Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 20. fejezet

Huszadik fejezet – Elfeledett gyermekkori vágy

Jinyoung:

- Jinyoung, csörög a telefonod! – hallottam Jackson hangját, miközben a fürdőben próbáltam valamit kezdeni a hajammal.

- Hadd csörögjön! Biztos, megint anya keres – mondtam, hiszen már két hete folyamatosan azzal zaklatott, hogy végre látogassuk meg őket Jacksonnal. De én mindenáron halasztgattam a dolgot. Részben azért, mert nem szívesen mentem vissza a korábbi otthonomba, másrészt tartottam attól, hogy anya megbántja Jackiet.

- Nem talált: az apukád hív – tartotta elém a telefonomat, amikor kiléptem a fürdőből.

- Jó, őt nem nyomom ki.

- Szia, apa!

- Szia, kicsim! Sajnálom, hogy zavarlak, de édesanyád attól tartott, neki nem vennéd fel.

- Nem is értem, miért – jegyeztem meg szarkasztikusan.

- Jinyoung, tisztában vagyok vele, hogy kicsit erőszakos tud lenni, de mindketten tudjuk, hogy csak jót akar. Az elején tényleg nem volt oda a lakótársadért, de amióta pár hete először igazán elbeszélgettek, mást se hallok tőle, minthogy Jackson így, meg Jackson úgy. Már többféle menü variációt is kitalált, hogy miket főzhetne, ha meglátogattok minket. Ne lombozd le azzal, hogy tovább halogatod a dolgot!

- Apa, hogy te mindig tudod, hogyan kelts bűntudatot bennem! – sóhajtottam egy mélyet.

- Ezt úgy mondod, mintha nem örökölted volna tőlem ezt a képességet – kacagott fel. Imádtam apa kacagását, mivel sohasem volt hamis. Anya gyermekkoromban sokszor tettetett nevetést, hogy engem jobb kedvre derítsen, de egy idő után átláttam rajta. Apa viszont mindig teljes szívéből nevetett, nem volt benne semmi megjátszás. Talán ezért is éreztem magam fesztelenebbnek a közelében, mint anya mellett.

- Ott a pont. Jackson – néztem a mellettem álló fiúra –, szombaton ráérünk?

- Nem tudok semmilyen elfoglaltságról – rántott egyet a vállán.

- Nektek jó a szombat? – ez ismét apának szólt.

- Remek. Majd még édesanyáddal egyeztettek a menüvel kapcsolatosan. Persze csak, ha a felveszed neki a telefont – szúrt oda még egyszer nekem.

- Képzeld, én magam fogom felhívni.

- Legyen úgy. Akkor szombaton! Szia!

- Szia, apa! És köszönöm, hogy ismét értelmet vertél belém.

- Erre vannak az apák.

- Jól értem, hogy végre beadtad a derekadat, és a szüleidnél vacsorázunk? – lett lelkes Jackie. De hát ő mikor nem volt az?

- Igen.

- Még mindig nem értem, miért vagy ennyire ellene. Anyukád láthatólag megbarátkozott velem. Vagy van valami, amiről nem tudok? – tette keresztbe a kezét.

- Nincs, és igazán magam sem tudom, miért félek ettől az egésztől. A pszichológusom szerint azért, mert el akarom különíteni egymástól az akkori életemet és a mostanit, így téged ott látni sokkoló lenne számomra – meséltem neki a legutóbbi alkalmon elhangzott dolgokat.

- Ennek van értelme. De ha tényleg így áll a dolog, ide is lehívhatjuk őket. Úgy is megoldhatjuk, hogy anyukád hozza a kaját, és mi csak a helyet adjuk.

- Ez remek ötlet, viszont eldöntöttem, hogy szembenézek a félelmemmel – szántam rá magam, és amikor valamit elhatároztam, azt általában végre is hajtottam.

- Ez a beszéd. Viszont most az órával nézz szembe! – mutatott a mögöttem lévő fali órára.

- Bakker, siessünk! – Már nyúltam is a lakáskulcsért, nehogy elkéssünk miattam.

