A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jinson. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jinson. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. november 13., péntek

Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 13. fejezet


Fiókba zárt aggodalom

 A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 



Miután Jinyoung kiszállt Seungmin kocsijából, mosolyogva integetett a jóképű férfinak, majd nézte, ahogy a lemenő Nap sugaraiban távolodott tőle a jármű. Nem tellett két percbe, és a Nap teljesen eltűnt, és csak a szürkeség maradt az égen. Akármennyire nem akarta olykor Jinyoung, a Nap mindig nyugovóra tért. Ilyenkor, késő ősszel, még hamarabb is, mint azt kívánatos volt számára, aki a hosszú nappalok és a rövid éjszakák híve volt. Ekkor pedig pont az, hogy egyre sötétebb volt, miközben ő mozdulatlanul állt, világított rá Jinyoungnak, hogy nem titkolózhatott örökké a családja előtt. Ekkor megfogant benne egy gondolat, ami aztán átcsapott elhatározássá: arra még nem volt kész, hogy mindőjüket beavassa, de Lia-t igen. El kellett neki mondania, eljött az idő. Bízott benne, ha valaki, hát a húga megérti majd. Ennek ellenére képtelen volt mozdulni, mintha bebetonozták volna a lábát, úgy állt a házuk előtt. De egy idő után – miután a hazafele tartó szomszédok jól megbámulták, amiért szoborként díszelgett – egy mély sóhajtás kíséretében lassan megfordult.
    Teljesen kimerült, csak be akart végre lépni az otthonukba. Még köszönni sem tudott, mert a szíve majd kiugrott a helyéről. Furcsa érzés fogta el, amikor a lába a bejárathoz ért. Amikor kinyitotta az ajtót, mintha minden lehetséges lett volna, miközben legbelül kevésnek érezte magát a vallomásához. Remélte, hogy nemcsak egy álom lesz mindaz, amit elképzelt. Mert ezen a napon olyan témával köszöntötte a húgát, ahogy előtte soha, és ahogy bárcsak ne is kellett volna ekkor sem.
    - Szia! Azt hittem, már eltűntél a földszínéről. Nem két órája végeztél? – kérdezte Jisu. – Sőt, van az két és fél is – helyesbített, amikor ránézett a faliórájukra.
   - De, csak Seungmin hívott, hogy sürgősen menjek Minhohoz – felelte Jinyoung, és próbált kevésbé stresszesnek tűnni.
    - Miért, baj van? – ijedt meg a lány.
    - Nem, nyugi. Szerelmi válság, de nem menthetetlen az ügy.
    - Micsoda, Minho szerelmes és én nem is tudok róla!? – esett le Lia álla. – Rég nem volt már négyes találkánk. Ezt sürgősen pótolnunk kell – könyvelte el.
    - Egyébként várja szeretettel, hogy Te is bemutasd neki a Te szerelmedet – kormalkodott Jinyoung, hogy egy kicsit oldja a benne lévő feszültséget.
    - Még messze nem tart ott a dolog, hogy a szerelmemnek nevezzem Youngjae-t – vágta rá kitágult szemekkel az aranyos arcú lány, ettől pedig elmosolyodott a bátyja.
    - Minho sem a kollégáját – mondta.
    - Egek! A kollégájába kezd beleszeretni? – lett egyre érdekesebb Jisu számára a téma.
    - Igen, pontosabban a főnökébe. De majd mesél ő Neked, ha oda kerül a sor. Most én mondanék valamit. – Ekkor viszont elkezdte idegesen rágni a száját a holló-hajú, a húga pedig tudta, hogy csak akkor tett így, amikor tényleg nagy volt a baj.
    - Jinyoung, megijesztesz – ment oda hozzá megragadni a kezét. – Tudod, hogy Nekem bármit elmondhatsz.
    - Tudom, de előtte ígérd meg, hogy nem leszel rám mérges! – Szinte könyörgött a szemével a holló-hajú, a keze pedig remegni kezdett, amit a húga is észrevett, így megszorította azt.
    - Ígérem. De miért lennék? Csináltál valamit? – ráncolta a szemét.
  - Nem, velem csináltak, még régebben, és nem mondtam el eddig Nektek, és anyáéknak még most sem szeretném. Tényleg, ők nem jönnek még egyhamar haza, igaz? – kérdezte félve. Megijedt, hogy lehet, addig húzta kint állva az időt, hogy bármelyik percben betoppanhattak.
    - Nem, munka után közös vásárlást terveznek, ami, tudod, hogy eltart az esetükben. De most már ne köntörfalazz, beszélj, mert felvett az ideg! Ki és mit csinált Veled? Kit kell kinyírnom? – Nem finomkodott Jisu. Amilyen angyalarcú, törékeny alkatú teremtés volt, olyan karakán tudott lenni, főleg, ha a szeretteiről volt szó.
    - Na, ezért sem mondtam el Neked két éve, mikor megtörtént, mert tudtam, hogy azonnal neki támadnál az illetőnek – jegyezte meg Jinyoung.
    - Két éve történt valami? – Lia közben le is ült a kanapéra, mert az ideg kicsinálta.
    - Igazad van, jobb lesz ülnünk közben – foglalt mellette helyet a bátyja. – Csak egy valamire kérlek, miközben mesélek, ne szólj közbe, mert akkor lehet, nem leszek képes folytatni! – nézett Jinyoung kérlelően a húgára, aki egy bólintással adta a tudtára, hogy belement. A holló-hajú pedig nem is sejtette, hogy nagyjából ugyanekkor hasonlóra kérte Jackson Jaebumot, amikor ő kezdett hosszas mesélésbe.
    Ezután elmondta Jisunak mindazt, amit előző nap Anonymusnak egy levélben mesélt el. Persze Liát bizonyos részletekbe nem kellett beavatnia, hiszen jól ismerte az erőszaktevőt, és inkább visszaigazolás volt neki mindaz, amit hallott, hiszen sohasem szívlelte a fiút. Olykor kifejezetten kérte is a bátyját, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot, de Jinyoung akkor is rendre arra hivatkozott, hogy féltette az apjuk karrierjét, így hajlandó volt meghozni érte ezt az áldozatot. Valamint bízott benne, hogy idővel ráun majd az illető, mindhiába.
   Beszéd közben végig maga elé meredt a Park-fiú, mert így tudta a legtárgyilagosabban, a könnyeit visszatartva elregélni a dolgot. Amikor viszont az abúzus végéhez ért a mesélésben, a húgára vetette a tekintetét, akinek viszont nagyon is könnytől áztatott volt az arca, ami pontosan azt a megtörtséget tükrözte, amire Jinyoung számított. De attól még, mert valaki fel volt készülve a rosszra, az még szíven tudta ütni. Így, ha váratlan nem is volt a lüktető érzés, ami elöntötte a holló-hajú mellkasát, amikor az egy szem vérszerinti testvérére nézett, piszkosul fájt neki.
    - Sajnálom – suttogta, majd zokogva vetette bele magát a húga karjaiba. – Úgy sajnálom, Jisu! Annyira, de annyira sajnálom. Bocsájts meg!
    - Nehogy Te kérj bocsánatot, hiszen Te voltál az áldozat. Nekem… – elcsuklott Lia hangja. – Nekem kellett volna észrevennem, hogy mennyire megtörtél. Bár láttam Rajtad, hogy baj van, nem kérdeztem elégszer és elég erélyesen, hogy elmondd az igazat. Én kérlek, hogy bocsájts meg, amiért nem voltam eléggé törődő testvéred. Istenem, Bátyó, úgy sajnálom és úgy szeretlek. – A lehetetlennél is közelebb akarta húzni magához az idősebbik Parkot. Annyira szerette és minden hibája ellenére tisztelte és felnézett a bátyjára Jisu. A világ végére is elment volna érte, így tényleg magára volt dühös, amiért nem rakta össze a képet.
    Jinyoung azonban egyáltalán nem neheztelt rá. Ekkor tudatosult benne az – amit eddig is tapasztalt, de nem konkretizálta magában –, hogy mindene megvolt: jó lét, szerető család, most már barátok és egy mondhatni udvarló is, mégis úgy érezte, minél több emberrel vette körül magát, annál magányosabb és üresebb volt. De Jisu ott volt neki; a húgának tényleg feltűnt már az erőszak után is, hogy baj volt vele, de nem tudta, hogyan könnyíthetne a helyzetén. Mégis, ha nem is volt vele tisztában, segített Jinyoungnak: mindennap, amikor mosolyt csalt az arcára; mindig, amikor berontott egy váratlan pillanatban a szobájába, hogy éppen kifakadjon, hogy mennyire tetszett, vagy nem tetszett neki az a film vagy sorozat, amit éppen nézett; vagy hogy elregélje, milyen zseniálisan volt megírva a kezében lévő könyv, amit a bátyjának is feltétlenül el kellett olvasnia. Amikor vele volt Jinyoung, képes volt elfelejteni a szívében lévő fájdalmat, mert Lia még úgyis tudott neki segíteni, hogy azzal sem volt tisztában, mi okozta a problémát. Olykor nem is beszélt a bátyjához, csak betársult mellé vacsorázni, tett-vett körülötte. Erre pedig hatalmas szüksége volt a holló-hajúnak, mert bármennyi szörnyűséget is tartogatott számára a világ, tudta, hogy otthon szeretet és melegség vette őt körül a szülei és legfőképp a húga által.
    - Erről igazán egyikünk sem tehet. Egy ember a hibás érte – mondta végül Jinyoung, majd elhúzódott a testvérétől, akinek letörölte a szomorúsága ellenére is gyönyörű arcáról a könnyeket, majd a saját arcát is letisztította.
    - De mi történt utána? El tudnád még azt is mesélni? – kérdezte óvatosan Lia.
  - Mikor végzett, magam elé meredve mozdulatlanul vártam, hogy kattanjon a bilincs zárja. Mit mondhattam vagy tehettem volna ebben a helyzetben? Ráadásul féltem, hogy egy újabb ellenállás elég lett volna ahhoz, hogy tudod… – utálta, hogy ki kellett mondania –, hogy belém is hatoljon.
    - Megértem – kezdte el közben Jisu simogatni a bátyja hátát.
   - Ezután hozott törlőkendőt és megtisztított alulról, és mikor felhúzta rám az alsómat és a farmeromat, egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Akkor megláttam azt, amiben nem is mertem azokban a percekben reménykedni: megbánta és szégyellte magát. Kibújt belőle az állat, de amint kitisztult a feje, rájöhetett, milyen szörnyűséget követett el. Miután kinyitotta a bilincset, azt mondta, lehet, jobb lesz, ha hazamegyek.
   - Lehet!? – kérdezte Lia, miközben a szomorúság helyét egyre jobban felváltotta benne a düh és a bosszúvágy, ahogy azt Jinyoung előre sejtette.
    - Látszott, hogy nem tudta, mit kellett volna tennie, de ez számomra akkor megkönnyebbülést okozott, mert így végül elengedett. – Az utolsó szó kimondásakor még egy-egy könnycsepp kibuggyant Jinyoung szeméből. – Felhívtam Minhot, hogy jöjjön értem. Már a telefonon keresztül is hallotta, hogy baj történt, de persze semmit nem mondtam neki, csak azt, hogy siessen, hiszen ő ott állt előttem. Majd írtam nektek sms-t, hogy ennél a mocsoknál alszom. – Direkt nem mondta ki a nevét. Ő lett a holló-hajú Voldemortja: ő, akit nem nevezett a nevén.
    - Emlékszem, furcsálltam is, mivel annyira biztos voltál benne, hogy hazajössz, mert még kellett volna másnapra tanulnod – felelte Lia, akiben azért is maradt ennyire meg az eset, hiszen ez volt az utolsó alkalom, hogy az öccse találkozott a fiúval.
    - Ez volt a terv, igen, de olyan állapotban semmiképp sem akartam hazajönni. Minho szerencsére hamar ott volt, ő pedig még odasúgta nekem, mielőtt kiléptem a házból, hogy megérti, ha többet nem keresem. Nem néztem vissza rá, nem akartam, hogy egy kicsit is megsajnáljam, amiért rájött, hogy többet nem fog látni – legalábbis, ha rajtam múlik – mesélte tovább Jinyoung, Lia pedig jobbnak látta, ha nem vágott a szavába. – Minho meglátva engem, tudta, hogy tett velem valamit. Még dübörgött is az ajtajukon, hogy engedje be és magyarázza meg, mi történt, de az ajtó nem nyílt ki, amitől ismét megkönnyebbültem.
    - Imádjuk Minhot, de tudjuk, hogy ha rólunk, a testvéreiről van szó, ölni is tudna – ezt viszont meg akarta jegyezni Jisu.
    - Pontosan. Végül nála aludtam és elmeséltem neki az egészet, és megeskettem, hogy nem bántja és Nektek sem szól. Mert azt akartam, hogy… – Vennie kellett egy mély levegőt, hiszen megint majdnem rátört a sírás.
    - Hogy senki se kerüljön bajba: Minho testisértés miatt, apa a munkahelyén, mert ilyesmivel vádolod a főnöke fiát, és hogy mi se omoljunk össze. – Azonnal összerakta a képet Lia, ismerte jól a bátyja gondolkodásmódját, ráadásul fordított helyzetben ő is hasonlóan cselekedett volna.
    - Igen. Meg végig is gondoltam, hogy nem történt behatolás, így nem tudtam volna bizonyítani, hogy nemi erőszak áldozata lettem. Lehet, ha a rendőrségre megyek, még engem büntettek volna becsületsértésért, plusz jött volna a többi esetleges következmény, amiket végigsoroltál.
    - Értem – mondta végül Lia –, és nem haragszom. Mert gondolom, ettől is féltél: hogy mérges leszek, mert Minho már aznap megtudta, míg nekem két évet kellett rá várnom.
   - Igen, szörnyen féltem, Húgi. Biztos, nem neheztelsz rám? – kérdezte bizonytalanul Jinyoung, mert ezekben a percekben ez volt a legégetőbb kérdés számára.
  - Nem. Távol áll tőlem az áldozathibáztatást. Jogod volt úgy megélni a traumádat, ahogy a legkomfortosabb volt számodra. Már amennyire beszélhetünk komfortról ebben az esetben. De annak nagyon örülök, hogy Minho ott volt Neked. Mindig is értékeltem azt, hogy a tiszteletbeli testvérünk lett, és hogy főleg számodra egy igazi nagytestvérré vált, ennyire viszont még sohasem voltam hálás számára, hogy az életed része. Ha legközelebb látom, nagyon megszeretgetem – törölte le az újabb könnyeit Jisu. Igazán szerette Minhot. Annyira nem, mint Jinyoungot, hiszen mindig is ő volt és lesz számára a nagybetűs testvér, de tudta, hogy a bátyjának is szüksége volt egy idősebb testvérre, akire számíthatott, aki tanította, akire felnézhetett. Így igazán sohasem volt féltékeny Minhora, már csak azért sem, mert neki meg Yeji volt már szinte olyan, mintha a nővére lett volna.
    - Meg is érdemli, főleg most, amilyen félénk a saját szerelmi életét illetően – felelte a holló-hajú, és végre őszintén el tudott mosolyodni.
   - Szóval az a féreg azóta semmilyen formában nem vette fel Veled a kapcsolatot? – Lia sem akarta kimondani az illető nevét.
    - Szerencsére nem, de mai napig félek, hogy bármikor megtalálhat és újra… tudod – nem kellett befejeznie.
    - Értem – bólintott Lia. – De ha ezek után tesz valamit, akkor Minhoval megöljük – ezt ijesztően tárgyilagosan mondta.

