2017. február 5., vasárnap

Harry Potter és az elátkozott gyermek - Értékelés

Mielőtt bármit is írnék a könyvről, előre szeretném mindenki figyelmét felhívni rá, hogy: SPOILERES LESZ!


Szóval, nagy érdeklődéssel kezdtem el olvasni az Elátkozott gyermeket. Mint arról korábban írtam, annyira lefoglalt a tanulás, hogy csak a vizsgaidőszakom befejeztével tudtam elolvasni, de az utolsó vizsgám után azonnal beszereztem, és már vettem is a kezembe. 
Fogalmam sem volt, mire számítsak. Bár nem olvastam el egy konkrét kritikát sem, mivel nem akartam semmilyen poént lelőni előre, de azért azzal tisztában voltam, hogy sokan nem voltak megelégedve vele, és ez részben a szerkezete miatt volt. Őszintén, nekem is ez volt a legnagyobb problémám, hogy egy színházi szövegkönyvet olvastam. Már korábban futottam bele olyan amatőr fanfiction írókba, akik hasonlóan írtak, értem ezalatt azt, hogy mindig kiírták, ki beszél, utána kettőspont, és jött a szöveg, de semmi leírás, és a többi, ami nagyon zavart. Bár itt teljesen más volt a helyzet, mivel ez volt a szabályos forma. Az elején azonban mérgelődtem, hogy miért nem tudta Rowling átírni rendes könyvbe, ha már hozzáadta a nevét. Persze tudom, a Legendás állatok és megfigyelésük sorozat forgatókönyve elveszi az idejét, és ez nem is teljesen a saját története, mégis, mindenki tudta, hogy ismét emberek milliói fogják megrohamozni a könyvesboltokat, hogy új Harry Potter történetet kapjanak, főleg ott, ahol még nem játsszák a darabot. 

Az elején ezen túl kellett tennem magam, utána azonban egész jól megszoktam a formát, de azért  olykor kilökött a történetből, amit valós helyszínen, a filmes színészekkel képzeltem el, az, hogy leírták, a színpad hogyan forog, melyik része kerül előtérbe, és ehhez hasonlókat. De ennek ellenére tetszett, nagyon is tetszett. Talán azért is volt így, mert a negatív vélemények miatt mindenre fel voltam készülve, valamint nagy Vissza a jövőbe, Doctor Who és The Flash rajongóként imádom az időutazós dolgokat, főleg, ha kiemelik azt az oldalát, hogy egy-egy apróság, amit mi nem is tartunk olyan fontosnak, igenis nagy változásokat tud okozni. 


Nagyon tetszett, hogy a történet ott kezdődött, ahol a Halál Ereklyéi véget ért, 19 évvel Voldemort bukása után, amikor Albus Perselus Potter felszáll életében először a Roxfort Expresszre. Nagyon örültem, hogy a Mardekárba került. Aki olvassa, vagy olvasta a Piton és a lány történetemet, az tudja, hogy nekem is szívügyem volt bemutatni benne, hogy igenis nem feltétlenül rossz ember valaki, csak mert a Mardekárba került. Azt azonban az elején nem értettem, miért tudjuk le pár oldallal az első három évet, de aztán rájöttem, hogy Albus negyedik évében annyi minden történik, hogy igenis nem ragadhattunk le az előző tanévek részleteinél. 
Teszlek Süveg: Albus Potter.
A süvegét ALBUS fejére teszi – és ezúttal lassabban hoz döntést, mintha vacillálna.
MARDEKÁR!
Csönd.
Tökéletes mély csönd.
Olyan, mi besüpped, kissé meghajlik, és romlást hordoz magában.

Draco fia, Scorpius nagyon aranyos lett, nekem szimpatikusabb is volt mint Albus. És nagyon sajnáltam apát és fiát is, amiért meghalt Draco felesége. A rágalom pedig, hogy egy fennmaradt időnyerő által Voldemort az igazi apja Scorpiusnak nagyon kegyetlen volt, főleg, hogy kiköpött apja szegény gyerek. 

