Levelem, levelem, mondd meg Nékem... - Evak fanfiction

 

Legkedvesebb Isakom!

 Utálom, hogy ezt tettem – hogy Sana-val elcsaltalak egy teljes napra, hogy el tudjam pakolni a szüleimmel a legfontosabb dolgaimat. Anyáék már a kocsiban várnak, de én még kértem tőlük pár percet, amíg megírom Neked ezt a levelet. Mert ennyi jár Neked. Igazából sokkal többet érdemelnél ennél, de most csak ez telik tőlem. Ennyi futja attól, akit választottál, és aki lehet, sohasem lesz elég jó hozzád. Te is tisztában voltál ezzel a kockázattal, mégis velem maradtál, és a dolog iróniája, hogy én hagylak el Téged, még ha reményeim szerint nem is végleg.    
    Ahogy itt ülök a konyhánkban, újra átjár a lakásunk iránti ragaszkodásom. Nem azt imádom benne, ahogy kinéz, nem azt, hogyan rendeztük be, még csak nem is azt, miként keveredik a saját illatunk össze, ezzel egy új esszenciát alkotva, ami csak a miénk, és a miénk is marad örökre. Az a légkör éltet, amit együtt teremtettünk meg itt; az az atmoszféra, amit csak Tőled kaphatok meg, ami akkor is jelen van a házban, amikor egyedül vagyok benne. Bár magammal vihetném a házat, az esszenciánkat, az atmoszférádat, vagy ami még jobb lenne, bár magammal vihetnélek Téged!
     De ahova megyek, ott szerencsére neked nincs helyed, és pont emiatt talán mellettem sem. Viszont nem akarok végérvényesen lemondani rólunk, sőt képtelen vagyok rá – ha így tennék, akkor felesleges lenne ez az egész herce-hurca, és elég lenne véget vetni az életemnek már ma. Pont Te vagy az, aki miatt, amint felszínre tört belőlem az önutálatom és minden kételyem, hogy nem érdemellek meg, tudtam, itt az idő, hogy befeküdjek a pszichiátriára – mert ezt most képtelen vagyok orvosi segítség nélkül megoldani. Kérlek, ne hibáztasd magad, amiért nem vetted észre az utaló jeleket, vagy ha észre is vetted őket, nem nyúltál erősebb módszerekhez, hogy segíts. Mert segítesz: minden áldott nap, amit velem töltesz, motiválsz, hogy kikeljek az ágyból; ráveszel, hogy komolyan higgyek a filmkészítői ambícióimban; miattad békültem ki a régi barátaimmal; miattad lett számos új barátom; miattad van egyáltalán jövőm. Ez a jövő az oka annak, hogy most itt hagylak, és remélem, ki tudok jönni minél előbb a pszichiátriáról. Bár a gyógyulás nálam esélytelen, abban bízom, hogy az az Even, aki kilép arról a zord, fertőtlenítő és gyógyszer szagú helyről, szilárdabb lelkületű lesz. Persze tudom, ha mindez sikerül is, a lélek szilárdsága – főleg egy bipoláris esetében – törékeny dolog, de azt is neked köszönhetem, hogy ezt elfogadtam, és hogy harcolni akarok a boldog percekért. Ugye lesznek még boldog perceink, Isak?
    Kérlek, ne látogass meg és ne is írj levelet! Úgy érzem, az kell a gyógyulásomhoz, hogy magamban leljem meg az élni akarást. Rá kell jönnöm, miért is vagyok szerethető számodra és mások számára, és ha ez sikerül, talán végre én is megszeretem saját magam, vagy legalább is elfogadom. Mert hiszem, hogy az a személy, aki képes volt elrabolni Isak Valtersen szívét, és azt egy ideje meg is tudja tartani, szeretetre méltó. Talán az a bátorság, ami ahhoz volt szükséges, hogy rászánjam magam erre a segítségkérésre, kell ahhoz, hogy végre a saját szeretetemre és megbecsülésemre is méltó legyek.
    Azért sem akarom, hogy meglátogass, mert a megtört, aggódó arcod félek, elbizonytalanítana, és arra ösztönözne, hogy idő előtt elhagyjam a pszichiátriát. Ezért is csak olyan közös képeket viszek be rólunk, amiken sugárzol a boldogságtól, hogy ezekkel ösztönözzem magam.
    Amikor nagyjából két hete korábban keltem fel, mint Te, az alvó arcodat néztem, ami hirtelen eltorzult, majd könnyekben ázott, miközben azt suttogtad: „Even, miért haltál meg?” Nem kérdeztem rá nyíltan utána, sőt úgy tettem, mint aki még javában aludt, amikor felriadtál, mert féltem a részletektől, és úgy tűnt, Te sem akarsz róla beszélni. Azt a megtört arcot, amit az álmod csapdájában nem tudtál elrejteni előlem, sohasem lennék képes kitörölni az emlékeimből. Ez egy ébresztőjel volt számomra: nem halhatok meg – legalább is egy jó darabig még nem. Addig semmiképp sem, amíg nem biztosítottam neked azt a szép életet, amit Te úgy döntöttél, velem akarsz megosztani. Úgyhogy az én részemről ez csak egy átmeneti búcsú. Isak Valtersen, használd ki azt az időt, amit most egyedül tölthetsz, mert amint ismét együtt leszünk, az árnyékodnál is közelebb fogsz tudni magadhoz a nap huszonnégy órájában.