- Anonymus is csatlakozhat hozzátok – vágta rá gondolkodás nélkül Jinyoung.
    - Tessék? Csak nem ő is tud róla? – Ez már jobban meglepte a lányt, mint az, hogy Minho be volt avatva.
    Jinyoungnak így azt is el kellett mesélnie neki, hogy mikről levelezett az évfolyamtársával előző nap. Mi tagadás, a húga nem tudta leplezni, hogy az tényleg jobban szíven ütötte, hogy valakinek, akinek a pontos kilétét sem tudta, is előbb mesélte el mindezt – még ha csak egy nappal korábban –, mint neki, az egyedüli vérszerinti testvérének. De ennél is jobban aggódott, hogy nehogy tényleg kikotyogja valakinek Anonymus, mert akkor már két ember lett volna a listáján, akiket Minhoval el kellett tenniük láb alól.
    - Nem tudom. Mit csináljak, Lia? Ne írjak neki semmit, és várjam, hogy ismét ő jelentkezzen? Vagy legyek őszinte, és pár sorban magyarázzam el neki, hogy egy kis időre lenne szükségem? – nézett kérdően a húgára.
    - Magyarázd el, mert ennyi jár neki. Fordított esetben Te is aggódnál és folyton azon kattognál, vajon mit rontottál el, és hogy végleg elvágtad-e magadat nála – tanácsolta a fiatalabbik Park.
    - Rendben, így teszek. Megyek is megírom az e-mailt. Meg jobb, ha anyáék nem látnak meg ilyen kisírt szemmel. Bár ez Rád is igaz. Szedjük össze magunkat mindketten, mire hazaérnek – jegyezte meg Jinyoung.
    - Igaz. De előtte gyere ide! – ölelte ismét át a bátyját Lia. Jinyoung pedig nem ellenkezett, hiányzott neki a húga ölelése, hiszen már egy ideje nem részesült benne. Bár általában ő nem is kezdeményezte, mindig a kisebbik reszortja volt a dolog. – Nagyon szeretlek, ugye tudod?
    - Reméltem – póénkodott, kicsit oldva a feszültséget. – Én is szeretlek.
    - Reméltem – mondta Lia is, majd elengedte a bátyját.
    Jinyoung ezután bement a szobájába, amely az a csendes, nyugodt hely volt számára, ami menedékként szolgált a legszörnyűbb éjszakáin is. Ekkor belépve azonnal az íróasztalához ült, hogy gyorsan begépeljen egy rövid, de lényegre törő e-mailt Anonymusnak arról, miért is volt szüksége pár nap pihire. Elmagyarázta neki, hogy nem volt mérges rá, nem hibáztatta, amiért nehezére esett felfednie magát, és nem is siettette ezen a téren, de neki is be kellett húznia a kéziféket, mert ez így túlságosan egyirányúvá vált. Ezért pedig főként saját maga volt a hibás, hiszen ő tárulkozott ki ennyire neki, mert olyan jól esett számára az a kapcsolódás, ami kialakult közöttük. Így nem is akart véget vetni a levelezéseiknek, de nyomatékosan kérte a másikat, hogy ne írjon neki. Majd ő keresni fogja, ha ismét késznek érzi magát hozzá. Miután elküldte az e-mailt, belátta, hogy igaza volt Jisunak, ennyi járt Anonymusnak.
    Ekkor tudatosult Jinyoungban, mennyivel könnyedebben élt, mint az erőszak utáni első évében. A szomorúság akkoriban felőrölte, de többé nem. Egy végtelennek tűnő álomban élt, amely napról-napra egyre jobban összetörte a szívét. Ekkor érezte igazán, hogy a hallgatása talán még nagyobb sebet ütött a szívén, mint maga az abúzus. Próbált önmaga helyett valaki más lenni: valaki, akit nem ért ilyen sérelem, de az élet nem így működött, amit utólag ő is belátott. Továbbá rájött még valamire elalvás előtt: akármennyit is segített neki a húga és a bátyja, végső soron ő mentette meg saját magát, amiért nem hagyta, hogy a sérelme határozza meg. Elfogadhatta volna előbb is; elmondhatta volna hamarabb Lianak és már rég bevathatta volna a szüleit is. Mindent csinálhatott volna optimálisabban, de attól még hálás lehetett magának, hogy úgy, ahogy az tőle tellett, megmentette a saját lelkét.
    Ráadásul, ahogy a legtöbb rosszban, ebben is volt valami jó: elbúcsúzhatott a nem kívánt fiú közeledésétől. Szinte el is felejtette, milyen gyomoridege volt már csak a hívásaitól is. Majd ahogy egyre jobban túllépett rajta, nemhogy magányos lett volna, hanem pont, hogy rendben volt, amennyire egy ilyen helyzet után lehetett, és amennyire az Anonyumus-os dolog is lehetővé tette számára. De az utóbbiba ő ment bele saját akaratából, és ez hatalmas különbség volt. Épp ezért, ha valakinek, hát Anonymusnak nem akarta virtuálisan elengedni a kezét, csak piszkosul vágyott már rá, hogy a valóságban fogja meg azt, akkor is, ha nem Jacksoné volt. De szüksége volt erre a szünetre, hogy tényleg érezze, hogy a maga ura volt, aki koordinálni tudta a helyzetet úgy, hogy a másik tempóját sem sürgette. Nem akart többé szomorú lenni. Bár az élet nem ilyen volt, még annyi ennél is embert próbálóbb szomorúság állt előtte, ezekben a percekben azonban nem ezzel akart foglalkozni. Olykor meg kellett állnia és átadni magát a megkönnyebbülésnek, mert nem mindennap érte ilyen kiváltság. Néha fiókba kellett zárnia az aggodalmát. Jinyoung ezen az éjszakán már nem volt a fogja annak az álomnak, amely korábban túl sokszor ismételte meg önmagát.


