2019. december 31., kedd

Kard mint mentsvár - Star Wars - Reylo fanfiction - 2. fejezet

Második fejezet – A három Snoke muskétás


Rey:

Egyes emlékek, bármilyen aprók is voltunk, amikor átéltük őket, olyan mély nyomot hagynak bennünk, hogy egy életen át tisztán őrizzük őket, és olykor a legváratlanabb – egyben a legrosszabb – pillanatokban törnek felszínre, hogy elárasszanak minket. Ez egy boldog emlék esetén még jó is lehet, de ha fájdalmas dolgokat kell újra és újra átélnünk, az minden, csak nem kellemes. Én mégis erőt kovácsoltam abból, hogy képtelen voltam elfelejteni azt a kínt, amit akkor éreztem, amikor a szüleim három éves koromban beadtak egy árvaházba. Ez az emlék hajtott előre az életem során, hogy nekem, akiről a saját családja is lemondott, többszörösen kell majd megdolgoznom minden sikerért. Bár próbáltam kedves lenni a többi gyerekkel, de mégse lett csak egyetlen barátom: Finn volt az én mentsváram, a lelki társam. Ő nyolc éves volt, amikor meghaltak a szülei, és nagyszülők, valamint más közelebbi családtagok nélkül, akik magukhoz tudták volna venni, végül szintén árvaházba került. Rengetegszer adtam hálát a sorsnak, hogy pont abba, amelyikben én is éltem, mert ő tette a sivár hétköznapjaimat szebbé. Ragaszkodtunk egymáshoz, a hibáival együtt fogattuk el és szerettük a másikat. Az iskolában is próbáltuk egymást hajtani előre; bár két évvel idősebb volt nálam, így nem egy évfolyamra jártunk, de azért szünetekben sokat voltunk együtt. Minden ment a maga unalmas medrében, mígnem a megismerkedésünk után két évvel, új tesi tanár érkezett az iskolánkba. Snoke az igazgató fia volt, így könnyen elérte, hogy kedvenc sportágát, a vívást helyezhesse előtérbe. Snoke egy baleset miatt feladta profi sportolói karrierjét, és edzővé akart válni. Csak átmeneti megoldásnak szánta a tesi tanárosdit – főleg, hogy nem is volt erre kifejezett képzettsége, csak az apja intézett el neki mindent –, de végül mégis ott maradt, és az ehhez szükséges iskolát is elvégezte. Azonban voltunk páran, akiken megakadt a szeme, hogy jól vívtunk. Finn volt közülünk is a legügyesebb: egy őstehetség; míg én és a többiek csak némi tehetséggel rendelkeztünk, de azt próbáltuk kimaxolni. Azonban a társaim egy idő után otthagytak minket, mert belefáradtak, hogy nem fejlődtek olyan léptékben, mint Finn – aki egyébként a rangidős is volt, hiszen mind hét-nyolc évesek voltunk, míg ő már tíz. Én voltam az egyedüli a vívócsoportból, aki nem adta fel, és Finn mellett rendszeresen jártam. Ezt értékelte is Snoke tanár úr, és többször elmondta nekem: bárcsak az én szorgalmamhoz és kitartásomhoz olyan tehetség párosult volna, mint Finn-é, mert ha összeraktunk volna kettőnket, meg lett volna a tökéletes vívópalánta.
Már fél éve foglalkozott velünk, amikor eldöntötte, hogy magához veszi Finn-t. Nagyon megszerették egymást, és úgy érezte, visszafogja az árvaház. Utólag azt is megtudtuk, hogy a korábbi legjobb barátja akivel időközben nemezisekké váltak, szintén nevelése alá vette saját felfedezettjét, és az ő példájára igyekezett a lehető legközelebb tartani magához Finn-t. Azonban volt egy kis bökkenő: a tiszteletbeli testvérem kijelentette, csak akkor megy bele mindebbe, ha engem is örökbe fogad Snoke. A tanárunk először ódzkodott mindettől, de nem azért, mert velem lett volna baja – hiszen tényleg kedvelt –, hanem mert egy gyerekért is alig mert felelősséget vállalni, és rögtön kettőt magához venni, túlságosan is ijesztően hatott számára, főleg, hogy nem volt párja. Végül azonban győzött a Finn-hez való ragaszkodása és a belefektetett hite. Így kilenc évvel ezelőtt hivatalosan is testvérek lettünk, és mindketten felvettük a Snoke nevet.