Mivel nem laktak olyan messze So Hyunwooék, így hamar odaértünk, és szinte percre pontosan csengettünk be. Ahogy arra számítani lehetett, a kisfiú nyitott nekünk ajtót; de mint azt Jackietől megtudtam, meg volt beszélve az anyukájával, hogy aznap én is csatlakozok hozzájuk, mint néző. Persze csak barátként emlegetett Jackson, nem pedig a párjaként. De jobban belegondolva, még nem voltunk hivatalosan egy pár: nem csókolóztunk, apróbb érintéseknek is örültünk, és még annyira bensőségesen nem ismertük egymást. Ezért is voltam itt, hogy legalább a legutolsón tudjak változtatni.

- Szia, te vagy Jinyoung? – nézett fel rám egy vigyori kis arcocska.

- Igen, én.

- Remek! – mondta, majd magától értetődően megölelt. Jackson úgy látszott, nem szólt neki, hogy nem bírom az ilyesmit, viszont ez a pár másodperc inkább esett jól, mintsem kellemetlenül, ami újabb biztató jel volt. Hogy Jackiet is megnyugtassam, rámosolyogtam, hiszen tényleg kutya bajom se volt.

- Na szép, itt van a barátom, és máris őt öleled meg előbb! – jegyezte meg tetetett duzzogással Jackson.

- Jaj, miért vagy ilyen? – pufogott a kicsi, de azért lelkesen ölelgette őt is.

- Gyertek! – invitált be minket, majd mire észbe kaptam, már a ház túlvégén lévő udvaron voltunk, ahol leültettek egy kényelmes hintaszékbe, majd neki is kezdtek az órának.

Nem tudom, mikor vesztettem el igazán a külvilággal kapcsolatos érzékemet: csak cikázó képek maradtak meg abból a másfél órából. Látni, Jackson mennyire odaadóan és kedvesen, de közben mégis eredményesen oktatta a kisfiút, annyira a lelkembe mart, hogy legszívesebben odarohantam volna, hogy megcsókoljam. De a saját reakciómtól félve, és persze a gyermek miatt tartoztattam magam, viszont a képzelőerőmet már nem tudtam. Ábrándozó lélek voltam – hiszen az ábrándozásom volt az egyedüli dolog, aminek még gyermekkoromban sem szabhatott senki gátat, így most is ellepték az agyamat a merészebbnél-merészebb gondolatok. Elképzeltem, ahogy egyszer majd ugyanígy ülök egy hasonló hintaszékben, miközben Jackson a mi közös gyermekünket tanítja kosarazni. A fiúnk odafut hozzám, hogy megkérdezze, láttam-e, milyen szépen betalált a kosárba, miközben a kislányunk a kutyánkkal játszik. Annyira szép volt ez jövőkép, hogy teljesen kifacsarta a lelkemet, amit a szemeimből pattagzó könnyek igazoltak.

- Jackson, sír a barátod! – eszméltem fel a kicsi hangjára.

- Jinyoung, minden rendben? – jött oda az ijedt Jackie.

- Persze, csak ettől a nagy széltől könnyezik a szemem, semmi egyéb – feleltem a fél igazságot, hiszen tényleg bántotta a szememet a szél.

- Akkor még szerencse, hogy már lejárt a másfél óra. Viszont tényleg nem kellett volna ennyire alul öltöznöd! Lehet, hogy nyár van, de most kifejezetten hűvös a szél. Neked pedig az átlagosnál jobban kellene vigyáznod magadra – dorgált le.

- És vigyázok is, csak most a nagy rohanásban elfelejtettem felkapni a vékony kabátomat – magyaráztam, mert ebben a percben minden érdekelt, csak épp az nem, mennyire öltöztem melegen.

Jackson:

Egyre jobban idegesített, hogy Jinyoung miért nem akarta, hogy elmenjünk a szüleihez. Féltem, hogy az anyukája a hátam mögött mondott neki valami rosszat rólam, de mindig, mikor erre gondoltam, bűntudatom lett, hogy megvádoltam szegény asszonyt. Tény, hogy kezdetben nem kedvelt, de úgy éreztem, hogy sokat fejlődött a kapcsolatunk azóta, és a legutóbbi két találkozásunk is ezt bizonyította, hiszen mindkétszer széles mosollyal fogadott, ami előtte nem volt jellemző. De miután Jinyoung belement a dologba, kiderült, hogy a múltjának és jelenjének a szétválasztása állt a vonakodása mögött. Mindez érthető volt, viszont sajnáltam a szüleit, akiktől eltávolodott, mivel folyton arra emlékeztették, hogy elzárva kellett felnőnie. Lehettek ők bármilyen odaadó és jó szülők, a fránya körülményekkel nem tudtak küzdeni, nem lehetett semmisé tenni mindazt, ami történt – pontosabban nem történt a fiúk életében.