 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)  

2026. november 6., péntek

Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 12. fejezet

 

 

Ez a Napnál is világosabb

     A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

Jinyoung enerváltan ébredt. Büszke volt magára, amiért megállta, és nem írt semmit Anonymusnak, de közben bűntudat is gyötörte. Azonban ezt érezte helyesnek, és Minho is támogatta ebben, így ugyan a megszokottól lassabban, de még időben megérkezett az egyetemre. Ekkor azonban nem várt kép fogadta őt: Mark, Jaebum és Jackson együtt beszélgettek az épület lépcsőjénél. Az előbbi kettő látványa már mindennapossá vált számára, de a harmadik jelenléte zavarba hozta. Egy pillanatra meg is torpant, viszont mivel nem akart elkésni, köszönnie kellett nekik – főleg, hogy Mark várta őt, ahogy mindig. Úgy tűnt azonban, hogy Jackson eddig nem volt tisztában vele, hogy a barátja és Jaebum egyre jobb viszonyban voltak egymással – legalábbis ezzel magyarázta a holló-hajú, hogy a számára túlságosan is vonzó fiú zavarában a földet bámulta, amikor odament hozzájuk. Sőt, már messziről kiszúrta, hogy volt valami feszültség a testtartásában.

A nap folytatásában Jinyoung, magához hűen, többször végigpillantott az évfolyamtársain, azon merengve, vajon ki lehetett közülük Anonymus, de egy idő után felhagyott vele, mert már ebbe is belefáradt. Akárcsak abba, hogy foggal-körömmel próbálta elfojtani magában a Jackson iránti elemi vonzalmát. Még azzal meg is küzdött volna, hogy szexuálisan mennyire megmozgatta a látványa, de azzal egyre jobban meggyűlt a baja, hogy egy ilyen külsővel mennyire imádnivalóan visszafogott és mégis életteli volt a fiú. Aznap mondjuk kifejezetten félénk és csendes volt, és szinte rá sem nézett senkire. Bár néha fájóan pillantott Markra és Jaebumra, ezzel is alátámasztva azt Jinyoungban, hogy tényleg aznap szembesülhetett azzal, hogy mennyire jóban lett a két fiú egymással.

- Ne haragudjatok, de valaki hív! – mondta a második órájuk utáni szünetükben, majd kicsit arrébb állva fel is vette a telefonját.

- Szia, Seungmin! – Mi tagadás, meglepte az idősebb hívása és azonnal aggódni is kezdett, hiszen Minho legjobb barátja csak akkor kereste, ha a bátyjának mindkettőjükre szüksége volt.

- Szia, Jinyoung! Ugye, nem zavarlak? – kérdezte félve.

- Épp az egyetemen vagyok, de még pár percig ráérek – felelte.

- Ó, még van órád? – hallatszódott a vonal túl végéről, hogy nem ilyen válaszra számított Minnie.

- Igen, még egy, amelyiken referálnom is kell.

- Nehogy elmerj jönni az órádról! Hallottad? – ordított bele a kagylóba Minho. – Megütlek, Seungmin, ha miattad rossz jegyet kap.

- Nyugodj meg, hogy én meg akkor vissza is ütök, úgyhogy add vissza a telefonomat! – lett ideges Minnie, Jinyoung pedig látta maga előtt a jelenetet, így egy pillanatra elmosolyodott. Ebből már érezte, hogy nem élet-halál kérdése volt az, ami miatt kereste Seungmin.

- Fiúk, még ma megtudom, mi a baj? – szakította félbe a vitájukat, mert tényleg csak pár perce volt a szemináriuma kezdetéig.

- Az van, hogy a drágalátos bátyádnak beszélni kéne a fejével, mert lassan szerelmi bánat fogja a sírba tenni – jegyezte meg Seungmin. – Már napok óta próbálom kiszedni belőle, hogy mi van közte és Jisung között, ma pedig végre sikerrel jártam, de egyedül nem bírok értelmet verni a fejébe. Mivel úgy tudom, félig-meddig már Téged is beavatott a dologba, így itt az idő, hogy Te is megtudd az elejétől kezdve a sztorijukat, és hogy együtt kezeljük a helyzetet, mert én ide kevés vagyok – magyarázta Minnie.

