Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 22. fejezet

Huszonkettedik fejezet – Szerelmem

Jackson:

- Jinyoung, megjöttem! – szóltam be, amikor So Hyunwoo aznapi órájáról megérkeztem, és meglepetésemre a szerelmem nem az előtérben fogadott, ahogy eddig mindig.

- Szia, Jackie! – jött ki a szobájából, és amint ránéztem, tudtam, valamit titkolt előlem, de jó dolgot, hiszen sugárzott róla, hogy el akarta árulni, és hogy majd kicsattant az örömtől.

- Jinyoung, történt valami? A cikkünknek csak jövőhéten kell megjelennie, nem? – Ez volt az első pozitív dolog, ami eszembe jutott.

- Igen, nem arról van szó. Jackie, becsuknád a szemed? És ha lehet, fordulj is el! – nézett rám kérlelő tekintettel, aminek tudta, hogy képtelen voltam ellenállni.

- Most már nagyon kíváncsi vagyok, mitől vagy ennyire izgatott. De persze, megfordulok. – Úgy is tettem, de közben majd kiugrott a szívem a helyéről. Jinyoung nem szokott ilyeneket csinálni. Persze, érezhetőleg előrébb léptünk nap mint nap, de ez minden korábbi reakcióján túltett, így az a pár másodperc, amíg ott álltam háttal, csukott szemmel, egy fél élettel ért fel.

- Megfordulhatsz – hallottam az izgatott hangját.

- Jézusom! – tátottam el a számat, amikor megpillantottam egy pár hónapos labradort a kezében. – Ki ez a gyönyörűség? – Ha az előbb gyorsan dobogott a szívem, akkor most konkrétan zakatolt. – Jinyoung, csak nem? – Féltem kimondani, de legbelül abban reménykedtem, hogy a mi kiskutyánkról volt szó.

- Jackson, bemutatom neked a családunk legújabb tagját.

- Családunk? – lábadt könnybe a szemem. Az a fránya érzékenységem mindig a legrosszabbkor jött elő, de éppen nem tudott érdekelni. – Akkor mi így hárman már egy… egy család vagyunk? – Nem tudtam felfogni, hogy ez a tizenkilenc éves, ártatlan angyal tényleg így tekintett rám, és hogy az én ötletem alapján egy újabb kis angyalkát hozott haza nekünk.

- Miért, te nem így gondolod? – ráncolta a homlokát.

- De, hát persze, hogy így, viszont benned nem voltam biztos. Egek, ha kómában vagyok, és az elmúlt hetek csak egy hosszú álom részei voltak, akkor szeretnék felkelni, mielőtt túlságosan beleélem magam. Vagy tudod, mit? Inkább ne ébredjek fel soha; addig legalábbis ne, amíg veled álmodok. – Sírtam, sőt majdhogynem zokogtam. Annyi momentum volt az elmúlt időszakban, amikor ledöbbentem, és kérdően néztem körül, hogy valóban ebben a hatalmas házban éltem ezzel a csodás személlyel. De ez most más volt, a felismerésnek egy újabb szintjére léptem: a döbbenetem hálává alakult át, és a végtelen boldogság tengerében úszkáltam.

- Gondolom, te is csak azért sírsz, mert az erős szél bántja a szemedet – kacagott, majd letörölte az egyik könnycseppemet. – Még sohasem simítottam meg az arcodat. Kár, nagyon selymes. – Míg én sírtam, mint egy kisfiú, addig ő vidámabban mosolygott rám, mint eddig bármikor.

- Lehetséges, hogy van bármi közöm ahhoz, hogy ennyire boldognak tűnsz? – szipogtam.

- Nagyon is sok. Jackson, szeretlek – váratlanul hagyta el az a bizonyos szó a gyönyörű, telt ajkát, és mintha magát is meglepte volna azzal, hogy hirtelen kimondta.

- Na, a kedvelés szintjéből már átléptünk a szeretetre. Ez azért nagy szó! – Végre én is tudtam mosolyogni.

- Nem, Jackson, félreértesz – rázta a fejét. – Mármint tényleg szintet léptünk, de ennél nagyobbat.

- Hogy érted? Csak nem? Á, biztos, nem! Tudom, hogy neked több idő kell ahhoz, hogy ilyesmi kialakuljon benned. Ne erőltess magadra semmit! – kértem, mielőtt olyat mondott volna, amit idővel megbán.

- Tényleg több idő kellett, mint neked, de most már biztos vagyok benne, hogy én is sze…

- Ne mondd ki! – kértem, majd hirtelen felindultságból berohantam a szobámba.

- Jackson, könyörgöm, ne csináld megint ezt! Megbeszéltük, hogy többet nem zárkózunk be a másik elől – hallottam az ajtó túl oldaláról a hangját, de alig fogtam fel, miket beszélt. Nem akartam, hogy szerelmet valljon. Elképzelni, hogy szerelemmel szeretett, annyira szürreális és hirtelen volt. Mármint persze, erre vágytam, de valahogy sohasem gondoltam bele, hogy mi lesz, ha tényleg elérünk idáig.

