26 és fél évvel később
- Min gondolkodsz, Dírin? – kérdeztem az elmélkedő
lányomat.
- Eszembe jutott az az eset, amikor Thorin bácsi
leszidott, amiért kutakodtam a dolgai között valami izgalmas olvasmányt
keresve, és tündékről szóló könyvekre bukkantam. Sohasem értettem meg, miért volt
olyan mérges rám. Mármint tisztában vagyok vele, hogy a tündék és törpök nem
ápolnak egymással jó barátságot, ennek ellenére semmi furcsát nem találtam
abban, hogy róluk olvasott – felelte, én pedig nem igazán tudtam összerakni a
képet, vajon egy ilyen régi emlék miért foglalkoztatta, de megválaszolta ezt a
kérdésemet, még mielőtt feltehettem volna. – Remélem, alaposan tanulmányozta
őket, mert lehet, tünde segítségre is szükségetek lesz az úton.
- Tudtam, hogy végül valahogy ide lyukadunk ki –
sóhajtottam egy mélyet.
- Hova máshova, apám? Hiszen tíz nap múlva itt hagytok
minket, és ki tudja, látlak-e még titeket valaha – teltek meg könnyekkel a szemei.
Az érzékenységét tőlem örökölte, akárcsak az
uralkodásra való készségét, ami már fiatalon kiütközött nála, sőt úgy véltem,
túl is tett rajtam. Ezek mellé társult az anyja éles észjárása, karcsú alkata és
gyönyörű vonásai. Tökéletesebb hercegnőt nem is találhatott volna magának a
népünk. Ezért sem voltunk annyira összetörve amiatt Nárinnal, hogy több
gyermekünk nem fogant. Még Dírin világrajövetele után pár nappal, ahogy a párom
kipihente valamelyest a szülést, közölte velünk a szülész, hogy volt némi
komplikáció. Nem olyan szintű, ami veszélyeztette volna a szerelmem életét,
viszont valami, ami miatt csekély esély volt rá, hogy ismét sütkérezhetünk a
gyermekáldás örömében. Ezért is igyekeztünk a lehető legjobban megfelelni a
szülői feladatainknak, hiszen ez egy egyszeri alkalomnak ígérkezett, viszont
annak csodálatos volt. Dírin álom hercegnővé vált, és ami ennél is fontosabb,
szeretetteljes, szorgalmas, tisztelettudó gyermekké. Néha úgy gondoltam, meg
sem érdemeltem, hogy ilyen lányom legyen, főleg, amikor hosszabb időre kellett
elutaznom, vagy ha otthonlétem ellenére túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy kellően foglalkozzak vele. Viszont ezért is volt annyira szerencsés, hogy ennyi rokona
volt, mert így mindig volt, aki vele legyen. Bár egy idő után pont ez volt a
baj, hogy úgy érezte, nem hagytuk fellélegezni, és egy kicsit magában lenni.
Ezt próbálta a lehető legkedvesebben a tudtunkra adni, és végül sikerült is
nagyjából megtalálnunk a megfelelő arányokat. Csak akkor borult fel a
rendszerünk, amikor Dáin nálunk vendégeskedett, hiszen a lányom születése
mintha újjáélesztette volna őt is. Ugyanolyan sokat járt hozzánk, mint amikor
mi voltunk az öcsémmel gyerekek, és nem egyszer kérte, hogy mi is vigyük el hozzá
Dírint. Bár én sokszor nem tudtam ebben partner lenni, de Nárin szerencsére
sohasem érezte tehernek a Vasdombokba való utazást, így jó párszor hárman mentek
el oda a bátyjával. Már csak azért is szerette ezeket az utakat a párom, hiszen sohasem
múlt el a kalandvágya, bárhogy igyekezett elfojtani azt, amennyire lehetséges
volt. Ám én nem is hagytam, hogy végérvényesen kiölje magából, ezért is vittem
el többször az általa oly áhított Fangorn erdőbe, ahol megismerhette Szilszakállt.
A fapásztor kezdetben orkoknak nézett minket a kicsi termetünk miatt, de amint
hagyta, hogy Nárin elmondja, kinek volt az unokája, onnantól kezdve az
erdőjének a díszvendégeivé váltunk. Innentől kezdve hozzá is sűrűn jártunk –
mert ide sohasem engedtem el nélkülem életem legfontosabb személyeit; ahhoz túl
messze volt Fangorn. Igaz, olykor bealudtam Szilszakáll hosszú mondókáin és
versein, viszont amiatt nem bántam, hogy mindent túlságosan lassan és
részletesen mesélt el, mert így a Dárinnal való közös kalandjaikat is aprólékosan
át tudta adni Nárinnak, aki ezek hallatán, mintha kicsit visszakapta volna az elhunyt nagyapját. Ráadásul az
első utunk során, mikor hazafele, a
messziségből lovagolva meglátta Ered Luint, rájött, mennyire is hiányzott neki az otthon
melege, és hogy bár sokszor menekülni akart előle, ez volt számára a legfontosabb hely a
világon, és hogy szerencsésnek tudhatta magát amiatt, hogy volt egy hely, amit
az otthonának nevezhetett, még ha nem is Ereborról volt szó.