Jinyoung gyomra azonnal görcsbe rándult. Rosszul esett neki, hogy Seungminnek nála hamarabb sikerült rávennie a bátyját, hogy részletesen meséljen Jisungról. Bár amúgy is állandó féltékenységet szőtt benne az, hogy neki Minho volt a fő bizalmasa, a bátyjának viszont a legjobb barátja. Ami persze érthető volt, hiszen egyidősek voltak és középiskola óta ismerték egymást – hamarabb, minthogy Jinyoung a képbe került volna. Ennek ellenére gyermekkora óta féltékeny volt Seungminre, pedig ő aztán Jinyoungot mindig is látványosan kedvelte. Azt is ő kezdeményezte két évvel korábban, hogy cseréljenek számot, hogy szükség esetén együtt tegyék helyre Minhot. Ezzel is éreztette a holló-hajúval, hogy tudta, mennyire fontos és mély kötelék volt a két fogadott testvér között.

- Kibírtok még két órát anélkül, hogy megfojtanátok egymást? – kérdezte végül Jinyoung.

- Ha másfél évtized alatt nem fojtottam meg, nem hiszem, hogy pont most fogom – felelte Seungmin.

- Ne is, mert bosszút állnék – vágta oda a Park-fiú, miközben megrázta a fejét.

- Köszi, Jinnie, mindig is tudtam, hogy számíthatok Rád – ez megint Minho volt, amitől legalább egy pillanatra elmosolyodott az öccse.

- Akkor én most leteszem, nemsokára találkozunk – ezzel zsebre rakta a telefonját Jinyoung, és rohant a terem felé, ahova már bementek a barátai.

Végül remekül sikerült a referátuma. Ahhoz képest, hogy utolsó percen dobta össze, magát is meglepte, hogy élőszóban sokkal jobbnak hatott az egész, mint leírva. Az oktató is kifejezetten megdicsérte, így nyugodtan ülhetett volna vissza a helyére, ha nem mart volna a szívébe az, hogy Jackson – aki korábban mindig lelkesen hallgatta és figyelte őt az órai felszólalásai és előadásai közben –, ekkor mintha lélekben ott sem lett volna. Mindenkinek lehettek rossz napjai, de ez akkor is furcsának hatott tőle. Remélte a holló-hajú, hogy minél előbb tisztázzák Jaebummal, amit kellett. Ekkor azonban egy pillanatra átfutott az agyán, hogyha ő volt Anonymus, akkor lehet, hogy részben amiatt volt levert, mert nem válaszolt az utolsó levelére. De ezt a gondolatot egy enyhe fejrázással űzte el a fejéből.

- Mi a baj, hisz remekeltél? – kérdezte suttogva Mark, aki félreértette a reakcióját.

- Bocsi, csak az van, hogy… – hirtelen nem tudta, mit feleljen. Mark nem Minho volt, akinek őszintén válaszolhatott volna. De igazából senki sem állt az útjában abban, hogy jobban a bizalmasa legyen a Tuan-fiú, hogy az ő Seungminjévé váljon, az életen át tartó legjobb barátjává. Mert igaz, hogy Youngjaet is nagyon kedvelte, de arra számított, hogy ezentúl, ha a fiú hozzájuk ment, már inkább Lia miatt tette, nem pedig hozzá érkezett. – Talán egyszer elmondom – felelte végül.

- Hú, de titokzatos vagy – tudta le ezzel Mark.

- Valaki az is kell, hogy legyen, nem igaz? – kérdezett vissza Jinyoung.

- Ez célzás volt, hogy én túlságosan kiszámítható vagyok? – húzta fel a szemöldökét a másik.

- Dehogyis! – bazsalygott a holló-hajú, majd bősz jegyzetelésbe kezdett, így a barátja annyiban hagyta a témát.

Az óráik után viszont újból rákérdezett Mark, hogy akkor elmondja-e neki azt a bizonyos dolgot, Jinyoung viszont restellve kimentette magát, és szinte futólépésben ment a bátyja lakásához. Bár az a pár perc, amit a sietéssel nyert, nem biztos, hogy szükséges volt, hisz nem múlt rajta semmi, de Minho szent és sérthetetlen volt számára.

- Jinyoung! – ölelte meg Seungmin, amint a bátyja kinyitotta neki az ajtót. Ez már megszokott volt. Minho barátja valamiért nagyon szerette ölelgetni őt, amitől a holló-hajúnak bűntudata is volt, hogy ő bezzeg még felnőtt fejjel is rendre féltékeny volt rá, ahogy ekkor is.

 

 

 - Szia, Minnie! – Lehet, hogy ő csak Minhonak hagyta, hogy Jinnie-nek becézze, de Seungmin boldogan vette tudomásul, hogy a holló-hajú már vagy egy éve így kezdte el szólítani.

- Na, hogy ment a referátum? – érdeklődött a bátyja.

- Jól, sokkal jobban, mint arra számítottam – felelte, miután letette a táskáját, majd levette a cipőjét és a kabátját.

- Remek. Látod, még egy szerelmi válság sem tudja lerontani a teljesítményedet. Biztos, nem egy vérből származunk? – mosolygott az idősebbik.

- Ha már szerelem, ne kerülgessük a forró kását! – vágott közbe Seungmin.

- Mi az, már nem is érdeklődhetek egy ilyen fontos dologról? Vagy az, hogy belehabarodtam a főnökömbe, mindennél érdekesebb? – emelte az égbe a kezeit Minho.

- Nem éppen, de már lassan három órája itt vagyok, és lenne még dolgom, úgyhogy ne húzzuk az időt. Ezt ne vedd sértésnek, Jinyoung! – fordult a legkisebb felé Minnie.

- Nem veszem – felelte a holló-hajú, mivel tényleg kíváncsi volt a teljes történetre.

- Amúgy meg hova sietsz? Munkanélküli vagy – értetlenkedett Minho.

- Köszi, csak azért, mert neked hirtelen jó kis állásod lett, már le kell nézni azt, aki éppen nem dolgozik? Öt évet húztam le ugyanazon a helyen, és előtte is bőszen dolgoztam, míg Te tizenegy éven át egyetemen tanultál, kutattál és ösztöndíjakból éltél, és ez idő alatt én beszóltam Neked akár csak egyszer is, hogy nem dolgozol? – látszott, hogy ez nagyon betalált Seungminnél.

- Nem, igazad van. Sajnálom – hajtotta le a fejét bűnbánóan Minho.

- Anyukám kérte, hogy vásároljak be neki, mire hazaér a munkahelyéről, mert apa elutazott, és egyedül nem győzi a munkát és a háztartást is. Ilyenkor jól jön, hogy éppen nem dolgozom – felelte idegesen, mint akit szörnyen frusztrált ez az egész helyzet, és elég volt egy félrement kommentár, hogy kifakadjon. – Nem mintha nem keresnék munkát, hiszen vészesen kifogytam már a tartalékaimból és lassan haza kell költöznöm, ha ez így megy tovább.

- Bocsánat, Minnie, tényleg nem akartalak megbántani, hisz tudod, hogy az első számú támogatója voltam annak, hogy felmondj a könyvesboltban – simogatta meg a hátát Minho.

- Tudom, de na, Te vagy az okos, ledoktorált barátom, aki mellett jelen pillanatban még szerencsétlenebbnek érzem magamat, mint korábban, ami nagy szó – nyelt egy nagyot a barna hajú fiú, Jinyoung pedig kellemetlenül érezte magát, mintha nem lett volna joga ezt a jelenetet végignézni. Hisz korábban, amikor hárman voltak együtt, szinte végig Minhoról volt szó.

- Menjek el, és majd beszélünk máskor? – kérdezte végül, mire Minnie észhez kapott.

- Jaj, dehogyis! Bocsi – rázta meg a fejét. – Mesélj neki, Minho! De ne hagyj ki egy részletet sem, mert akkor úgyis korrigálni fogok, ezért is vagyok itt.

- Rendben, de előtte hadd töltsek az öccsémnek a kedvenc rostosából. – Így is tett, Jinyoung pedig jól tudta, hogy Minho ki nem állhatta azt a narancslevet, így csak miatta tartott az otthonában, ami ekkor is megmelengette a szívét.