- Holnap megbeszéljük.

- Holnap? Aha, szóval addig ott leszel bent, étlen-szomjan, míg én itt játszok a kiskutyánkkal. Hát persze! – kacagott.

- Már megint tudtad, mivel rángass ki, igaz? – tártam ki az ajtót.

- Még szép. Azért már elég jól ismerlek. Enélkül nem is tudtam volna beléd…

- Ne, könyörgöm, ne mondd ki! – úgy pánikoltam, mint már rég. Tényleg annyira gyerekes volt, amit csináltam, de akkor se tudtam felfogni az egész helyzetet.

- Jackson Wang, fejezd be! A frászt hozod a kutyára – váltott át olyan szigorra, amire még soha, amióta együtt laktunk; így ki is kerekedett a szemem. – Add ide a kezed! – kérte, én pedig hirtelen úgy éreztem, mintha én lettem volna az érintésfóbiás, mert csak ódzkodva mertem odanyújtani neki.

- Nem lehetne ezt elhalasztani? – ez volt az utolsó próbálkozásom.

- Nem! Jackson, te azonnal bevallottad nekem az érzéseidet, és igenis a frászt hoztad rám. Fájt, hogy nem tudtalak ugyanúgy szeretni, és az elmúlt hetekben is olykor elgondolkodtam rajta, hogy miért csak ilyen lassan jött rám ez az érzés. De amilyen lassan jött, olyan erőssé vált. Nem véletlenül vicceltem az előbb azzal, hogy neked is a széltől könnyezik a szemed, mert én se attól sírtam a magánórádat nézve. Akkor jöttem rá, mit érzek, és arra is, hogy szeretnék egy közös kutyát. Akit mellesleg egyre nehezebb fél kézzel tartanom; de azért sem engedem el a kezedet. Mert már képes vagyok megfogni. Tudod, mennyit jelent ez nekem? Az, hogy megérinthetlek, hogy belementem abba, hogy kutyánk legyen, és hogy beléd szerettem. Igen, fogadd el, hogy ez már többé nem egyirányú dolog. Attól még, mert nem tudom olyan intenzitással kimutatni, mint te, igenis szerelmes vagyok beléd. – Muszáj volt kifújnia a levegőt, amikor a mondandója végére ért, mivel majdhogynem egy szusszal mondta végig az egészet, én pedig szétnyílt ajkakkal hallgattam, és olyan szinten ledöbbentem, hogy nem tudtam megmozdulni. – Mi hárman most már igenis egy család vagyunk – tette még hozzá, amire gépiesen bólintottam.

- Aha. – Szégyelltem, de ennyi tellett tőlem.

- Remek, futkározásból és tiltakozásból átmentél némaságba. De semmi baj, kiskutyám, keresek neked másik apukát magam mellém. Meglátogatom Jaebumot, talán otthon van Mark – nézett rám ravasz tekintettel.

- Már megint a Mark kártya – sóhajtottam. – De most ez sem érdekel. Sajnálom, csak egyszerűen ez a vallomás és a kutyus együtt lesokkoltak, viszont a lehető legjobb értelemben. Úgy érzem magam, mint aki annyira boldog, hogy már pont amiatt nem tud az lenni. Van ennek bármi értelme? – néztem rá kétségbeesve.

- Én értettem.

- Persze, mert te mindig megértesz. De ugye, nem csak kiharcoltam a szerelmedet? És nem is azért érzel így, mert én vagyok az egyedüli opciód? Mark nevét ki se ejtsd, légy szíves!

- Nem fogom. És persze, hogy nem. Pont azáltal, hogy nem erőltetted a dolgot, segítettél abban, hogy erősödjenek az érzéseim. De már nincs visszaút, szeretlek és még kutyát is hoztam. Ezek után ebből a házból el nem költözöl. Anya rád állít egy detektívet és visszarángat ide – kacagott, amitől a kiskutya elkezdte nyalni az arcát. – Úgy érzem, sokat kell majd fertőtleníteni magunkat utána – döbbent rá.

- Az biztos, és az is, hogy anyukád visszahozna ide. De nem kell sehonnan visszahozni. Ha én magamtól megyek el innen, az az elmegyógyintézet felé lévő irány lesz, mert minimum meg kell őrülnöm ahhoz, hogy el akarjalak hagyni.

- Ezt kérlek, add írásba!

- Egy szavadba kerül, szerelmem.

- Hozom a tollat, szerelmem – kacsintott. Először hallani ezt a szót a szájából, maga volt a mámorító öröm. Tényleg túl sok volt ez a szívemnek. – De először fürdessük meg a kicsit, mert te nem tudod, honnan hoztam el. Az oltásokat egyébként megkapta, chipje is van, így ezekkel már nem kell bajlódnunk.

- Remek. Akkor irány a fürdő!