 

Az életünkké vált a vívás: bár az iskolai tanulmányainkra is ügyeltünk, de a sport került mindenek elé. Tudtuk, milyen végtelenül szerencsések voltunk, amiért Snoke ránk lelt, így mindig próbáltunk a lehető leginkább megfelelni neki, aki bár kellő szigorral állt hozzánk gyakorlás alatt, de amint elhagytuk a próbatermet, azonnal átváltott szülőüzemmódba. Nem is kellett három hónapnál több, amikor egy véletlen elszólás során apának neveztem. Először elfogott a rettegés, hogy majd jól leszid miatta, de végül teljesen más fordulatot vett a dolog. Amikor Snoke könnyes szemmel rám nézett, és azt mondta, köszönöm, majd szoros ölelésébe zárt, éreztem, hogy biztonságban voltam, és már nem ketten voltunk Finn-el a világ ellen, hanem hárman. Onnantól kezdve hivatalosan apának hívtuk, és nem csak otthon, hanem a versenyeken is. Ez mindannyiunknak plusz töltetett adott, hogy együtt harcoltunk egy közös célért. Mi lettünk a három Snoke-muskétás, és azt a szövetséget, ami kialakult köztünk, nem adtam volna semmi pénzért.
Évről-évre egyre több versenyen vettünk részt, és egyre jobb eredményeket értünk el. Bár a bátyám mást is elért: egy szörnyen helyes pasi szerelmét. Ugyan előttem nyíltan vállalta a homoszexualitását, amint tizenöt évesen rájött, de apánk előtt az elmúlt négy évben titkolta. Nem, mintha apa valaha is jelét adta volna annak, hogy homofób lenne, de mind ismertük a nagy Skywalker bukásának történetét, aki nem mellesleg apánk egykori barátja volt, emiatt Finn mindenáron próbálta elnyomni magában a szexuális irányultságát. De Poe-t szörnyen sajnáltam mindezért, aki kezdetben csak a kedves szomszédfiú képében tetszelgett, majd idővel lelkes drukkerünk lett a versenyeken. Apu egy darabig azt hitte, miattam tartott mindig velünk, de idővel rájött, hogy nem állt szándékában kezdeményezni nálam. Innentől kezdve nem figyelte gyanúsan Poe minden egyes lépését, hiszen látszólag eszébe sem jutott, hogy a másik gyermekéért epekedett. Poe biszexuális volt – amit kiszedtem belőle egyszer, amikor hosszabb időre kettesben maradtunk –, de se nőre, se pasira nem nézett azután, hogy végérvényesen belezúgott a bátyámba. Ezt meg is értettem: Finn egy főnyeremény volt. Mikor elmondtam a bátyámnak, hogy Poe odáig volt érte, ő megesketett, hogy nem árulom el neki, hogy meleg, mert nem akart hiú ábrándokat kelteni a barátunkban. Utáltam, amiért a karrierje miatt megtagadta magától és Poe-tól a boldogságot. Egyre többet és komolyabban edzett, csakhogy elhitesse önmagával: a vívásért megérte. Én viszont egyre kevésbé voltam ebben biztos: hisz mi értelme volt a sikereknek, ha az két ember boldogtalanságát is okozta? Ami igazából három ember volt, hiszen az én szívem is majd beleszakadt mindebbe, és abba, hogy nem segíthettem rajtuk, mert nem állt módomban.