Ilyen idilli élet közepette – amit persze jó sok munka
tett csak teljessé a részemről –, olykor el is felejtettem, hogy volt egy
küldetésünk, és hogy ezen küldetés miatt egyszer el kellett hagynom Nárint, Dírint
és édesanyámat. Míg régen alig vártam, hogy elérkezzen ez a nap, a lányom
születése után egyre barátságtalanabbá vált az eljövetelének a gondolata.
Önzőség volt a részemről – ezért sem mondtam el soha senkinek –, de a lelkem egy
része azt akarta, hogy ne érjen véget ez az időszak, hogy semmi sem változzon;
mert én boldog voltam így, nagyon is boldog, és ami még fontosabb, a szeretteim
is sokkal teljesebb életet éltek Dírin születése után. Viszont minden időszak
véget ér egyszer, és ez az idilli állapot is az utolsó napjait taposta.
- Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni a tényt, hogy
tíz nap múlva itt hagytok minket – tette hozzá az előbbihez Dírin, én pedig
szívem szerint rávágtam volna, hogy én sem, de ennél erősebbnek kellett
látszanom. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy együtt sírjak a lányommal,
mert azzal még több darabra törtem volna össze az amúgy is romokban heverő
szívét.
- Sajnos el kell ezt fogadnunk, kincsem. De van egy
ajánlatom számodra – próbáltam némi kapaszkodóval szolgálni neki.
- Mi lenne az? – törölte le az arcáról legördülő
könnycseppeket.
- Az utolsó napokat töltsd velem! Legyünk olyan
elválaszthatatlanok, mint amilyenek gyermekkorodban voltunk. Emlékszel, igaz,
amikor még a távoli utazásokra is mindenáron eljöttél velem? Persze édesanyád
kíséretében – jutottak eszembe azok a csodás évek.
- Hogyne emlékeznék! Minél több időt akartam veled
tölteni, és közben megérteni, miért vagy folyton olyan elfoglalt – magyarázta.
- Tudom, Dírin. Tudom… – húztam magamhoz, és szívem
szerint el sem engedtem volna többé. - Van valami, amit oda szeretnék adni –
álltam fel végül, és a szekrényemből előbányásztam azt a bizonyos könyvet, amit
egy napon Thorin bácsi adott nekem, és amit később Kili is bújt egy darabig.
- Végre megtudhatom, mi volt, ami úgy lekötött téged
egy teljes évre? – kérdezte lelkesen, hiszen sokszor hallotta már a történetünket
Nárinnal, hogy egy évnyi könyvmolyság után rászántam magam a szocializálódásra,
és erre az lett a vége, hogy részegen túl őszinte voltam hozzá.
- Igen, megtudhatod. De várj, míg elmegyek, jó? Utána
viszont itt lesz neked ez a könyv, ha úgy érzed, hiányzom neked. Ezeket a
lapokat olvasgatva nem csak a népünkhöz, hanem hozzám is közelebb juthatsz.
Remélem, akkor is csökkenteni tudja majd a hiányomat, ha esetleg nem jövök haza – említettem
meg azt, ami a leginkább nyomta a szívemet a távozásunkkal kapcsolatban.
- Kérlek, ne mondj ilyet, apa! – könyörgött, majd
letéve a könyvet maga mellé, ismét engem ölelt.
- Muszáj felkészülnünk rá, hogy ez az út sok eséllyel
az utolsó utazásom lesz.
- Ilyesmire nem lehet felkészülni – rázta a fejét vadul,
miközben ismét könnyáradat tette nedvessé az arcát.
- Attól még meg kell próbálnunk!
