Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 4. fejezet

Negyedik fejezet – A tagadás fázis

 Nem tudom, mennyi ideig álltam farkasszemet nézve Markkal. Nem mosolygott, de nem is volt komor; tárgyilagosan próbálta kémlelni, miként csattannak a szavai a fejemben, és nem mellesleg a szívemben. Szerettem volna, ha megtöri a csöndet; mindegy volt, mit mond, csak hallassa a hangját. Mark azonban nem akart újra megmenteni, hanem hagyta, hadd őrlődjek magamban.

A következő jelenet, ami ugyancsak késve jutott el az agyamig – valószínűleg a drog hatása miatt –, az volt, hogy bezárkózok abba a szobába, ahol nemrég ébredtem, és az ágy melletti székkel torlaszolom el az ajtót, hogy az elrablómnak még véletlenül se legyen lehetősége rám törni. A szoba hideg hőmérséklete, ekkor megcsapta libabőrössé vált karomat; de nem akartam visszamászni az ágyba, helyette lecsúsztam a fal mentén a félve őrzött ajtó mellett. Így nagyobb biztonságban éreztem magam, hogy tudtam, ha be akarna jönni, akkor készenlétben várom.

Random szavak cikáztak a fejemben: menekülés; kétségbeesés; csapda; bezártság; kiszolgáltatottság… És egyiktől jobban kirázott a hideg, mint a másiktól. Egy kézre vártam, ami kiránt innen, valakire, aki megment. De pont az hozta mindezt a fejemre, hogy már egyszer meg kellett menteni. Talán jobb is lett volna, ha kicsit magamra maradok. Esetleg nem érdemeltem meg, hogy kiszabadítsanak. Mindennek ára volt, ezt már jól megtanultam a szakmám miatt; az életemnek lehet, az volt az ára, hogy elvesztettem a saját akaratomat, és most már Mark kénye kedve szerint kellett ebben a „börtönben” ténykednem.

Amekkora hálát éreztem korábban ez a fiú iránt, most annál is nagyobb gyűlölet lett úrrá a szívemen, amiért kihúzott abból a fránya tóból. Ott kellett volna meghalnom. Nem volt joga rendelkezni a sorsom felett. Ez persze képmutatás volt a részemről, hiszen akkor örültem ennek, amikor úgy döntött, megment, de amikor már ellenszegült annak, amit én akartam, rögtön meg szerettem volna vonni tőle ezt a jogot.

Hirtelen egy mélyről fakadó fájdalom szakadt ki belőlem egy hatalmas üvöltés keretében. Ezzel persze odavonzottam Markot az ajtó túloldalára, aki onnan próbálta megtudakolni, jól voltam-e.

- Téged az ne érdekeljen! – ordítottam inkább kétségbeesve, mintsem meggyőzően, miközben nem tudtam gátat szabni a szememből ömlő könnycseppeknek. – Hagyj békén!

- Már hogyne érdekelne! Nem azért hoztalak ide, hogy szenvedj, pont, hogy ellenkezőleg – közben párszor megütötte az ajtót.

- Csak azzal hozhatod mindezt helyre, ha minél előbb elengedsz.

- Nem, nem és nem! Ezt még csak fel se hozd, mert csupán feldühítesz vele! – kérte szigorúan, amitől pont, hogy én lettem a korábbinál is dühösebb.

- És, akkor mit csinálsz? Újra bedrogozol, majd kikötözöl és étlen-szomjan tartasz?

- Ne adj ötleteket!

Tisztán hallottam a rosszul hangszigetelt falnak és vékony ajtónak köszönhetően, ahogy Mark kinevetett. Hogy volt bőr a képén még ezt tenni, miközben én már azt is megbántam, hogy egyáltalán megszülettem? De egy valamit ebben a percben megfogadtam magamban, miközben igyekeztem minél jobban eltüntetni az arcomat nedvesítő könnycseppeket: Mark Tuan semmi szín alatt nem tudhatta meg, hogy én a férfiakhoz vonzódtam, mert akkor még a végén elhitte volna, hogy volt bármi esély is arra, hogy önszántamból szexuális kapcsolatot létesítsek vele. Arról pedig még annyira sem szerezhetett tudomást, hogy én eddig igenis vonzódtam hozzá, mert ekkor már a világ legundorítóbb emberévé vált a szememben.

- Nem fogsz sokáig ott maradni – törte meg a percek óta tartó néma csendet. – Mivel egy napja nem ettél, így ki fogsz jönni nemsokára. Az éhhalál nagyon nem szép dolog, Jinyoung. Ráadásul én remekül főzök, úgyhogy kár lenne kihagynod, mit alkottam az első közös vacsoránkra.

- Tedd a küszöböm elé, majd kopogj be, és utána tűnj a szemem elől! Ha ezt megcsinálod, eszek, ha nem, akkor marad az éhség – adtam neki ultimátumot monoton hangon.

