2018. augusztus 31., péntek

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 8. fejezet


Nyolcadik fejezet – Tartsd észben!


 Jackson:

- Na, most már kettesben vagyunk! – csaptam össze a két kezemet, miután magunkra hagytak minket.
- Segítsek kipakolni? – kérdezte, és úgy láttam, ő sincs kevésbé zavarban, mint én.
- Az ráér. Tudod, mit, szívesen főzök. Már, ha persze vannak itthon hozzávalók. Ó! – mosolyodtam el.
- Mi az? Nem hoztál el valamit? – ijedt meg.
- Nem. Nem erről van szó. Most jöttem rá, hogy ez már tényleg a kettőnk otthona. De persze csak, ha nem gondoltad meg magad, mert nyugodtan kihátrálhatsz még, és persze ezután is bármikor. – Akármennyire nem akartam, hogy ilyesmi történjen, ő volt számomra a legfontosabb, így tudatni akartam vele mindezt.
- Miért hátrálnék ki? – grimaszolt, amitől hangosan ki kellett fújnom a levegőt.
- Hát ezért! – mutattam magamra. Izzadtam, a pulzusom az eget verte, az arcom pedig tüzelt.
- Nem látok semmi kifogásolhatót rajtad – állapította meg.
- Mert nem látsz a fejembe – horkantottam fel. De lehet, ezt nem kellett volna mondanom, mivel láthatólag megijedt, vajon min is agyalhatok. – Jinyoung, piszkosul beléd estem – vallottam színt neki.
- Azért ne túlozz! – fordult el, majd a hűtőhöz ment. – Van itthon tej, csirkemell, saláta, meg… - Elakadt a beszédben, ami valószínűleg amiatt volt, hogy mögé léptem.
- Banyek, túl közel jöttem, igaz? – ijedtem meg.
- Semmi baj, jól esik a közelséged, még ha megérinteni nem is tudlak – vallotta be, miközben visszafordult felém.
- Ennek örülök. Én viszont nem túlzok. – Majd óvatosan, anélkül, hogy hozzáértem volna, kivettem a hűtőből a csirkemellet és a salátát. – Salátaszószod van?
- Tessék! – adta ide, majd a pult túloldalára ült le, így megtartva a tisztes távolságot közöttünk. – De, hogy lehetnél szerelmes belém? – nézett rám hitetlenül.
- Már hogyne lehetnék? – rántottam egyet a vállamon. – Napok óta ramenen élek, végre egy kis csirke. Tudok egy jó kis receptet, ahhoz pont menni fog a saláta – kacsintottam, miközben legbelül majd kicsattantam a büszkeségtől, hogy máris megcsillogtathatom frissen szerzett főzőtudományomat.
- Örömmel próbálok ki minden új receptet, de azért ne akarj ilyen könnyen elsiklani a vallomásod felett! Jackson, most találkoztunk harmadjára... Így is nem győztem azt magyarázni anyának, hogy igenis nem őrültség az, ha ideköltözöl, és nem fogsz megérinteni, erre most azt mondod, máris belém estél – temette a kezeibe az arcát.
- Úgy érzem, te ezt nem viszonzod – lankadt a jókedvem.