- Rendben, igyekszem – ígérte meg. – De, apám,
csakhogy tudd, én nem ezért a könyvért fogok emlékezni rád, hanem azért a
rengeteg közös emlékért, amikkel gazdagítottál. Tudom anyától, hogy a
születésemkor megfogadtad, hogy otthonommá teszed ezt a helyet, és hogy remek
gyermekkort fogsz biztosítani nekem. Betartottad az ígéretedet, sőt túl is
szárnyaltad azt. Én vagyok a legszerencsésebb törp-lány a világon, efelől nincs
kétségem. Ha pedig nem térsz haza, akkor egy nap te is egy hasonló történetté
válsz mások számára, mint édesapád számodra: egy tartalmas
történetté egy hercegről, aki remek életet élt, magáért és másokért, és ezt a
remek életet képes volt feláldozni a népéért. Teszek róla, hogy minél többen
tudják majd a történetedet, én viszont nem emiatt fogok elsősorban emlékezni
rád, és ha leszek olyan szerencsés, hogy egy nap saját gyermekem lesz, akkor
neki sem ezt fogom annyit mesélni, hanem azt, milyen apa voltál. Mert páratlan.
Kimondhatatlanul szeretlek, és utálni fogom, ha nem térsz haza, ha ugyanúgy, mint
nagyapa, te is életedet kell ad másokért. De közben büszke is leszek rá, hogy a
ti vérvonalatokat fogom tovább vinni, és mindennap arra törekszem majd, hogy
méltó legyek hozzátok.
- Jaj, Dírin! – Nem tudtam mit mondani. Ekkor
megértettem, miket érezhetett Thorin bácsi, amikor tőlem hallott hasonló
beszédeket, és büszke voltam rá, hogy én is kiérdemeltem a sajátomat a
lányomtól. – Neked pedig azt kell tudnod, hercegnőm, hogy bármit tettem eddig
életemben, és bármit fogok ezen az úton, soha semmire sem leszek olyan büszke,
mint arra, hogy az édesapád lehetek. – Ez után egyikünk sem beszélt, csak némán
öleltük egymást, majd tudva, hogy elérkezett az idő, hogy a kereskedőket
kísérjük, a lovainkért mentünk.
Az út során semmilyen komolyabb veszély nem állt fenn,
ennek ellenére azon az éjjelen nem tudtam nyugodtan aludni a szabad ég alatt. Végül
fel is álltam, és járkálni kezdtem, amivel akaratom ellenére felkeltettem a
szintén velünk tartó öcsémet.
- Mi a baj, Fili? – kérdezte, miután ő is szintén
felállt.
- Neked nincs olyan érzésed, hogy kezd lejárni az
időnk? Hogy az a pár nap, amit még a családunkkal tölthetünk, már a
búcsúnk? – tértem a lényegre köntörfalazás nélkül.
- De, minden egyes porcikám ezt súgja – vallotta be,
és a Hold fényében tisztán láttam, ahogy szomorúságba borult az általában vidám
arca.
- Akkor tegyük ezt egy tartalmas búcsúvá, rendben?
Töltsünk annyi minőségi időt a szeretteinkkel, amennyit csak tudunk! –
tanácsoltam.
- Úgy lesz, Fili, úgy lesz. Egyébként kérdezhetek én is valamit?
- Hát persze - vágtam rá.
- Önzőség, ha nem akarom,
hogy véget érjen az életünk? Mármint tudom, hogy több év van mögöttem, mint
amennyi sok embernek megadatik, de akkor is, még nem éltem igazán.
Ezt pedig nem azért mondom, mert a kalandvágyamat sohasem tudtam igazán kamatoztatni, hanem, mert neked van feleséged, egy csodás lányod, míg én szerelmes sem voltam soha. Nem
azt mondom, hogy sajnálom tőled mindezt, sőt nálad jobban meg sem érdemelné
senki, hogy ilyen családja legyen, viszont bárcsak legalább rövid időre had tapasztalhattam
volna meg azt én is, milyen a vad, mindent elsöprő szerelem, vagy legalább
annak a halvány mását! – sóhajtott egyet. - Erre már nem lesz esélyem, igaz? –
kérdezett vissza kétségbeesve, én pedig annyira szívesen azt válaszoltam volna,
hogy de, mindenképp, viszont nem akartam ilyesmivel ámítani őt.
- Attól tartok, nem – vettem el végül az utolsó
reménycsóvát is tőle, bármennyire fájt így tennem.
- Végül is, nem lehet mindenkinek egyforma életútja. A
szerelem úgy látszik, egy olyan kiváltság, amiben én nem voltam olyan
szerencsés, hogy részesüljek, de a szeretet más formáit viszont meg tudtam
tapasztalni, így nem panaszkodom. Jó életem volt, még ha nem is olyan teljes, mint a tiéd. És abban, ha tényleg mindketten meghalunk ezen az úton, nem
is azt bánnám a legjobban, hogy nem alapítottam saját családot, hanem azt, hogy
te nem lettél végül király. Szörnyű veszteség lenne Erebor számára, ha
elveszítene egy ilyen zseniális uralkodójelöltet – veregette meg a hátamat
büszkeséggel teli tekintettel.
