - lásd a barátainkat -, és minél több
embert zársz a szívedbe, az annál nagyobbá válik, és te is annál jobb ember
leszel. – Én csak tágra nyílt szemekkel bámultam, mert egy ilyen vallomásra nem
tudtam mit mondani. – Annyira hálás vagyok a sorsnak, hogy végig nézhetem a
fejlődésedet. És még hol van a vége, Drágám? Remélem, nagyon messze, mert nem
kevés évet szeretnék melletted leélni, csakhogy tudd. Úgyhogy, ha lehet, ne
fojtsátok meg egymást a lányunkkal – kérte legszebb mosolyát elővéve, mire
száját gyors, szenvedélyes játékba hívtam.
- Choi, ti hárman vagytok a legjobb dolog, ami történt
velem. – Bár sokkal többet érdemelt volna a gyönyörű szavai után, de tőlem most
csak ennyi tellett.
- Reméltem is – nevetett, majd a kislányunk jelent
meg, aki láthatólag szégyellte magát.
- Szeretnél valamit tőlünk? – kérdeztem.
- Sajnálom, Apa, hogy csúnya dolgokat mondtam. Nem adnálak
titeket a világ legjobb anyukájáért sem. Biztos, hogy másabb a családunk, de
nem rosszabb. Nagyon szeretlek titeket és a kisöcsémet is. Bocsánat, hogy
mindig féltékeny vagyok. – Olyan megbánás tükröződött gyönyörű barna
tekintetében, ami fájt, de közben borzasztóan jól is esett. Tényleg jó szülői
taktika volt elküldeni, hogy maga jöjjön rá minderre.
- Büszke vagyok rád, Kicsim, hogy így gondolod –
mondtam, miközben felkaptam a karjaimba, majd felültettem a konyhapultra.
- Szeretlek titeket, Apa és Apuci! – Majd egy
csoportos ölelésbe vont minket.
- Ó, rohanok! – mondta Youngjae, amikor a pici elkezdett
sírni.
- Na és, akkor jövőhéten sem tudtok elvinni a
vadasparkba? – mosolygott rám ismét életvidáman a lányunk. - Jaj, te! – ráztam a fejem, majd olyan intenzíven
kezdtem el csikizni, hogy jóízű kacaja megtöltötte az egész házat.
(Minden
kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
- Jinyoung, ha fenn vagy, gyere, mert kész a reggeli!
– ordított Jaebum, mivel a szobámban bezárkózva ültem a félhomályban, néma
csendben, mióta hajnalok-hajnalán kikísértem Markot a reptérre.
Szörnyen üres volt nélküle a szoba. Még egy hónapja el
se tudtam volna képzelni, mennyire magányosnak fogom itt érezni magam, mivel
nem volt mellettem egy szobatárs. De ehhez az is kellett, hogy Mark több legyen
ennél. Több, mint bárki a házban, és úgy ámblokk az életemben. Féltem a
gondolataimtól és a szívemtől, így miután megpaskoltam kicsit az arcomat, hogy
életet leheljek bele, kiléptem a szobám ajtaján.
- Milyen csini vagy! – jegyezte meg Jackson, mivel az
egyik kedvenc ruhaösszeállításomban voltam, hogy Mark a lehető legjobb
formámban lásson utoljára.
- Valakinek annak is kell lennie – néztem rá kissé
megvetően, mivel a rövidnadrág, fekete atléta, térdig érő zokni és kócos haj
megjelenése, minden volt, csak éppen jó látvány nem.
- Pontosan tíz perce keltem fel. Annyira én sem
lehetek topmodell, hogy egyből gyönyörűen keljek. Élvezd ki azt a röpke fél
órát, amíg jobban nézel ki nálam! – kacsintott, amivel azonnal oldotta a
feszültségemet.
- Úgy szeretlek titeket! – jött a vallomásom, mert
most az átlagosnál is jobban szükségem volt erre a két emberre.
- Mi is téged, de jól sejtem, hogy van valami, amit el
akarsz nekünk mondani? – ült le Jaebum, miután az asztalra rakta a pirítóst és
a lekvárt hozzá.
- Te mindig mindent jól sejtesz, ahogy te is, Jackson.
Annyira igazatok volt velem és Markkal kapcsolatosan – mondtam
köntörfalazás nélküle, miközben én is helyet foglaltam az asztalnál. – A
többiek?
- BamBam és Yugyeom még alszik, Youngjae pedig már
elment a stúdióba, úgyhogy csak a két legjobb barátod van itt, így ki vele!
Bár úgy hiszem, mindketten tudjuk Jacksonnal, hogy mit is szeretnél mondani
nekünk – mosolygott rám Jaebum.
- Még szép, hisz már akkor megmondtam, hogy vonzódnak
egymáshoz, amikor először találkoztak. Beszéltük is tegnap Jaebummal, hogy ha
most nem látod be, mit is érzel, hogy hazamegy, akkor tényleg menthetetlenül
makacs vagy. De talán mégis van remény. Viszont tőled akarom hallani – nézett
rám izgatottan, én pedig alig vártam, hogy még boldogabbá tegyem őket.
- Jackson, Jaebum, szerelmes vagyok Markba. Nem is
akármennyire! Piszkosul beleestem ebbe a fiúba, és szabályosan fizikai
fájdalmat okozott ma elengednem a repülőtéren. Már most megöl a hiánya.
Teljesen belebolondultam, és félek, ha hazajön és elutasít, akkor tényleges
bolondulásig fajulhat a dolog – hadartam mindezt egy huzamban, amire mindketten
elkezdtek tapsolni, a tipikus „én megmondtam” arcukkal. De ennyire még sohasem
érdemeltem ki ezt a reakciót tőlük.
- Olyan szép páros lesztek! – nézett rám ámuldozva
Jackson. – Gyönyörűen passzol az arcotok egymáshoz. Aj, illegálisan nyomjátok
majd. De ez így szép és jó. Nem is adnánk Marknál csúnyább és rosszabb embernek
Jaebummal. Azért a te esetedben egy igen magas szintet kell ütnie annak, akit
elfogadunk. Igaz? – bökte meg a mellette ülőt.
- Így van! Örülök, hogy végre boldog vagy. – Tudtam,
hogy így van, de attól még a tekintete felfedte a szívének fájdalmát, miként
futott át az agyán, hogy ő Youngjaeval talán sohasem lesz egy pár.
- A saját szüleim nem mondanának ilyen beszédet,
Jackson, ezért is imádlak – fogtam meg a kezét, amit visszaszorított. – És
neked is itt az idő, Jaebum. Érzem – fordultam a másik barátom felé.
- Na jó, miről maradtam le? – nézett kérdően felváltva
rám és Jaebumra Jackson.
- Mondjuk úgy, Jackie, hogy nem csak Jinyoung vonzódik
a pasikhoz, és amilyen marha vagyok, a legjobb barátomba szerettem bele, amikor
megszületett a JJ Project – vallotta
be maga elé meredve.
- Mi van?! – Jackson olyan szinten megdöbbent, hogy
tátott szájjal próbálta a fejében összerakni a dolgokat. – Szóval itt a
háttérben beszéltük, milyen jó lenne már, ha Jinyoung összejönne végre Markkal,
miközben te azóta szerelmes vagy belé, hogy összeraktak titeket? Menten dobok
egy hátast, ami előtt nem ártana melegíteni, úgyhogy te leszel a hibás, ha
meghúzódik a hátam.
- Nyugi, Jackson, nem vagyok szerelmes Jinyoungba!
Kicsit félreértelmezted a dolgokat – emelte fel maga elé védekezően a kezét
Jaebum.
- Jesszus, ugye, akkor nem belém? Mármint tudom én,
hogy piszok jóképű vagyok, de, haver, én nem vonzódok a pasikhoz, még hozzád
sem, bárhogy helyes vagy – szabadkozott feleslegesen.