- Ezt így nem mondanám.
- Nem arra kérlek, hogy máris vallj nekem szerelmet, de azt te sem tagadhatod, hogy több van közöttünk, mint szimpátia és némi vonzalom.
- Nem tagadom – adta meg magát.
- Akkor ezennel téma lezárva, úgyhogy dőlj nyugodtan hátra, és nézd végig, ahogy seperc alatt olyan kaját rittyentek össze, hogy a nemlétező ujjaidat is megnyalod utánuk – kacsintottam ismét, ami szokásom volt.
- Rendben. És ki tudja, lehet, egynap majd együtt is főzhetünk, nem félve attól, hogy véletlen hozzám érsz – ábrándozott.
- Mit lehet? Biztos, hogy így lesz.
Majd kiveséztük milyen ételeket szeretünk nagyon, és már meg sem lepődtem, hogy mennyire egyezik az ízlésünk, ami jócskán megkönnyítette a jövőbeni együttélésünket.
- Az evés nálam egyfajta szertartás, akár ünnepnek is lehetne nevezni, mivel nemrég még csak ízetlen, semmirevaló dolgokat ehettem. Istenkém, mikor először kiszöktem a mekibe kajáért… Még az a műétel is maga volt a Mennyország – csukott szemmel idézte vissza magában az emlékeit.
- Senkit sem hallottam még ilyen lelkesedéssel beszélni az evésről. De nem is találkoztam olyan bátor személlyel, aki az életét kockáztatta, csakhogy mekizhessen – tettem hozzá.
- Szerintem Jaebum által tudod jól, hogy nem csak egy szimpla mekizés miatt csináltam. Én addig nem éltem igazán, és ma sem élnék, ha nem tettem volna meg ezt a vakmerő lépést, amit lehet butaságnak vagy halálvágynak titulálni, de emiatt vagyunk most itt.
- Én lennék az utolsó személy, aki megdorgálna ezért. Pont, hogy felnézek rád emiatt. Én akármilyen szörnyű életem is volna, nem lennék képes kockáztatni azt. Inkább szenvednék tovább, bárhogy ott lenne az az eshetőség is, hogy jobb lesz a veszély után – vallottam be.
- Nem vagyunk egyformák, de az túl unalmas is lenne. Így is örüljünk, hogy hasonló ételeket szeretünk, mert ezért nem kell majd mindig kétfélét főznünk! – mosolygott, amitől nagyon vékonyra húzta össze a szemét, ennél szebb dolgot pedig még életemben nem láttam. – Miért könnyes a szemed? – kérdezte.
- Csak ez a hülye hagyma – hazudtam.
- Nem is vettél elő hagymát – látott át rajtam.
- A fenébe! Miért kell már a beköltözésemkor lebuknom, hogy milyen érzékeny vagyok? – ráztam a fejem, miközben mérges voltam magamra.
- Nincs azzal semmi baj, bejönnek az érzékeny pasik, főleg, ha ilyen helyesek, és állításuk szerint jól is főznek – bókolt, amitől nyelnem kellett egy nagyot. – Hé, nem fog leégni az étel? – mutatott a gáz felé.
- Ó, de! Köszi, hogy szóltál! – siettem oda megkavarni. – Nagyon über modernek még a konyhai felszereléseid is.
- Már megint a terelés. Úgy érzem, ez általános szokásod – tette keresztbe a kezét.
- Nem tudom, miről beszélsz – rántottam meg a vállamat.
- Jackson, miért érzékenyültél el az előbb? Rosszat mondtam?
- Jaj, dehogyis! – nyugtattam meg. – Csak hát… Nem is tudom. Hát, izé… Az a dolog a szemeddel – mutattam az arca felé.
- Mi van vele – kapott rögtön oda.
- Mikor mosolyogsz…
- Tudom-tudom, akkor olyan lesz a szemem, mintha nem is lenne csak egy vékony vonal, ráadásul ezek a nevető ráncok is itt vannak a szemem mellett.
- Igen, de a világ leggyönyörűbb vonala, a ráncoskáid pedig csak plusz bónuszok mellé – néztem rá teljesen átadva magam a mellkasomat elárasztó melegségnek.
- Azta mindenit! – dőlt előre a pultra. – Te tényleg érted a dolgodat. Hogy nincs neked barátod?
- Mert csak most találkoztunk – feleltem, miközben nem tudtam levenni a tekintetemet a szeméről, amit az újabb mosolygása miatt ismét összehúzott. – Új életcélom lesz ezentúl, elérni, hogy minél többet mosolyogj, mert, akkor annál többet láthatom azt a bizonyos vonalat.
- Én pedig, akkor sokszor fogok ezzel az imádnivaló, dermedt arcoddal találkozni. Viszont a gyomrom üvölt azért az ételért, amit nagyon erősen igyekszel odaégetni – intett ismét a tűzhely felé.
- Ó, a fenébe! – kaptam le azonnal a gázról, amint kezem ügyébe került egy konyharuha. – Szerintem még menthető! – állapítottam meg, miután fakanállal megkóstoltam. – Sőt egész jó! – tettem hozzá a második kanál után.
- És bele akarsz enni az egészbe? – húzta fel a szemöldökét.
- Már megint bakiztam. Remek! – ráztam a fejem.
- Semmi baj. Ha nem lesz még öt ilyen belekanalazás, addig még túl tudok lendülni ezen. – Majd hirtelen felpattant. – Gyere, terítsünk meg! Végre lesz alkalmam használni ezt a nagy asztalt – mutatott a kanapé és fotel előtti asztalra.
- Miért, eddig még nem használtad?
- Nem. Egyedül olyan üresnek éreztem, ahogy ezt az egész házat. Mindig itt ettem a pultnál.
- Na, akkor azonnal pótolnunk kell ezt a hiányosságot, és felavatjuk az asztalt.
Miután gyorsan kiraktunk két poharat, tányért és hozzájuk evőeszközt, szalvétát és szilviát, én fel is szolgáltam a hangyányit megégett csirkés főztömet.
- Mi is ennek a neve? – mutatott rá.
- Ha elmondanám, odalenne a varázs – közben a kezemmel varázslásszerű mozdulatot csináltam, amin jót kacagott. – Érted a humoromat, ez tetszik.
- Nekem meg te tetszel – most belőle bukott ki egy vallomás, és amint erre ő maga is rájött, lefagyott egy kicsit, majd inkább szedett magának, mielőtt reagáltam volna rá, de én azért sem hagytam, hogy megússza a dolgot, ahogy ő sem tette azt két alkalommal is előtte.
- Látod, nem lesz itt gond. Még hogy te nem vagy belém zúgva! Na, de őszinte véleményt kérek! – kulcsoltam össze izgatottan a kezemet. – Milyen?
- Hm… - ízlelgette az első falatot, amit azonnal követett egy második, majd egy harmadik is. – Ez több, mint jó, Jackson, remekül sikerült.
- Tényleg? – lettem azonnal lelkes.
- Tényleg bizony – bólintott, és abba sem hagyta ezután az evést, amíg teljesen be nem fejezte. – Megtartalak – mondta végül, miközben a teli hasát simogatta, én pedig erőteljesen koncentráltam arra, hogy ne képzeljem el magamban, ahogy én teszem ugyanezt vele, de már késő volt.
- Ezt el is vártam, főleg, hogy ezek után fel is mosogatok – vettem a kezembe mindkettőnk tányérját.
- Nem szükséges. Az a minimum, hogy ez rám marad – állt fel ő is.
- Ez az első napom itt, hadd csináljam meg!
- Ahogy akarod – ült vissza.
- Jinyoung! – szólaltam meg percekkel később, amikor végeztem, mivel arra fordultam meg, hogy a fenekemet bámulja; mármint a szemének az irányából erre következtettem.