- Jaj, Kili! Mi lesz, ha egyikünk sem éli túl: se te,
se Thorin bácsi, se én? Mi lesz akkor? Mi értelme van visszafoglalni az
otthonunkat, ha nem lesz, aki uralkodjon? – Ez volt az egyik legnagyobb
félelmem, hogy a semmiért áldozzuk fel az életünket.
- Tudod jól, hogy Dáin szavát adta a bácsikánknak,
hogy ebben az esetben majd ő uralkodóvá válik – emlékeztetett rá.
- Igen, de azt is megígérte, hogyha kialakulna egy
csata, amiben szükségünk van rá, akkor segít nekünk. Mi van, ha végül ő is
odavész a harcmezőn? – Úgy éreztemm muszáj volt, hogy felkészüljünk a legrosszabb
alternatívára is.
- Higgyünk benne, hogy nem így lesz! Ha viszont mégis,
három zseniális nőt hagyunk hátra, akik együtt biztos, megoldják ezt a
feladatot.
- Törp-nők nem uralkodhatnak – mondtam ki ezt a
sajnálatos tényt, amit persze ő is jól tudott.
- Hát akkor ezután fognak. Mert nem lehet, hogy egy
jöttment legyen az uralkodó. Ha nem a bácsikánk, mi vagy Dáin lesz Ereborn
királya, akkor legyen királynője! – Erre már nem mondtam semmit, és a testvérem
is úgy tűnt, befejezte aznapra a beszédet, így mindketten nyugovóra tértünk, de
sok nyugalmat még álmunkban sem leltünk.
A következő napok mindegyikét tényleg úgy éltük meg
Kilivel, mintha ezek lettek volna az utolsók. Bár a többiek nem utaltak erre,
de mintha mind érezték volna a családból, hogy mi hárman az öcsémmel és a
nagybátyámmal, többé nem térünk ide vissza. Az utolsó otthon töltött éjszakámban
szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam. Sokszor a legnagyobb csatáinkat önmagunkban vívtuk: én
is úgy sejtettem, bármi is várt rám az úton, az nem érhetett fel azzal a lelki
vívódással, amivel ekkor saját magamban küzdöttem. Az elmém egyszerűen képtelen volt kiüresedni, annyi
minden kavargott benne. Ráadásul Thorin bácsi egy nappal előttünk távozott,
hogy magával hozza Bifurt, Bofurt és Bomburt, így már akkor végérvényesen
elkezdődött az, amire gyermekkorom óta vártam, mégis, amikor a kapujába
érkeztem, megtorpantam, és nem tudtam, honnan tudnék kellő erőt gyűjteni ahhoz,
hogy belépjek rajta. Ám ekkor édesapám egykori szavai jutottak eszembe:
Egy nap nálam is sokkal nagyobb hős válik majd
belőled, Fiam. De soha ne feledd: a család az első! Értük élj, és ha kell, halj
is meg! Másként nincs is értelme ennek az egésznek, amit életnek nevezünk. Én
sem tudtam, milyen igazán élni, amíg apa nem lettem. Mindent ennek a családnak
köszönhetek.
Huszonhét évvel ezelőtt, amikor visszakaptam ezt az emlékemet,
még csak egy nagy talánként lebegett előttem
annak a lehetősége, hogy egy nap én is kapok egy hasonlóan nemes feladatot, ami
során a családomért és a népemért feláldozhatom az életemet, és így egyenrangú
félként találkozhatok vele a másvilágon. Amint mindez túlságosan realisztikussá
vált, elgyengültem, és féltem, hogy ezzel szégyent hozok apámra és az ő áldozatára.
- Minden rendben lesz itt velünk, ugye, tudod? –
kérdezte hirtelen Nárin, aki nem vettem észre, mikor ébredt fel mellettem.
- Ha valamiben, hát abban nem kételkedem, hogy
édesanyámmal és a lányunkkal együtt kézben tartjátok a dolgokat. De minden más
aggaszt, kezdve azzal, hogy fogalmunk
sincs, hogyan jutunk majd be Ereborba. Még ha el is érünk oda, a bejárat
kilétét továbbra is titok övezi. Maga Gandalf sem tudta eddig megfejteni – nyomatékosítottam, hiszen ez úgy vettem észre, engem jobban foglalkoztat, mint bárki mást
a családból. A törpök agyafúrtsága olykor visszásságot vonzott magával: egyes
titkokat, és ezáltal titkos bejáratok kilétét, még maguknak a titkoknak a
kitalálói is elfelejtették. Nem volt ez másként az ősi otthonunkkal sem.