- Néha túlzottan nehéz a felfogásod, Jackson… - ráztam
a fejem.
- Ja, akkor nem is én vagyok az illető?
- Nem.
- Ez egyszerre megnyugtató, de közben sértő is az
önbecsülésem számára – tette keresztbe a kezét.
- Nem lehetsz mindenkinek az esete, te lüke – kacagtam
egy jót.
- Dehogynem! Te is titkon belém vagy szerelmes, csak
ezt rávetíted Markra, ha már engem nem kaphatsz meg. Pedig, Jinyoung, téged még
úgyis elvinnélek egy körre, hogy heteró vagyok – kacsintott, amivel egyre
nagyobb nevetést váltott ki belőlem. Úgy imádtam ezt az embert, hogy arra
szavak sem voltak.
- Ez szörnyen jól esik, Jackson. Szerintem ezt ki is
használom, mielőtt Mark vissza nem jön, hisz még nem vagyunk együtt, úgyhogy ez
nem számítana megcsalásnak – mentem bele a játékba.
- Nem bizony, és legalább tapasztalatot is szereznél.
Hidd el, nem bánnád meg! – szemezett velem.
- Esküszöm, hogy felizgult – rázta a fejét Jaebum.
- Fel hát! Nézz már rá, azért neked végképp látnod
kell, milyen szép! Komolyan, annyi csaj bújhatna el mögötted, Jinyoung, hogy
csak na! Tényleg, ha le kéne feküdnöm egy pasival, az csakis te lennél. Úgyhogy
igenis áll az ajánlatom. Esetleg a következő szülinapodon is fel is használhatod
ezt az ígéretemet. Kuponkártyát is írok, meg minden, és akkor váltod be, amikor
csak akarod – olyan komolyan beszélt, hogy még egy kicsit elhittem, sőt,szerintem ő maga is elhitte, hogy nem viccelt.
- Rendben, Jackson, várom a kuponkártyát. Mindenképp
felhasználom, addig éljek! – tettem pontot a dolog végére. – Egyébként téged
még nem is ismert Jaebum, amikor megalakult a JJ Project, így te, hogy lehetnél az, akibe belezúgott?
- Részletkérdés. Ó! – kapott a fejéhez. – Youngjae…
Hát persze. Ki mást is szeretnél? Hisz olyan szikra van a levegőben köztetek.
Meg másra nem is nézel úgy – esett le neki is.
- Igen. Remélem, nem fáj nagyon, Jackie, hogy nem te
vagy nálam a befutó – veregette meg a vállát Jaebum.
- Túlélem! Viszont így mi lesz velem? Tudom, hogy
nektek már nincs szerződésetek arról, hogy nem lehet párotok, de attól még
reménykedtem benne, hogy együtt szenvedünk majd szerelemhiányban. Erre
mindketten bepasiztok, ráadásul házon belül… Nem fogok kibírni ennyi szexuális
feszültséget. – Ki is rázta a hideg.
- Jó reggelt! - lépett ki BamBam és Yugyeom a közös
szobájukból.
- Mondjátok, hogy nem vagytok szerelmesek egymásba! –
támadta le őket Jackson a kérdésével.
- Én nem tudok róla – ráncolta a homlokát álmosan
BamBam. – És te, Yugyeom?
- Hm… - A szemét alig bírta kinyitni, nemhogy még
válaszoljon is.
- Akkor megnyugodtam – dőlt hátra Jackson.
- De miért kérdezel ilyeneket? – lett azonnal izgatott
BamBam, miközben odajött hozzánk. – Csak nem? Na, várjatok, két tippem is van: Jinyoung végre rájött, hogy szereti Markot, vagy Jaebum most már rászánta
magát, hogy bevallja az érzéseit Youngjaenek.
- Azta, te aztán képben vagy! – bólogattam elismerően.
- Micsoda?! Ki szerelmes kibe? – nyitotta ki végre
rendesen a szemét Yugyeom. – Én ezekről eddig miért nem tudtam?
- Mert nem figyelsz a részletekre, pedig annyira
egyértelmű volt mindkettő. Mármint nekem igen – mosolygott büszkén BamBam. –
Na, de melyikről van éppen szó?
- Mondjuk úgy, mindkettőről – felelte Jaebum.
- Á, én már tudom is, hogyan tálald Youngjanek a
dolgot! Viszont nem mondom el – fordultam felé.
- Azzal úgy sokra megyek – húzta fel a szemöldökét.
- Hidd el, tényleg sokra fogsz! – hagytam annyiban a
dolgot, és inkább a közben kihűlt pirítósok felé vetettem egy pillantást, majd
amint kettesben tudtam maradni Jacksonnal, beavattam a kis tervembe.
- Zseniális lett! – tapsoltam Jaebumnak, miután
felénekelte azt a szerelmes dalt, amit a fiúknak írt. Ez nem volt szokása, de
most mégis úgy érezte, hogy kell lennie egy saját verziójának is, én pedig
közben elküldtem a figyelmeztető üzenetemet Jacksonnak.
- Köszönöm szépen.
- Látszik, hogy tiszta szívedből írtad.
- Ne viccelj! Több évnyi elfojtott szerelmet adtam ki
magamból benne. Most, hogy itt van velem egy szobában, néha úgy érzem,
megfulladok, hogy meg akarom csókolni, vagy legalább is mellé feküdni, és
magamhoz ölelni, olyan szorosan, ahogy csak tudom. Éjszaka, mikor felkelek, az
egyenletes légzése az, ami mindig eszembe juttatja, hogy tényleg ott van velem,
nem csak képzelődöm – fakadt ki mindez belőle.
- Miért képzelődnél? – kérdeztem, miközben próbáltam
az arcára koncentrálni, hogy ne lássa meg rajtam, hogy az üveg túl oldalán mi
történik közben.
- Mert olyan szürreális olykor az egész, hogy előttem
a tökéletes férfi, de mégsem lehetek úgy vele. Túl szép és közben túl kínzó a
kapcsolatunk, és nem egyszer van az a rémálmom, hogy mindent bevallok neki, mire
ő eldob magától. Pedig tudom, hogy nem tenné ezt. Ezért, amikor felkelek, és
hallom, hogy ott szuszog pár méterre tőlem, igyekszem a gyorsan dobogó szívemet
azzal nyugtatni, hogy sohasem veszíthetem el. De talán tényleg nem kéne megtudnia,
hogy szerelmes vagyok belé, mert akkor kellemetlen helyzetbe hoznám. A
szentségit! Bár ne lennék meleg! De közben mégsem akarom az iránta érzett
szerelmemet elveszíteni. Ez a kínzó vágy bárhogy megöl, egyben éltet is.
Sokszor csak Youngjae éltet. Ha végtelen ilyen szerelmes dalt írnék, sem tudnám
sohase kifejezni, még csak a töredékét sem annak, mit érzek iránta – hajtotta
le a fejét.
- Azért ezt a dalt meghallgathatnám, ha már rólam
írtad? – kérdezte Youngjae a mikrofonba, mire Jaebum megfordult, és ledöbbenve
realizálta, hogy az üveg túloldalán mindvégig ott állt a szerelme, akit
Jacksonnal csaltam oda. Majd arról is megbizonyosodott, hogy ki volt
hangosítva, így a másik szobában mindent hallottak Jackieék.
- Youngjae… - kezdett bele, de a másik leállította.
- Csak indítsd el a számot! – Nem tudtam eldönteni,
hogy ideges, mérges, vagy épp meghatódott volt, de talán egyszerre mindhárom.
Jaebum nem is akadékoskodott, azonnal bekapcsolta a
dalt, úgy, hogy mi és ők is hallhassuk. Miközben Youngjae arca egyre inkább
lekonyult, és még könnyek is szöktek a szemébe, nem tudtam, hogy most örömében
vagy bánatában érzékenyült el. Láthatólag Jaebum is ideges volt; mi az hogy,
úgy remegett, mint egy kocsonya. Már szinte számoltam visszafele a
másodperceket a dal végéből, hogy végre megtudjuk, miként reagál rá Youngjae.
