Kellemetlenből kellemes (novella)

(Szeretném felhívni a figyelmét annak, aki idetéved, hogy ezt a novellát 16 évesen írtam, amikor még nagyon kezdő voltam, így ez a szösszenet semmiképp sem a kiforrottabb stílusomat és nyelvezetemet reprezentálja.)

Kellemetlenből kellemes

Andreának hívnak, és tizenhét éves vagyok. Nyolc éves korom óta a tánc a mindenem, amit édesanyám hatására kezdtem el csinálni, aki húsz éven át páros táncolt, és ötször országos bajnok lett, sőt, egyszer európa bajnoki harmadik helyezett is. Én mindig felnéztem rá, és még pici ovisként eldöntöttem, hogy ugyanolyan jó táncos leszek, mint ő.

    Három éven át páros táncoltam, de rá kellett jönnöm, hogy nem ez volt az én világom. De nagyon szerettem volna tovább táncolni, és a tehetségemet sem lehetett a véka alá rejteni. Nagyon megtetszett később a hip-hop, de anyának nem igazán mertem erről beszélni, mígnem meglátta, amint ilyen videókat nézegettem a tévében. Akkor leült mellém és azt mondta, a tánc fantasztikus dolog, és nem akarja, hogy kimaradjak ebből az élményből, hiszen annyi féle stílus van; nekem csak meg kell találnom a leginkább hozzám illőt. Két év alatt azonban kiderült, hogy nem is a hip-hop volt, ami igazán én lettem volna, anya pedig előállt azzal az ötlettel, hogy menjek el egy balettorára. Gondolhatjátok, milyen nagy változás volt ez hirtelen. De a törékeny, nagyon vékony alkatomhoz ez illett a legjobban. A tanáraimat azonnal lenyűgöztem a hosszú, szőkésbarna hajammal és a nagy kék szememmel, éppen ezért néhányan nagyon irigykedtek rám emiatt. De mégis akadt mindig egy-két barátom. A balettot pedig úgy megszerettem, ahogy nem is hittem volna. Mai napig imádom az eleganciáját és a hatalmas erejét.

    Mikor kijártam az általános iskolát, jelentkeztem az ország legjobb táncos középiskolájába, ahol könnyen meggyőztem a felvételi bizottságot. Azt mondták, hogy az alkatomat a legtöbb táncos megirigyelte volna tőlem, és hogy lenyűgöző volt, hogy már ennyi idősen ilyen jól mozogtam három teljesen különböző stílusban. Vissza is hívtak a következő fordulóra, és végül fel is vettek. Mivel a kortárs és modern tánc is megtetszett már korábban, és mert újabb stílusokat akartam megismerni, erre a szakra jelentkeztem. Mellette voltak még balett és más egyéb óráink, de én így is eljártam minden szombaton a régi balettstúdiómba, azonban annyit kellett gyakorolnom és tanulnom, hogy csak félévig tudtam az időbeosztásomba beleszorítani.

    Három év alatt sok barátnőt szereztem magamnak, de csak három lány volt, akikről tudtam, hogy tényleg nem voltak féltékenyek a külsőmre és a tehetségemre. Néha jobban örültek a sikereimnek, mint én magam. Hiszen engem egy idő után nagyon zavart, hogy minden táncban én álltam elől középen és mindig én kaptam a legtöbb szólót és duettet. Ez volt a sorsom, míg másnak az, hogy hátulról erősítsék a csapatot. De nagyon sajnáltam ezeket az embereket, akikről tudtam, hogy szintén meg voltak áldva tehetséggel és szorgalommal egyaránt, csak esetleg nem voltak olyan szépek, csinosak vagy átütőek. Számtalanszor próbáltam beszélni az aktuális koreográfusokkal, de sohasem értem el sikert. Azt mondták, hogy én voltam az ő „titkos fegyverük”. Pedig én nem akartam az lenni, csak egy egyszerű lánynak éreztem magamat, aki imádott táncolni és akit nem érdekelt, hogy éppen elöl vagy hátul állt.