Sokszor elgondolkodtam rajta: Ha nekem jutott volna ilyen mély vonzalom, akkor képes lettem volna feladni érte a karrieremet? Bevallom, sohasem tudtam biztos választ adni rá, mert nem akartam a bátyámat és az apámat cserben hagyni. Kaptam egy esélyt az élettől, hogy én, a lány, akiről lemondtak a szerettei, kitörjek, elhagyjam az árvaházat és sikeres élsportoló legyek. Nem hagyhattam elúszni ezt a lehetőséget valaki miatt, aki lehet, csak átmenetileg szeretett volna, míg Finn és apa szeretetében soha, semmilyen körülmények között nem csalódtam. Ráadásul a kedvenc vívóm, Ben Solo is úgy tűnt, csak a sportnak élt, és egyszerűen megállíthatatlan volt. Olyan akartam lenni, mint ő: annyira céltudatos és lehengerlő. Bár apa előtt ki sem mertem ejteni a nevét, hiszen a volt legjobb barátja, Luke Skywalker volt a nagybátyja és egyben az edzője, de mivel Ben általában egy versenysorozatban vívott a bátyámmal, így ha éppen nem Finn-el küzdött meg, akkor mindig neki szurkoltam. Azért is akartam minél több versenyt nyerni, hogy talán, még ha csak fél füllel is, de egyszer hallja a nevemet, mint azé a lányét, aki egy feltörekvő tehetség volt. Mikor megtudtam, hogy ő is részt vesz azon a versenyen, ami az Ifjúsági Olimpiára való kijutáshoz kellett, elhatároztam, hogy magamhoz képest is sokat fogok edzeni, hátha ott végre felfigyel rám. Nem vágytam sokra, elég lett volna egy köszönés tőle: igazából bármilyen reakció.

A versenyzőknek kirendelt buszok közül ültünk az egyiken a bátyámmal, és nagyban szomorkodtunk, hogy ülésrend volt, és minket még véletlenül se egymás mellé ültettek. Ekkor azonban hátra jött dühtől szikrázó szemmel apa, hogy kifakadjon, amiért ezek a faszkalapok – ahogy ő nevezte őket – képesek voltak Luke Skywalker mellé ültetni őt, mellém pedig az unokaöccsét írták. Sohasem volt a legjobb a pókerarcom, ami ekkor is kiütközött, hiszen amint apa közölte mindezt, a szemem kitágult és az ajkam szétnyílt. Ő ezt annak jeléül vette, hogy megijedtem, vajon mi lesz mindebből, de igazából nem erről volt szó, hanem, hogy tudtam: ez volt a nagy lehetőségem. Bár minden egyes porcikámban remegtem hiszen ez valóban több volt, mint amiről álmodni mertem , de azért próbáltam közvetlen lenni. Persze, arra előre számítottam, hogy majd megindul a szóáradatom, ami mindig is jellemző volt rám, amikor izgultam. De amondó voltam: inkább beszéljek túl sokat, minthogy teljesen leblokkoljak a kedvencem előtt. Nem bocsájtottam volna meg magamnak, ha szótlanul ülök mellette a hosszú úton, hiszen ez egy vissza nem térő alkalom volt.
Mikor megpillantottam, hogy közeledik a busz felé, a szívem rögtön hevesebben vert, a kezem pedig vad remegésbe kezdett. Tudtam, így szörnyű benyomást keltek majd benne, ezért próbáltam kontrollálni magam, és amint előttem termett, mosolyogva ráköszöntem, és egyúttal bemutatkoztam neki, mielőtt ő bármit is mondhatott volna. Közben elkönyveltem, hogy közvetlen közelből még magasabb volt, mint távolból, ettől pedig futkosott a hátamon a hideg, a lehető legjobb értelemben.
- Szia, én Ben! – köszönt vissza a vártnál félénkebb hangtónussal.