- Jaj, Fili, úgy
örülnék, ha csak ilyesmin kéne aggódni. Attól rettegek, addig sem juttok el,
hogy ez a probléma relevánssá váljon. Tudom, hogy te is érzed… Mi többé nem
találkozunk, legalább is nem ebben a világban – csuklott el a hangja. Nárin
szörnyen ritkán sírt – az a mi reszortunk volt a lányunkkal –, épp ezért, a
tény, hogy ekkor zokogásba kezdett, tudatosította végleg bennem, hogy mire is
vállalkoztam.
- Igen, érzem.
Nem fogok trónra kerülni, nem fogom áldásomat adni Dírin jövőbeni férjének, nem
látom majd az unokám megszületését és nem csókolhatlak többé meg. De ebből az
fáj a legkevésbé, hogy sohasem kerülök majd a trónra, mert tudom magam azzal
nyugtatni, hogy így is sokat tettem a népünkért, főleg az utóbbi tíz évben.
Ráadásul volt benne valami különleges, ami ha Ereborban születek, akkor nem
biztos, hogy megvalósulhatott volna. Valószínűleg nem álltam volna be
kovácsnak; nem lett volna lehetőségem a hétköznapi élet legapróbb gondjaiban
segítőkezet nyújtani a bajban lévőknek. Élet közelibb volt az a feladat, amit a
fennálló helyzet rám mért, és igazából nem is adtam volna oda ezt az Ereborban
való uralkodásért. Pont ezért annyira fájdalmas számomra, hogy Erebor miatt kell
lemondanom erről az életről, ami tudom, önzőség, és hogy nem ilyen törpnek
neveltek, és én sem ilyen akarok lenni, de úgy érzem, mintha most titeket
árulnálak el. Teljesen felszínre hozta mindez bennem azt, amikor apára annyira
mérges voltam gyermekként, amiért elhagyott, hogy el is zárta előlem az agyam az
összes emlékképemet róla. Mi lesz, ha Dírin is olyan mérges lesz rám, hogy nem
akar többé az emlékeiben sem hordozni? – hagyta el végre az ajkamat a
legeslegnagyobb félelmem.
- Fili, te akkor
még kisgyermek voltál, míg a lányunk már huszonhat éves. Persze, ez törp-korban
mérve nem sok, de több mint az az idő, ami neked adatott meg az édesapáddal.
Érett, okos lány, megérti, miért mész el, és ha nem térsz vissza, úgy hiszem, még jobban fog
szeretni, mint eddig. Mert ő ilyen – simogatta meg az arcomat, miközben könnytől
ködös tekintetét az enyémbe fúrta.
- Jól csináltuk,
Nárin! Csodás gyermeket neveltünk fel.
- A legcsodásabbat.
Ne minket félts, Fili, hanem magatokat! – érintette össze a homlokunkat. Nem
tudtam, hogy élem le az életem hátralévő napjait ezen apró intimitások nélkül.
- Már hogyne
titeket féltenélek? Rég megtanultam a leckét, Nárin: mindig azoknak a legnehezebb,
akik hátramaradnak.
- Lehet, Fili,
de pont Dírin a lényeg: az, hogy itt hagyod nekem azt a lányt, akiben a legjobb
tulajdonságaid egytől-egyig ott vannak. Mindennap meg fogok egy kicsit halni, amikor
esténként nélküled fekszem ebben az ágyban, és ahogy reggel egyedül ébredek
majd benne, de nap közben ígérem, hogy élni fogok, azért a népért, akiért
feláldozod magad, és azzal a lánnyal, akit együtt hoztunk a világra és
neveltünk fel. Nem tudom, hogy jött ez össze, de őszintén úgy gondolom, hogy a
lehető legszerencsésebben keverednek benne a tulajdonságaink, így több és jobb
lett, mint amik mi valaha voltunk. Remélem, egy nap majd neki is eljön a szőke
hercege, aki kihúzza az egyik szülőjének az elvesztése miatti gyászból, és újra
mer majd nyitni a világ felé. – Ekkor olyannyira elkezdett zokogni, mint még
soha, amióta ismertem. Azt hittem, nem is hagyja abba, és bár egy idő után úgy
tűnt, elapadt a könnye, sejtettem, hogy a szíve ezentúl mindig sírni fog utánam,
még ha a szemei szárazok is maradnak. – Magasra fogom tenni ám a mércét: nem
hagyom, hogy bármilyen jött-ment udvaroljon a mi Kincsünknek, ezt megígérem
neked.