De mielőtt bármit is szólt volna, közelebb lépett az üveghez, majd a kezét
nekinyomva, várta, hogy Jaebum is hasonlóan tegyen. Nem is kellett több a
barátomnak, bár remegve, de igencsak gyorsan érintette meg az üveget, pont ott,
ahol a túloldalt a szerelme keze érte azt.
- Szeretlek, te lüke! Régebb óta, ahogy azt el tudnád
képzelni – mondta Youngjae, bár most nem volt mikrofon a közelében, de olyan
erősen artikulált, hogy le tudtuk olvasni a szájáról. – Gyere ide! – intett a
szabad kezével, és Jaebum, mintha rakétából lőtték volna ki, már rohant is át,
én pedig – ugyan lassabban –, de követtem őt.
- Mi tartott ilyen sokáig? És meddig húztad volna az
időt, ha Jinyoung és Jackson nem csalnak ide? – kérdezte a szerelme, miután
megragadta Jaebum kezét.
- Fogalmam sincs. Én nem is sejtettem, Youngjae. Hisz
sohasem vetettél szemet egy pasira sem. Ráadásul több énekesnőnek is hordod a
tárcádban a képét, akikért rajongsz. Arról ne is beszéljünk, mennyire elámulsz
egy-egy csinosabb csajtól, aki elmegy melletted. Meg sem fordult a fejemben,
hogy lenne esélyem – hadarta izgalmában, és látszott, hogy még most sem hiszi
el, hogy tényleg van.
- Tény és való, hogy nem vetem meg a nőket, de,
Jaebum, néztem én valaha nőre úgy, mint rád? A másik pedig, az meg sem fordult
a fejedben, hogy azért nem vetek szemet pasikra, mert senki sem tudja
felkelteni az érdeklődésemet, amikor te ott vagy az életemben? – simította meg
óvatosan Jaebum arcát, aki így még inkább szótlanná vált. – Te Lüke! Hisz
kicseszett ship nevet is adtam magunknak! Azt hittem, a 2Jae-ból rájössz, milyen érzéseket is táplálok irántad.
- Én egy hatalmas nagy marha vagyok; sohasem gondoltam
ezekbe így bele. Egyszerűen nem mertem reménykedni abban, hogy tudnál úgy is
rám nézni, mint a párodra, nem csak a legjobb barátodra – vallotta be. – Meg
sem fordult a fejemben, hogy rád erőltessem magam. Még olyan verzióra is
gondoltam, hogy annyira félnél elveszíteni – mivel én vagyok az egyedüli közeli
barátod –, hogy azt hazudnád, te is szeretsz, és belekényszerítenéd magad egy
kapcsolatba velem.
- Látszik, hogy jól ismersz, mert tényleg képes lettem
volna ilyesmire, hogy ne hagyj el, de közben mégsem látsz teljesen belém, mert,
akkor már rég tudtad volna, hogy a szívem csak érted dobog. Ha kell, minden
énekesnőnek kidobom a képét a pénztárcámból. A női idoljaim sokszor csak a
kapaszkodóim voltak, hogy ne adjam fel a hitem, hogy jöhet még valaki, akit
legalább fele annyira képes leszek szeretni, mint téged, Jaebum. De úgy veszem
észre, hogy mégsem kell egy félmegoldással beérnem. A dalt pedig mindenképp
énekeld fel velem a szólóalbumomra! – nézett rá szerelem ittasan, amitől még az
én szívem is olvadásnak kezdett, és odaosontam Jacksonhoz, akivel elismerően
egymásra néztünk, majd hátulról átkarolva a másikat, jobban vártuk a
csókjelenetet, mint bármelyik filmben.
- Nem kell bizony, ahogy nekem sem. Végre nem fog
tovább emészteni ez a kínzó vágy az irányodba. A duett pedig túl jól hangzik
- Akkor végre megcsókolnál már? – várta a reakcióját Youngjae,
a rá jellemző ragyogó mosollyal.
- Meg bizony! – Majd jobb kezével megfogva az arcát, húzta kicsit közelebb magához Jaebum, és végre megtörtént az, amire
mindketten vágytak: ajkaik oly sok vágyakozással teli év után, csatára hívták
egymást; nem is akármilyen csatára. Mi bárhogy nagyon vártuk Jacksonnal, úgy
eldurvult a helyzet hirtelen, hogy megilletődve magukra hagytuk a fiatalokat.
- Egy zseni vagy, Jinyoung! Remek volt ez az idecsalós
ötlet. Ezért egy életen át hálásak lesznek neked, de érthető. És köszönöm,
hogy engem kértél meg, hogy segítsek. Remek volt egy ilyen szép dolog részének
lenni – ölelt át.
- Most már csak a saját szerelmi életemet kéne
megoldanom – sóhajtottam egy mélyet.
- Szólj, ha abban is kell segédkeznem! Szívesen
teszem. Ja, és a kuponos ajánlatomról se feledkezz meg! – kacsintott. - Jackson… Jackson… Hogy te sohasem változol! De ne
is, mert így szeretlek. – Majd egymást átkarolva indultunk megkeresni Yugyeomot
és BamBamet.
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
Az elmúlt négy nap maga volt az édes pokol számomra.
Minden egyes percben bevillant előttem, miként szállították BamBamet az
intenzívre, majd az, hogyan zokogott Yugyeom, és borult ki Jackson és Jinyoung.
Pedig arról, hogy meghalt BamBam, csak másnap értesültem a kórházban. Nem
mertem azóta sem felhívni Yugyeomot, mert tudtam, hogy valószínűleg az utolsó
emberek között lennék, akivel éppen tárgyalni szeretne. Én sem szívesen
beszéltem volna vele, ha a másik forgatókönyv valósul meg, és most félárvaként
kellett volna tovább tengetnem a keserű napjaimat. De közben mégis boldog voltam,
mert egyre bizakodóbbak voltak az orvosok édesanyám állapotával kapcsolatosan.
Bár nem mertem igazán reménykedni, mert annak szörnyű csalódás lett volna a
vége, de attól még felcsillant a remény lángja a lelkemben, amit reméltem, a
zord valóság nem fog kioltani. Azonban arra is rájöttem, BamBam tragédiája
által, hogy inkább nézem még éveken át a kómás édesanyámat, minthogy végső
búcsút vegyek tőle. Arra én nem voltam kész. Persze, sohasem lettem volna. Újra
és újra Descart viaszhasonlatához tértem vissza. Amíg meg volt az esélye, hogy
felébredjen, és miként a viasz újra kemény lesz, ő is élni fog, még ha nem is
ugyanúgy, mint előtte, addig nem adtam fel.
Hit… másom nem maradt, csak az édesapám, aki az elmúlt
napokban folyton velem volt és anyával, mert nem akart máshol lenni, ha tényleg
felébredne.
- Talán ma már lesz valami hír a barátodról –
szakított ki a hangja mély merengésemből reggeli közben.
- Talán…
- Nem baj, ha elmegyünk virágoshoz, mielőtt bemegyünk
édesanyádhoz? – váltott témát.
- Dehogyis! – feleltem, hisz sejtettem én, mire megy
ki a játék. Azt akarta, hogy ha anya felkell, a kedvenc virágai fogadják majd a
kórházi szobában, ami oly üres volt, mióta egyedül maradt ott, azonban hárman
sokkal élettel telibbé tettük, mint amikor csak én voltam ott vele. Éreztem a
levegőben, hogy tényleg fel fog kelni, méghozzá igen hamar. Erre pedig előtte
sohasem volt példa.
Már legalább fél órája voltunk benn anyánál, amikor
valaki bekopogott a szobába. Azt hittem, hogy egy félénk nővérke, így ajtót
nyitottam. Legnagyobb meglepetésemre azonban Jinyoung állt ott.