- Na, akkor most már tényleg hadd halljam a teljes történetet, mert már felvet az ideg! – biztatta a bátyját, mert azt sem tudta, hogy mire gondoljon. Egy kis flörtölés úgy vélte, nem lett volna elég ahhoz, hogy Minnie ennyire kiakadjon.

- Jó-jó! – sóhajtott egy mélyet Minho. – Szóval azt nem mondtam el Neked, és Seungmin is csak ma tudta meg, hogy Jisungot én nem a munkában láttam először, hanem még előtte az egyetemen. Nem sokkal azelőtt, hogy ledoktoráltunk az évfolyamtársaimmal, tartottunk egy búcsú összejövetelt, ahova meg volt hívva pár korábban végzett hallgató is. Egyesek a szakon nagy társasági emberek voltak, akik a felsőbb évesekkel is barátkoztak. Innen jött az, hogy ők is ott legyenek.

- Gondolom, Jisung volt az egyik ilyen személy – jött rá Jinnie.

- Igen. A szokásos régi történet volt: erőltetett nevetések, színlelt mosolyok vettek körül, ugyanazon a helyen, ahol korábban is mindig összegyűltünk, ami számomra az unalommal és a magánnyal forrt össze. Annyiszor kívántam azt az évek alatt, hogy bárcsak Ti ketten ott lennétek mellettem – nézett szeretetteljesen a barátjára és az öccsére. – Ráadásul ekkor azáltal, hogy inkább csak hallgattam a többieket, olyan szembetűnő volt a kétszínűség: az, hogyan beszélték ki egymást az emberek, hogyan forgatták a szemüket azokra, akikkel fél perccel korábban még vidáman csevegtek. Konkrétan felfordult a gyomrom tőlük, de ez mind köddé vált, amikor megpillantottam ennek a piszok jóképű pasinak az arcát.

- Most már kíváncsi vagyok, hogy néz ki – jegyezte meg Jinyoung.

- Én is így voltam vele, így míg vártunk Téged, rákerestem Instagramon, és mit ne mondjak, megértem a bátyád reakcióját, pedig én totálisan aszexuális vagyok – vágta rá Minnie, amin Jinyoung meglepődött. De jól esett neki, hogy végre ő is kezdte jobban megismerni Seungmint, és innentől kezdve nemcsak mint Minho szintén piszok jóképű legjobb barátjaként élt a fejében.

- Azta, tényleg helyes férfi! – állapította meg elismerően Jinyoung. – Jó az ízlésed, Testvérem.

- Ez kérdés volt? – sértődött meg Minho.

- Na, de folytasd! – unszolta a holló-hajú.

- Annyit tudok még mondani arról az estéről, hogy egyszerűen boldog voltam, amiért megismerhettem. Igaz, csak pár percet beszélgettem vele kettesben, hiszen értelemszerűen nagyrészt társaságban voltunk, de maga az aurája, a mimikái, a mosolya és a mély orgánuma miatt olyan volt, mintha már ismerném. Minden, amit tett és mondott, természetesnek hatott számomra.   

- Ismerős az érzés, még ha nálam ez levelezésen keresztül történt meg – bólogatott Jinyoung.

- Igen – mosolygott Minho, majd folytatta. – Volt, amikor arrébb ment tőlem egy kicsit, és akármilyen nyálas hülyeségnek is hangozzon, még az árnyéka is a terem végéből megbabonázott. Majd ahogy visszaindult felém és játékos beszélgetésbe elegyedtünk, minden megjegyzésére rákontráztam, igyekeztem titkos jeleket küldeni felé, hogy érezze, szeretném még látni, hogy jobban meg akarom őt ismerni. – Az emlékei is elegek voltak ahhoz, hogy igaz, csak egy kicsit, de könnybe lábadjanak a szemei. – Viszont amikor elmentem, úgy búcsúzott el tőlem, mint akiben nem hagytam hasonlóan mély nyomot.

- Ó! – ennyit mondott Jinnie.

- Én nem ittam direkt alkoholt, hogy haza tudjak jönni kocsival, és ahogy a szikrázó éjben vezettem – mert épp telihold volt –, úgy éreztem, ha nem is látom többet, sohasem tudnám elfelejteni Jisungot, mert lenyűgözött. Annyit használjuk ezt a szót, hogy lenyűgöző, de én életemben csak ezen az egy alkalommal éreztem azt, hogy igazán megtapasztaltam, milyen lenyűgözve lenni. Ettől pedig bárhogy nem láttam magamat, éreztem, hogy ragyogott az arcom, ahogy vadul mosolyogtam. De közben féltem, hogyha nem látom többé, akkor örökké azon fogok tűnődni, vajon tudja-e, hogy milyen boldog voltam, amiért megismerhettem. – Mesélés közben is ragyogott az arca, de zavarodottság és félelem is tükröződött rajta.

- Folytasd! – unszolta Jinyoung, mert egy kicsit elrévedt az ékes szavairól híres Minho.

- Bocsi – rázta meg a fejét. – Nem hagyott nyugodni a kérdés. Bár már éjfélre hazaértem, még hajnali kettőkor is csak forgolódtam és azon gondolkodtam, vajon van-e párja, és ha igen, kibe lehet szerelmes, ki lehet olyan szerencsés, hogy a párjának tudhatja magát. Reggel pedig, miután kábé három órát aludhattam, fel-alá járkáltam, és azt kívántam, hogy hirtelen egy amerikai romkomban találjam magamat, és ő bekopogjon az ajtómon, és azt mondja, hogy itt hagytál valamit, mire rákérdezek, hogy mit, erre ő megcsókol. – Úgy elpirult fiús zavarában, amire még sohasem látott tőle példát Jinyoung. Még a füle is tűz vörössé vált. – Majd azt mondaná, hogy ő is boldog, hogy megismerhetett. Még imádkoztam is, hogy valahogy visszataláljunk egymáshoz.

- De miért nem kérdezősködtél, hogy ki hívta meg a bulira? – nem értette az öccse a problémát.

- Mert az túl direkt lett volna. Azt akartam, hogy ő keressen, vagy a sors által találjunk újra egymásra, mert akkor tudni fogom, hogy nem véletlen futó találkozás volt az az este, hanem nekünk igenis dolgunk van egymással. Hogy nem életem hibáját követtem el, amiért túl hamar hazamentem, és kimondatlanul maradtak bizonyos szavak – felelte, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.

- Értem, ez tényleg Minhos hozzáállás – látta be Jinyoung.

- Én is ezt mondtam neki – jegyezte meg Seungmin.

- Azt akartam, hogy ez még csak az első oldala legyen a mi történetünknek, ne pedig egyben a vége is. Aztán a gondolataim mindig az ő nevét visszahangozták, addig, amíg újra nem láttam. Napi szinten azt kívántam, hogy még találkozzak vele, és hogy ne legyen párja.

- És van valakije? – lett izgatott Jinnie.

- Nem tudom, sem azt, hogy egyáltalán vonzódik-e a férfiakhoz – sóhajtott az idősebbik.

- Szóval tök véletlenül az új munkahelyeden találkoztál vele újra? – rakta össze a képet Jinyoung.

- Igen. Ott volt ő is az interjúmon, és úgy tett, mint aki nem ismert fel, mintha sohasem látott volna. Ami szörnyen rosszul esett. Arra gondoltam, hogy ő biztosan többet ivott azon az estén, mint azt gondoltam, és ezért nem maradt meg neki az arcom. Vagy szimplán nem voltam emlékezetes számára. Azért elég sok emberrel beszélgetett akkor.

- Kétlem, hogy ez az arc ne maradt volna meg neki, akkor is, ha kő heteró. A szép megfogja a legtöbb embert – vágta rá Jinnie.

- Szintén erre gondoltam én is – jegyezte meg Seungmin. – Nem csoda, hogy mindkettőnkhöz ennyire ragaszkodik. Kiderül itt, hogy tökre hasonlóan gondolkodunk.

- Valóban – mosolygott Jinyoung. Talán tényleg eljött az ideje annak, hogy Minnie-vel is elmélyítsék a kapcsolatukat.

- De még nem mondtad el a lényeget, Minho – nézett Seungmin jelentőségteljesen a barátjára.

- Igaz, szóval, mint utólag a fülembe jutott, Jisung eléggé ragaszkodott hozzá, hogy engem vegyenek fel. Elvileg kijelentette, hogy vagy engem, vagy senkit, és mivel ő a kisfőnök, így nem igazán mertek neki nemet mondani – mesélte tovább a sztorit.