    Minden év novemberében a legtehetségesebb végzősök elmehettek egy napra a sulinkhoz tartozó főiskolába. Persze, az oktatóink engem mindenképp szerettek volna az odautazók között látni. Rajtam kívül még négyen jöttek, két lány és két fiú. Egyikükkel sem voltam igazán jóban, némelyikkel még egy szót sem váltottam. Az egyik fiúval, Andrew-val azonban volt egyszer egy duettem, és akkor sikerült kicsit jobban megismerkednünk. Ez a tánc nagyon nehéz elemekkel volt tele, és néha olyan magasra kellett rendkívül bonyolult pozíciókban emelnie, hogy bárki karjában féltem volna, de az övében nem. Tudtam, hogy megtart, és ez nálam nagy szó volt.

    Végül az utolsó pillanatban lebetegedett az egyik kísérő tanárunk, így anya ugrott be helyette, mint a nagy táncos, akit  érdekelt, hogy a tehetséges lánya hol fogja folytatni a tanulmányait.

    - Előre szólok: nem kell izgulnod, nem tervezem, hogy melléd ülök a buszon. Én is voltam egykor a te helyedben. Anya minden versenyemre és fellépésemre eljött, és szerencsére sohasem akaszkodott rám, amiért mindig nagyon hálás voltam neki. Ezért megfogadtam,  ha én is ilyen helyzetbe kerülök a saját gyerekemmel, az ő példáját fogom követni – hadarta édesanyám.

    - Te és nagyi nagyon sok mindenben hasonlítotok, és szerencsére a jó tulajdonságaitok egyeznek – állapítottam meg.

    - Ezt már sokan mondták, de a Te szádból hallani mindenkijénél többet jelent nekem. – A jobb kezét, levéve a kormányról, egy pillanatra az enyémre tette. – Bár a nagymamádnak semmi tehetsége nem volt a tánchoz, az én adottságomat mindig is becsülte. Segített abban, hogy ki tudjak bontakozni és a legjobb tanároktól tanuljak. Mindig láttam rajta, hogy mennyire büszke volt rám. A győzelmeimnek nemcsak magam miatt örültem, hanem miatta is, hisz egy álma vált valóra azzal, hogy sikeres lettem. Az én egyik álmom is teljesülne, ha az ország legjobbjaitól tanulhatnál. De csakis akkor okoz ez nekem örömet, ha teljesen biztos vagyok benne, hogy neked is ez az álmod. Mert ha nem, és én ennek ellenére rákényszerítenélek, abba beleőrülnék – lábadt könnybe a szeme.

    - Anya! – Most én érintettem meg az ő kezét. – Nagyon sokat jelent nekem, hogy mindig számíthatok Rád, és tudom, hogy semmit sem erőltetnél rám. Azaz igazság, hogy még nem tudom, mit is szeretnék a jövőben. Mármint abban biztos vagyok, hogy a tánccal szeretnék ezután is foglalkozni, de nem biztos, hogy itt. A mai nap után viszont biztosan okosabb leszek.

    - Szerintem is. Közben meg is érkeztünk. – Kanyarodtunk be a parkolóba, ahol már szinte minden táncos és tanár ott volt.

    - Andrea! – jött oda hozzánk Alfred tanár úr. – Miss Miller! – mosolygott anyára.

   - Ugye nem ránk vártak? – kérdeztem.

   - Csak egy kicsit – felelte a férfi.

  - Bocsánat – nézett rám bűnbánóan anya. – Az én hibám. Túl sokáig készülődtem.

  - Semmi baj, Hölgyem! – legyintett a tanárom, aki mindig is odáig volt anyáért. Még az is eszembe jutott, hogy akár összejöhetnének, hisz apával már tíz éve, hogy elváltak, és neki azóta lett új felesége és két kislánya, akikkel évente mindössze kétszer találkoztam. Most már itt volt az ideje anya boldogságának is.