- Szia, nem zavarlak? – kérdezte félve.
- Nem, mondd csak! – feleltem, miközben a kórterem
előtti székekre mutattam, ahova le is ültünk. – Tudom, hogy ez szörnyű kérdés,
de hogy vagy? És persze, hogy van Jackson és Yugyeom is? Azóta nem hallottam
felőletek… - néztem lefele félénken.
- Sajnálom, hogy nem jelentkeztünk.
- Nehogy elnézést kérj! Nem azért mondtam, csak
aggódtam.
- Tudom, ezért is jöttem most el. Nem vagyunk jól, de
ezt sejthetted. – Karikás szeme alja és a beesett arca is azt mutatta, hogy
teljesen megtört, mintha csak az árnyéka lett volna annak a fiúnak, akit nemrég
megismertem.
- Részvétem, Jinyoung. Szívből sajnálom, ami történt.
– Mást nem tudtam mondani.
- Köszönöm, Jungkook. Tudom, hogy a szíveden viseled
Yugyeom sorsát, ezért is jöttem most el. Holnap lesz a temetése. És bár Yugyeom
most olyan állapotban van, hogy konkrétan egy szót sem szól senkihez azóta, de
én tudom, hogy sokat jelentene neki, ha ott lennél. De persze csak, ha nem
gond.
- Még szép, hogy ott leszek. De kérlek, írd le, mikor
és hova menjek! – Gyorsan odaadtam neki a telefonomat, hogy jegyzetbe belepötyögje
a dolgokat.
- Istenem! – fordult el egy pillanatra. – Sajnálom,
csak nem hittem volna, hogy egyszer BamBam temetésének a részleteiről kell
valakit tájékoztatnom.
- Nem így kellett volna történnie – suttogtam.
- Nem… És én még csak arra sem vagyok képes, hogy
rendes búcsúbeszédet írjak neki. Nem találom a szavakat. Úgy érzem, nincs
semmi, amivel igazán kifejezhetném, milyen zseniális személy volt, és mennyire
sok minden állt még előtte. És Yugyeommal is a kapcsolatuk… - Jinyoungot eddig
mindig annyira erősnek és összeszedettnek láttam, most mégis könnyekben tört ki
előttem, és tekintetével, mintha arra kért volna, hogy segítsek neki.
- Ismered Csehov Sirály
című drámáját? – kérdeztem, amin meglepődött.
- Igen – felelte.
- Épp tegnap olvastam el, és a végén szöget ütött a
fejembe egy rész, ami szerintem gyönyörű, azonban el lett pazarolva egy olyan
párosra, akik sohasem szerették igazán egymást. – Majd azt is hozzátettem,
melyik idézetre gondoltam.
- Ez nekem is feltűnt, amikor olvastam, hogy mennyire
remek gondolat, de egy ilyen felemás kapcsolatnál mégsem igazán élethű.
- Akkor te most tedd azzá! Egy olyan párosról mondd
ezt el, akik sokkal jobban megérdemlik, akikre sokkal igazabb mindez! – kértem,
hátha így én is egy kicsit le tudom róni a tiszteletemet BamBam előtt.
- Úgy lesz. Köszönöm szépen, Jungkook! – nyújtotta a
kezét, hogy megragadjam, de én ehelyett inkább megöleltem.
Kit érdekelt ilyenkor a formalitás? Fájdalom
közepette, az érzelmeket jobban ki kellett tudni fejezni. Jinyoungot ráadásul
azonnal megkedveltem. Akár egy életen át szívesen a barátja lettem volna, de én
úgy sejtettem, nem férek abba a képbe, ami az ő kis világuk Yugyeommal és
Jacksonnal. Csak egy felesleges kerék voltam, akinek talán sohasem kellett
volna képbe kerülnie. De ettől függetlenül jól esett, hogy meghívott a
temetésre. Éreztem, hogy ott a helyem, hiszen élete utolsó napjain végig egy
helyiségben voltam BamBammel. El kellett mennem.
Yugyeom:
Négy napja, hogy BamBam eltávozott közölünk, én pedig
azóta egyetlen egy szót sem szóltam. Két napon át csak sírtam, és épp annyi
ételt és italt kényszerítettem magamba, amennyi ahhoz kellett, hogy ne ájuljak
el. De, ahogy a szavaim, idővel a könnyeim is elfogytak. Itt nem segített a
sírás, sőt, semmi az égvilágon. A halál az a legyőzhetetlen ellenség, amivel
mindannyiunknak szembe kell néznünk. Mert, aki megszületik, annak meg is kell
halnia. Ez egy olyan szabály, ami a létezésünkkel együtt jár. Nem beletörődve,
inkább belefásulva ültem a nap nagyrészében a szobámban, és azokba a gyönyörű
emlékekbe temetkeztem, amiket még szerelmem szörnyű sorsa sem volt képes
elvenni tőlem.
Belülről marcangolt a kétely, hogy van-e bármi értelme
tovább élnem; mert egyre inkább úgy éreztem, hogy nincs. Egy idő után pedig elárasztott
a félelem, hogy már nem is tudok igazán emlékezni arra, milyen volt az, amikor
mi egy boldog pár voltunk, pedig pár hete még így volt. De azóta, mintha
legalább három év telt volna el. A kómában lévő időszaka is szörnyen megterhelő
volt, de akkor még ott volt a remény, hogy felkelhet. Most viszont már nem
maradt számomra semmi, amibe kapaszkodjak. Egyedül maradtam, végérvényesen
elhagyott, ráadásul én kértem rá. Egyszerűen nem láttam azt az utat, amelyen
nélküle haladni tudnék. Mintha a jövőmet eltörölték volna előttem, és egy mély
örvény rántott magába, ami csak sodort egyik irányból a másik, de sehol sem
tudtam megmaradni, mert BamBam nélkül nem találtam a helyem. A szívem
fuldoklott, és senki sem jött, hogy megmentse. Viszont nem is érdemeltem meg,
hisz én sem tudtam megmenteni életem legfőbb értelmét.
- Yugyeom! – lépett be édesanyám a szobámba, de én rá
se néztem, csak továbbra is magam elé meredtem. – Kicsim, látogatód van!
- Szervusz, Yugyeom! – Mikor BamBam édesanyjának a hangját
meghallottam, szabályosan felpattantam az ágyamról és a karjaiba vetettem
magam. De sírni nem tudtam, mert már tényleg nem maradtak könnyeim. – Hogy
bírod? – kérdezte rekedt hangon.
- Én élek, vele ellentétben – csak ennyit tudtam
mondani.
- Jaj, drágám! Élj is, már csak a kedvéért is! –
simogatta meg remegő kezével az arcomat, míg én, már szinte fekete szemeit
néztem, amik ki voltak sírva. Nála életvidámabb nőt életemben nem ismertem, de
most, mintha egy teljesen másik személy állt volna előttem. Tudtam, hogy egy
része neki is BamBammel halt. – A fiam azt akarná… azt akarja – javította ki
magát -, hogy boldog légy. De tudom, hogy jelen helyzetben ez még lehetetlen.
Sohasem fog a hiánya megszűnni, ez képtelenség. Viszont az ő kedvéért erősnek
kell maradnunk. Megígértem neki, Yugyeom, hogy nem adom fel, és azt is, hogy
rád is vigyázok. Maradjunk erősek, rendben? – ragadta meg tenyeremet, mire bólintottam egyet.
- Az mi? – kérdeztem a másik kezében lévő borítékra
mutatva.
- Ezt neked hoztam – nyújtotta át. – Ma végre képes
voltam bemenni a szobájába, és ezt az íróasztalán találtam, neked címezve.
- Csak nem megérezte, hogy… - Ahelyett, hogy
befejeztem volna, csak lehunytam a szemem.
- Nem tudom, Kincsem. És eszem ágában sem volt
kinyitni, hiszen neked címezte.