- Mi az? – jött zavarba.
- Merre kalandozott a tekinteted? – tettem a csípőmre a kezem.
- Csak azt néztem, hogy ki van szakadva a nadrágod.
- Micsoda? De hisz ezt két hete vettem! – kaptam azonnal a fenekemhez, de bárhogy tapogattam, nem találtam sehol sem lyukat. – Hé, te hazudtál! – mutattam rá vádlóan, amitől ismét megjelent a cuki kis vonal az arcán. – Na jó, ezért megbocsájtok.
- Mit tegyek? Odavonzotta a tekintetemet – emelte fel védekezően a kezeit.
- És legalább tetszett, amit láttál? – kérdeztem kíváncsian.
- Eléggé.
- Vajon a többi lakótársjelölted is ilyen remek szakács, és nem mellesleg ilyen jó pasi? – libbentettem meg túlzott drámaisággal a kissé lenőtt hajamat.
- A főzőtudásukról nem nyilatkozhatok, de a majdnem befutó, Mark, na ő külsőleg nagyon rendbe volt, mi az hogy. Bár a fenekét pont nem néztem meg jobban.
- Micsoda? Ki az a fiú? Ide többet nem jön! Ugye mondtad neki, hogy nem kívánatos személy errefelé, mert most már van egy védelmeződ, aki mindenkitől megvéd, főleg az ilyen szívtipróktól – lettem szörnyen ideges arra gondolva, hogy más veszi át a helyemet, pedig épphogy csak idejöttem. – Senki sem törheti össze a szívedet! Nem és kész!
- Ezt, akkor kérlek, tartsd észben, mivel rajtad kívül másnak nem is adnék rá esélyt!
- Helyes-helyes! Nem is kell! És kettőnk közül, akinek a szívét összetörheti valaki, az csakis én vagyok. De bízom benned. Te időt kértél tőlem, hogy javulni tudjon az állapotod, én pedig ezt megadom majd. Neked viszont jóval nehezebb dolgod lesz velem. Eléggé hiperaktív tudok lenni, meg fura… - ráncoltam a homlokom.
- Furának fura vagy, de jó értelemben. És amúgy is, vedd észre, kivel költöztél össze! A furasági versenyt elég könnyen megnyertem, úgy hiszem – mosolygott, de azért nem kevés fájdalom volt ebben a gesztusában.
- Akkor ez lesz Mr és Mrs Fura háza.
- És melyikünk melyik? – tette fel ezt a hamis kérdést, én pedig pontosan tudtam, mire megy ki a játék. Bár még testiség szóba sem jöhetett közöttünk, de már most tisztázni akarta, hogy melyikünk lesz a dominánsabb személy a kapcsolatunkban.
- Ez nem kérdés, mivel én leszek az, aki ezentúl mindentől és mindenkitől megvéd, így én vagyok Mr Fura, te pedig az én Mrs Furám – feleltem büszkén, keresztbe téve ismét magam előtt a kezemet.
- Ha nem lennél, ki kéne találni téged – felelte könnyedén, de mintha közben megkönnyebbült volna. Úgy tűnt, jó választ adtam neki. Jinyoungnak igenis védelemre és szeretetre volt szüksége, és én az voltam, akitől egyszerre megkaphatta mindkettőt.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2018. augusztus 29., szerda

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 1. fejezet


Első fejezet – A megmentő


Jinyoung:

- Mire emlékszik, uram? – kérdezte egy Jackson Wang nevű orvos, miközben a kórházi ágyam mellett állva alaposan méregette az arcomat.
- Én… én… - Olyan nehéz volt bármit is feleleveníteni a történtekből; csak cikázó képek voltak a fejemben, amik egyszerűen nem akartak időrendi sorrendbe összeállni. Úgy éreztem magam, mint amikor egyes rémálmaimat próbáltam elmesélni: amint igyekeztem volna szavakba önteni őket, úgy kuszálódtak össze a saját fejemben a dolgok.
- Hadd segítsek, Uram: önnek autóbalesete volt. – A szavainak a súlya alatt úgy éreztem, olyan szinten belesüppedek az ágyba, mintha eggyé válnék vele. Próbáltam egyik kezemmel csipkedni a másikat, hátha felébredek, de sajnos hatástalan volt. – Ébren van, Uram.
- Tudom, de mégsem – mondtam nagy nehezen.
- Tényleg semmire sem emlékszik? – csak nem adta fel.
- De, sajnos emlékszem. Éppen vezettem, és közben telefonon veszekedtem valakivel. Nagyon dühös voltam, és legszívesebben kihajítottam volna a telefont az ablakon. Ehelyett viszont csak levágtam magam mellé a szabad ülésre, de közben valahogy megcsúszott a kormányom, és utána már tényleg csak képkockákat látok magam előtt. Zuhantam le egy hídról, majd egy fiatal fiú kihúzott a vízből.
- Látja, nem is ment ez olyan rosszul. Nagyon sajnálom, ami magával történt, de úgy látszik, hogy a védőangyalai éberek voltak, azért küldték azt a férfit, hogy kihúzza magát. Ha ő nincs, maga már nem élne.
- Ó! – csak ennyi hagyta el a számat, mivel képtelen voltam belegondolni, hogy egy idegennek köszönhettem, hogy még éltem, míg a korábbi legjobb barátom és az ő veszekedése juttatott ide.
- Egyébként, kérte, hogyha jobban lesz, hívjam fel, mert beszélni szeretne magával. Nem tudom, hogy ellenére van-e ez, mert a szülei helyeselték.
- Természetesen nincs. Ez a minimum azok után, amit értem tett.
- Rendben, akkor értesítem. Viszont ma már nem láthatja, csak a családja, de akkor, ha az úgy önnek is megfelel, holnap délelőttre vagy délutánra behívom.
- A délelőtt megfelel.
- Akkor legyen a délelőtt. Majd még meglátogatom, viszont most átadom a terepet a családjának, akik már tűkön ülve várják, hogy láthassák magát – mosolygott kedvesen, amivel egy kicsi nyugalmat csempészett a túl gyorsan dobogó szívembe.
- Köszönöm, Doktor úr. Bár biztos, ezé az idegen fiúé a legfőbb érdem, de gondolom, maga és a társai is kellettek, hogy még éljek – ezt mindenképp szükségesnek éreztem elmondani.
- A mentősorvosé a második legfőbb érdem. Én már csak stabilizáltam az állapotát – mondta, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga; bár számára biztos, az volt.
- Kincsem, hát, hogy vagy? – lépett be az édesanyám, akit apa és a két nővérem követett. – Már azt hittük, hogy el… Jaj, ki sem bírom mondani.
- Jól vagyok, mármint amennyire a helyzet megengedi.
- De akkor is, fiam, életveszélyben voltál. Ha nincs Mark, akkor te… Annak a tónak a mélyén. Én… Ebbe bele sem tudok gondolni – bújt édesapám védő ölelésébe.
- De itt vagyok, és élek, mint láthatod.
- És élni is fogsz még jó sokáig. Viszont el kell mondanod, hogyan történt, kisfiam!
- Nem tudom, egyszerűen megcsúszott a kormányom. – Nem akartam őket Jaebummal terhelni, hiszen mai napig fiúkként szerették őt, mindazok ellenére, amik kettőnk között zajlottak.
- De hát te olyan jól vezetsz. Pont, neked legyen ilyen baleseted… – jegyezte meg az idősebbik nővérem.
- Egy rossz mozdulat elég, és az ember az életéért küzd. Mindig mondtam, amikor féltettetek a sok repüléstől, hogy kocsiba ülni veszélyesebb. Hát tessék, itt a bizonyíték, hogy tényleg így van – kacagtam, de ezt egy olyan lüktető fejfájás követte, hogy inkább felhagytam vele.
- Jinyoung, Jinyoung… Hogy még ilyenkor is viccelődsz! – rázta a fejét anya. – Viszont minél előbb látnia kell annak a fiúnak. Elvileg az orvosodnak megadta a számát.
- Igen, tudom, holnap délelőttre behívja.
- Remek. Megérdemli, hogy ő is megnyugodjon, mivel szörnyen izgult, majdnem annyira, mint mi magunk. Olyan áhítattal beszélt rólad. Olyasmiket mondott, hogy mintha egy angyal lettél volna, aki a sötét éjszakát fénnyel ragyogta be.