- Tuti, hogy tetszel neki, és nagyon is emlékezett Rád, és nem akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy Veled dolgozzon – jelentette ki Jinyoung magabiztosan.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – hajolgatott előtte feltett kézzel Seungmin. – Ezért is hívtalak ide, mert bíztam benne, hogy Te is ezt fogod mondani. Mert ez a gyönyörű, okos férfi néha nem látja a fától az erdőt, és én egyedül nem voltam elég, hogy meggyőzzem erről.

- Márpedig ez a Napnál is világosabb, Minho – tette hozzá Jinnie.

- Szóval mindketten azt gondoljátok, hogy tetszem neki? – ráncolt a homlokát Minho.

- Igen! – vágta rá egyszerre a két fiú.

- Így végképp érthető az, amit múltkor meséltél – folytatta Jinyoung. – Hogy zavarja, hogy nem beszélsz vele, hiszen mikor megismerkedtettek, vagány visszaszólásaid voltak, partner voltál az irányába, majd tett is azért, hogy ott dolgozhass Vele, erre Te elzárkóztál előtte.

- Mi tagadás, erre én is gondoltam – sóhajtott ismét Minho. – Ezért is igyekszem most már változtatni a hozzáállásomon, de akkor is hihetetlen elhinnem, hogy egy ilyen piszok helyes pasinak tetszek.

- Na, ezért is hívtalak, Jinyoung – rázta a fejét idegesen Minnie. – Mondd már el neki Te is, hogy Jisung is összeteheti a két kezét, amiért egy ilyen nőket megszégyenítő arccal rendelkező férfinak bejön.

- De… – vágott volna Minho közbe, a barátja viszont nem hagyta neki.

- Ne gyere nekem azzal, hogy okos és talpraesett, meg segítőkész is ezek mellett! Mert ezek egytől-egyig igazak Rád is, más egyéb kiváló tulajdonságaid mellett. Mint például, hogy mekkora szíved van. – Seungmint mindig szörnyen felidegesítette, hogy Minho mennyire alá tudta becsülni magát. Ezt Jinyoung is jól tudta, és teljesen osztozott Minnie hozzáállásában.

- Igaza van, Minho. Végre be kellene látnod, hogy ritka jó parti vagy – fűzte hozzá a holló-hajú.

- Köszönöm, Jinyoung – tette a vállára a kezét Seungmin, a Park-fiú szíve pedig feltöltődött. Talán tényleg lehettek ők még barátok, nem pedig csak Minho általi ismerősök.

Ezután még fél órán át biztatták Minhot és győzködték arról, hogy Jisungnak minden valószínűség szerint tetszett, és hogy tényleg igyekezzen bátrabb és nyitottabb lenni az irányába. Seungminnek ezek után viszont mennie kellett, és mivel az anyukája nem messze lakott Jinyoungéktól, így haza is fuvarozta a holló-hajút.

- Igazán remek barát vagy, Minnie! – mondta útközben Jinyoung.

- Köszönöm, Te is remek fogadott testvér – mosolygott rá az idősebbik.

- Tudod, találkozhatnánk többször is így hármasban, és nemcsak akkor, amikor Minhonál vészhelyzet van – vetette ezt fel bátran, de azért idegesen pillantott Seungminre, aki viszont a hallottaktól még inkább mosolyra húzta a száját.

- Én is gondoltam rá. Már ha persze nem zavar, hogy egy harminc éves, munkanélküli, egyedülálló, aszexuális pasival kelljen időt töltened? – kérdezte félig poénosan.

- Egyáltalán nem, ha Téged sem az, hogy egy biszexuális, lelki sebeket hordozó, megkérdőjelezhető párkapcsolati státuszú, tizenkilenc évessel tölts időt – kontrázott rá Jinyoung.

- Most, hogy jobban belegondolok… – tettetett gondolkodást Minnie.

- Hé! – kiáltott fel a Park-fiú.

- Persze, hogy nem. Annyit mesélt Rólad Minho az évek alatt, hogy úgy érzem, mintha teljesen ismernélek, de közben mégsem, hiszen direktben alig beszélgettünk egymással, legalábbis magunkról.

- Pont ezen gondolkodtam ma én is, és azon, hogy eljött az idő, hogy ezen változtassunk.

- Legyen így, Jinyoung! – mosolygott rá a helyes fiú.

 

 Ui.: Azzal a kérdéssel fordulnék hozzátok, hogy érdekelne titeket egy Minsung spin-off? Először arra gondoltam, hogy egy-két bónuszrészt írnék, ami Minho szemszögéből mutatná be a történéseket, és ami által jobban beleláthatunk Hannal a románcukba. Aztán rájöttem, hogy akár egy több részes sztorira is lenne ihletem hozzájuk (már a címét is kitaláltam), csak nem tudom, van-e rá igény. Ha úgy is döntök, hogy megírom, az még várat magára, mert előbb az Azt hiszem, szeretleket fejezném be, amiből még sok van hátra. Viszont előre tudni akarnám, hogyan készüljek, hogy ide ékeljek be egy-két Minho bónuszrészt, vagy pedig ő itt megmaradjon egy nagyon fontos, de mégiscsak háttérkarakternek, és egy különálló, jobban kibontott történetet kapjon Hannal. Úgyhogy, ha valakit esetleg érdekelne ez a spin-off, megköszönöm, ha kommentben jelezné nekem.

 

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)  

2026. október 30., péntek

Azt hiszem, szeretlek - Jinson fanfiction - 11. fejezet

 


  Azt hiszem, kedvellek
 
     A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:
  

[Be lehet állítani a feliratoknál, hogy magyar fordítás legyen alatta.]


Jackson, Jinyounghoz hasonlóan, az lelki kimerültségtől bekómált legalább nyolc órára, így másnap reggel kifejezetten kipihenten mászott ki az ágyából. Legalábbis, ami a testét illette, mert a lelke továbbra is megviselt volt. Miután megmosakodott, felöltözött, reggelizett és fogat mosott, még volt indulásig tíz perce, így előkapva a telefonját, megnyitotta az e-mail-fiókját, de csak egyetemi körüzenetek fogadták, semmi Jinyoungtól. Ettől – hűen magához – azonnal paranoiás lett, hogy biztosan elrontott valamit; túl durván válaszolt neki, így megsértette a hollóhajút. 
    Ekkor a Nap már szinte égetően tűzött be az ablakon és vakította el Jackson látását, de ez őt nem zavarta, mert úgysem látott, bárhogyan nézett maga elé. Ahogy pedig mindezt realizálta, arra is rájött, hogy Jinyoung pontosan ebben a helyzetben volt: nézte, kereste minden áldott hétköznap az egyetemen, mégsem látta őt. Nem kellett a másik magyarázata; Jackson az érzelmi intelligenciájának hála magától is rájött, hogy ezzel bántotta meg a tünde-szépséget.
    - Mi a baj? – kérdezte az édesanyja, miközben munkához készülődött.
    - Semmi – rázta meg a fejét mosolyt erőltetve magára.
   - Dehogy semmi! Tizenkilenc és fél éve nézem napi szinten azt a gyönyörű arcodat, engem aztán nem versz át! – húzta fel a szemöldökét a nő.
    - Nem is tudom, miért próbálkozom egyáltalán vele? – kacagott fájdalmasan Jackson. – Lehet, hogy akaratomon kívül megsértettem azt a bizonyos személyt, akinek az e-mailje felzaklatott tegnap – felelte végül őszintén.
    - Az e-mailje? – nézett nagyot az édesanyja.
    - Igen – mondta Jackson, majd gyorsan, kábé öt percben összefoglalta az ő kis e-mail-románcukat.
    - Ez igen! – jegyezte meg elismerően a nő. – Büszke vagyok Rád, gyermekem!
    - Tényleg? Nem tartasz gyávának, amiért anonimen irkálok neki?
   - Nem. Még akkor sem tartanálak gyávának, ha semmilyen formában nem beszélnél vele. De Te nem így tettél, kerestél egy alternatív megoldást. Mindig is erre tanítottalak, hisz jól tudod, hogyha a megszokott ösvény nem neked való, törj egy új utat magadnak – mosolygott rá biztatóan.
    Jackson valóban sokat hallotta tőle ezt, de eddig még nem gondolt bele, hogy – még, ha csak tudattalanul is – az édesanyja bölcs tanácsa szerint járt el. Viszont ekkorra már mindketten késésben voltak, így a további mesélést meghagyták délutánra.
    Jackie mindig ugyanakkor találkozott az egyetem főbejáratánál Jaebummal, ám ekkor bárhogy a végén már futólépésben ment, tíz perc csúszásban volt. Mindazonáltal az Im-fiú nem unatkozott. Szabályosan letaglózta Jacksont az a látvány, ami fogadta: Jaebum a lépcsőn ülve nevetett és beszélgetett Jinyoung barátjával, Markkal. Sőt, mikor Jackie már csak pár méterre volt tőlük, még selfiet is készítettek, amitől szabályosan összeszorult Jackson gyomra. Két és fél hónapja voltak jó barátok Jaebummal, vele mégsem csinált még egy közös fotót sem. Nem tudta, hogy ő reagált-e minderre túl intenzíven – főleg azután, hogy pont előző este vallotta be Jinyoungnak, mennyire félt attól, hogy az új barátaival is megromlik a kapcsolata –, vagy ténylegesen oka volt félni attól, hogy Mark lenyúlja a legjobb barátját. Mert végtére is, így, hogy Youngjae randizgatni kezdett Jinyoung húgával, sok esély volt rá, hogy még szorosabbá fűzték a kapcsolatukat, Mark pedig kicsit háttérbe került. Legalábbis Jackson ezen kezdett spekulálni, észre sem véve, hogy közben ledermedve, elnyílt ajkakkal nézte Jaebum és Mark kibontakozó kapcsolatát.



