Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 12. fejezet

Tizenkettedik fejezet – Váratlan látogató

Jinyoung:

Jackson reggeli mosdóba rohanós duzzogása után el sem mertem képzelni, hogy ilyen békés esténk lesz. Tudtam már előző nap óta, hogy imádja a romantikus történeteket, de ettől függetlenül még meglepett, hogy egy kosztümös, brit klasszikus volt a legnagyobb kedvence, amire zöldfülűként rávágtam, hogy Jane Austen írta. És elvileg én voltam az irodalomszakos egyetemista – még ha csak az első évemen voltam is túl –, ő pedig a tesi szakos hallgató. Hát igen, ennyit a sztereotípiákról.

De igazán az én szívembe azzal lopta be magát, hogy szerette Agatha Christiet. Épp a napokban jutott eszembe, hogy újra kéne nézni a Gyilkosság az Orient Expresszen legújabb feldolgozását, de akkor még nem is sejtettem, hogy nem egyedül ülök majd neki. Jackson lelkesen tett hozzá megjegyzéseket, hogy melyik jelenet a kedvence, és hogy mennyire jól oldottak meg egyes dolgokat a filmben, amiket a többi verzióban nem sikerült olyan jól. A végén persze eljutott oda, hogy a könyvhöz semmi sem érhet fel, amivel persze egyetértettem. És bár jobban örültem volna, ha minden este krimiket nézünk, de tudtam, Jacksonnak mennyit jelentenek a romantikus dolgok, így megígértem, hogy legközelebb Jane Eyret rakunk be, és természetesen az ő kedvenc verzióját.

Másnap reggel épp indultam a konyhába valami reggelit összeütni, amikor csengettek az ajtónkon. Már kilenc óra volt, úgyhogy nem volt olyan korán, de attól még meglepett, hogy látogatónk volt. Először automatikusan anyára vagy Jaebumra gondoltam, de egy teljesen idegen nő állt a küszöbön.

- Hogy te élőben még szebb vagy! – mosolygott rám elismerően, és már kapásból ölelt volna meg, mire én hátrálni kezdtem, amit ő egy fejrázással reagált le.

- Sajnálom, hisz pontosan jól tudom, hogy nem lehet hozzád érni – szabadkozott, a mimikáiból és a gesztusaiból pedig azonnal felismertem a lakótársammal való hasonlatosságokat.

- Maga Jackson anyukája? – kérdeztem rá.

- Igen. A fiam még nincs fent?

- Nem tudom, még nem jött ki a szobájából. De maga jöjjön csak beljebb! Biztos, nemsokára felkel – nyitottam tágabbra az ajtót, és elálltam az útból.

- Hűha! Szép fiú, egy szép és nagy lakással! Jackie kifogta az ő hercegét – ámult el a ház berendezésén és tág terein, én pedig elpirulva álltam zsebre dugott kézzel. – Már megint túl sok vagyok, tudom… Ezt a fiam tőlem örökölte. Bár ő azért jobban vissza tudja magát fogni, és érted aztán mindent bele fog adni.

- De én sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam.

- Nem te, hanem az élet. Kettőtök közül inkább te érdemelsz sajnálatot. Ha az én fiacskámnak kellett volna így élnie… - ráncolta össze a szemöldökét, és láthatólag maga elé képzelte, milyen is lett volna, és amit látott, az nem tetszett neki.

- Úgy hiszem, egy jobb szülő sem szánna ilyen sorsot a gyermekének. De erről inkább anya és apa tudnának mesélni önnek.

- Azt elhiszem. Na, de kérlek, mutasd meg, merre van a kisfiam szobája!

- Arra – intettem Jackson ajtajához, majd indultam is vissza a konyhába, hogy főzzek egy jó kávét.

Jackson:

Nyugodt, békés álmom volt, amiből anya hangjára keltem fel. Viszont nem két perc kellett, hogy felfogjam, ez nem jó, nagyon is nem. Amikor egyedül éltem, gyakran lepett meg reggelente; hol kaját hozott, hol csak szimplán látni szeretett volna. De erről most már le kellett szoknia. Épphogy beköltöztem, és már itt is rám tört, vagyis pontosabban ránk.

Már épp ruhákért kapkodtam, amikor bejött a szobámba.