Jinyoung:

Azzal, hogy húztam az időt, hogy be merjek menni a menhelyre, azt értem el, hogy épphogy hazaértem Jackson előtt. Tudtam, már csak percek kérdése, és megjön ő is, így a picivel együtt bevonultam a szobámba. A csöppség meg se mukkant, és mozdulni se nagyon mert, annyira félt. Én csak abban reménykedtem, hogy nem fogja összepisilni magát félelmében. Kutyakaját és más fontos dolgokat vettem neki a pszichológus előtt, hogy hazatérve minden figyelmünket rá tudjuk irányítani.

- Jinyoung, megjöttem! – hallottam Jackson hangját, amitől azonnal izgulni kezdtem.

Nem akartam csak úgy kirontani a kutyával, így előbb magam mentem ki. De amikor már a picivel a karomban jelentem meg Jackson előtt, akinek az arca egyszerre volt ledöbbent és végtelenül boldog, el kellett neki is mondanom, hogy mi hárman most már igenis egy család leszünk, és ezek után az érzéseimről is nyíltan akartam beszélni – hisz mikor, ha nem ekkor.

Ismertem már jól Jackiet, így nem lepődtem meg a futkározásán; hiszen olyannak szerettem, amilyen volt. Nem ő lett volna, ha nyugodtan fogadja a hírt. De nem is kellett, hogy olyan legyen. Az én komolyságom két ember számára is elég volt. Utólag viszont rájöttem, hogy tényleg túl sok lehetett neki hirtelen a kutyus és az én vallomásom – de már nem volt visszaút.

- Mennyire higiénikus, ha a kádban fürdetjük? – kérdezte, amikor már a fürdetés került terítékre.

- Vettem neki egy kis lavórt; ott van az előszobában – mondtam, mert szerencsére erre is gondoltam.

- Remek, már hozom is.

Gyorsan beraktuk a lavórt a kádba, majd elkezdtünk meleg vizet engedni bele, mire a pici megijedt a csap hangjától. De igazán akkor szeppent meg, amikor betettük a vízbe. Hol ránk nézett kérdően, hol a vizet bámulta, hogy miért is csináljuk ezt vele.

- Imádnivaló csöppség! – jegyezte meg Jackie.

- Az, és képzeld, senkinek se kellett, csak azért, mert csípőficamos.

- Csak mert nem tökéletes, már nem is akarta senki! – fújtatott Jackson. – Sebaj, picim, mi megbecsülünk majd téged.

- Két selejt pasit is a nyakadba vettél – kacagtam.

- De két gyönyörű selejt pasit – nevetett Jackson is.

- Na, de kezdjük a fürdetést!

Óvatosan igyekeztünk megbarátkoztatni a vízzel a kutyust, aki egy idő után már le is mert ülni benne. Majd a gyógynövényes tusfürdőmből nyomtam a kezemre, és óvatosan elkezdtem bekenni vele.

- Gondolj bele, ez a kutya drágább dolgokkal fürdik, mint a legtöbb ember – jegyezte meg a szerelmem.

- Ez tény!

- Várj, ne így csináld, hanem így! – tette rá a tenyerét az enyémre, majd a kezével irányította a sajátomat, hogy milyen mozdulatokat tegyek.

Ahogy kéz mozdult kézen, és a pici úgy nézett ránk, mint a tényleges apukáira, hirtelen Jackson felé fordítottam az arcomat, akiről lerítt a lelkesedés és gondoskodás. Majd észrevette, hogy őt bámultam, és megállt. Nem szólt semmit, viszont éreztem az arcomon a légzésének lágy szellőjét, és végre érezni akartam az ajkait is: azokat a gyönyörű ajkakat, amik már oly régóta csábítottak, és amiket elviekben már megtapasztaltam egyszer, csak nem emlékeztem rá. De most már igenis úgy akartam csókolni őt, hogy azt sohase felejtsem el.

Végül nem hezitáltam. Láttam Jackson szemében, hogy ő is vágyott rá, csak nem mert mozdulni, így megtettem én. Becsuktam a szemem, és csak az érzékeimre hagyatkoztam, amikor a szám az ő párnáit érték, és lágy táncba hívták. Legalábbis elsőnek annak ígérkezett a dolog, de egy idő után kicsit jobban belelendültünk, aminek nagyon is örültem. Ott dőlt el véglegesen a mérleg a másik oldalára: attól a csóktól kezdve nem voltam érintésfóbiás. Viszont a nagy lendületnek az lett a vége, hogy Jackson hátraesett, én pedig rajta landoltam.

- Ha ilyen egy kutyafürdetés, akkor mindennap fürdetni fogjuk szegény kutyát – kacérkodott Jackie.

- Jaj, te! – kentem rá az orrára némi habot. - Először is ezt a fürdetést fejezzük be, rendben?

- Én benne vagyok, de ha ismét mérhetetlen vágyat érzel, hogy megcsókolj, nem kell kétszer kérned – kacsintott.

- Nem is foglak.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)