    - Szerintem keressenek maguknak helyet! – javasolta Alfred tanár úr.

    Mi el is indultunk a buszhoz, ami már jócskán tele volt. Csak két hely volt szabad, egy Alfred tanár úr és egy Andrew mellett.

   - Úgy látom, egymás mellett fogunk utazni – mondta anya a tanáromnak.

   - Tényleg úgy néz ki, de remélem, ez Önt nem zavarja – félve nézett rá.

   - Dehogyis! – felelte nagyon is boldogan, majd gyorsan le is pakolt. 
Én pedig elindultam a busz közepébe, de olyan lassan, amennyire feltűnés nélkül tudtam. Azon agyaltam közben, hogyan szólítsam meg Andrewt, hisz azt nem kérdezhettem meg, hogy „Szabad-e ez a hely?”, mivel máshova nem tudtam volna ülni. Szerencsémre ő hamarabb szólalt meg:

    - Szia, Andrea! – kezdte azzal az elbűvölő mosolyával. – Gondolom, feltűnt, hogy már csak ez az egy szabad hely van.

    - Igen – csak ennyi jött ki a számon.

    - De ugye nem vagy csalódott? Mert tudod, így hogy egyikünknek sem jöttek a barátai, arra gondoltam, hogy akár jobban megismerhetnénk egymást.

    - Ööö.. Persze, benne vagyok. – Bár zavarban voltam, azért örömmel ültem le mellé. Jobban belegondolva, a buszon lévők közül tényleg senkivel sem voltam beszélő viszonyban, de Andrewt kedvesnek tartottam. Habár eddig mindig csak a táncról beszélgettünk, már az alapján is nagyon szimpatikus volt.

Az út során nagyon sok mindent kitárgyaltunk. Kiderült, hogy mindkettőnknek a kedvenc énekese Kelly Clarkson volt, de emellett hasonlóan imádtuk a filmzenéket, főként, ha rájuk táncoltunk. Nekem a Step up 2, míg neki az első rész volt a kedvenc filmje. Táncstílusok közül pedig hasonlóan a kortárs és a balett állt hozzánk a legközelebb, és ezekben is voltunk a legügyesebbek.

    - Ez azért eléggé fura – jegyeztem meg.

    - Micsoda? Az, hogy ennyire egyforma az ízlésünk zene, film és tánc terén is? – kérdezte.

    - Igen. Vagy szerinted nem? – néztem rá kérdően.

    - Szerintem mindenkinek van egy lelki társa, és vannak olyan szerencsés emberek, akik meg is találják őket. – Ettől elpirultam és akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, de megszólalni nem tudtam. Hogy mondhatta ezt, ráadásul ilyen könnyedséggel?

    - Megérkeztünk – hallottam az egyik tanárnőt.

    - Váó! – maradt tátva a szám, miután kiszálltunk a buszból. – Ez gyönyörű.

   - És inspiráló – nézett Andrew is felfelé a hatalmas és egyben gyönyörű épületre. – Nem lehet rossz érzés itt tanulni és táncolni nap mint nap.

    - Az biztos.

    Majd bementünk az előcsarnokba, ahol két férfi és egy nő fogadott minket. Mindhárman tanárok voltak. Az egyik férfi kortárs, a másik balett, a nő pedig jazz-oktató. Elmondták, mennyire fontosnak tartották, hogy a középiskolájuk legjobbjai részt vehetnek minden évben egy ilyen betekintő napon. Végigsorolták, milyen órákra fogunk bemenni. Végül egyesével oda is jöttek bemutatkozni hozzánk. A nő nagyon hűvös volt, csak kezet nyújtott. A kortárs férfi tanár még egy mosollyal is jutalmazott minket. A balettos férfi azonban megcsókolta a kezemet és bele is szagolt a hajamba, majd eléggé érdekes fejet vágott, amitől azonnal gyomorgörcsöm lett. Soha életemben nem éreztem még magamat ennyire kínosan egy férfi társaságában. De nem hagytam, hogy ez elrontsa a jókedvemet, helyette igyekeztem a táncórákra fókuszálni.