Egy kicsit izgultam, amiért Jinyoung eljött megnézni az egyik magánórámat So Hyunwooval, bár közben szörnyen jól is esett, hogy felajánlotta. Napról-napra egyre jobban nyitott felém: több apróbb érintést engedhettünk meg magunknak, és nyíltabban beszélt mindenről. Nagyon igyekezett, amit szörnyen értékeltem. Viszont féltem, hogy valamit elrontottam, amikor So Hyunwoo arra hívta fel a figyelmemet, hogy a szerelmem sírt. Bár Jinyoung azonnal nyugtatgatott, hogy csak az erős szél miatt könnyezett a szeme, de ezzel egy újabb idegeskedni való okot adott: félelmet, amiért megbetegedhet.

 Eléggé paranoiás tudtam lenni, azonban ez esetben igazam lett, Jinyoung pont egy nappal a szüleivel való közös vacsoránk előtt annyira lebetegedett, hogy negyvenfokos lázzal nyomta az ágyat. Az első dolgom az volt, hogy az édesanyját értesítettem, aki nemsokára meg is jelent.

- Jackson, ugye, nem anyát hívtad ide? – kérdezte idegesen Jinyoung, amikor meghallotta a csengőt – hiszen sejtette, hogy nem más jött.

- De igen. Ne haragudj rám, de nála jobban senki sem tudja, hogyan kell téged ápolni.

- Ez csak nátha, Jackson, még ha nálam komolyabb is, mint másnál. Meg amúgy is, én jobban örülnék, ha te ápolnál. – Hirtelen cikázni kezdtek a különböző érzések bennem: mérges voltam magamra, hogy tényleg azonnal a telefonhoz rohantam, másrészt tudtam, hogy ez volt a helyes. Közben pedig nagyon jól esett, hogy Jinyoung az én ápolásomra vágyott, hiszen ez is igényelt egyfajta intimitást.

- Na, de menj, mert mérges lesz, ha nem nyitsz neki rögtön ajtót! – mondta, és én már rohantam is a bejárathoz.

- Szia! – köszöntem a nőnek, aki ledobva mindent, a fia szobájába viharzott. Azonban Jinyoung nem volt vele kíméletes, miután elmagyarázta az anyja, ő hogyan ápolta mindig, szabályosan könyörgött neki, hogy menjen el, azzal indokolva, hogy túl sokáig volt az ápolója, és talált egy nála jobbat – ezzel persze rám célozva.

- Rendben, ahogy érzed, kisfiam. – Majd lassan kibaktatott azon az ajtón a nő, amin nemrég még sietve jött be.

- Ne haragudj rá! – kértem, mielőtt elment.

- Nem haragszom, tudom, hogy nehéz az ő múltjával, de akkor is fáj. Viszont te megtennéd, hogy felhívsz mindennap, amíg rendbe nem jön? Csakhogy megnyugodjak – közben úgy nézett rám, mint akinek én voltam az utolsó reménye.

- Hát persze, kérned sem kell.

- Köszönöm.

Miután elindult, figyeltem a távolodó alakját, míg kocsiba nem szállt. Annyira megtörtnek látszott, ami az én szívemet is összetörte. Feláldozta az életét a fiáért, aki már nem kért belőle. Ennél nagyobb tragédia nem érhette volna szegény asszonyt. De nem ez volt a legjobb időpont arra, hogy erről vitatkozzak Jinyounggal.

- Legalább addig maradhatott volna, amíg odaleszek So Huynwoonál – ezt azért megjegyeztem, miután visszamentem hozzá.

- Beszélek Jaebummal – rántott egyet a vállán, miközben alig tudta nyitva tartani a szemét, így nem feszegettem tovább a témát, helyette mindent megcsináltam, amit az anyukája tanácsolt.