    - Szia, Haver! – köszönt neki az Im-fiú. – Jól vagy? Eléggé le vagy sápadva – ijedt meg Jackie látványától.
    - Én megvagyok, de Ti úgy látom, igazán jól elvagytok – jegyezte meg, de szinte ki kellett kényszerítenie magából a szavakat.
    - Igen. Mostanában sokszor elsőkként értünk ide, és elbeszélgettünk addig, amíg Jinyoung meg nem érkezett. De most se ő, se Te nem jöttetek a szokásos időben, úgyhogy elvoltunk ketten – felelte Jaebum, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
    - Bocsánat, hogy késtem – ennyit tudott rá reagálni Jackson.
   - Semmi baj, tényleg jó társaságom volt – lökte meg jelzésértékűen Mark oldalát. – Mint kiderült, szinte teljesen egyeznek a Spotify-lejátszási listáink. Közös koncertezést is szervezünk – tette hozzá vigyorogva.
    - Értem, jól hangzik. – Jackson utálta magát amiatt, mennyire szomorúvá tette az, milyen boldog volt Jaebum Mark mellett. Lehet, hogy eddig elvolt vele is az Im-fiú, de így, hogy már talált valakit, aki esetleg jobban hasonlított hozzá, szépen elkezdhetett távolodni tőle.
    Jackie mindig a legrosszabbra számított, barátság terén pedig kifejezetten rossz tapasztalatai voltak eddig, így nem lepte meg saját magát a reakciójával, de ettől nem volt kevésbé szomorú és zaklatott. Ha pedig mindez nem lett volna elég, ebben a percben megjelent Jinyoung is, akin látszott, hogy a magára erőltetett mosolya mögött szintén nem volt boldog.
    - Szép jó reggelt az uraknak! – köszönt nekik, amit mind viszonoztak, Jackson viszont inkább Mark egyáltalán nem tiszta és szép cipőjének a bámulásával bíbelődött, mintsem hogy a hollóhajúra nézzen. Mert egy pillantás is elég volt neki, hogy a másik fiatalkorához képest kifejezetten sikkes, letisztult megjelenése, amit a fekete vászonkabátja és szintén fekete farmerja, valamint a hófehér, tiszta cipője nyújtott, szörnyű vágyat ébresszen benne.
    - Ha már mind szépen összegyűltünk, menjünk lassan, mert mindjárt kezdődik az első óránk – állt fel Jaebum, Jackson pedig némán törte előttük az utat. Még alig kezdődött el a nap, és már félig kihordott egy infarktust – legalábbis így érezte magát.
    Végül úgy teltek el az órái, hogy magához nem hűen egyszer sem szólalt fel, még azokra a kérdésekre sem válaszolt, amikre álmából felkeltve is tudta volna a választ. Mivel hol Jaebumnak, hogy Jinyoungnak leste a mozdulatait, és azon merengett, vajon melyiküket veszíti el előbb. Amikor a szünetekben Mark próbálta közös beszélgetésbe invitálni Jacksonék baráti társaságát az övékéhez, akkor is Jackie vált a legcsendesebbé. Konkrétan nem mondott egy szót sem a következőket leszámítva: szia, igen, gondolom, persze. Mindez feltűnt Jaebumnak, aki a nap végén szóvá is tette.
    - Jól vagy? Mostanában kicsit… nem is tudom, olyan szórakozott vagy. Ma pedig mintha megnémultál volna. Hova tűntek a szellemes visszaszólásaid? – fürkészte az arcát a barátja, mikor kettesben leültek az egyetemtéren lévő egyik kinti asztalhoz.
    - Elhagytam, amikor ideértem – felelte Jackson, és tulajdonképpen igazat mondott, hiszen ott vágták végérvényesen keresztbe a napját, hogy meglátta Jaebumot és Markot a lépcsőn ülni. Szerencséjére a barátját sem kellett félteni, ha érzelmi intelligenciáról volt szó, így azonnal összerakta a képet.
    - Jackson, már akartam kérdezni Tőled, hogy… Neked rajtunk kívül – utalva még Yugyeomra és Bambamre – nincsenek más barátaid? Mármint, tudod, hogy nekünk azért van egy-két haverunk gimiből, de Te sohasem említesz másokat. Ami nem baj, nehogy emiatt rosszul érezd magad, csak kicsit olyan, mintha folyton attól félnél, hogy… nem is tudom, hirtelen levegőnek nézünk. – Jaebumnak meggyűlt a baja azzal, hogy elmondja mindazt, amit már egy ideje észlelni vélt, de Jackie aznapi viselkedése volt a végső bizonyíték számára, hogy a gyanúja nem volt alaptalan.
    - Mert tényleg félek ettől, és nincsenek barátaim a gimiből – vallotta be Jackson, aki Jaebum válla fölött átnézve egy galambot kémlelt, amely az egyik lámpán ücsörgött. Hirtelen az a madár szeretett volna lenni, akinek nem kellett magyarázkodnia arról, ki volt és miért volt olyan, amilyen. Szabadon elszállhatott. Bár megeshet, hogy a madárkának is volt legalább egy társa, aki számon kérte, ha túl későn ért haza – már ha volt ilyen hely számára.
    - Értem, és ez talán… Hú, hogyan is kérdezzek rá? – fújta ki a levegőt Jaebum, miközben magához nem hűen tördelni kezdte a kezét, amitől a barátja még idegesebb lett. Végül egy mély levegővétel után feltette a következő égető kérdést: – Ez azért van, mert meleg vagy?
    Mintha kihúzták volna a padot Jackson alól és egy körhintára ültették volna, úgy érezte magát a barátja kérdésétől. Ha valamire, hát erre nem számított: hogy nem kellett coming outolnija, mert az egyik barátja, ráadásul a szívének legkedvesebb, rájött magától a szexuális identitására, méghozzá igencsak hamar. Mindettől bepánikolt, megijedt, elszégyellte magát, de közben mégis elárasztotta egyfajta melegség. Jaebum ilyen szinten figyelt rá, és amilyen kedvesen és érzékenyen nézett Jackie-re, a fiú tudta, ez teljesen más helyzet volt, mint amit a gimnáziumban átélt. Ez nem a megalázásához vezetett, hanem önmaga felvállalásához.
    - Igen. – Egyetlen rövid kis szó, ami akkor és ott elhozta Jackson számára a felszabadulás mámorát. Kimondta: visszafordíthatatlanul előbújt Jaebumnak, aki ettől megkönnyebbülve rámosolygott, és mintha egy kicsit be is könnyezett volna a szeme.
    - Köszönöm, hogy őszinte voltál velem. – Veregette meg Jackson vállát. – Igazán nagyra értékelem.
    - De honnan tudtad? – próbált felocsúdni Jackie, bár nem volt könnyű dolga.
    - Van szemem, méghozzá jó. Már az első napunkon észrevettem, mennyire bámultad Jinyoungot, és ez azóta sem változott, sőt. Gondoltam, ezért is lehetne jó, ha összebarátkoznánk Markkal. Meg amúgy is bírom, és így a kellemeset ötvöznénk a hasznossal – magyarázta lelkesen Jaebum.
    Jackson szabályosan meg volt hatódva: nemhogy nem állt fenn a veszélye annak, hogy elveszíti Jaebumot Mark, vagy a melegsége miatt, hanem, mint kiderült, a barátja rég sejtette a szexuális identitását, és abban is segíteni akart neki, hogy közelebb kerüljön Jinyounghoz. Mindezeket tudatosítva, azonnal tudta, mi volt a dolga.
    - Ráérsz most? – kérdezte.
    - Igen, miért?
    - Lejössz hozzánk? Bőven lenne mit mesélnem Neked – felelte.
    - Nagyon szívesen – derült fel Jaebum arca.
   