- De hát nem is volt éjjel, amikor ez történt, még igazán alkonyat sem – furcsálltam, amit mondott.
- Én csak őt idéztem – emelte fel védekezésként a kezét.
- Most már nagyon kíváncsi vagyok az én megmentőmre.
- Lehetsz is, irtó helyes; és ha egy angyalhoz hasonlított, akkor tudod, lehet, hogy ő is meleg – kacsintott rám a fiatalabbik lánytestvérem.
- Már össze is boronáltatok vele, igaz? – néztem rá és anyára felváltva.
- Csak pár kósza gondolat volt – rántott egyet a vállán édesanyám. – Semmi több.
- Aha, kósza gondolat, mi? Hát persze! Ne feledjétek, hogy benne van a szerződésemben, hogy még két évig nem randizhatok! Nem adhatom fel a karrieremet ilyen hamar egy fiú miatt, főleg, hogy azt se vallhatom be, hogy a saját nememhez vonzódok.

Bár nem maradt sokáig a családom, de mégis olyan volt, mintha órákig tartózkodtak volna ott. A fejfájásom pedig egyre rosszabb lett, amiről azt mondta a doki, hogy nem meglepő, és kaptam is vénásan fájdalomcsillapítót. Valamint Mark másnapi érkezéséről is biztosított, ami még inkább növelte a zavarodottságomat és a félelemérzetemet. Nem tudtam, mitől félek, de valami azt súgta bennem, hogy ez a találkozás sorsfordító lesz. De milyen is lett volna, amikor ő maga rendelkezett a sorsomról, amikor kihúzott a vízből? Egy életre az adósa voltam, ezt pontosan tudtam.

- Bejöhetek? – szólt be egy mély hang, miután kettőt kopogott.
- Persze, nyugodtan jöjjön be!
- Szervusz, Mark Tuan vagyok – nyújtotta oda a kezét, amit én lelkesen megráztam. Hát ez a kéz volt az, aminek az életemet köszönhettem.
- Jó napot, Park Jinyoung – vettem hivatalosra a formát, ami a szemráncolásából ítélve neki nem tetszett igazán.
- Tudom, és kérlek, tegezz nyugodtan, hiszen alig vagyok idősebb nálad, mint azt a családodtól megtudtam.
- Ó, szóval már ilyenekbe is belementetek? – kérdeztem megilletődve.
- Ne légy rájuk mérges! Aggódtak érted, és bevallom, én is. Csak próbáltuk elütni az időt. Látnod kellett volna, milyen lelkesen és büszkeséggel az arcukon meséltek rólad, és arról, milyen remek énekes vagy.
- Jesszus, hát ezzel is felvágtak? – Legszívesebben a fejemre húztam volna a takarót, annyira elszégyelltem magamat.
- Igen, de mint rájöttem, én pár dalodat ismertem a rádióból, csak nevet és arcot nem tudtam hozzájuk kötni. De most már biztos lehetsz benne, hogy se az arcod, se a neved nem marad feledésben előttem. – Ahogy ezt mondta, volt valami furcsa él a hangjában, és a szeméből áradó vágyakozás sem tette komfortosabbá a helyzetet, mindezt pedig csak tetézte, amikor az ajkába harapott.
- Ez hízelgő. – Nem tudtam, hogy ez volt-e a helyes reakció minderre, de ennyit sikerült összehoznom.
- Ez  az igazság. – Majd leült mellém, és csak nézett, míg én nem tudtam, mit kéne tennem vagy mondanom.
- És… öhm… Te mit csináltál a tónál? – kérdeztem rá végül arra, ami a legjobban foglalkoztatott.
- Csak sétáltam a tóparton. Imádom a vizet, gyakran teszek ilyesmit – felelte könnyedén.
- Értem. Hát, akkor piszok mázlim van, amiért ez egy hobbid. Mark, nem tudom, hogyan tudnám megköszönni neked, hogy megmentettél – kezdtem bele zavartan.
- Nem kell sehogy sem megköszönnöd – ragadta meg a felé eső kezemet, úgy, mintha a saját tulajdona lenne, majd áhítatos tekintetét továbbra is nekem szegezte, mindezzel egyre kellemetlenebb helyzetbe hozva engem. Azonban nem akartam udvariatlan lenni: ennél százszor kellemetlenebb perceket is átéltem volna vele, hiszen nélküle az „élet” kifejezés törölve lett volna a szótáramból, ahogy minden más, ami voltam és ami még lehettem. De hála az égnek, Marknak köszönhetőleg nem ez volt a helyzet. Épp ezért, elővéve a legkedvesebb mosolyomat, igyekeztem a tudtára adni, mennyire hálás vagyok neki.
- Dehogynem. Mark, kérlek, hagyd, hogy megháláljam neked mindezt. Kérj bármit, én megteszem. Nem mondom, hogy a leggazdagabb idolok közé vagyok sorolható, de az elmúlt két évben igencsak szépen kerestem, úgyhogy, ha anyagi problémáid vannak, megoldjuk, ha új társaságba akarsz kerülni, azt is. Bármire lenne szükséged, csak szólj! – Komolyan gondoltam minden egyes szavamat. Az összes vagyonomat is megkaphatta, ha egetverő szüksége volt rá; akkor talán nem éreztem volna ezt a hatalmas nagy, már-már kényszerszerű hálaérzetet a mellkasomban. Féltem, ez örökké ott fog maradni.
- Ígérem, Jinyoung, ha úgy lesz, azonnal szembesülsz majd a kívánságommal.
- Köszönöm, máris nyugodtabb vagyok.
A napom további része családi látogatásból, és az orvosok állandó vizsgálataiból állt, így nem is csoda, hogy észre se vettem, amikor álomba zuhantam.