Én eredetileg csak magamban akartam azt mondani, hogy „tudom”, de a reakciójából ítélve rájöttem, ténylegesen elhagyta az ajkamat ez a rövid kis szó. De szerencsére volt pár másodpercem, hogy egy mély sóhajtással normalizáljam a légzésemet – amennyire ez lehetséges volt egy ilyen helyzetben –, hiszen még fel kellett raknia a fejünk fölé a csomagját.
- Elhiszed, hogy épp most készülünk életünk legfontosabb eseményére? – Törtem meg a csendet, mielőtt az kínossá vált volna, és jelen helyzetben nem tudtam megmondani, miért voltam inkább ideges: a verseny vagy a nagy Ben Solo társasága miatt. Végül kiegyeztem magamban egy döntetlennel.
- El biza!
Ahogy az arcán megjelent egy halovány, de számomra oly kedves mosoly, egy pillanatra levegőt venni is elfelejtettem. Ugyan nem a külseje miatt volt híres, sőt sokan egyáltalán nem tartották jóképűnek, de számomra pont a kevésbé szokványos arcvonásai tették kifejezetten vonzóvá. Azonban a tetszetős külseje – amiben el tudtam volna veszni –, sem tudta teljesen elterelni a figyelmemet arról a tényről, hogy nem tűnt valami lelkesnek, amiről hangot is adtam neki.
- Sajnálom, de én nem vagyok olyan élénk személyiség – vallotta be, de ezzel sem szegte a kedvemet, hogy további társalgást kezdeményezzek nála. Árvaként megszoktam, ha nem akartam magamba beszélni, akkor minden adandó alkalmat és témát ki kellett használnom, hogy társaságom legyen. Lehet, pont ezért nem voltam soha az emberek kedvence, mert túl sok tudtam lenni nekik, de aki szeretett – apa, Finn és Poe –, így fogadtak el.
- Aha! Sebaj, akkor majd beszélek inkább én. – A lehető legszélesebb mosolyomat vettem elő, miközben ezt mondtam, amivel lehet, képzelődtem, de mintha zavarba hoztam volna, csak azt nem tudtam, jó vagy rossz értelemben. Bár az elmém azt súgta, biztos, neki is azonnal elege lett belőlem, de a szívem azt akarta hinni, hogy megkedvelt, és azért pirult el.
- Ahogy érzed – hagyta rám, nem tudva, hogy ezzel nyílt utat hagyott számomra, hogy arról és annyit locsogjak, amennyit csak akarok.
- Bocsi, csak, amikor izgulok vagy ideges vagyok, muszáj beszélnem, különben felrobbannék – jött tőlem is egy vallomás, így máris volt egy dolog, amit tudott rólam. Ettől viszont én pirultam el: itt volt az alkalom, hogy Ben Solo megismerjen. De épp ezért kellett ügyelnem rá, hogy a sporttársát lássa bennem, ne pedig egy rajongót.
- Semmiképp sem szeretnék egy haláleset okozója lenni, amiért nem hagylak beszélni, úgyhogy hajrá, mondd csak! – Meglepődtem, amiért megengedett magának egy viccet, hiszen mindig is végtelenül komolynak tűnt, ráadásul az a korábbinál őszintébbnek ható mosoly, ami kísérte a szavait, még inkább arra utalt, hogy volt neki egy fesztelenebb oldala is, csak elő kellett ásnia.
- El sem hiszem, hogy a napokban eldől, kik jutnak ki közölünk az Ifjúsági Olimpiára. Bár neked gyerekjáték lesz – tereltem vissza a versenyre a témát, miközben legyintettem a kezemmel, mert azt hittem, ő biztosan fele annyira sem izgult, mint én.
- Ezt meg miből gondolod? – ráncolta a homlokát.
- Figyelj, ezen a buszon mindenki ismeri a neved, sőt egyesek még istenítenek is, ezért a közeledbe se mernének jönni, nemhogy megszólítani – magyaráztam neki halkan, mert ha a bátyám meghallotta volna, miket mondok, még a végén közli vele, hogy nálam nagyobb rajongója nem igen volt.