- Igen, ez az, így félmeztelenül gyere ki, és máris meggondolja magát a „semmi tapi” kikötésével kapcsolatosan – kacagott.

- Anya, könyörgöm, ne csinálj viccet Jinyoung érintésfóbiájából! – néztem rá mérgesen, majd fel is kaptam egy polót.

- Jól van, bocsánat! – emelte fel védekezésképpen a kezét.

- És mit csinálsz itt? Megkértelek rá, hogy ha idejössz, akkor hívj fel előre, nem emlékszel?

- Ó, tényleg! Sajnálom, de teljesen kiment a fejemből. Meg amúgy is, annyira szerettem volna már látni ezt a fiút.

- Na és, mit szólsz? – muszáj volt rákérdeznem, bárhogy mérges voltam rá. – Hogy tetszik Jinyoung?

- Jackie, ha kell, már holnap viszlek titeket Amerikába összeadni. Te jó ég! Képen is szép, de élőben… Mindig is reménykedtem benne, hogy jó ízlésed van pasik terén, mint nekem, de hogy egy ilyen szép fiút fogj ki, arra csak a legmerészebb álmaimban mertem gondolni.

- Ugye, hogy gyönyörű? – kezdett el hevesebben verni a szívem, ahogy édesanyám áradozott róla.

- Igen. Na, de gyere ki, mert bunkóságnak érzem, hogy ide bezárkóztunk! – fogta meg a kezemet.

- Jó reggelt! – mosolygott rám az én Napsugaram.

- Neked is, Jinyoung. Remélem, nem keltett fel anya.

- Nem, épp reggelit akartam csinálni, mikor csengetett – felelte vidáman, és láthatólag tényleg nem zavarta a hirtelen jött látogató.

- Akkor majd mi segítünk – ajánlotta fel anya. – Persze csak óvatosan – tette hozzá, ami egy mosolyt csalt a lakótársam arcára.

Egész jól sikerült a kis reggeli készítés, amit együtt fogyasztottunk el, és anya is egy kicsit közelebb tudott kerülni Jinyounghoz.

- Hihetetlen, mennyire nagy ez a ház! – szaladt ki egyszer a száján.

- Amiért nekem egy percet sem kellett dolgoznom – komorult el Jinyoung arca.

- Emiatt ne érezd magad rosszul! Ez a minimum, amit érdemelsz azok után, amin keresztül mentél – nézett rá biztatóan anya.

- Köszönöm, ez kedves öntől.

- Ennyi kárpótlás járt neked a sorstól, hogy a szüleid gazdagok.

- Na de, anya! – rökönyödtem meg azon, hogy ilyen nyíltan kimondta ezt.

- Mi az, kisfiam? Hisz ez tény, ahogy az is, hogy egy kicseszett tű miatt volt bezárva egy házba.

- Ezzel nem segítesz – ráztam a fejem, majd le is sütöttem a szemem, mert féltem, Jinyoung milyen arcot vághat.

- Semmi baj, Jackson – mondta végül könnyed hangon. – Ez tényleg tény. Tudja – fordult anya felé –, apukámnak már a szülei is gazdagok voltak. Apa beleszületett ebbe a létmódba, viszont azt is látta, hogy mennyi munkába kerül mindez, így amint eljött az idő, átvette nagyapától a cégünk vezetését.

- Értem, és anyukád? – kíváncsiskodott tovább anya.

- Ő sohasem ringatott karrierista álmokat. Számára az elsődleges egy békés otthon teremtése volt több gyerekkel. Csak aztán jött a félrediagnosztizálás, ami miatt nem mertek apával második gyereket vállalni, így én lettem anya életének a legfőbb értelme. Ezért is nehéz elengednie engem.

- Biztosan remek anyuka – jegyezte meg édesanyám, miközben megszorította a kezemet, hiszen ő is remek szülő volt, akárcsak apa; a világért sem cseréltem volna el őket.

- Hihetetlenül csodás nő. Kihozta a maximumot abból a létmódból, amire szorítkoznunk kellett. Néha úgy érzem, hogy egy áruló vagyok, aki túl hamar hagyta ott a szülői házat, amint módja lett rá. Mintha menekültem volna tőle, pedig nem tőle menekültem, hanem a bezártságtól és a megszokott környezettől – közben összeszorította a kezét, és szomorúan maga elé meredt; ilyen fájdalmas ábrázatot még sohasem láttam az arcán.