- Ugye tudod, hogy magad alatt vágod a fát, ha nem eszel, nem alattam?

- Azt hittem, nem azért hoztál ide, hogy kínozz.

- Tusé – látta be, majd nagyjából tíz perc múlva kopogott az ajtón.

Én nagy nehezen felálltam a földről, és lassan elvettem az ajtó elől a széket, amit először csak résnyire nyitottam ki. Mark, ahogy kértem, nem volt ott, így szélesebbre tárva az ajtót, felvettem a tálcát, majd az ágyra tettem. Ezek után viszont azonnal visszazártam magam a szobába, és a széket is visszatettem oda, ahol a megnyugtatásom végett a legjobb helye volt.

Fogalmam sem volt, mi lehetett az, ami előttem hevert: rizs volt, meg húsdarabkák, de amint megcsapta az orromat a mámorító illata, mindenről megfelejtkeztem a világon, csak a gyomrom követelőző kérésének próbáltam megfelelni. Nem tellett sok percbe, hogy mind a tányért, mind a nagy vízzel teli poharat teljesen kiürítsem. Egy kicsit ettől jobban is éreztem magam, de tényleg csak kicsit. Még kétszer ennyit is megtudtam volna enni, hiszen huszonnégy órája nem jutottam ételhez, sőt volt az több is, mivel nem közvetlen a Markkal való találkám előtt ettem utoljára. De most inkább annak örültem, hogy egy kissé enyhült az éhségem és a szédülésem, így lefeküdve a hatalmas ágyra, elnyújtózkodtam, és próbáltam szép és jó dolgokra gondolni. Azonban minden szép és jó dolog egy valamire emlékeztetett, hogy ezektől meg leszek fosztva, mivel már többé nem voltam szabad…

Bárcsak el tudtam volna aludni, mert ekkor még a balesetemmel kapcsolatos rémálmok is megváltásként szolgáltak volna a valóság zordabb képétől. Folyton az az egy mondata járt a fejemben: „Ne feledd, hogy nélkülem gyűlöletet sem érezhetnél, mert már nem is élnél!” Annyira utáltam, hogy igaza volt. Emiatt olykor el is fogott az a gondolat, hogy több joga volt az életemről dönteni, mint saját magamnak. A következő percben viszont azzal vétóztam meg mindezt, hogy senki sem kérte, hogy mentsen meg engem. Szabad akaratából húzott ki a vízből, így ugyanezt a szabad akaratot meg kellett volna hagynia nekem is az itt maradásommal kapcsolatosan.

Olyan ellentétes érzések és álláspontok uralták az elmémet és a szívemet, hogy azt hittem, máris megőrülök; ami azért eléggé korai lett volna, hisz még alig érkeztem meg ide. De én nem egy könyv vagy filmhős voltam, aki lelkileg elég edzett volt erre a feladatra, és képes volt a hetekig tartó bezártságot a lehető legjobban elviselni, majd kiszabadítva magát, börtönbe juttatni az elrablóját. Én csak Park Jinyoung voltam, aki dalszerzésen, táncoláson és éneklésen kívül nem értettem máshoz. Azt is alig emésztettem meg, hogy majdnem meghaltam, erre itt voltam az Isten tudja, hol, egy pszichopata benyomását keltő fiatal férfival, aki azt akarta, hogy testileg és lelkileg is legyek az övé, amíg meg nem hal, amire állítása szerint nem kellett már sokat várni. Ez több volt, mint tragikomikus: maga volt a katasztrófa. Meg kellett szöknöm innen! Ez a cél lebegett hirtelen a szemem előtt, miután próbáltam a tagadás fázisát gyorsan átlépni, bármennyire nehezen is ment.

- Három órája némaságban kuksolsz odabent, ami megrémiszt – ragadott ki cikázó gondolataim sokaságából Mark. – Tudom, hogy még éhes vagy, de most már ki kell jönnöd, ha enni szeretnél!

- Fogadjunk, hogy direkt annyit adtál csak, amennyiről tudtad, hogy nem lesz elég – vádoltam meg.

- És ha igen? Jogom volt hozzá, hiszen az én főztöm.

- Jogod? – pattantam fel az ágyról, és közvetlen az ajtó előtt állva ordítottam. – Most már akkor erre számítsak: hogy neked mindig mindenhez lesz jogod, nekem pedig, mint egy rabszolgának, engedelmeskednem kell?

- Dehogyis! Kérlek, nyisd ki az ajtót, így nem lehet rendesen beszélgetni!

- Legalább azt mondtad, kérlek, ez is valami – jegyeztem meg. – De nem nyitom ki. Egyedül akarok lenni.

- De én pont, hogy nem – kiáltotta kétségbeesve, miközben vadul verni kezdte az ajtót. – Azért hoztalak ide, hogy segíts nekem, és én is neked.

- Miben kéne segítenem? – kérdeztem rá, annak ellenére, hogy tudtam, nem fog egyenes választ adni.