- Hallottam a legújabb számodat a rádióban – mondta Jaebum, anélkül, hogy beleköszönt volna a telefonba. – Jó kis dal… És, mintha én írtam volna.
- Tudtam, hogy meg fogsz keresni emiatt. De te is jól tudod, hogy amikor szerződést bontottál az ügynökséggel, akkor minden szerzői jogról lemondtál.
- Tudom, de akkor is… Komolyan volt bőr a képeden felénekelni? Emlékszel, milyen büszke voltam, amikor befejeztem. Egy betűt vagy hangot sem írtál bele, Jinyoung. Ebbe pont nem. Erre a te neved alatt, a te hangoddal hallja a nagyvilág!
- Igazán sajnálom.
- Hát persze – kacagott ki cinikusan. – Szörnyű teher lehet mások munkájának a gyümölcsét learatni.
- Igenis az. Szerinted én nem emlékszem arra, milyen lelkesen dolgoztál rajta? Semmit sem felejtettem el, ahogy te sem. Én sem ilyen jövőről álmodtam. Együtt indultunk neki ennek az útnak, és azt hittem, együtt is járjuk végig. Ehelyett egyedül kell koncertekre járnom, egyedül adok sajtótájékoztatókat. Én társas lény vagyok, Jaebum: nekem ez túlságosan magányos – hadartam zaklatottan, mivel tényleg nehezen viseltem mindezt.
- Nem foglak megsajnálni. Utállak! – sziszegte a fogai között.
- Nem utálsz, csak irigy vagy rám.
- Rohadj meg ott, ahol vagy! – csapta le ezzel a telefont, én pedig magam mellé löktem az anyósülésre, viszont az idegességtől és valamitől az úton, elvesztettem az irányítást az autó felett, és a következő percben már zuhantam, majd magába fogadott a jéghideg, végtelen mélynek tűnő víz.


Csurom vizesen ébredtem, de ez most nem a tó vize volt, hanem a saját izzadságom tengere, mivel felzaklatott, hogy álmomban újra, teljes egészében át kellett élnem ezeket az emlékképeimet. Nem hibáztattam Jaebumot, de mégis, ez még jobban rányomta a bélyeget az amúgy is kettétört barátságunkra, ami féltem, soha többé nem állítható már helyre. Bárcsak minél hamarabb meglátogatott volna, hogy mindezt megbeszéljük!