- Köszönöm.
Ítélj úgy, mintha én is itt lennék! Ismersz jól, úgyis tudni fogod, ki az, akit
messzire küldenék tőle – feleltem, és utáltam a tényt, hogy ezt kellett
mondanom, hogy nem dönthettem én magam el, kinek engedem meg, hogy udvaroljon neki,
és kinek nem, azt pedig végképp gyűlöltem, hogy erről önszántamból mondtam le.
- Igen, jól
tudom. Mindent jól tudok rólad, Fili… Mindent! – zokogott tovább, én pedig
biztos voltam benne, hogy az út összes napján eszembe jut majd az,
ahogy ekkor megtörve búcsúzkodott tőlem.
- Fogalmam sincs,
mivel érdemeltelek ki titeket Dírinnel, de hálás vagyok érte. Annyira, de
annyira hálás. Huszonkilenc éve… Elhiszed ezt: huszonkilenc évvel ezelőtt rúgtam
be először és raboltad el a szívemet – kacagtam fel, bár ebben a kacagásban
csak melankóliának volt helye.
- Tudom, és ha
fele ennyi idő jutott volna nekünk, akkor is igent mondtam volna a tűzhold
alatt. Mert te vagy életem szerelme, és mindig is te maradsz. Ha napközben nem
is leszel velem, remélem, álmaimban újra és újra ismét rád találok, amíg aztán
nem egyesülünk egy másik világban, valahol, ahol végre senki és semmi nem
választhat el minket egymástól – szipogta majdhogynem kivehetetlenül, de én
értettem minden szavát, és nem csak értettem, hanem éreztem is.
- Fel kell
kelnünk, Nárin. Itt az idő, hogy készülődjek – mondtam ki azt, amit bár
elnapolhattam volna.
- Ne, csak még
pár percig tarts így! Kérlek, csak még pár percig légy az enyém, mielőtt végleg
búcsút veszel tőlem! Még pár perc jár nekünk. – Nem feleltem, egyszerűen féltem
bármit is mondani, mert attól tartottam, az ahhoz vezetne, hogy én is zokogásba
kezdenék, és végül nem mennék sehova. De nem tehettem ezt meg.
Ezután elköszöntem a két gyermekkori barátomtól,
Ibantól és Darintól, majd Dofirtól, és az utóbbi búcsú eszembe juttatta azt, amikor huszonhét
évvel ezelőtt egy fafaragással emlékezett meg életünk egyik legszebb
szakaszáról, hiszen már akkoriban tudtam, hogy azok a szép napok, amikor
sötétebb idők jönnek, még emlékképekként is segíteni fognak majd átvészelni a
nehezebb órákat. Ennél nehezebb órám nem volt soha, és valóban kellett a
lelkemnek, hogy ilyesmiből tudjak táplálkozni. Majd édesanyám búcsúzkodott
tőlem, aki azt mondta, adott Kilinek egy talizmánt ígéret gyanánt, hogy hazatér,
hogy visszaadhassa neki, míg számomra nem volt semmije. Hiszen mi más is lehetett
volna nagyobb ígéret, minthogy a feleségemhez és a lányomhoz haza akartam térni?
Tudtam jól, hogy ő is sejtette, egyik fiát sem látja újra, de attól még hinni
akart benne, hogy ez másként volt, és minket is biztatni, hogy volt remény, így
én sem lomboztam le a lemondó hozzáállásommal. Dofir és az apja is elköszöntek,
és mérhetetlen hálájukat fejezték ki mindazért, amit kaptak tőlem az elmúlt
években: legyen szó a közös emlékekről, Nárin boldogságáról, Dírinről és
magáról az egyesített családjainkról. Majd a Hercegnőmön volt a sors, és mikor életemben
utoljára tartottam a karomban, az felszínre hozta bennem, milyen volt, amikor
legelőször tehettem így, és amikor a nevének kitalálása után olyan meghittség
járta át a Nárinnal közös szobánkat, mint előtte soha. Ráadásul ugyanolyan ruhát
készíttetett magának, mint amilyenben én indultam útra, így végképp mutatva,
mennyire hasonlított rám kívül és belül egyaránt. Ám ez sem volt minden, mindketten
kaptunk Kilivel tőle egy-egy kék köpenyt, hogy esőben hasznát vegyük.
- Remélem, mindig
én jutok majd eszedbe, amikor felveszed – suttogta, mert nem volt hangja az
elfojtott sírástól. Viszont ez is mutatta, hogy ezen a téren olyan volt, mint
én: az anyjánál sokkal többet sírt, de amikor önzőségnek vélte más előtt
kimutatni a fájdalmát, igyekezett elfojtani a könnyeit.