 A te sérült, de eltökélt Evenöd

 
    Egyetlen Isakom!

 Remélem, amennyire lehetett, jól telt az elmúlt két heted. Sajnálom, hogy csak most írok, de anyáékat arra kérem, hogy még ma juttassák el neked ezt a levelet, hogy ne vesztegessünk több időt.
    Eddig nem volt erőm, hogy szavakba foglaljam azt, amit itt átélek. Nem horribilis a helyzet, mielőtt a legrosszabbra gondolnál, de bármilyen kedvesek is legyenek az ápolók, bárhogy a lehetőségekhez mérten épelméjűek vannak az osztályomon, ez akkor is egy pszichiátria, és elég a puszta ittlétem ahhoz, hogy nap mint nap szembesüljek vele – már végtelen sokadjára az életem során –, hogy én mentálisan beteg ember vagyok. Ez főként az első napokban tette még kegyetlenebbé a bipoláris tüneteimet, és maga az a tény, hogy nem vagy itt velem: nélküled a mély pontok feneketlennek tűnnek, a magaslatok pedig értelmetlenek, és játszi könnyedséggel vesznek tova egy törékeny pillanat műve által. Ezért erősebb gyógyszert kezdtek adni nekem, amitől inkább kába és kiüresedett lettem, mintsem ténylegesen nyugodt és kiegyensúlyozott. Rájöttem, Te vagy a balanszpontom, pedig azt magamban kéne megtalálnom, és most épp ezen dolgozok szakmai segítséggel. Vannak csoportos terápiám és egyéni beszélgetéseim is egy pszichiáterrel, akinek sokat meséltem rólad. Azt mondta, érted érdemes harcolnom, de azt is nyomatékosította, hogy a „mi” jelző csak akkor maradhat meg, ha magamért is küzdök, és nem csak miattad… Tudom, ez így kicsit zagyvának tűnik, de nézd el ezt egy gyógyszereken élő, pszichiátriai esetnek. (Remélem, ez most egy kicsit megmosolyogtatott, mert idebent is megmaradt ám az öniróniám.)
     Isak Valtersen, jobban szeretlek, mint azt Te valaha el tudnád képzelni. Kérlek, várj még rám!

 A te sérült, de a fejlődés útjára lépett Evenöd

 

Legeslegdrágább Isakom!