- Egyedül nem megy többé, nem, hogy ők már nincsenek – tört ki halk zokogásban.

- Kicsodák, Mark? – kérdeztem. – Könyörgöm, válaszolj! – követeltem, de csak a sírását hallottam. – Ó, hogy a fenébe!

Tudtam, hogy utálni fogom magam emiatt, de egyszerűen a gyengéim voltak a síró emberek, így mielőtt józanabbul végig gondolhattam volna  a tettemet, már ki is nyitottam az ajtót, és leguggoltam a földön kuporgó Markhoz. Ő pedig könnyes szemeivel olyan reménykedve nézett rám, mintha a megváltást hoztam volna el neki.

- Rajtam csak te segíthetsz – suttogta, majd magához ölelt. Bár nem öleltem vissza, de nem is löktem el magamtól, egyszerűen képtelen voltam rá; hagytam, hadd szorítsa erősen a hátamat, miközben a mellkasomnak döntötte a fejét, ami együtt rázkódott a síró Mark testével. – Csak adj egy esélyt!

- Rendben – mondtam tárgyilagosan.

- Tessék? Komolyan ilyen könnyen belementél? – kezdett el kételkedni bennem, amit nagyon is jól tett, mivel egy sírójelenetnél azért több kellett ahhoz, hogy magamtól lemondjak a szabadságomról. Azt a taktikát választottam, hogy eljátszom, hogy elfogadtam a helyzetet, majd a szabadulás első adandó alkalmát kihasználva szépen itt hagyom Markot és az összes beteg gondolatát.

- Aham. Na, de hol van az a kaja? – kérdeztem, mivel a gyomrom hangos korgással adta mindkettőnk tudtára, hogy most már rendesen tömjem meg.

- A konyhában – állt fel, majd fel akart engem is húzni, de én helyette magamtól pattantam fel, aminek az lett a vége, hogy a falnak dőltem, mivel ennél több idő kellett, hogy a drog teljesen kitisztuljon a szervezetemből.

- Óvatosan! – karolt át hátulról, amit én egy gyors arrébb csúszással reagáltam le.

- Megy egyedül is.

- Azt látom – nevetett, miközben letörölte a könnyes arcát.

- Nem tudom, ki miatt is vagyok ilyen állapotban.

- Nemsokára jobban leszel.

- Miért, te már próbáltál ilyen drogot? – lettem kíváncsi. – Meg amúgy is, mit adtál nekem?

- Ha elmondanám a pontos nevét, úgysem segítene rajtad. Nem használhatsz internetet, hogy rákeress. De a másik kérdésedre válaszolva: igen, már kipróbáltam, és utána semmi bajom sem volt. – Közben könnyedén megindult a konyha felé, mintha kábé olyan mindennapi témákról beszélgettünk volna, hogy a narancsot vagy a barackot szereti jobban.

- Esküszöm neked, Mark Tuan, nincs olyan ember a földön, aki a válaszadási szokásaival ennyire fel tudna húzni, pedig nem egy tuskó seggfejt ismertem meg a munkám miatt.

- Tudod, vékony határ választja el a gyűlöletet és szerelmet – kacsintott.

- Nem tudom, te milyen szerelmes történeteken nőttél fel, de az én szótáramban nem ez – mutattam körbe a házban – jelenti a szerelmet. A másik pedig, hogy nem vonzódom férfiakhoz.

- Nem hiszek neked – vágta rá, miközben az eddigieknél is vadabbul fürkészte az arcomat, hátha a hazugságnak akár egy apró szikráját is fel tudja fedezni. Én igyekeztem összeszedni magam, tudva, hogy mi forgott kockán azzal, ha lebukok. Reméltem, a pókerarcom legalább egy kis időre elbizonytalanította Markot. – Mielőtt idehoztalak, nem úgy néztél rám, mint ahogy más férfiak.

- Nem tetszel, Mark – mondtam ki könnyedén, és próbáltam legalább magammal elhitetni ezt, még ha vele nem is sikerült.

- Még mindig nem vagy elég meggyőző.

- Itt maradok, ha tényleg szükséged van rám, de úgy, mint egy barát, semmi több – akartam ezzel lezárni a témát, miközben számos szökési tervet játszottam le rövid időn belül a fejemben.

- Rendben, kezdetnek ez is megteszi. De ne feledd, minél tovább húzod, hogy beadd a derekadat, annál később mész el innen!

Mark úgy tűnt, értett ahhoz, hogy olyan utolsó mondatokkal dobálózzon, amik utána úgy megragadjanak a fejemben, hogy ne tudjam őket kiverni onnan. Nem volt elég, hogy bezárt ide, komolyan el akarta venni a szüzességemet is? Nem azért őrizgettem, hogy egy elmebeteg játékszereként váljak meg tőle. Nem voltam egy világi szent, de igenis nem ezt érdemeltem a sorstól.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)