Jinyoung:

Egész nap betakarózva feküdtem, és annyi erőm sem volt, hogy a mosdóba kimenjek. Jacksonnak viszont muszáj volt magánórát tartania, így egyedül maradtam. Bár megdorgált, hogy miért nem hagytam, hogy anya vigyázzon rám, amíg nem volt otthon, de végül kivágtam magam azzal, hogy Jaebum fog felügyelni rám. Természetesen eszembe sem jutott fehívni a barátomat, hiszen tudtam, ő is milyen elfoglalt volt. Édesanyám túl aggódó bánásmódjára pedig egyáltalán nem vágytam, hiszen így is túl sokszor éltem már át. Helyette inkább szenvedtem egymagam. Úgysem voltam már kisfiú, akire minden percben vigyázni kellett.

Még az indulása előtt kértem Jacksont, hogy rakjon mellém sok teát és némi kekszet, hogy valahogy kitartsak, amíg haza nem ért. Tudtam előre, hogy majd megdorgál, miután rájön, hogy Jaebum érkezése csak kitaláció volt, de vállaltam mindezt. Nem vágytam más ápolására, csak Jacksonéra. Valami gyökeresen megváltozott bennem azon a délutánon, amikor néztem ahogy tanított. Végre megértettem, miről is beszéltek BamBammel: most már én is érezni kezdtem, milyen volt belezúgni valakibe. Azon a napon végérvényesen magával ragadott Jackson, és már ki mertem jelenteni – még ha csak magam számára is –, hogy szerelmes voltam belé.

Újra és újra az a képzelgésem jutott eszembe, amiben két saját gyermekünk és egy közös kutyánk volt. Ilyen fiatalon furcsa volt ilyesmire gondolni, de ha volt olyan férfi a Földön, akivel el tudtam képzelni, hogy együtt nevelünk két csöppséget, az csakis Jackson volt. Viszont tisztában voltam vele, ha valaha lesznek is gyerekeink, az nem mostanában lesz. De egy valamit már a közeljövőben is valósággá válthattunk: az pedig a kiskutya volt. Akkor és ott eldöntöttem, nem fogom tovább húzni az időt. Csak az a fránya betegség ne talált volna rám, amiért nem öltöztem aznap rendesen fel.

A mellettem heverő laptopomat vettem végül magam elé, és egy olyan tevékenységet folytattam, ami a napokban a szokásommá vált: állatmenhelyek cikkeit olvasgattam. Nem tudtam, hogy a betegség miatt, vagy mert sok szomorú történetbe futottam bele magára hagyott kutyusokról, de annyit pityeregtem, hogy már majdnem ki akartam kapcsolni a képet, amikor egy olyan cikket leltem az oldalon, ami mellett nem mehettem csak úgy el: valaki egy elhagyatott úton talált egy dobozt, benne tíz pár hetes, zsemleszínű labrador kutyussal. Szerencsére egyik sem pusztult el, mivel időben megtalálták őket, és azóta az állatmenhelyen vigyáztak rájuk, de sürgősen gazdit kellett nekik találni. Bár két hetet még várni kellett, hogy elhozhassák őket az újdonsült „szülők”, de már most minél több kutyusnak akartak gazdit.

A cikket olvasva felderengett bennem egy régi, elfeledett emlékem: gyermekkoromban egy időszakban a legnagyobb vágyam az volt, hogy legyen egy labradorom. Még egy filmben láttam, és utána amiatt sírtam legalább két hétig, hogy nekem sohasem lesz ilyen kutyusom, se semmilyen másfajta. Aztán valahogy elfelejtődött a dolog: biztos, találtam valami mást, ami miatt szomorkodhattam. De ahogy megláttam a dobozban fekvő tíz apróságot, tudtam, itt az idő, hogy megkapja a gyermekkori Jinyoung azt, amire úgy vágyott, és egyúttal Jackson álma is teljesüljön. Persze ekkor nem volt erőm ahhoz, hogy felhívjam a számot, amit megadtak elérhetőségként, de azért elmentettem a posztot, hogy visszataláljak hozzá. Előző nap tették közzé, így nem hittem, hogy máris mind a tíz kutyusnak megvolt a gazdija. Nem akartam kommenteket sem olvasni, már csak azért sem, mert a sok hasonló blogot járva rájöttem, hogy olyan könnyen dobálóztak az emberek a: „Nekem kell!”; „Majd én leszek az új gazdája!” – és ezekhez hasonló hozzászólásokkal, amiknek csak a töredéke vált valóra. Épp ezért nem is hagytam magam után ilyen kommentet, hanem rögtön cselekvésre akartam váltani az elhatározásomat, és már másnap felhívni őket.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)