- Valóban? – Őszintén meglepődött, ez kétségtelen volt, amin viszont én csodálkoztam, hiszen tudnia kellett, mennyire zseniális volt.
- Valóban. Szóval jól vigyáz, milyen képet festesz magadról a szemükben! Mert nagy törést tud okozni az emberekben, ha csalódniuk kell a példaképükben a személyes találkozás során. – Reméltem, nem jön rá, hogy elsősorban magamról beszéltem: annyira, de annyira nem akartam csalódni benne.
- Ó, akkor semmiképp sem megyek ölre senkivel, csak ha élesben megy majd a verseny. – Az újabb viccével megnyugtatott, hogy nem lesz itt csalódás – legalább is ezen az úton nem. Azonban gyorsan ki kellett vernem a fejemből azt az elképzelést, hogy ez csak az első beszélgetésünk volt, és egyben nem az utolsó. Azért is eredt meg úgy a nyelvem, mert semmi garancia nem volt rá, hogy amint elhagyjuk a buszt, ő nem fog átnézni rajtam.
- Hidd el, egyesek megtisztelve éreznék magukat, ha általad kapnának ki!
- Egyre érdekesebb információkat tudok meg tőled. Még a végén elhiszem, hogy tényleg vagyok valaki.
- Hidd is el! Hisz Skywalker is vagy. A származásod már születésed előtt megelőzött. A nagyapádat mindenki ismeri. – Még be sem fejeztem az utolsó mondatomat, rögtön tudtam, hibát vétettem, amikor Anakynt hoztam fel, hiszen ez egyértelműen kínos téma volt számára.
- És mégis, senki sem ismerte őt igazán, addig a bizonyos napig… - tette hozzá bánatosan.
Hirtelen bűntudatom lett, hiszen mindent akartam, csak azt nem, hogy szomorú legyen miattam. Épp ezért beindítottam a Rey-szóáradatot, és kifulladásig beszéltem. Utólag nem is tudtam volna minden részletét visszaidézni a mondandómnak: a szavak úgy áradtak belőlem, mint egy kontrollálhatatlan cunami hullámai. De ő láthatólag élvezte, és gyakran mosolygott, olykor még nevetett is, amitől a szívem gyorsan dobogott, majd mielőtt elváltunk, odaszólt nekem, hogy reméli, még találkozunk.
- Én is remélem, Ben! – Fogalma sem volt róla szegény fiúnak, mennyire is vágytam erre.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2019. december 18., szerda

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - Karácsonyi Bónusz Rész



Jackson:

   December 25-én, bár beállítottam rezgőre a telefonom ébresztőjét, és direkt a mobilomat szorítva aludtam el, de végül nem volt rá szükségem, nélküle is fent voltam jóval Jinyoung előtt. Annyira izgultam a meglepetésem miatt, hogy szívem szerint le se feküdtem volna az éjjel; de nem akartam karikás szemekkel, félálomban eltölteni vele a második karácsonyomat, ami az első volt azóta, hogy fél évvel ezelőtt összeházasodtunk Amerikában. Régi vágya volt Jinyoungnak, hogy eljusson az Államokba, de az azt megelőző nyaralásunkon gálánsan lemondott erről, miattam és Hyunwoo miatt, amit végtelenül nagyra értékeltem, ezért is akartam már ott megkérni a kezét. Viszont ha már az akkori nyaralásunkat egy fiúkéréssel kötöttük egybe, akkor az ideit magával az esküvőnkkel. Nem voltunk sokan, csak a barátaink, a szüleink, Hyunwoo és JinSon. Az utóbbi két lurkó voltak a gyűrűhozóink, és végtelenül imádnivaló párost alkottak. Mi pedig az esküvő után még két hétig Amerikában maradtunk, az immáron férjemmel, és ott nem fogtam vissza magam: nem voltam hajlandó még a hotel wellnes részlegébe se úgy lemenni, hogy ne szorítottam volna a kezét. Jinyoung bárhogy tiltakozott, rendszeresen megcsókoltam és magamhoz húztam publikos helyeken. Legalább addig, amíg ott voltunk, nem akartam titkolni a kapcsolatunkat a nagyvilág előtt. Nyíltan vállaltam, sőt büszke voltam rá, hogy az ő férje lehettem. Ezért is szerettem volna meglepni karácsonykor: ha már megkért, hogy ne vegyünk egymásnak ajándékot, mert úgyis mindenünk megvolt, ami kellett, kitaláltam – ehhez a mondatához hűen –, mi is lenne az, amivel meglepem, anélkül, hogy költekeznem kellene rá: hiszen a legszebb dolgok általában nem pénzbe kerültek.