- Te épp olyan remek fiú lehetsz, amilyen remek édesanya ő, hiszen ő nevelt fel – mosolygott anyukám.

- Remélem, tényleg hasonlóképpen van. Egyébként erről jut eszembe, hogy anya is bejelentkezett hozzánk, Jackson – fordult felém. – Holnapután meglátogat minket.

- Ó, ez remek hír – mosolyogtam, de igazából azonnal görcsbe állt a gyomrom, hisz, mint azt előző nap megtudtam tőle, az anyukája nem rajongott értem, de a hallottak fényében, tényleg megértettem.

- Ígérem, mostantól én is előre bejelentkezek – mondta anya. – Csak hát hozzászoktam, hogy mindig random törtem rá a fiamra, amikor kedvem szottyant hozzá. Még szerencse, hogy nem egy férfi csábász, így egyszer sem volt nem várt vendég nála; maximum BamBam egy ottalvós este után. De Bamie már szinte a második fiam, úgy Jackiehez nőtt. Én pedig megint túl sokat csacsogok – jött rá, hogy szokásához híven megeredt a nyelve.

- Igen, anya.

- Ne is folytasd, fiam! Már itt sem vagyok – állt fel az asztaltól. – Viszont minél hamarabb szeretnénk vendégül látni titeket apáddal, Jackson. Hozhatnád BamBamet is, már olyan rég láttuk.

- Rendben, majd összeegyeztetek vele valamit. Persze csak, ha neked is lenne kedved hozzá, Jinyoung.

- Nagyon szívesen – mosolygott rám.

- Akkor ezt megbeszéltük. Szia, kisfiam – csókolt arcon az édesanyám.

- Szia, anya. Majd hívlak a részletek miatt.

- Rendben.

Jinyoung:

- Na, ezen is túl vagyunk – jegyezte meg Jackson, amint kilépett az anyukája az ajtónkon.

- Ezt úgy mondtad, mint aki alig várta, hogy megszabaduljon tőle.

- Csak váratlan volt az érkezése, ennyi. Meg hát képes kicsit túl sokat beszélni, és olykor indiszkrét lenni.

- Nagyon kedves nő, megkedveltem – vallottam be, mivel tényleg így volt. Tetszett az a nyíltsága, amit Jacksonban is imádtam. Semmi fondorlat, zárkózottság, hanem a színtiszta igazság.

- Ennek igazán örülök.

- Remélem, te sem leszel rossz véleménnyel anyáról. – Féltem, hogy mind a ketten rossz második benyomást tesznek majd a másikra, ami szörnyen fájt volna.

- Azok után, amiket meséltél, el is ásnám magam a föld alá, ha így tennék – nevetett.

- Na, akkor hozhatom a DVD-t? – kérdezte Jackson este, a kanapénkon ülve.

- Persze. Megvan eredetiben?

- Az összes kedvenc filmem megvan. Bár sohasem vetett fel a pénz, de minden filmet, könyvet és albumot, amik sokat jelentenek nekem, megvettem. Gyere csak be a szobámba, nézd meg őket! – invitált, mivel nem jártam ott, amióta beköltözött; illetlenségnek tartottam volna anélkül benyitni, hogy ő megengedi, pedig már furdalt a kíváncsiság, hogy bemenjek.

- Azta! – állt el a szavam a gyűjteményeit látva. – Könyvekből van a legtöbb – szúrt azonnal szemet. – Ó, és itt van Jane Eyre! – vettem kézbe a kötetet, amit három DVD is körbe vett.

- Ugyan ez a kedvencem – fogta meg az egyiket –, amit majd megnézünk, de a 2011-es és az 1996-os verziók is nagyon közel állnak hozzám, így mindet beszereztem.

- Aha, értem – bólogattam. – Ki tudja, ha tetszik, még az is lehet, hogy elolvasom.

- Annak szörnyen örülnék – lett rögtön lelkes, majd mintha rákényszerített volna magára egyfajta nyugalmat, úgy fordult el tőlem.

- Mi az?