    

A kortárs óra egyszerűen remek volt. Annyira inspirálóak voltak a táncosok és olyan érzést keltettek bennem, mintha már nem is lett volna hova fejlődniük. A táncolásuk maga volt a tökély. A modern táncosok sem okoztak csalódást, és már nagyon vártam, hogy elérkezzünk a balettosokhoz. 
Anya állandóan engem figyelt, hogy mi mennyire tetszett a bemutatón. Ez egy kissé feszélyezett, de tudtam, hogy az állt mögötte, amit indulás előtt mondott nekem: ő tényleg azt akarta, hogy a számomra legmegfelelőbb döntést hozzam meg. Én végig Andrew-val mentem hátul, ő pedig elől Al tanár úrral. Egyszer azonban hirtelen mögöttem termett a kissé ijesztő, középkorú balett tanár.

    - Remélem, elnyerik a tetszésedet a táncosok... – közben a derekamra tette a kezét és magához húzott – és hogy én is. – Ettől teljesen bepánikoltam, és olyan gyorsan kezdett verni a szívem, hogy azt hittem, elájulok. – Hisz én csináltam a koreográfiát – nevetett tettetett könnyedséggel.

    A táncosok tényleg csodások voltak, főleg ilyen közelről, de egyszerűen nem tudtam rájuk koncentrálni, mivel végig a csípőmet fogva állt mellettem a tanár. Anya láttam, hogy nyújtóztatta a nyakát, de nem látott, mivel annyian álltak előttem. Szívem szerint odakiáltottam volna neki, hogy mentsen ki ennek a pedofilnak a karjai közül. Majd egyszer csak azt vettem észre, hogy a derekamon lévő kéz lejjebb csúszott a fenekemre, amit el is kezdett simogatni.

    - Esetleg megmutathatnám a szomszéd próbatermet - mutatott jobbra, és akkor jó erősen bele is markolt a hátsómba.

    - Ééén… – Úgy bepánikoltam, hogy se beszélni, se mozdulni nem tudtam. A végén már azt vettem észre, hogy a többiek kifelé tartottak, míg engem az ellenkező irányba vezettek.

    - Tudod, én segíthetek abban, hogy bekerülj ide, és ehhez nem kell sok mindent csinálnod. – A másik keze már a mellemen volt, amikor valaki elrántotta tőlem. Megfordultam és Andrewt láttam meg, aki behúzott egy nagyot a férfinak.

    - Maga undorító féreg! – fakadt ki belőle. A másik pedig neki esett egy széknek, majd onnan le a földre. Andrew már ment volna utána, amikor megragadtam a kezét.

   - Ne! – mondtam, ő pedig, igaz, vacillált pár másodpercig, de végül leengedve az ökölbe szorított kezét, odajött hozzám és átölelt. Az előbbi borzalmas, kellemetlen érzést, ekkor egy igazán kellemes váltotta fel. Korábban nem is hittem volna, hogy voltak ennyire erős érzések, erre ekkor, pár perc lefolyása alatt, mindkettőt átéltem. – Ne engedj el! – kértem, miközben könnyek lepték el az arcomat.

    - Soha többé nem foglak – mondta, és a hangjából kicsengett, hogy így is gondolta.

Miután minket keresve visszatért a teremben édesanyám és Al tanár úr, én továbbra sem tudtam beszélni, csak megsemmisülve álltam ott és hagytam, hogy Andrew mesélje el nekik az esetet.

    - Borzalmas anya vagyok, igaz? Csak úgy lehagytalak… – Láttam anyun, hogy mennyire mérges volt magára. Sohasem üzentek még a szemei ilyen szintű önmarcangolást.