- Jinson, kérlek, ügyes legyél! Csinálj meg mindent szépen, ahogy a próbákon! Tedd büszkévé apádat, rendben? – kértem izgulva a szőrmókunkat, aki évről-évre egyre nagyobb mackó lett, de nem bántuk: így nagyobb felületen volt szerethető.
- Hát ti meg miért vagytok már fent? – kérdezte a szobánkból kilépő, szemét törölgető, fél álomban lévő Jinyoung.
- Majd megtudod, de előbb mosd meg a szemed, mert szeretném, ha tisztán látnál – mosolyogtam izgatottan, amit nem tudott hova tenni, de nem is kellett neki – úgy nem lett volna meglepetés.
Miután pár perc múlva kijött a mosdóból, bekapcsoltam a telefonomon az All I Want For Christmas zenei alapját, majd éneklésbe kezdtem. Egyszerre próbáltam tiszta hangokra törekedni – azért is keltem fel korábban, hogy hangolhassak –, és aranyos táncbetéttel fűszerezni a dolgot. De az igazi csúcspontja az volt a produkciónak, amikor a „You” résznél Jinson erőteljesen elkezdett vonyítani, majd ezután felugorva rám, megfogtam az elülső lábait, és táncolásba kezdtem vele. Így ment ez a dal végéig, és mikor lihegve ránéztem a páromra, ő ledermedve, de mégis boldogan állt.
- Gyertek ide, ti dilibogyók! – hajolt le, hogy előbb a fiúnkat szeretgesse meg, majd az én ölelésembe vetette magát. – Elloptad a szövegemet: hogy nem kell más rajtatok kívül karácsonyra – mondta szarkasztikus, mégis szeretetteljes hangtónussal.
- A jó ügy érdekében tettem, így nézd el nekem. Majd lehálom az árát – viccelődtem, bár igazság szerint bármikor, bármiért hajlandó voltam szeretkezéssel fizetni neki, amit ő is nagyon jól tudott, és rendszeresen be is váltott.
- Le fogod hálni, ettől nem kell félned – csókolt meg szenvedélyesen.
A nyelvével olyan vad táncot járt a számban, hogy azt hittem, nem leszek képes követni az iramot, miközben igyekeztem annyira közel húzni magamhoz, hogy eggyé olvadjunk, és ne tudjuk, hol ért véget az egyikünk teste, és hol kezdődött a másikunké.
- Ezek után remélem, nem baj, ha nekem is van egy kis meglepetésem számodra – mondta, miután nagy nehezen el tudtunk válni egymástól.
- Attól függ, mi az – vágtam rá.
Gyorsan berohant a szobánkba, majd kihozta az új laptopját, amibe bedugott egy pendrive-ot, és felém tolta a képernyőt, nekem pedig nem kellett sok, hogy realizáljam, mi is volt olyan érdekes. Egy héttel ezelőtt Jinyoung laptopja meghalt, és eltűnt minden egyetemi jegyzete róla, plusz az összes oda lementett kép, amit az elmúlt másfél évben csináltam. Bár majd beleszakadt a szívem, hogy oda lettek a fotóim, de ezt nem mondtam el neki, helyette úgy tettem, mint akit nem bántott különösen, mondván: majd csinálok még rengeteg képet magunkról és a közös élményeinkről. Azonban sejthettem volna, hogy Jinyoung átlát rajtam, és megoldja, hogy meglegyenek a fájlok.