A hetem további része akképpen zajlott, hogy a családom mindig bejött hozzám egy órára, és Mark direkt úgy időzítette, hogy ő is pont, akkor érkezzen és távozzon, mint ők. Nem tudtam, miért volt ez, mintha félt volna velem egyedül maradni. Pedig én örültem volna neki, ha külön látom; egyrészt, hogy ne csak napi egy óra társaságom legyen az orvosokkal és nővérekkel való „találkáimat” leszámítva; másrészt pedig, hogy jobban megismerjem. Igenis érdekelt annak az élete, akinek a sajátomat köszönhettem. De mivel nem voltunk soha kettesben, így ezt nem tudtam megmondani neki. Viszont látni akart, és tisztában lenni az állapotommal, ebben biztos voltam. Másként miért jött volna el nap mint nap hozzám?
Letelt a kórházban töltött egy hetem. Bárhogy marasztaltak volna az orvosok, nekem sűrű napirendem volt, egymillió dologgal, így muszáj volt mennem. De cserébe még két hétig minden másnap vissza kellett járnom kontrollra. Azonban pont egy olyan napot választottak a kiengedésemre, amikor egyik családtagom sem ért rá, hogy hazafuvarozzanak. Persze az ügynökségem a rendelkezésemre állt, küldtek egy sofőrt, de attól még örültem, amikor Mark a szokásos időben betoppant, nem tudva, hogy ezen a napon csak engem talál itt, ráadásul már hazafelé készülődve.
- Kiengedtek? – kérdezte meglepődve.
- Igen, hála az égnek! Azt hittem, már örökké bent tartanak – ráncoltam a homlokomat.
- Én örökké bejártam volna hozzád, még akkor is, ha utálok kórház közelében is lenni; rossz emlékek hordozója – tette hozzá, én pedig rögtön azon kezdtem agyalni, vajon azért nem mert kettesben maradni velem, mert úgy jobban elvolt a kórházi közegben, hogy nagyobb társaság vette körül.
- Ez kedves tőled, Mark – csak ennyit mondtam, mivel nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy faggatni kezdem.
- Segíthetek? – kérdezte, látva, hogy még javában benne vagyok a készülődésben.
- Annak nagyon örülnék.
Már épp befejeztünk mindent, és indultunk volna a kocsihoz, amikor egy nem várt személy toppant be a magánszobámba.
- Bejöhetek? – állt megilletődve az ajtó előtt.
- Gyere, de én már indulok.
- Azt látom. Anyukád kérte, hogy segítsek neked pakolni, és vigyelek haza.
- Megmondtam neki, hogy intézek magamnak fuvart.
- És a pakolásban is van, aki segédkezzen neki – tette hozzá Mark, miközben keresztbe tett kézzel méregette Jaebumot.
- Jól van, nem kell máris nekem esni.
- Nem estünk neked, de nem is vagyok rád kíváncsi. Szerintem van annyi kis sütnivalód, hogy összerakd, pont azután történt mindez, hogy letettem a telefont.
- Sejtettem, hogy közvetve én is hibás vagyok, ezért sem voltam képes korábban bejönni. Képtelen lettem volna anyukád mellett mosolyogni, mikor részben én juttattalak ide. Sajnálom. – Ez egy őszinte sajnálom volt, ebben biztos voltam. Jaebum megtörten várta, hogy felszabadítsam a bűntudatban fürdő lelkét, és én túl jó ember voltam ahhoz, hogy szenvedésben hagyjam.
- Megbocsájtok, Jaebum. De attól még fáj, hogy nem jöttél be hozzám. Most viszont már késő, mennem kell, rengeteg a dolgom, és épp ezért neked rengeteg okod van gyűlölni engem. Szóval gondolom, minden megy tovább, úgy ahogy eddig is.
- De nem kéne. Ha kicsit jobban vagy, és visszacsöppensz a rendes kerékvágásodba, esetleg beszélhetnénk?
- Rendben – mentem azonnal bele, hiszen mindig is erre vágytam.
- Köszönöm. De akkor nem is zavarlak titeket. Szép napot! – Ezzel ott is hagyott minket Markkal, én pedig csak ekkor realizáltam, hogy a megmentőm olyan gyilkos tekintettel nézte a távolodó Jaebumot, hogy azt hittem, helyben megfojtja egy pohár vízben. De Mark nem ilyen volt, igaz? Mark a megmentő szerepében tündöklött, nem pedig egy gyilkoséban. Mégis… az a tekintet többet mondott minden szónál, ami az elmúlt egy hétben elhagyta Mark Tuan ajkát.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2018. augusztus 27., hétfő

Az élet nem tündérmese - 2Jae fanfiction - 4. fejezet


Negyedik fejezet – Lobogó tűz



   Jaebum:

Fogalmam sem volt, hogyan estem be az ágyamba. Igazából azok után, hogy megbizonyosodtam róla, a szerelmem épségben le tud feküdni, hagytam, hogy a nyugalom és a fáradtság átvegyék az uralmat a testem fölött. Mivel egy köpésre laktam tőle, így legalább vezetnem nem kellett, csak pontosan egy percet. Amint leparkoltam, valahogy biztos bemásztam a szobámba, és szerencsére a cipőmet is sikerült levennem, így csak a nyakkendőm fojtó szorítása volt az, ami éjszaka egyszer felkeltett; majd leszedve magamról, tovább aludtam az igazak álmát. De tizenegy órakkor a tűző Nap sugarai – bárhogy párnát húztam a fejemre – nem hagyták az íriszeimet tovább pihenni, így engem sem. Bár az én Napsugaram fényének a közelébe sem érhettek, attól még feladtam a küzdelmet.
Így is kellően kipihentem magam, úgyhogy gyorsan a fürdő felé vettem az irányt, mivel éreztem, hogy nem éppen rózsa illatú a testem. Bár forróvíz párti voltam, most inkább kezdésként egy kis hideg vízzel élénkítettem fel magam, majd langyosabb hőfokra váltottam. Végül tiszta ruhát húzva,megvetettem az ágyamat, és vidáman kapkodtam a lábamat a lépcsőnkön lefelé.
- Szép jó reggelt, álomszuszék! – kezdte édesanyám, és láthatólag apával az arcomat fürkészték, hogy vajon miként is alakulhatott az este. Ezt kiszúrva, legnagyobb mosolyomat elővéve, vad bólogatásba kezdtem.