    - Dehogyis! Pont, hogy egy kis teret akartál hagyni nekem, ami dicséretes – nyugtattam meg.

    - Igen, mivel láttam, hogyan néztetek egymásra azzal a fiúval, aki szerencsére nem tévesztett szem elől.

    - Talán így kellett történnie, hogy ez jobban összehozzon minket – suttogtam magamnak.

A hazafele utat végig beszélgettük, és már szinte nyoma sem volt a hangulatunkon annak a borzalmas dolognak. De Andrewt attól még nagyon zavarta, hogy ilyen helyzetbe hozott az a perverz alak. Én viszont csak arra a kellemes érzésre akartam gondolni, amit akkor éreztem először, és azóta szinte mindennap, amikor vele voltam. Persze, utána komoly ügy lett a dologból, Andrew-val mindkettőnknek tanúskodnunk kellett, aminek az lett az eredménye, hogy kirúgták a férfit és kapott egy évnyi felfüggesztett börtönbüntetést is. Én azonban féltem tőle, hogy sok másik lány is hasonlón ment keresztül, mint én, és sok eséllyel nem voltak olyan szerencsések, hogy őket is kimentette valaki, még időben. Viszont megértettem, hogy nem akartak róla beszélni, mert azzal a saját nevükön is csorba esett volna. Hittem azonban, hogy ez a féreg egy nap megkapja a méltó büntetését, és mindenki más is, aki hasonló módszerekkel élt.

    - Itt van! – mondtam a tanév végén, amikor megkaptam a tánc sulitól a felvételim eredményét.

    - Mire vársz még!? Nyisd már ki! – kapkodott Andrew.

  - Meg akartalak várni, amíg ideérsz. – Mivel azonnal hívtam, ahogy megérkezett a levél.

    - Ez jól esik. – Simogatta meg a karomat.

    - De most már itt az igazság pillanata. – Már bontottam is fel a levelet.

    Tátva maradt a szám. Újra el kellett olvasnom, hogy tényleg higgyek a szememnek.

    - Mi áll benne? Mond már! – nagyon izgatott volt.

    - Felvettek! El sem hiszem… Felvettek! – Sírtam el magam örömömben.

   - Látod, megcsináltad! – Kapott az ölébe vett, majd forogni kezdett velem. – Annyira büszke vagyok rád!

Két nap múlva az ő levele is megjött, és kiderült, hogy együtt kezdhettük a főiskolát, ahol az új balett tanárt is mindenki csak dicsérte, és ami számomra a legfontosabb volt: egy nőről volt szó. Anya pedig idővel összeházasodott Al tanár úrral, és épp azt tervezték, hogy örökbe fogadnak egy kisfiút, akit már előre tudtam, hogy imádni fogok.

Vége.

Majomka versenyén második helyezést értem el ezzel a novellával:

 

A verseny készítőinek a véleménye:

Majomka:

Helyesírás: Hm... Nem igazán találtam, neked ezzel nincs bajod. 10 pont.

Tartalom: Tetszett az alapsztori és önmagában a történés is. Az általad választott kép pedig tökéletesen passzol a novellában lezajló eseményekhez. 9,5 pont.

Kreativitás: Jujj... Azt hiszem ezt a „pontot” sem kell igazán boncolgatni, nekem nagyon tetszett a novellád. 10 pont.

Fogalmazás: Ezzel sem igazán volt bajom, szépen fogalmazol. Megkapod a 10 pontot.

Beus véleménye.:

Nagyon tetszett, csak egyetlen bajom volt az elején E/1-ben indult, de a párbeszédes résznél átment E/3-ba.

Helyesírás: 10/10, Tartalom: 10/9, Kreativitás: 10/10, Fogalmazás: 10/10

Az olvasók szavazata.: 10

Összesen.: 10+9,25+10+10+10 = 49,25 pont

Szép munka! Gratulálok!