- Köszönöm!
- Akkor magadra is hagyunk, hogy nyugodtan elolvashasd.
De nem bánnánk a férjemmel, ha gyakrabban látogatnál meg minket ezután.
Hiányzol nekünk, Yugyeom! – ölelt meg, amibe már sokadjára szakadt bele a
szívem.
- Úgy lesz, ígérem.
Miután ismét egyedül maradtam, percekig csak forgattam
a borítékot, és a nevemet olvastam el rajta újra és újra, hisz ő írta rá. Ő,
amikor még élt. Amikor még egyek voltunk.
Végül nagy nehezen kinyitottam, de amint elém tárult
az igen hosszú levél, újra visszataláltak hozzám a könnyeim, amiktől alig
láttam olvasni, de attól még megpróbálkoztam vele. Viszont már maga a dátum is
a szívembe mart, hisz pontosan tudtam, mikor írta, amikor nagyon durván
összevesztünk a táncvizsgám miatti feszültségek közepette. Igazából az elmúlt
egy évben egyre többet veszekedtünk, de ez mindenen túltett, azt hittem, végleg
szakít velem. Most viszont, hiányában szenvedve, minden akkori szavamat
visszaszívtam volna.
Drága
Yugyeom!
Nem is
tudom, miért veszek tollat a kezembe, lehet, jobb lenne úgy tennem saját magam
előtt is, mintha nem éreztem volna semmi rosszat abban, hogy a bocsánatodért
esedeztem. Nem is magával a bocsánatkérésemmel volt baj, hisz az járt neked,
hanem azzal, amit utána kértem tőled.
Sohasem
hittem volna, hogy valaha eljutunk idáig, hogy ordibálva dobáljuk egymásnak a
dolgainkat. Te voltál Yugyeom az első igazi barátom, akivel együtt nőttem fel.
Nélküled el sem tudnám képzelni az elmúlt éveimet, és tudod, mit, nem is
akarom, hisz nem is kell. Itt voltál velem minden egyes fontos lépésnél, és ezt
sohasem fogom neked elfelejteni. Mindig is a legfontosabb emberek egyike leszel
az életemben, bármi is legyen a jövőben.
Ma este
tudom, hogy azt vártad, kimondjam, köztünk mindennek vége. Talán így is lett
volna helyes, de én egyszerűen képtelen voltam rá. Tudom, hogy vakvágányra
futott a kapcsolatunk, és hogy nem sokáig tudunk már így haladni előre, de úgy
érzem, hogy legalább egy kis ideig még igen.
Te be fogsz
kerülni egy színházba, vagy egy társulatba, mint vezértáncos, és
nagyobbnál-nagyobb sikereket érsz majd el, én pedig a kispadról nézhetem
mindezt, de már nem úgy, mint a párod, hanem, mint a legjobb barátod. Mert
bármi is legyen Yugyeom, én örökre a legjobb barátomnak tartalak majd, akivel
tengernyi sok közös szép emlékem van, és legalább fele ennyi rossz, de azokra
is mindre szükségünk volt. Nemcsak a jó dolgok határoznak meg minket, sőt,
olykor úgy érzem, hogy az sokkal többet árul el a valós személyiségünkről, hogy
az élet nehézségeire hogyan reagálunk. Az is sokat mesél rólam, hogy ma nem
tudtalak elengedni. Pedig tudom jól, hogy egy nap megtalálod az igazit, akit
neked szánt az ég, és akivel sokkal boldogabb és harmonikusabb kapcsolatot
hozol létre, mint velem. De most ebben a helyzetben egyszerűen még képtelen
voltalak elengedni, ezért könyörögtem, hogy maradj velem. Ha csak egy hétig,
vagy egy hónapig leszel még képes a párom lenni, nekem az is rengeteget jelent.
Csak még ma hadd tartsalak éjjel a karjaimban, hadd sírjam a te válladon álomba
magam. Tudod, hogy milyen ideges típus vagyok, és pont te vagy az a személy,
aki mellett ez leginkább előjön nálam, viszont te vagy az is, aki mellett
igazán nyugodt és boldog tudok lenni.
Milyen
életem is lesz majd azután, hogy már nem leszel mellettem minden apró
lépésemnél? Talán addigra magyarázatot tudok adni neked, mire ezt a levelet a
kezedben tartod, mert igenis elrejtem, és ha eljön az ideje, odaadom neked.
Yugyeom,
egy valamire kérlek, légy boldog! Boldogabb, mint amilyen mellettem valaha
voltál, amilyen most vagy, amikor ezeket a sorokat írom, és amilyen velem lehettél
volna, ha együtt maradunk. Nem én voltam az, akit neked szánt az ég, de mégis
örülök, hogy ennyi évet nekem adtál. Ezek voltak életem legjobb évei, és
semmiért sem adnám oda őket.
Szeretlek, Kim Yugyeom! Örökre szeretni foglak, bárhol
is legyek. És mindig vigyázni fogok rád, ahogy erőmből telik. BamBam
Nem hittem volna, hogy valami még jobban fájhat, mint,
amikor BamBam szíve megállt. De, amikor ez a levél - amit az immáron hallott
szerelmem írt még korábban nekem -, a kezeim közé került, az mindenen túl tett.
Szakítani akart velem, mert úgy érezte, hogy nem őt szánta nekem a sors.
Ráadásul örökre a legjobb barátom akart maradni, bárhogy továbbra is szerelemmel
szeretett. Ezt már tényleg nem tudtam megemészteni. A könnyeim ismét
visszataláltak hozzám, ráadásul fuldoklás közeli állapotig zokogtam a padlón.
Összegörnyedt testemet olyan kicsire húztam össze, amennyire csak tudtam, és ismét
annak a kisfiúnak éreztem magam, aki akkor voltam, amikor megismertem őt. Ekkor
pedig, szinte észrevétlenül kerített hatalmába a rémálmok tengere.
Régi emlékeim tértek vissza hozzám, szinte ijesztően
pontosan, de mindegyikben volt valami szörnyűség, az, hogy BamBamet hirtelen,
mintha kitörölték volna belőlük. Elsőként az oviban, mikor odafutottam hozzá,
anya jött utánam azzal, hogy kihez mentem, hisz nem volt ott senki. Az első iskolanapomon egyedül ültem a padban, mivel BamBam elhalványult
mellettem. Amikor első alkalommal táncoltam neki, nagyban tapsolni kezdett,
majd mikor megölelt, hirtelen egy párnát szorítottam a karjaim között, nem
pedig őt. Végül az egyik dupla randinkra mentünk Jacksonékkal, én viszont
egyedül voltam, mert a kezemet fogó páromat elfújta a szél, a tenyeremben pedig
nem szorítottam mást, csak egy levelet. Ennyim maradt belőle, egy levél, amiben
el akart engedni. Pedig én sohasem akartam szakítani vele. Még most sem tettem.
Igenis utána kellett menjek, hogy mindezt elmondhassam neki.
Ahogy elhatároztam magam, éreztem, miként fog el a
megkönnyebbülés gyógyító mámora. Már nem kellett sokáig szenvednem,
egyesülhettem vele. Nem vágytam másra, csakhogy ismét együtt legyünk, anélkül,
hogy bárki elszakíthatná mellőlem, mert neki ott volt a helye, ahogy nekem is
az ő oldalán. Még hogy nem ő volt nekem az igaz! Hát ki lett volna? Eléggé furán éreztem magam, mint, aki álmodik, de mégis
ébren van, mint egy éppen kijózanodó személy, aki alig áll a lábán, de tudja,
hogyha hazaér, akkor az ágyába bújhat, és kialudhatja ezt az egészet. Hittem
benne, hogy az én lábaim is jó irányba visznek majd, mert még nálam is jobban
tudják az utamat; hisz én már semmilyen utat nem láttam magam előtt többé.