- Mondtam én, hogy sikered lesz! – jegyezte meg elismerően apa, majd odajöttek hozzám, hogy egy családi ölelésben fejezzük ki az örömünket. Bárcsak Youngjae is itt lehetett volna közöttünk, nem pedig otthon rettegve attól, hogy az apja vajon kiszúrta-e a késését, vagy sem.
- Mindent hallani akarok, Kincsem! – szorította két keze közé az arcomat anya. – De tényleg mindent. A legszaftosabb részektől a legcikisebbekig. Mindketten a fiaim vagytok, tudnom kell, hogy ment.
- Tudnunk kell – javította ki apa, aki hasonló lelkesedéssel várta az élménybeszámolómat.
Imádtam őket, hogy ennyire csodásak és elfogadóak voltak. De bárcsak ne kerített volna magával ettől mindig az a szörnyű érzés, hogy miért nem hagyta a sors, hogy jobban kivegyék a részüket Youngjae életéből.
- Rendben – mentem bele, és a kanapénkra leülve, töviről-hegyire elmondtam nekik minden részletet.  De tényleg mindent, mert ők nem csak a szüleim, hanem egyben a legjobb barátaim is voltak, főleg mióta a hivatalos legjobb barátom a szerelmem lett.
- Istenem… Youngjae… Én is emlékszem arra a napra – szöktek könnyek anya szemébe, amikor a közös emlékünkhöz értem, amit teljesen másként éltünk át a szerelmemmel. – Legszívesebben elragadtam volna tőle azt a fiút, hogy soha többet ne lehessen a közelében, és itt élhessen velünk tovább. Ez volt minden vágyam, Jaebum; tényleg ez volt. Együtt akartalak titeket nevelni. Jó, tény és való, hogy úgy kicsit furábban jött volna ki, hogy egymásba szerettek – mert ez kivédhetetlen lett volna, hisz titeket egymásnak teremtettek. De akkor is, kit érdekelt volna, más miket gondol rólunk? Én csak egy szerető családot akartam, aminek Youngjaenak is az oszlopos tagjának kellett volna lennie, amilyen korábban volt, sőt még jobban. Ha aznap nem hozom fel az apjának, hogy figyeljen jobban rá… - tértünk vissza a szokásos önostorozásához, amin ennyi év után sem tudott egy kicsit sem túllendülni. A benne élő anyuka ezt sohasem bocsájtotta meg önmagának, pedig Youngjae és én is így tettünk. Hisz ő szeretetből cselekedett, ahogy mindig. Mindenért az a férfi volt a hibás…
- Inkább folytatom, anya, jó? – néztem rá kedvesen.
- Rendben – fogta meg a kezem, majd próbált ismét izgatottan hallgatni.
- Az igen, te aztán tényleg romantikus alkat vagy! – kaptam meg elismerően apától az erdős lassúzós ötletem miatt.
- Mit vártál a mi gyermekünktől? – rázta a fejét anya. – Remélem, időben hazavitted.
- Na, hát igen… Ez a baj, hogy késtünk pár percet. Vártam még egy kicsit, hátha lesz valami mozgás a házban, miután kiraktam, de semmi. Majd azt írta Youngjae, hogy már aludt az apja. De attól még rossz előérzetem van. Még ha tényleg nem tud a késésről, akkor is, mondjátok meg, hogyan tudjuk megoldani, hogy ne vegye észre, hogy mi már nem csak barátok vagyunk! – kértem tőlük kétségbeesve, hiszen mástól nem kérhettem segítséget.
- Ajjjjj… Még mindig amondó vagyok, hogy csak egy jó alapos verés kell annak a férfinak – tördelte a kezét apa, ami annyira nem hozzáillő viselkedés volt, de ha a családjának a védelmében kellett fellépnie, akkor nem ismert lehetetlen.
- El tudjátok titkolni, hisz már tényleg nem sok választja el Youngjaet a tizennyolcadik születésnapjától. Akkor otthagyhatja végre, és ideköltözhet. Ha kell, el is mehetünk innen, hogy ne legyen a közelében. Megvédjük őt, most már teljesen – ígérte anya. – Addig is próbáljatok nem másként nézni egymásra, amikor ott van, és nem nagyon ölelkezni, kézen fogva mászkálni, és a többi. Eddig titkoltátok az érzéseiteket, most már legalább egymás előtt nem kell, csak előtte, és persze a világ előtt; mert ezen a pletykás környéken azonnal a fülébe jutna.
- Tudom, ettől félek igazán – meredtem magam elé, de bárhogy rettegtem, tudtam, hogy a tegnap estének pontosan úgy kellett megtörténnie, ahogy volt.

Szia, Napsugár!
Kérlek, írj, ha fenn vagy!

Küldtem el neki az sms-t, mivel nem akartam felkelteni, hátha még aludt; azonban fél perc múlva csörgött is a telefonom.
- Jó reggelt! Vagyis jó delet! – kacagott jóízűen, amivel szokásosan az én arcomra is mosolyt csalt, még úgyis, hogy nem láttam, csak hallottam.
- Neked is! Ott van? – volt ez az első kérdésem, mivel ehhez igazítottam a beszélgetésünket.
- Nem, mire felkeltem, már nem volt itthon. Biztos, benézett rám reggel, és mivel látta, hogy itt vagyok, így nem háborgatott. Beszélt valami horgászatról tegnap, de mivel mostanában a házból sem megy ki, csak ha dolgozik, vagy ha pia kell neki, így nem vettem komolyan. Viszont nincs itthon a horgász cucca, ezért gondolom, tényleg rászánta magát – magyarázta a fennálló helyzetet.
- Adott ki valamilyen házimunkát?
- Tudod, a szokásos mosás és teregetés. Még van tegnapról kaja, így legalább főznöm nem kell.
- Biztos van elég? – volt egyfajta rossz előérzetem, mert előfordult, hogyha egy adagjuk volt, akkor meghagyta az apjának, míg ő képes volt száraz kenyeret vagy romlott kekszet enni, csak nehogy bajba kerüljön.
- Attól függ, mit nevezünk elégnek.
- Jaj, Youngjae! Viszek kaját, addig indítsd el a mosást!
- Igenis, főnök!
- Hé, tudod, hogy én nem parancsolgatni akarok neked. Sajnos arra már így is van egy személy – tettem hozzá szomorúan.
- Igen, tudom. Te mindig megmentesz. Úgyhogy most is siess, mert, ha őszinte akarok lenni, farkaséhes vagyok.
- Le se teszed a telefont, és már ott is vagyok – ígértem.
- Anya, apa, ugye még maradt tegnapról lasagne? – kérdeztem, miközben lerohantam a lépcsőnkön.
- Igen, bőven. Viszel Youngjaenak? – túlságosan ismert.
- Aham.
- Direkt dupla adagot főztem, hátha kell neki, úgyhogy sajnáltam is volna, ha kárba megy – mosolygott a szokásos, bájos és megnyugtató anya féle mosolyával.
Annyira imádtam, hogy még ennyi év után is gondolt Youngjaera. Annyi szeretet áradt belőle, ami egy gyermekintézetnek is elég lett volna. Bárcsak lett volna egy testvérem, akivel osztozhatok ezen a mérhetetlen törődésen és odaadáson! Nem érdemeltem meg ennyi jóságot az élettől, amikor a szerelmem olyan keveset kapott belőle.

