Ezt a novellát az egyik egyetemi kurzusomra írtam, amikor az égei kultúrával kapcsolatosan kellett egy írást készítenem. Ami igazán felkeltette az érdeklődésemet, hogy ebben az időszakban az úri hölgyeknek mellkasnál kivágott ruhákban kellett lenniük. Azonnal belegondoltam, hogy milyen lehetett egy olyan nemes lánynak, aki szégyellte a testét. Valamint az akkori labirintus kultuszt is meg akartam jeleníteni, mivel nagyon szeretem a labirintusokat, egyben még sikeresen el is tévedtem az egyik barátnőmmel Angliában.
Felfedez és…
Féltem, sőt, rettegtem a tizennegyedik
születésnapom reggelén. Annyian kigúnyoltak már, amikor megtudták, hogy a legnagyobb
félelmeim közt van, hogy mások előtt felfedjem a testem. De ettől is jobban
fájt, hogy a tulajdon édesapám szégyellt emiatt. Tizennégy évesen már rég olyan
ruhákban kellett volna járnom, amik szabadon hagyják a mellkasom és a kebleim.
Én azonban még mindig nyakig zárt öltözékben mutatkoztam. Inkább vállaltam,
hogy furcsállva tekintsenek rám az emberek, minthogy saját szégyenem közepette
keljen mindegy egyes napot átélnem.
De ez a nap más volt. A születésnapom
alkalmából édesatyám, mint a város egyik legjómódúbb ura, hatalmas nagy
összejövetelt szervezett a tiszteletemre. Édesanyám pedig már két hete utalgatott
arra, hogy itt az idő beadnom a derekam. Én azonban ezeket a beszélgetéseket
ügyesen, már csírájukban elfojtottam. De
tudtam, hogy mindezzel annyit érek csak el, hogy máig tolom el a dolgot. Ezért
is keltem gyomorideggel azon a napon, amikor a legvidámabbnak kellett volna
lennem.
Épp ültem az ágyam szélén, amikor anyukám
bekopogtatott.
- Szabad! – kiáltottam ki neki.
- Jó reggelt, Drágám! – üdvözölt. Bár próbálta
leplezni, látszott rajta, hogy fél, nem akarta, hogy a születésnapomon is
veszekedjünk.
- Hoztam neked valamit.
- Ó! – Meg sem próbáltam leplezni a
keserűségemet.
- Boldog születésnapot! – köszöntött fel
vidáman, miközben az egyik szolga behozta az ajándék ruhámat. – Látom,
meglepődtél.
- Igen – vallottam be, mivel a ruha mellkasi
része nem volt teljesen fedetlen, egy csipkés anyag volt odavarrva.
- Tetszik? – kérdezte reményteli.
Eddig akárhány ruhával próbálkozott, egyik sem
nyerte el a tetszésemet, ez viszont igen.
- Kék – jegyezte meg, hisz ez volt a kedvenc
színem.
- Értékelem. – Mást nem tudtam kierőltetni
magamból.
- Felpróbálod? – erre már félve kérdezett rá.
Mélyet sóhajtottam, majd erőt véve magamon
bólintottam. De édesanyám még mindig várakozóan nézett rám.
- Igen – válaszoltam végül.
- Hála az égnek! – ölelt boldogan magához. –
Szükséged van hozzá segítségre? – Közben a szolgára mutatott.
- Nem! – vágtam rá ijedten. - Boldogulok.
- Ahogy érzed, Drágám! – Még mindig örömittas
állapotban ült az ágyamon, amíg én bezárkóztam a fürdőszobába.
- Na, nézzük! – forgattam a ruhát. – Csak nem lehet
olyan nehéz felvenni.
Végül tíz percembe tellett, de sikeresen ruhát
cseréltem anélkül, hogy bennem vagy az anyagban kárt tettem volna.
Egy biztos, egy hasonló ruhában sem éreztem
ennyire komfortosan magam, de mégis… Még mindig feszengtem, zavart, hogy nincs
szép mellem, és hogy az anyag által, még ha csak nagyjából is, de mindenki
láthatta ezt.
Nagy gesztus és előrelépés volt édesanyám irányából
ez a kis csalás, de én még mindig nem voltam képes rá.
- Kislányom, sikerült felvenned? – hallottam
anyám hangját az ajtó túloldaláról.
- Igen – válaszoltam.
- Akkor gyere ki! Hadd nézzelek! – Annyira
vidám és reményteli volt. Oly sokszor bántottam már az ódzkodásommal, hogy nem
akartam még egyszer. Viszont nem voltam képes más előtt mutatkozni ebben a ruhában.
Végül a kezemmel takarva a melleim, kirontottam
a fürdőből, és egy pillanat erejéig farkasszemet néztem anyával.
- Sajnálom, nem megy… - Már rohantam is el.
Levágtatva az emeletről, kilépve a bejárati
ajtónkon, neki vetettem magam az otthonunk előtti labirintusnak. Mivel
gyermekkorom nagy részét itt töltöttem, így csukott szemmel is kitaláltam volna
belőle.