Jacksonék elvileg bármelyik percben megérkezhettek,
ráadásul a szüleim árgus szemekkel figyeltek, így a szobám ablakán menekültem
ki. Mivel földszintes házban laktunk, így ezzel nem volt gond. Gyorsan a
legközelebbi boltba rohantam, és vettem magamnak egy bicskát. Innen pedig a
kedvenc erdőnkbe mentem, ahol annyiszor sétáltunk, akár órák hosszát is. A
természetből és egymásból táplálkoztunk ilyenkor, hogy feltöltődjünk a rohanó
hétköznapok közepette. Most azonban nem rohant egyikünk sem sehova. Ő akarata
ellenére itt hagyott, én pedig megrekedtem. De már nem sokáig. Megkerestem azt
a fát, amibe belevéstük a neveinket, és azt, hogy örökre együtt maradunk. Tudtam,
így is lesz.
- Már követlek is, Drágám! Azt hittem, hosszabb időt
kell nélküled eltöltenem, de most először érzem nyugodtnak magam, amióta
összeestél a táncvizsgámon. Most, hogy elhatároztam, megölöm magam – suttogtam
a bevésett neveinknek, hátha hallja ő is.
Végül lefeküdtem a fa alá, és felidéztem az itt
töltött sétáinkat és a fa mellett váltott csókjainkat, és azt, miként
választottuk ki, melyikbe írjuk bele az örök fogadalmunkat. Akkor annyira
boldog voltam. Majd a szememet továbbra is csukva tartva, nyúltam a zsebembe a
bicskámért, amivel a csuklóm felé közelítettem, azonban igencsak életlen késnek
bizonyult, így alig sértettem fel vele a bőrömet. Mire kinyitottam a szemem, a nem
messze rohanó barátaimat láttam meg. Úgy látszott, mégsem tudtam elég gyorsan eljönni otthonról, hogy ne lássanak meg, és ne kövessenek.
- Meg ne próbáld! – ordította Jackson.
- Ugye nem akartál öngyilkos lenni, Yugyeom? –
kérdezte zaklatottan Jinyoung, mikor már odaértek hozzám.
- És, ha igen? Minden jogom megvan hozzá.
- Dehogy van! Ő akarata ellenére hagyott itt minket,
és addig küzdött, ameddig csak tudott. Te pedig négy nap után feladnád, még a
temetését sem megvárva! Nem lehetsz ilyen önző! – szakadt ki mindez Jacksonból,
amivel nagyon felhúzott, így fel is álltam a földről.
- Mit tudsz te arról, milyen kínjaim vannak? Semmit! –
ordítottam.
- Nagyon is tévedsz! Nagyon is tévedsz!
– Nem számítottam ilyen válaszra, így hirtelen nem tudtam mivel visszavágni
neki. – Az én első szerelmem is meghalt, és én is öngyilkos akartam lenni.
Jinyoung mentett meg.
- Tessék? – dermedtem le. – Azt
hittem, Jinyoung az első szerelmed.
- Ő az igazi számomra, de attól még
nem az első, akinek odaadtam a szívem. – Majd hirtelen, mint valamilyen
megeredt patak, ömlöttek a szavak belőle, így megtudtam, hogyan lett öngyilkos
Jaebum, amiért nem tudott lemondani a drogokról, és Jinyoung hogyan mentette
meg testileg és lelkileg is a haláltól Jacksont.
- Uramisten! Ezt miért nem
mondtátok el soha? – kérdeztem.
- Mert új fejezetet nyitottunk az
életünkben, ahogy neked is azt kell tenned!
- De engem nincs ki megmentsen.
- Mi itt vagyunk neked, és nem
mellesleg, ott van az a fiú is, aki tiszta szívéből szeret téged. Még ha nem is
tudod ugyanúgy viszont szeretni, ne lökd el magadtól! – kért erre Jinyoung.
- Nem érdemlem meg az ő szeretetét, ahogy a tiéteket
sem. Haszontalannak érzem magam, már a tánc sem érdekel. Én nem fogom
megmenteni a világot, nem fogok sohasem nagyot alkotni. BamBammel úgy éreztem,
bármit elérhetünk, de nélküle senki vagyok.
- Te az a Kim Yugyeom vagy, akibe beleszeretett. Nem
azért hagyott hátra, mert úgy akarta, ahogy az én párom, hanem mert ez volt a
sorsa. A tied viszont az, hogy még élj, mindkettőtökért! – szorította meg a
kezemet Jackson, ami borzasztóan sokat jelentett nekem. – Amíg mi élünk, addig
ő sem hal meg.
- És nem mellesleg – folytatta Jinyoung -, még ha a
világot nem is mentheted meg, de Jungkooknak a világát igen. Te nyitottad ki a
szűk látókörét. Ne légy olyan gonosz – bármennyire megtörtél most -, hogy hagyod,
hadd legyen újra egyedül! Ti egymást menthetitek meg.
- Adok neki egy esélyt, de nem magam miatt, hanem
miatta – mentem bele.
- Ma találkoztam vele, eljön holnap – tette hozzá
Jinyoung. - Rendben. Nem is számítottam másra tőle. (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
Olyan
furcsa volt hazamennem. Ételemben nem voltam még fele ennyi időt sem távol a
családomtól, és most sem végérvényesen tértem vissza Amerikába, csak szimplán
négy napos látogatóba. Viszont a visszaút sokkal rövidebbnek bizonyult, mint az
odaút, hisz most nem az ismeretlen felé repültem, hanem a jól megszokott
környezethez. Valamint izgulni sem izgultam, csak a honvágyam és a családom
iránt érzett hiányom voltak azok, amik miatt a pulzusom nem volt épp a
legstabilabb.
Mire észbe
kaptam, már landolt is a gép, én pedig leszállva róla, szinte rohantam, hogy
minél hamarabb találkozhassak velük. Mikor megpillantottam a családomat,
akiktől nemrég még elfele búcsúztam, akkor jöttem rá igazán, mennyire is
hiányoztak nekem, és hogy milyen hálás lehettem, hogy volt hova és kikhez hazamennem.
- Anya,
apa, Joey! – futottam feléjük, majd egy csoportos családi ölelésben rejtettem
el szemembe szökött könnycseppjeimet. – Úgy hiányoztatok.
- Ahogy te
is nekünk, kisfiam – mondta édesanyám, ami után egyesével is megöleltem őket.
- Jaj,
öcskös! – borzoltam össze Joey haját, amiért most kivételesen nem dorgált le. –
Jól vagy? – kérdeztem azonnal rá.
- Persze,
örülök, hogy itthon vagy, Mark – mosolygott rám, bár továbbra is furcsa volt,
mivel az átlagosnál sápadtabb volt az arca, és nagyon fáradtnak tűnt a szeme.
- Akkor
menjünk ténylegesen haza! – mondtam végül, magamban tartva az aggályaimat.
- Istenem,
de hiányzott ez a hely!
Ahogy
beléptem az otthonunkba, már tényleg kerülgetett a sírás. Bárhogy egyre jobban
megszoktam a fiúkkal lévő házunkat, közelébe nem ért a saját kis kuckónknak. Én
itt nőttem fel, itt lettem az a férfi, akit elsőre felvett a JYP, de az is, aki egy hónap után haza
menekült az érzései elől, mivel nem tudta azokat hova rakni.
A konyha
felé közelítve, megcsapta az orromat a frissen sült hús illata, ami eszembe
juttatta, mennyire éhes voltam a repülőn. Viszont nem csak ez eset jól az
orromnak, hanem a ház minden egyes zugának az édes, szívmelengető otthon
illata.
- Ó, úgy
hallom, hogy éhes vagy! – jegyezte meg apa, miután jól hallhatóan megkordult a
hasam. – Pakolj le a szobádban, aztán ehetünk is! Már, ha emlékszel még
egyáltalán, merre van – viccelődött.