- Semmi, csak nem akarom túldicsérni előre a filmet, hogy aztán véletlenül csalódás legyen, amit te ne merj nekem megmondani, és úgy olvasd el a könyvet, hogy igazából nem is érdekel.

- Jackson, nem gondolod, hogy egy kicsit túlbonyolítottad a dolgot? – léptem közelebb hozzá.

- Neked kéne magyaráznom, mennyire fontos számomra a kedvenc történetem?

- Tényleg nem kell, de azért ne fesd az ördögöt a falra, hanem inkább hozd azt a DVD-t, mielőtt meggondolom magam!

- Rendben – ment bele, majd a nagy ölelőpárnáját is hozta, hogy ismét ott legyen közöttünk.

Jackson hihetetlen volt; meg mertem volna esküdni rá, hogy többet nézte az én arcomat, a reakcióimat figyelve, mint magát a tévé képernyőt. Én pedig lelkesen kommenteltem neki közben.

- Te figyelj, ez ugye nem horroros dolog? Mármint eléggé ijesztőnek néz ki eddig – muszáj volt rákérdeznem, mert nagyon nem azt kaptam az első negyedóra után, mint amire számítottam.

- Dehogyis! Bár bevallom, első nézésre – mert előbb láttam a filmet, minthogy olvastam volna a könyvet – nekem is furcsa volt. De az élet nem tündérmese, akkoriban pedig még inkább nem volt az.

- Nekem mondod... – horkantam fel, majd rögtön jobban belegondoltam a szavaiba. – Bár tény és való, ennek a lánynak az életét ellátva, én még kiváltságos helyzetben is voltam. Szörnyű sorsa volt szegénynek. De gondolom, ha odaköltözik a gazdag családhoz, utána már minden szép és jó lesz, némi kis szerelmi civódást leszámítva – vetettem fel naivan.

- Hidd csak azt! – bazsalyogott.

- Milyen kellemetlen egy alak – szólaltam meg ismét, amikor a két főszereplő, idillinek éppen nem mondható első találkozásánál tartottunk.

- Nem egy kellemes személy, az biztos – mondta Jackson.

- Úgy érzem, nekem egy rész elég lesz erre a napra, ha nem baj – tettem hozzá.

- Ahogy érzed. De lehet, nem ezt mondod, ha a rész végéhez érünk – jegyezte meg hamis mosollyal az arcán.

- Valld be, élvezed, hogy kívülről fújod a történetet, míg én most látom először!

- Egy kicsit. Viszont sok mindent adnék azért, ha még egyszer elsőnek láthatnám, és izgulhatnék rajta.

- Most velem izgulod végig; az is valami. – Mielőtt felfoghattam volna, mit teszek, két másodperc erejéig a kézfejére tettem a tenyeremet. Jackson nem mondott semmit, de úgy nézett rám, mintha legalább egy pillangót varázsoltam volna elő a kalapomból.

- Na, kizárjam? – kérdezte, amikor az első rész záróképeit láttuk.

- Te kis hamis… Tudtad, hogy nem fogom megállni, és a kíváncsiságom miatt, hogy túléli-e a férfi, tovább akarom majd nézni – ráztam a fejemet kacagva.

- Hát na, ez az igazság.

A második rész még az elsőnél is jobb volt, és egyre sejtelmesebb lett, ráadásul a szerelmi szál is nagyon tetszett. Egyszerűen forrt a levegő a két színész között, és azok a kiváló sorok, amiket az írónő a saját korában a főhősök szájába adott, páratlan volt. Viszont akármennyire is folytattam volna – főleg, hogy Janenek muszáj volt elmennie egy rövid időre, ezzel jó esélyt adva a riválisának, aki szintén a főszereplő párja szeretett volna lenni – a szemem már szörnyen fájt, és hirtelen olyan álmosság zuhant rám, hogy azt hittem, ott helyben elalszok. Ezt valószínűleg Jackson is észrevehette, mivel kérdezés nélkül kikapcsolta a tévét, majd a fürdőbe küldött. Szerencsénkre két külön fürdőszoba volt a házban, ami szintén még kényelmesebbé és probléma mentesebbé tehette a jövőben számunkra az együttélést; és már ezen az estén is segített, hogy egyszerre tudjunk ágyba feküdni, még ha nem is egymás mellé.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)