- Kerestem egy adatmentőt, aki nagy nehezen mindent vissza tudott hozni. Nem mondom, hogy nem került annyiba, mintha egy új gépet vettem volna, de a képeid sokkal többet érnek a pénznél, és azért a jegyzeteim sem ártanak – tette hozzá halkan az utolsó tagmondatot.
- Valld be, csak a saját dolgaid miatt vitted el oda! – kormalkodtam, várva, mit reagál rá.
- Hát persze, még véletlenül se azért, mert a férjem csodás fotói azok, amiket a depressziós napjaimon nézegetek, amik miatt tudom, hogy bármilyen nehézségen menjünk éppen keresztül, szerencsés vagyok, amiért itt vagytok nekem. Az esküvőnkről készült képeid is sokkal többet jelentenek számomra, mint amiket a profi fotós csinált. Bár főként engem kaptál le, de pont, hogy azáltal szerettem meg igazán azt, aki vagyok, hogy a te lencséden keresztül kezdtem el látni önmagam. A képeid egy olyan tükröt raknak elém, amiben megszépülök. Talán tényleg volt némi önzőségem abban, hogy egy vagyont fizettem a megmentésükért, de ez jó tanulópénz volt, hogy mindig mindent mentsünk több helyre le, és hogy hívassuk elő a fotóidat.
- Még ha a képeket részben magad miatt is mentetted meg, ezzel a pár mondatoddal a legszebb ajándékot adtad nekem – húztam vissza magamhoz, hogy egy újabb csókban forrjunk össze. – Azért nem semmi, hova jutottál onnan, hogy az ideköltözésemkor kiakadtál, amiért le volt mentve pár kép a telefonomra rólad – tettem hozzá, mert tényleg drasztikus volt a változás.
- Pár kép! – lett magasabb a hangja, és kicsit el is tolt magától. – Csak kétszer találkoztál velem, de már volt egy Prince Jinyoung mappád, innen-onnan szerzett fotókkal.
- Na jó, így kicsit mániákus zaklatónak hangzok, de mint utólag kiderült, nem vagyok az. Mármint Jinyoung mániás vagyok, ez tény, de zaklató azért nem – tettem hozzá kacsintva.
- Egyébként mi ez a jó illat? – vette végre észre a másik kedveskedésemet is. – Csak nem amerikai palacsintát csináltál? – kérdezte izgatottan. Az utóbbi időben, amióta már a szervezete jobban engedte, hogy kevésbé bio és egészséges ételeket is egyen, rákapott az amerikai palacsintára, és mivel nem akartam folyton eljárogatni a kedvenc helyére, ahol mindig ezt rendelt, így inkább megtanultam magam is csinálni, csak ezt eddig még nem mondtam el neki.
- De bizony! – húztam ki magam büszkén.
- Akkor együk meg, és közben meséld el, hogyan tanítottad be Jinsont minderre!
- Úgy, hogy mindig velem volt, amikor gyakoroltam, és egy idő után rászokott, hogy a refrénnél, a „You” szónál elkezdett vonyítani. Mikor zsinórban negyedjére megcsinálta, akkor döntöttem úgy, hogy legyen ez egy közös meglepi. Táncolgatni amúgy is szoktam vele, így az már jött magától – meséltem lelkesen, büszkén nézve a kutyánkra.
- Hihetetlen egy duó vagytok – ismerte el, majd miután megkóstolta a palacsintát, összefüggéstelenül motyogott élvezkedve. Egy életen át el tudtam volna hallgatni, amint ilyen hangokat ad ki.
- Ez a nap csak a miénk! – jegyeztem meg, miközben megszorítottam a kezét, hiszen másnapra vártuk a szülőket és a barátokat megvendégelésre, így 25-e valóban csak a hármunké volt.
- Így van, az arany trióé: Wang Gae, Park Gae és a már kifejezetten nagy Jinson.


(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)