- Hahaha! –
tetettem nevetést, amit egy legyintéssel elintézett, én pedig úgy is tettem,
ahogy kérte.
A szobám
ajtaja előtt azonban megtorpantam, féltem, mi várhat bent. Pedig sejtettem,
hogy semmihez nem nyúltak, max anya leporolt párszor, amíg oda voltam, és
kiporszívózott, de attól még egy teljes hónapon át a kongó üresség vette úrrá
magát azon a helyiségen, ahol egykor a legtöbb időt töltöttem. Végül, miután
rászántam magam, hogy benyissak, igazából semmivel sem volt másabb, mint amikor
annó hazajöttem valahonnan. A régi szokásokat nem lehetett pár hét alatt
kitörölni.
- Na és,
akkor mesélj! – kérte anya az asztalnál.
- Nem
lehetne ebéd után? Farkas éhes vagyok. – Már szinte villódzott a szemem a
leesett cukorszintem miatt.
- De,
persze – ment bele.
- Meg amúgy
is, mindenről beszámoltam nektek részletesen telefonon – jegyeztem meg,
miközben egy nagy adag krumplipürét szedtem ki magamnak.
- Ez
majdnem igaz – nézett rám sokatmondóan anya.
- Majdnem?
– ráncolta a homlokát.
- Majd
visszatérünk rá. – Ezzel a mondatával idegessé tett, de jelen helyzetben
tényleg a hasam volt az első.
- Na és, mi
újság itthon? – kérdeztem, mikor már a nappaliban ejtőztünk.
- Mi is
ugyanúgy majdnem mindent elmeséltünk neked, Mark – mondta apa.
- Már
megint ez a majdnem minden… Túlságosan megszerettétek ezt a kifejezést –
jegyeztem meg.
- Lehet –
nézett anya szomorúan az öcsémre, ami egyre furcsábbá tette ezt az egész
beszélgetést.
-
Lemaradtam valamiről?
- Ezt
inkább mi kérdezhetnénk – vágta rá Joey, amin még inkább meglepődtem. Talán
több olyan dolgot is tudtak, amit én nem.
- Mire
gondolsz? – ráncoltam a homlokom.
- Öhm… Nem
tudom, hogy tegyem fel ezt a kérdést, hogy ne legyek indiszkrét – bámult lefelé
zavarában Joey.
- Kinyögnéd
már végre, mit akarsz? – kértem idegesen.
- Mark, te
nem vagy véletlenül szerelmes? – A szavai úgy megleptek, hogy legalább egy
percig némán bámultam felváltva rá és a szüleimre, akik láthatólag ugyanúgy
kíváncsiak voltak a válaszomra.
- Mi? –
nyögtem ki ennyit végül.
- Csak,
mert telefonon keresztül eléggé annak tűntél, amikor skypoltunk, meg még inkább
– magyarázta, de én még mindig nem láttam tisztában egy hangyányival sem.
-
Szerelmes, de hát kibe? – nevettem el magam kínomban. – Hiszen egy lánnyal sem
váltottam egy szót sem, amióta ott élek.
- De hát
melyikünk várta, hogy egy lányba szeretsz bele? – most ő nevette el magát, de
értetlen arcomat látva, ledermedt. – Jesszusom, te nem is tudod? Mármint, Mark,
tesó… Hiszen te meleg vagy.
- Micsoda?!
– Pattantam fel a kanapéról, majd le-fel kezdtem járkálni, mivel egyszerűen
képtelen voltam felfogni az öcsém szavait. Még az is átfutott az agyamon, hogy
csak viccből mondta mindezt, de az a feszült légkör, ami a szobára telepedett,
elárulta, hogy teljesen komoly volt a kijelentése, amit a szüleim sem
furcsálltak. De az nem lehetett, hogy ők rájöttek, hogy meleg voltam, miközben
nekem ilyesmi meg sem fordult a fejemben. – Ezt honnan veszitek? – kérdeztem
rá, miközben lassítottam lépéseimen.
- Drágám,
ez annyira nyilvánvaló már egy ideje – felelte anya.
- Annyira azért
mégsem, ha nekem fogalmam sem volt róla – suttogtam elhaló hangon, mivel olyan
kellemetlenül éreztem magam, mint ezen három ember előtt még soha.
- Mert
annyira ártatlan vagy, Kincsem, hogy nem is foglalkoztatott igazán a
szexualitásod. Ettől még viszont, ami egyértelmű, az egyértelmű. – A szavaiból
áradó nyugodtságával elérte, hogy képes legyek visszaülni mellé a kanapéra.
- Ezt ki
tudnád bővebben fejteni?
- Persze.
Tudod, már piciként feltűnt, hogy nem érzed magad olyan jól nők között, csak
mellettem. Ha idegenekkel találkoztál, a nőktől szabályosan rettegtél, míg ha
fiatalabb, helyesebb férfiakról volt szó, hozzájuk rendszeresen bújtál, mindig
az ölükben akartál lenni, és velük játszani.
- Ó! – csak
ennyit mondtam, mivel beugrott pár emlékképem ezekről, így tudtam, mire
célzott. Valóban mindig felszabadultabb voltam férfiak között, és abban is volt igazság, hogy a fiatalabb, szép arcú srácok voltak a zsánereim.
- És se
óvodában, se iskolában nem tetszett neked soha egyetlen lány sem, míg olykor
szabályosan áradoztál egy-egy fiú barátodról – folytatta, ami szintén számos
emléket idézett vissza a múltamból.
- Danial –
mosolyodtam el. – Emlékszel rá? – Erre csak egy bólogatást kaptam válasz
gyanánt. – Egy hétig nem álltam vele szóba, amiért nem engedte, hogy kézen
fogva mászkáljunk az oviban. – Egyre tisztában láttam a saját múltamat, és azt
a sok árulkodó jelet, amik nem csoda, hogy szemet szúrtak nekik.
- És mi
lett végül veletek? – nézett rám az öcsém kíváncsian.
- Ezután
foghattam a kezét – mosolyodtam el, amibe belepirultam, mivel mindez már
teljesen mást jelentett.
- Mondanám,
hogy megkeresem neked ezt a fiút, de úgy sejtjük anyáékkal, hogy van egy személy
Koreában, aki már ellopta a szívedet.
- Én… Öhm…
Mindjárt jövök – viharzottam be a fürdőszobába, mert muszáj volt átgondolnom a
dolgokat. Azok után, hogy végre kikristályosodott előttem a saját
szexualitásom, már a Jinyounghoz fűződő kapcsolatom is teljesen más
megvilágításba került. Minden
furcsaság, amik egyre csak fokozódtak az elmúlt hetekben, az a szokatlan érzés
a gyomromban, ami egyre inkább erősödött, amikor vele voltam, a féltékenységem
Jaebumra… Ezek sohasem csak baráti viszonyulások voltak a részemről, én
szerettem őt, méghozzá szerelemmel.
- Na, mire
jutottál? – kérdezte apa, miután visszatértem hozzájuk.
- Arra,
hogy homoszexuális vagyok, és hogy Park Jinyoung elrabolta a szívemet –
hangosan kimondva lett csak igazán értelme mindennek.
- Éljen! –
tapsolt ünnepélyesen az öcsém. – Csakhogy tudd, én shippelek titeket! – formált
szívet a kezével.
- Ez igazán
megnyugtató tény – nevettem el magam.
- Azt
hittük, hogy Jinyoung miatt már tudod – jegyezte meg apa. – Mármint mindkét
dolgot, amit az előbb mondtál.
- Úgy
látszik, mégiscsak igaza volt a középiskolai matek tanáromnak: lassú a
felfogásom. De még mennyire, hogy az! – ráztam a fejem, miközben visszaültem
anya mellé.
- Jaj,
kicsim! – simogatta meg a hátamat édesanyám.
- De, akkor
ti mind elfogadtok így? Semmi problémátok nincs ezzel?