    Bízom benne, hogy megnyugtatott, hogy múlt héten adtam némi életjelet magamról. Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem van egyfajta klasszikus, romantikus jellege annak, hogy leveleket hagyok neked. Persze, úgy lenne az igazi, ha oda-vissza leveleznénk, de mi sohasem voltunk átlagos pár, így egy ilyen vadregényes dolgot is kifacsarva, az életünk keserédes fűszerével bolondítottam meg, ahogy az első randinkon a szendvicsnek csúfolt ételt is megőrjítettem mindennel, amit találtam. Nem, mintha én nem lennék ezek nélkül is kellően bolond. De a Te bolondod vagyok, Isak! Csakis a Tiéd.
    Ma eszembe jutott, hogy Sana miatt tudtad biztosan, mikor lettél végérvényesen szerelmes belém. El is meséltem a pszichiáteremnek, hogy azt állapította meg Sana, mikor kezdetben beszélgettetek rólam, hogy még csak kedvelsz, mert az ember adott dolgokért kedvel másokat, és te akkoriban abban a fázisban voltál, hogy csupán azt tudtad, miért kedvelsz. Azt is közölte Sana nagy bölcsen, hogy szeretni bizonyos dolgok ellenére szeretjük az adott személyt, és ez a szint még akkor váratott magára az esetedben. Majd amikor egy teljes napot átaludtam, és te ott voltál végig mellettem – mert nem hagytál volna magamra a világ összes egészséges, jóképű férfijáért sem –, akkor realizáltad, hogy a bipolaritásom ellenére is szerelmes vagy belém. Ugye jól emlékszem erre? Mert ha nem, akkor ciki, hogy s pszichiáterem is így hallotta tőlem. Sana a legjobb! Szörnyen hálás vagyok, amiért ilyen legjobb barátot tudhatsz magadnak (de persze, ha Jonas kérdezi, övé nálad az első hely).
    Egyébként már jobban vagyok – jó úton vagyok Isak, és most ennek örülök, igazán örülök. Remélem, te is megkönnyebbülsz kicsit ezt olvasva.

 A te sérült, de a fejlődés útján már előrébb járó Evenöd

 

 A világegyetem legcsodálatosabb Isakjának!

 Levelem, levelem, mondd meg Nékem, ki a legcsodásabb Isak a vidéken! Mert, ha ő azt mondja, léteznek alternatív univerzumok, az úgy is kell, hogy legyen. De tudod mit, ne is válaszolj, hiszen mindegy, hány másik Isak létezik, számomra ő nem csak a legcsodálatosabb, hanem az egyetlen, aki számít. Nekem egyedül ő volt, van és reményeim szerint lesz is. Helyette inkább neki mondd el azt, hogy pontban egy hét múlva, ha ő is úgy akarja, délután ötkor, amikor elhagyom ezt az épületet, az elméletében létező világkomplexumok összességét jelentené számomra, ha ott várna rám azzal a pimaszul jóképű arcával, a ragyogó mosolyával és a napfényben aranyként tündöklő hajával. Mert már jobban vagyok, és napról napra egyre inkább értem, miért is szerethet engem, és egyre tisztábban látom azt is, miként válhatok a jövőben azzá, aki boldoggá teheti őt.

 A multiverzumok első számú Isakjának Evenje

    Bizonyos helyzetekben nincsenek tökéletes szavak. Vagy kiüresedve áll az ember a másik előtt, akit már rég látott, és az újratalálkozás gondolatától is borsódzott minden egyes porcikája, míg máskor pont, hogy annyi mindent mondana egyszerre ennek a személynek, hogy a mondandók áradatából nincs egy dolog sem, ami kiugró lenne. Isak Valtersen – aki pontosan úgy állt a pszichiátria előtt a megnevezett időpontban, ahogy azt a kedvese az utolsó neki szánt levelében megjósolta – azonban tudta, mi az első dolog, amit meg kell Evennek magyaráznia.
   - Az álmomban öreg voltam, és Te is öregen haltál meg, miután leélted velem az egész életedet – hadarta, mielőtt bármit is szólhatott volna a másik.
    - Még mindig akarod azt az életet velem? – kérdezte óvatosan Even.
    - Jobban, mint valaha – felelte Isak, majd végre olyan heves és követelőző csókban forrhatott össze a párjával, amiben benne volt az egymás nélkül eltelt egy hónap minden kínja és kételye. Ennél a csóknál már csak az volt nagyszerűbb és jelentőségteljesebb, amikor utána a védőölelésében lelt menedékre az idősebb. – Én is jobban szeretlek, mint azt Te el tudnád képzelni.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)