- Már az éhhalál kerülgetett, hol voltál? – szegezte nekem a kérdést Youngjae, amint kitárult előttem az ajtajuk.
- Csajozni kicsit. Tudod, jött itt egy forrónacis csajszi, és egyszerűen sütött róla, hogy éhes. Muszáj voltam megetetni. De talán neked is hagyott egy kicsit – ugrattam.
- Na most azonnal gyere be! Addig nem viccelődsz, amíg rendesen meg nem etetsz!
Tényleg nem beszéltünk semmiről, amíg a jó nagy adag ételt az utolsó falatig el nem tüntette. De engem a szívmelengető látványa, és maga a tudat, hogy ismét én segítettem ki, boldoggá tett.


- Itt ne hagyd a tányért, mint múltkor! – kérte elővigyázatosan. – Nem tudtam mit összehazudni neki: hogy rábukkantam egy régi étkészletre, meg ilyesmi. Az a szerencse, hogy olyan részeg volt, hogy másnap semmire sem emlékezett ebből; de legközelebb talán nem leszek ilyen szerencsés.
- Viszem. Istenem, hogy fulladna meg attól az ételtől, amit tőled megvon! Komolyan nem esett le még neki, hogy attól a kevés adagtól, amit neked hagy, már rég csont és bőr lennél? – ezt nem tudtam felfogni.
- Jaebum, ilyet ne kívánj! Ő az apám – nézett rám kétségbeesve.
- Bocsájts meg, tudom, hogy a te szíved olyan tiszta, hogyha kétszer ilyen rosszul bánna veled, sem akarnád a kárát.
- Tényleg lehetne rosszabb is a helyzet.
- Ebbe bele sem akarok gondolni – ráztam meg a fejem elutasítóan.
- Más hasonló helyzetben nem biztos, hogy kap egy gazdag, jóképű herceget, aki rendszeresen kisegíti a bajból, és még belé is szeret – nevetett, méghozzá miattam, amitől a büszkeség vad mámora az én arcomra is mosolyt csalt.
- Mi lenne, ha ez a herceg most elvinne mozizni? – jött hirtelen az ötletem.
- Miért, adnak valami jó filmet?
- Fogalmam sincs, de nem is emlékszem rá, mikor voltunk utoljára moziban. Túl keményen tanultunk az utolsó félévben, így ilyesmi eszünkbe sem jutott. Majd kiválasztjuk a legnyálasabb dolgot, amit adnak, és a hátsó sorban elbújva faljuk egymást.
- Jaebum, ne mondj ilyet, mert még ennek a gondolatától is libabőrös leszek. – Igazat mondott, tényleg álltak az apró kis szőke szőrszálak a kezén. – Ehhez még hozzá kell szoknom.
- De hát mihez? Szinte semmi sem változott. Mi eddig is össze voltunk nőve, ezután is így lesz. Csak lesznek titkos érintéseink és csókjaink. Meg ki tudja, idővel valami több is talán – kacsintottam, amitől az ő szemei kiguvadtak.
- Megőrjítesz – fordult el tőlem.
- Youngjae drágám, ne félj a vágyaidtól, ezek természetesek! – karoltam át hátulról, ő pedig megfogta a kezemet. – Hisz én ismerlek, konkrétan csak odalent nem – nevettem, de ő ettől érezhetőleg lefagyott, és nem akart megszólalni. – Youngjae!
- Mi van, ha úgy csalódást okozok? – fordult felém, de én nem engedtem el továbbra sem az ölelésemből, csak egy kicsit eltávolodtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Hogyan tudnál te bármiben is csalódást okozni? – kérdeztem megrökönyödve.
- Az egy dolog, Jaebum, hogy még akár saját magunknál is jobban ismerjük a másikat, de lehet, hogy szexuális téren majd kiábrándulunk egymásból – vallotta be nekem a félelmét.
- Youngjae, hogy tudnál te nekem csalódást okozni úgy? El sem tudod képzelni, mennyire kívánatos vagy.
- Csak túlzol – próbált meg kimászni a szorításomból, de nem hagytam neki.
- A fészkes fenét túlzok, már most elvenném tőled azt, amit tudom, hogy csak nekem tartogattál – tört elő belőlem a domináns fél, viszont tudtam, hogy le kell higgasztanom magamat. – De még ha azt nem is, adhatok egy kis ízelítőt, mennyire megbolondítasz, Choi Youngjae.


A szemében egyszerre láttam félelmet és vad tüzet, így elhatároztam, hogy az elsőt kioltom, míg a másikat életre keltem. Mielőtt bármit is mondhatott volna, már az ajkaimmal az övéit tornáztattam, és miután a nyelvemet a szájába csúsztattam – ugyan óvatosan, de azért követelőzően –, nem bírta ő sem türtőztetni magát, így a derekamat átkarolva még közelebb húzott magához.
Youngjaet csókolni olyan volt, mint egy vékony hídon tangózni: egyszerre volt túlságosan veszélyes, de közben mégis felemelő. Én pedig nem akartam többé mással táncolni. Nem vágytam más csókjára: olyanéra, akivel nem hátrányos helyzetű a kapcsolatunk több szempontból is; akivel nem kell félnem az utcán sétálni, mivel azonos neműek vagyunk; és akinek az apja nem bánik vele piszkosul. Lehet, mást nem kellett volna újra és újra kisegítenem, de Youngjaeért ennek a tízszeresét is elviseltem volna. És most már nem csak a napsugár személyisége és életvidám kacaja töltötték fel a lelkemet, hanem a szenvedélyes csókjai és érintései is. Már jóval korábban színt vallhattunk volna egymásnak, de akkor most nem lett volna ennyire kielégítő az egyesülésünk. Minden perc, amivel toltuk és halasztgattuk azt, hogy bevalljuk az érzelmeinket, csak még jobban forrósították a tüzet a lelkünkben a másik iránt. Ezt a két tüzet, amik már együtt lobogtak, pedig ezentúl senki és semmi nem olthatta ki. Minket nem lehetett elválasztani egymástól, mert mi már összeforrtunk.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)