Rose nem volt szimpatikus, persze hasonlított Hermionére, de valahogy kevesebb emberséget éreztem benne. De azt imádtam, hogy Granger-Weasley volt a gyermekek neve. Hermione... Hermione... 😆  

Albust meg lehetett érteni, az édesapja a nagy megmentő, akitől még autogramot is kérnek az emberek, ő meg a harmadik gyermek, aki még arra sem volt képes, hogy a Griffendélbe kerüljön. Az apja ráadásul nagyon nem találja vele a közös hangot. 

Harry:   Örülnél neki, ha nem élnék?
Albus:   Nem! Annak örülnék, ha nem lennél az apám.
Harry:   Én meg néha annak, ha nem lennél a fiam.
De ennek ellenére sem volt szép tőle, amikor közölte, hogy annyi ember halt meg az apjáért, egyet azért is megment a fennmaradt időnyerővel, méghozzá Cedricet. 

Albus: Tudom, milyen érzés „a másik”-nak lenni. A fia nem szolgált rá, hogy meghaljon, Mr Diggory. Mi segíthetünk visszahozni őt.
Az időnyerő ellopásánál nagyon tetszett, hogy fordult a kocka, most nem Harryék adták ki magukat hivatali embereknek, hanem Albus, Scorpius és lány társuk Hermionénak, Harrynek és Ronnak. Ráadásul érdekes volt, hogy Albus inkább Ron testébe bújt, mint a saját apjáéba, valamint azon jót nevettem, milyen könnyedén csókolgatta Hermionét, hogy ne bukjanak le. Az pedig nagyon okos volt, ahogy egy apró változás miatt Ron Padma Patilt vette el, nem pedig Hermionét. Így sokkal visszafogottabb élete volt, és ő maga sem volt olyan élettel teli.  Egyébként jó párszor a szokásos Ron féle beszólások oldották a feszült hangulatot.
Harry: Öregszem? Kösz szépen.
Ron: Figyelj, ez van. Én már nem tudok úgy leülni, hogy ne nyögnék. Így: „uhh”. A lábam meg – a lábam, az kész tragédia, gyászdalokat tudnék zengeni róla, hogy mennyit kínlódom a lábammal. Lehet, hogy a sebhelyeddel is csak ez van.
Ron: Csak annyit, hogy… én nemigen tudtam semmit az egészről, úgyhogy felelősséget se vállalhatok. És a gyermekimnek sincs semmi közük a dologhoz, ez szinte biztos, de ha ők felálltak ide, akkor én is felállok.
Persze mit tesz a gyermeki logika, ha elrontottak jó pár dolgot az első időutazásukkal, nem a szülőknek szólnak, hanem még egyszer visszamennek a Trimágus Tusához, csak most az első után a második próbához. Végül odáig jutunk, hogy Voldemort győzött, Harry és sok  társa is halott, és már csak Hermione, Ron és Piton maradtak az ellenállásból. 
Nem meglepően Piton miatt örültem leginkább ennek az alternatív univerzumnak, látva, hogy igenis nem adta fel Harry halálával sem a harcot, hanem küzdött azért, amiben mind hittek, megmelengette a szívem.
Piton: Egyetlen ember. Egyetlen ember kell csak. Lily miatt meg akartam menteni Harryt, de nem tudtam. Ezért most hűségesen szolgálom az ügyét, amiben hitt. És lehetséges, hogy… hogy időközben magam is elkezdtem hinni benne.
És ahogy feláldozta magát, tudva, hogy míg ebben a világban él, abban nem, a másik létezéséért érdemes meghalnia.
Piton: Néha az életért halállal kell fizetni. Ugye, nem Dumbledore-t idéztem?
Hermione (mosolyogva): Nem, biztos, hogy ez eredeti Perselus Piton volt.
Piton: Üzenem Albusnak - Albus Perselusnak -, hogy büszke vagyok rá, hogy a nevemet viseli. És most menj! Fuss!
De azért is volt fontos ez az alternatív univerzum, mivel így Scorpius szembesülhetett vele, hogy milyen az, amikor ő az iskola hercege, mindenki féli, vagy épp isteníti, de közben a szeretet és a barátság hiányoznak az életéből. Innentől kezdve a valódi életét már nem is tartotta olyan rossznak.