- Kislányom,
mindenről te és édesanyád fogtok eszembe jutni – kaptam fel a földről, hiszen
annak ellenére, hogy majdnem olyan magas volt, mint én, sokkalta kevesebbet
nyomott súlyban, így bármikor elbírtam. Bárcsak magammal vihettem volna! Akár
az egész úton az ölemben cipeltem volna, csak ne kelljen hátrahagynom.
- Ég veletek, mi
tökéletlenül tökéletes családunk! – köszöntem el a vártnál sokkal nagyobb
mosollyal az arcomon.
Nem tellett tíz percbe, hogy lovaglás közben
végre hagyjam, hogy a saját érzelmeim is a felszínre törjenek. Először azt hittem,
Kili jön a szokásos versengésével, melyikünk pónija a gyorsabb, ami még a régi
állatainknál vált bevett szokásává, de ekkor ő sem szólt, így sejtettem, hogy
néma, könnyekben gazdag út elé nézünk.
- A Megye! –
suttogtam magam elé. Sohasem jártam még a hobbitok területén, de mi tagadás,
volt valami bája ennek a helynek, amiről rögtön az jutott eszembe, hogy el kell
ide hoznom Nárint és Dírint is. De aztán pár másodperc múlva belém hasított a
felismerés: erre nagy eséllyel nem lesz módom. – Nem tudom, hogyan találjuk meg
azt a bizonyos házat, amit Thorin szerint Gandalf megjelölt – jegyeztem meg. Jó
magam nem ismertem jól Gandalfot, csak kétszer találkoztunk, de akkor sem
sok szót váltottam vele, viszont ő tűnt a legjobb opciónknak, hogy a bácsikánk
mellett vezessen minket. És ha ő azt mondta, hogy egy hobbit lesz a
legideálisabb betörő számunkra, az biztosan úgy is volt.
- Kili! – ragadtam meg a kezét, amikor a szomorúságát
maga mögött hagyva, hirtelen felindultságból közelíteni kezdett az egyik
helybéli felé. – Kili, ne tedd!
- Estét, drága hobbit uram! – Az öcsém, hűen magához,
nem törődve az óva intő szavaimmal, köszönt rá a tőlünk nem messze sepregető,
mogorva külsejű hobbitra, miközben kitépte a kezét a szorításomból.
- Kili! – próbáltam még egyszer, még ha legbelül
tudtam is, hogy hiába. Hivatalosan kezdetét se vette az utunk, de ő máris a
saját feje után ment.
- Estét maguknak is! – nézett fel a földről a hobbit,
miközben végigmért minket. Látszott, hogy nem tudta hova tenni a jöttünket, és
hogy egyáltalán nem örült nekünk. Vártam is, hogy megérdeklődi, mi járatban voltunk,
de mielőtt bármit is kérdezhetett volna, az öcsém újra megszólalt.
- Nem tudja, hol van a megjelölt ház?
- Kinek a házáról van szó, és ki jelölte meg? – Igaz,
már az is kellően furcsa lehetett a hobbit számára, hogy a semmiből törpök
jelentek meg a Megyében, de mégis, láthatólag igazán csak ekkor lett
kíváncsi.
- Azt nem tudjuk, kié, csak azt, hogy az öreg
varázsló, Gandalf jelölte meg. Tudja, be… - Az oldalába könyököltem az
öcsémnek, mielőtt elszólhatta volna magát, mert ez már tényleg sok volt. –
Befektetőt keresünk – mentette a menthetőt.
- Ó! – látszott, hogy erősen gondolkodott a hobbit. –
Pontosan milyen befektetésről van szó?
- Azt nem mondhatjuk el – vágtam rá gyorsan. – Tudja,
titkos küldetésen vagyunk. – Amint mindezt kimondtam, rájöttem, hogy ezzel csak
még inkább felkeltettem az érdeklődését. Látszott, hogy nem volt gyakorlatom ennyire
bizalmas feladatok kezelésében.
- Nem tudtam, hogy befektetésekkel és titkos
küldetésekkel is foglalkozik az öreg varázsló. Nálunk csak a tűzijátékairól
híres. – Ekkor elkezdte vakarni a fejét. – Bár nem jön olyan gyakran, amennyire
a gyermekek szeretnék. Tudják, nekem is van két fiam és egy lányom. Mondták is
a minap, hogy bárcsak megint csinálna egy jó kis felfordulást és csillagszórást
az öreg, szakállas úr. Még kicsik voltak, amikor legutóbb itt járt, és azóta is
várják, hogy visszatérjen.