    - Anya, megjöttem! Pontosabban megjöttünk – kiáltotta, mikor beléptek az otthonukba.
    - Kivel jöttél Te meg? – lépett ki az édesanyja a konyhából.
    - Á, ő csak nem az fiú, tudod, akiről beszéltünk? – utalt a nő finoman a Jinyoungos e-mailezgetéseire.
    - Nem, ő a legjobb barátom – felelte, a mellette lévő fiú pedig büszkén mosolyogva húzta ki magát a legjobb szó hallatán.
    - Üdvözlöm, Asszonyom! Im Jaebum vagyok – hajolt meg tisztelettudóan.
    - Szervusz! Üdvözöllek az otthonunkban.
    Már régóta vártam, hogy megismerkedjek a fiam barátaival. Nemrég készült el a vacsora. Nem vagytok éhesek? – kérdezte őket vidáman mosolyogva. Látszott rajta, milyen megkönnyebbülést okozott számára, hogy az előző esti panikrohama után Jackson ilyen boldogan, egy barátjával karöltve ment haza.
   - Köszönöm, de nemrég ebédeltem az egyetemen – felelte Jaebum.
   - Én sem vagyok még éhes, Anya, de köszönjük – mosolygott vissza rá a fia. – Gyere, erre van a szobám! – invitálta a barátját az emeletre.
    - Te tényleg nagy A Gyűrűk Ura fan vagy – jegyezte meg a fiú, látva Jackson hatalmas poszterét a filmtrilógiáról.
    - Ezt sohasem tagadtam – felelte Jackie. – Jaebum, ülj csak le! – mutatott a kanapéjára, ő pedig az íróasztal székén foglalt helyet. – Azért szerettem volna, ha itt beszélünk, mert van mit mesélnem Neked a gimis éveimről, arról, miért félek attól, hogy egy nap már nem akartok a barátotoknak és Jinyoungról is. Ezeket pedig jobb itthon elmondanom.
    - Én pedig csupa fül vagyok, kedves legjobb barátom! – incselkedett vele a másik, miközben csak félig sikerült elfojtania a mosolyát.
   - Zavar, hogy ezt mondtam? Nem vagy az? Mert ha nem, akkor azt most tisztázzuk, és Yugyeom, meg Bambam megküzdhetnek ezért a pozícióért – vette fel a kesztyűt Jackson.
    - Mintha nem tudnád, hogy egymáshoz vannak nőve, esélyed sem lenne, hogy bármelyikük a legjobb barátjának tartson Téged, de ez ugyanúgy igaz rám is, úgyhogy mi maradtunk egymásnak – vágott egy vicces grimaszt Jaebum.
   - Igaz, akkor be kell, hogy érjem Veled. Csak nehogy Mark lecsapjon Téged a kezemről! – ez már csak félig volt poén, amit a másik is érzékelt.
    - Nehogy nekem ettől félj! De komolyan, Jackson, tényleg Te lettél az utóbbi hetekben a legjobb barátom, és aligha hiszem, hogy ez megváltozna – vált hirtelen komollyá Jaebum hangja.
   - Akkor jó – felelte Jackie, miközben öt éves kisfiúkat megszégyenítő ártatlansággal nézett a másikra.
    - Na, de mesélj akkor, kérlek!
  Az elkövetkezendő egy órában Jackson alaposan beszámolt neki a gimis sérelmeiről, majd a Jinyoungos e-mail-románcáról. Az első témánál többször megfeszült a másik teste és egy-két kifejezetten csúnya kommentárt fűzött a dologhoz. A második esetben pedig szabályosan izgatott lett, ahogy a kialakuló dolgokat ecsetelte neki Jackson. Persze, Jinyoung nemi erőszakáról nem beszélt, csak azt hintette el, hogy egy nagyon intim és komoly témába is beavatta a másik, és hogy úgy érezte, eddig bírta Jinyoung azt, hogy egyoldalú volt a kapcsolatuk.
   - Azért nem hiszem, hogy bármi veszve lenne. Hagyj neki egy kis időt, aztán rájön majd, hogy hiányzol neki! – tanácsolta Jaebum.
    - Tehát ne írjak rá megint? Mert én azt terveztem napközben.
  - Ne, azt sürgetésnek érezné szerintem, és még ronthatnál is a helyzeten. Szerintem várj egy kicsit. Mondjuk, ha egy hét múlva sem válaszol, akkor viszont már nagy a gebasz, és akkor keresd!
    - Hm… De jó, hogy beavattalak, végre nem egyedül kell kitalálnom, mikor mi a jó lépés – sóhajtott megkönnyebbülten Jackson.
   - Még jó, hogy végre rákérdeztem a meleg dologra – látta be Jaebum.
   - Igen, szörnyen hálás vagyok ezért Neked. Magamtól nem tudom, hogy ebben a szemeszterben előbújtam volna-e előtted – vallotta be Jackie, miközben szégyenlősen a padlót nézte.
    - Sejtettem, ezért is tettem meg az első lépést. Bár ne akard tudni, mennyire rettegtem, hogy rosszkor és rosszat mondok! – ekkor Jaebum jött zavarba.
   - Megnyugtatlak, jókor és jót mondtál – mosolygott Jackson. Amilyen zaklatottan telt a napja első kétharmada, olyan megkönnyebbült és szeretetteljes állapotba került a végére. Elkönyvelte, hogy igazán jó érzékkel választott legjobb barátot magának. Igaz, Jaebum szólította le őt – tehát akkor is ő tette meg az első lépést –, de ez már csak részletkérdés volt.
    Mikor a hosszú és lelkileg kimerítő napjának a végéhez ért Jackson, hasonlóan, mint előző éjjel Jinyoungnak, neki sem volt szüksége altatóra ahhoz, hogy a telefonját félre téve, tusolás után azonnal álomba merüljön. Amint elszenderedett, próbálta maga előtt elrejteni a hollóhajúról szóló gondolatait, és csak annak örülni, milyen szintet lépett Jaebummal a kapcsolatuk – mert ennek aztán nagyon is örülhetett. Az elméje azonban nem így vélekedett, így aznap éjjel és onnantól kezdve még sok-sok éjszakán át Jinyoungról álmodott – pontosabban kettejükről. Ezen az estén olyan mélyre merült az álmok tengerében, mint a leköszönő, vörös Nap a horizonton. Az elméje igen hamar az élénk álomszakaszba lépett: 

Egy nem fogadott hívás várta a hollóhajútól, de nem vette fel, mivel megijedt, hogy honnan tudta meg az elérhetőségét Jinyoung, és hogy egyáltalán miért kereste. Persze, azt nem tudatosította magában, hogy a valóságban ő sem tudta a számát, így ha tényleg a tünde-szépség kereste volna, akkor sem jelezte volna azt ki a készüléke. Helyette bűntudatosan elkönyvelte, hogy aggódni fog a másik, amiért egy üzenetet sem hagyott neki. Teljesen elveszettnek érezte magát, nem találta a szobájából a kijáratot. Valahogy mégsem aggódott igazán, mert tudta, hogy egy másik dimenzióban vagy akár az űrben találkozni fog a kiszemeltjével.
    Az idő mintha megállt volna, ő pedig az álmában ragadt. Toporzékolt: nem tudott hátrálni, mert ekkor rájött, hogy teljesen belehabarodott a másikba, viszont előre sem volt képes lépni, mert akármennyire szerette volna, még tényleg képtelen volt felfedni előtte az igazi énjét. Ennek a gondolatától pedig az álmában is elkezdte nyomni a mellkasát a pánikroham. Majd kinézett a szobája ablakán és látta, hogy Jinyoung a házuk előtt integetett neki, méghozzá mosolyogva. Jackson pedig nem volt vele tisztában, hogy ettől a képtől nemcsak az álombeli énjének, hanem a valóságban is mosolyra húzódott a szája.
    - Azt hiszem, kedvellek – mondta kifelé bámulva az ablakon. Az éjszaka további részében pedig, ha álmodott is, arra már nem emlékezett.

     (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)