Mikor már az útvesztő közepén voltam,
leengedtem a melleimet takaró kezeim, amik már fáradni kezdtek, és kicsit
leráztam őket.
- Atyám, de gyönyörű!
Azonnal a hang felé fordultam, és közben ismét
eltakartam a kebleimet.
A kertészfiú állt előttem. Nagyon helyes volt,
ezt már akkor megállapítottam, amikor két éve felvették a szüleim, de sohasem
beszéltem vele, sőt, még a nevét se tudtam
- Bocsájts meg! Nem akartam leskelődni, csak
épp itt nyírtam a sövényt, és hangot hallottam.
- Ó, rendben! – mondtam zavaromban, és éreztem,
hogy elpirulok.
- De komolyan gondoltam – vakarta a tarkóját.
Láthatólag ő is zavarban volt. – Gyönyörű vagy… és nem csak ebben a ruhában.
Ezután végérvényesen lángba borult az arcom. Komolyan
gyönyörűnek tart ez a fiú? Olyan valószerűtlennek hatott.
- Lehet, hogy ezt nem kellett volna elmondanom.
– Egyre idegesebb lett. – Jobb, ha dolgozom tovább.
Már fordult volna meg, amikor utána szóltam:
- Köszönöm, jól esett. – Végre rá tudtam
mosolyogni.
- Ó, az más! – mosolygott vissza. - Ez a
születésnapi ruhád? – kérdezte.
- Igen, de valószínűleg ez is az előzőek
sorsára fog jutni – sóhajtottam.
- Úgymint?
- Nem veszem fel, és helyette maradnak a nyakig
érő ruháim – feleltem.
- Ennek megtudhatom az okát? – húzta fel a
szemöldökét, amitől igazán aranyossá vált az arca, talán pont ezért éreztem
magam biztonságban mellette.
- Elmesélhetem, de lehet, kicsit hosszú lesz –
adtam be a derekam.
- Én ráérek, csak a szüleidnek ne szólj erről!
– kacsintott hamisan.
- Ezt nem ígérhetem meg – mentem bele a játékba.
- Akkor úgy látszik, vállalnom kell a
kockázatot. De van, akiért megéri.
Ismét elpirultam, amit észre is vett, így
lesütötte a szemét. De miután összeszedtem magam, elmeséltem neki mindent a
félelmemről.
- Azt nem mondhatom, hogy értelek, de már
legalább tudom, hogy mi bánt – mondta őszintén, miután befejeztem.
- Nem is vártam, hogy megérts – nyugtattam meg.
- Próbállak, de hogy egy ilyen gyönyörű lány,
mint te, csúnyának érezze magát, az számomra felfoghatatlan.
- Lehet, hogy csak te látsz szépnek.
- Nem szépnek, gyönyörűnek. – Folyton ezt a
szót ismételgette.
- Akkor gyönyörűnek, de nem értem, miért –
vallottam be.
- Nagyon is az esetem vagy, de nem kell, az
légy senki szemében, hogy feltűnjön, mennyire bájos arcod van, hogy a szemed
mézszínűen csillog, amikor belesüt a Nap, és a barna hajad olykor szebben
ragyog a legdrágább köveknél is. De azt is meg kell említenem, hogy mennyire csinos
vagy. Teltkarcsú alkatod a legszebb lánnyá tesz, akit valaha láttam.
Rendben, erre már tényleg nem tudtam
visszavágni. Hogy láthat valaki ilyennek? Hogy gondolhatja azt, hogy… Ez
felfoghatatlan volt.
- Úgy látom, ezt a meccset megnyertem – nyugtázta.
– Akkor találjuk ki, mi legyen ezzel a ruhával!
- Kislányom, kész vagy? – kérdezte édesatyám a
vendégek érkezése előtt pár perccel.
- Igen, megyek – léptem ki a szobámból, és
láttam, hogy egy pillanat erejéig lefagyott az öltözékemtől.
– Gyönyörű vagy – mondta végül. Úgy látszott, aznap
mindenki ezt mondja nekem.
- Köszönöm. Remélem, nem haragszol – mutattam a
keblemre, amit a csipkerész alatt még fásli is takart, amit ügyesen magamra
tekertem.
- Nem. Elfogadtam, hogy más vagy. Te is tettél
engedményt – mutatott rám –, ideje nekem is tennem.
- Köszönöm! – öleltem magamhoz. – Ennél szebb születésnapi
ajándékot nem is adhattál volna.
- Ezt azután mond, hogy meglátod, milyen jóképű
korodbeli fiúkat hívtam meg! – Láthatólag nagyon büszke volt magára.
- Rendben – mondtam zavart mosollyal. Most
nagyon nem lett volna alkalmas elárulnom neki, hogy az én érdeklődésemet
éppenséggel a kertészfiú keltette fel…
Vége