Épp közbe akartam vágni, hogy nekünk erre sajnos nincs
időnk, hiszen már így is biztos voltam benne, hogy nem mi érkezünk elsőként, de
a férfi rám se nézett, csak hadarta tovább a mondandóját. Látszott, hogy örült,
amiért új személyekkel találkozhatott, akik nem ismerték, és akiknek őszintén
mesélhetett.
- Eddig nem is értettem, miért nem jár többet a
Megyébe, vagy ami még egyszerűbb lenne, letelepedne itt nálunk. Bár mi
idősebbek annyira nem rajongunk az átlagostól eltérő dolgokért... Mármint nem
kéne, de jómagam legbelül megmaradtam ugyanannak a gyermeknek, aki egykor
voltam. Épp ezért támogatnám a varázsló idetelepedését. Na, meg persze, ott van
a sok gyermek is, akik imádják őt. – Végre felpillantott ránk. - De ha tényleg
befektetésekkel és titkos küldetésekkel foglalkozik Gandalf – mint azt maguk
állítják –, akkor valóban nem lenne számára célszerű a Megyében letelepedni. Bár
akkor is járhatna többet mifelénk.
- Biztosan olyan gyakran jön, amennyire csak tud –
próbáltam lezárni ennyivel a témát, mert már jócskán elfogyott a türelmem.
- Szerintem nem csak az időhiány a ritka látogatásának
az oka – szólalt meg a testvérem, aki eddig érdeklődve hallgatta a hobbit urat.
- Kili! – lettem a korábbinál is idegesebb.
- Mi az? – kérdezte értetlenül, és az ilyen
helyzetekben alig hittem el, hogy mi vér szerinti testvérek voltunk.
- Szerintem már épp eleget időztünk itt.
- Valóban? – ráncolta a homlokát, amire egy
jelentőségteljes pillantással válaszoltam. - Valóban! – javította ki magát. – Kellemes
volt önnel ta…
- Most már fejezze be, amit elkezdett! – lett akaratos
a hobbit.
- Ó, én nem akartam semmit…
- Mondom, fejezze be! – továbbra is hajthatatlan volt.
Igaz, hogy apró népek voltak a hobbitok, de elég volt ezzel az eggyel
találkoznom, hogy tudjam, ha valamit ki akartak szedni a másikból, addig nem nyugodtak,
amíg elérték a céljukat.
- Csak annyit akartam, hogy biztosan a védelmük is
közrejátszik abban, hogy nem sokat jár ide Gandalf – bökte ki végül, aminek
nagyon nem örültem. Mind tudtuk, akik a küldetésben részt vettünk, mennyire titkos
és veszélyes volt az, amire vállalkoztunk, és mennyi minden forgott kockán. Bár
magáról a célunkról nem ejtett szót az öcsém, mégis Gandalf fontosságát és
veszélyességét elkotyogta.
Pedig tudhatta volna. Tudnia kellett volna! Nekem
pedig meg kellett volna akadályoznom abban, hogy ilyeneket mondjon és tegyen.
Hiszen mi voltunk Erebor hercegei. Kinek, ha nem nekünk kellett a
legkomolyabban vennünk ezt a küldetést? Nekünk, akik sohasem láthattuk a hazánkat,
az otthonunkat és csak a nagybátyánk meséiből táplálkozhattunk. De végre itt
volt az idő: nekem pedig nem amiatt kellett búslakodnom, hogy magam mögött
hagytam a szeretteimet, hanem arra fókuszálnom, hogy az utolsó lélegzetemig
küzdjek a küldetésünkért. Ám előtte még el kellett jutnunk Oda… a megjelölt házhoz.
„Két újabb
törp állt a küszöbön, mindegyik kék csuklyás, ezüstszín öves és sárga szakállú;
és mindegyiknél volt egy tarisznyára való szerszám meg egy ásó. Amint az ajtó
nyílni kezdett, tüstént beszökkentek rajta – Bilbó már nem is csodálkozott.
- Miben
lehetek a segítségetekre, kedves törpök? – kérdezte.
- Kili
vagyok, szolgálatodra! – mondta az egyik. – Én pedig Fili – vágta rá a másik,
azzal mindketten lekapták kék csuklyájukat és meghajoltak.
- Alázatos
szolgátok, nektek és családotoknak! – felelte Bilbó ezúttal elővéve legjobb
modorát.
- Látom,
Dwalin és Balin már itt is van – mondta Kili. – Csatlakozzunk hát a
sokadalomhoz!”
VÉGE
A búcsúposztot ITT találjátok!
(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)