Scorpius: Néha… néha azon kapom magam, hogy én is elhiszem a pletykát.
Albus: Ne hidd el, mert nem igaz. Azt is megmondom, miért. Mert Voldemort fia nem lehet jó ember. Te pedig jó ember vagy, Scorpius. A fejed búbjától a lábujjad hegyéig jó ember vagy. Biztos vagyok benne, hogy Voldemortnak… hogy neki nem lehet ilyen gyereke.
Miután sikerült Scorpiusnak Piton, Hermione és Ron segítségével helyreállítani mindent, hirtelen nem tudtam, hogyan is folytatódhat ezután a történet. De aztán jött egy nem várt csavar. Hm... Tudtam én, hogy volt valami Belatrix és Voldemort között, de hogy még gyermekük is lett!!!
Ezután jött mind közül a legfontosabb időutazás, és az ügyes üzenete Albusnak az apjához. És egek, amikor Harry Voldamortnak álcázta magát, magára öltve az alakját, az nagyon meglepő volt. Ténylegesen a helyébe lépett pár percre a legfőbb ellenségének, akit ráadásul több mint két évtizede megölt. 

Persze Ginny karakteréről se feledkezzünk meg, bár anno olvasva a Félvér herceget furcsálltam, hogy belé lett szerelmes Harry. Akaratlanul is Lunaval shippeltem... (Akárcsak a fanficemben Alice.) Itt azonban bebizonyosodott, hogy igenis jó páros, még ha nem is tökéletesek, de hát senki sem az. 
Ginny: Szóval utána, miután kijöttem a gyengélkedőről, a többiek szóba se álltak velem. Mindenki keresztülnézett rajtam – mindenki, kivéve azt a dicsőség övezte fiút, aki odajött hozzám a Griffendél klubhelyiségében, és kihívott egy parti robbanós snapszlira. Az emberek azt hiszik, mindent tudnak rólad, pedig épp a legszerethetőbb dolgokat nem ismerik, a csendes hőstetteidet. Igazából csak azt akarom mondani – és kérlek, emlékezz majd erre, ha ezen túlleszünk – hogy az embereknek, és főleg a gyerekeknek néha csak annyi kell, hogy valaki robbantós snapszlit játsszon velük.
Valamint azt is jó volt látni, ahogy Draco karaktere jó irányba változott, és azután sem tért vissza a sötétségbe, hogy elvesztette a feleségét. Olykor racionálisabb volt, mint Harry, és bevallom, szimpatikusabb is, ahogy a gyermekeknél Scorpius. Harry néha nagyon ellenment azzal, aki régen volt, de az a súly alatt, ami még ekkor is nyomta a vállát, ez érthető volt.


Draco: Mindig is irigyeltem őket tőled – Weasleyt és Grangert. Nekem…
Ginny: Neked ott volt Crak és Monstro.
Draco: Két mamlasz, akik a seprűnyél két végét se tudták megkülönböztetni. Ti – ti hárman – ti ragyogtatok, értitek? Szerettétek egymást. Jól éreztétek magatokat együtt. A barátságotok miatt irigyeltelek titeket a legjobban.
Persze az sem kerülte el a figyelmemet, hogy Magyarországot is említették. Hisz hova máshova jönnének a hegyi trollok, nem igaz?
Hermione: Hegyi trollok böklencháton vágtatnak keresztül Magyarországon.
Bár volt jó pár időutazás, alternatív világ, kaland, de mégis a legfontosabb mondanivalója mi más lett volna a történetnek, minthogy a szeretet mindennél többet ér, és magunkat, valamint a szeretteinket is próbáljuk megérteni és elfogadni. 

Nagyon remélem, hogy minél hamarabb látható lesz Magyarországon is a darab, alig várom, hogy színpadon is lássam a történetet. Olykor el sem tudtam képzelni, egyes jeleneteket hogyan tudják színpadra vinni, így még kíváncsibb vagyok. És biztos vagyok benne, hogy nagy siker lenne idehaza is, hiszen rengetegen rajongunk szerény kis hazánkban is Rowling varázsvilágáért.