- Ezt
vegyük úgy, hogy meg sem kérdezted, Mark Tuan, rendben? – húzta fel a
szemöldökét apa.
- Rendben –
szégyelltem el magam, amiért egyáltalán megfordult ilyesmi a fejemben. - Anya!
– néztem rá hirtelen összeráncolt szemöldökkel, mivel eszembe jutott valami. –
Miért mondtad azt jó párszor, miután megszerettem a JJ Projectet, hogy Jinyoung az én angyalom? – Ezt már többször is
kérdeztem tőle, de mindig csak legyintett egyet, mint aki nem akart zavarba
hozni, de most már nagyon is kíváncsi voltam rá.
- Mindjárt
jövök – pattant fel a kanapéról, én pedig apával és az öcsémmel találtam szembe
magam, akik majd kicsattantak a boldogságtól, mintha nem az előbb tárgyaltuk
volna ki, hogy homoszexuális voltam. – Na, itt is vagyok!
- Mi van
nálad? – kérdeztem tőle.
-
Emlékszel, még olyan tizenhárom éves lehettél, amikor elküldtek egy
rajzversenyre, mert gyönyörű angyalt rajzoltál? – nézett rám kíváncsian, én
viszont nem értettem, hogy jött egy ilyen régi rajzverseny képbe.
- Igen,
dereng valami.
- Nagyon
érdekes volt az az angyal. Tény és való, hogy gyönyörű, és sajnálom, amiért már
nem rajzolsz sokat, mivel nagy tehetségnek tartalak, fiam.
- Én is –
jelentkezett apa mosolyogva.
- Akkor én
se maradjak ki – mondta az öcsém. – Hisz annyi képedet őrzöm, amiket nekem
csináltál. Ebben is tehetséges vagy, nem csak a dalszerzésben és rappelésben.
Na, de nem ez a lényeg. Folytasd csak, anya! Mert most már én is kíváncsi
vagyok, mire akarsz kilyukadni.
- Rendben.
Szóval, ami kissé érdekessé, bár számomra pont, hogy különlegessé tette ezt a
rajzot, hogy bárhogy ruhában volt az angyal, és hosszú haja volt, az arca
inkább egy férfiéra húzott, méghozzá valaki igen gyönyörűre. – Minél többet
beszélt, annál gyorsabban dobogott a szívem, mivel egyre bizarrabb lett ez a dolog. –
Aztán jó sok évre rá elkezdtél rajongani a JJ
Projectért, és nekem olyan ismerős volt Jinyoung, de heteken át nem tudtam,
honnan.
- Csak nem?
– tátotta el a száját az öcsém, és ekkor kezdtem el én is sejteni, mire ment ki
a játék.
- De
bizony! Egyszer épp pakolásztam az iratok között, mire megleltem a gyermekkori
rajzaitokat, köztük ezt is, és akkor, mint egy villámcsapás, úgy csapott belém
a felismerés. Mark, Jinyoung a te angyalod! Az a férfi, akire tizenhárom éves
korod óta vágysz! Ez már szinte döbbenet! – rázta a fejét tátott szájjal, majd
átnyújtotta a rajzomat, én pedig ledermedtem.
- Istenem!
– csak ennyit tudtam mondani, mivel sokkolt a látvány.
Emlékeztem
arra, mikor ezt készítettem. Annyi volt a kikötés, hogy egy angyali személyt
ábrázoljunk, és én nem néztem senkiről fotót, csak becsuktam a szemem, és
megalkottam az elmémben a tökéletes angyalt magamnak. Igazából nem gondolkodtam
a nemén, se semmi ilyesmin, csak próbáltam a fejemben lévő képet, akkori
tizenhárom éves énemként leginkább lapra vinni. Viszont már egyáltalán nem rémlett, milyen vonásokat is adtam az én angyalomnak. Most azonban, szembe találva
vele magam, ledöbbentet a hasonlósága Jinyoung arcával. Hogyan tudtam ilyen
pontosan megrajzolni őt az akkori rajztudásommal, és anélkül, hogy valaha
láttam volna előtte? Ez már szinte hihetetlen volt. Épp ezért nem is tudtam
mit mondani, csak néztem a rajzot, miközben néhány könnycsepp alattomos módon,
anélkül, hogy észrevettem volna őket, ellepték a szememet, így arrébb kellett
tolnom a képet, nehogy eláztassam.
- Ezt
magammal vihetem? – kérdeztem, mikor már meg tudtam szólalni, mire anya
kedvesen bólintott.
- De azért
én is megnézhetem előtte? – nyújtotta a kezét az öcsém, akit már láthatólag
majd megölt a kíváncsiság.
- Itt van –
adtam át neki.
- Egek ura!
Ez tényleg tiszta Park Jinyoung! – tátotta el a száját. – Tesó, nem hiszem el,
hogy rátaláltál az angyalodra! Az ideálodra, akire tizenhárom éves korod óta
vársz! Hogy lehetsz ilyen mázlista? – nézett rám féltékenyen, amitől olyan
aranyos volt, hogy elnevettem magam. Hiányzottak már a hasonló
megnyilvánulásai.
- Én sem
hiszem el. És azt sem, hogy csak most jöttem rá, hogy szerelmes vagyok belé –
meredtem előre, miközben Jinyoung mosolyát láttam magam előtt, ahogy biztat a
koreai könyveim felett.
- Mert kis
zsibbadt tudsz lenni – tárta szét a kezét Joey, ezzel is jelezve, hogy ilyen
természetes a válasz.
- Ennél
jobban sohasem érdemeltem meg ezt a jelzőt – bólogattam egy mély sóhajtás
kíséretében.
- De még
semmi sincs veszve – simogatta meg a hátamat anya.
- És mi van
Jaebummal? – néztem rá kétségbeesve. – Anya, ők a JJ Project! Ha vonzódnak egymáshoz, semmi esélyem nincs. Az ég egy
adta világon semmi! – meredtem ezután magam elé szomorúan, mígnem édesapám
felpattant a kanapéról, mindőnket, de talán saját magát a leginkább meglepve.
- Még hogy
nincs esélyed! Ilyet ne is mondj! Az én fiam nem adja fel ilyen hamar – lépett
közvetlen elém, hogy felhúzzon magához, majd a vállamat fogva magyarázott
tovább. – Mark, édesanyáddal már évek óta várunk rá, hogy magadtól rágyere egy
bizonyos fiú által, hogy téged a férfiak vonzanak. És ahogy Joey is mondta,
képes voltál előbb idolként rátalálni arra a férfira, akit tizenhárom évesen
megálmodtál magadnak, majd olyan kegyes volt hozzád a sors, hogy egy szobába
kerültél vele, ő pedig ráadásul kedves hozzád, és segít, amiben csak tud. – Kellett
neki egy kis szünet, hogy levegőhöz jusson, de után azonnal folytatta. – Mark, azok
után, amiket meséltél róla… Így nem viselkedik valaki akárkivel, főleg nem egy
röpke hónap után. Talán, sőt biztos, hogy számára is te vagy az a fiú, akire
már régóta várt. Ne add fel ilyen könnyen! Igenis, ha visszamész, mindent
megteszel azért, hogy kiderítsd, van-e esélyed! És ne legyek Tuan, ha nem lesz!
- Egek! –
ennyi jött csak ki hirtelen a torkomból, mivel apa sok lelkesítő beszédet
tartott már nekem, de sohasem ilyen hosszút, és ő maga sem volt még ennyire
lelkes. Ráadásul, mindennek a szerelem volt a témája, ami számomra teljesen új
dolog volt, plusz mindez egy fiúval kapcsolatosan. Ez a családi beszélgetés
egyre furcsább, de közben mégis, egyre jobb lett.
- Na,
akkor, nem adod fel, ugye? – nézett rám továbbra is elszántan.
- Merném én
egy ilyen beszéd után? – viccelődtem, mire karjaiba zárt.
- Ne is!
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)