Piton és a lány 1. rész - 2. fejezet

1. rész ~ 2. fejezet

- Mi tör… – De felesleges volt befejeznie a mondatot, hisz már maga is rájött, hogy beigazolódott a félelme. – Elkéstünk.
    Válaszként csak bólogatást kapott.
    – Gondoltam, ezt visszahozom, hátha valaki még hasznát veszi. – Nyújtotta át a fiolát, amit Piton letett az asztalára, majd leült az egyik padra, ahova a lány is követte, és sírástól reszketve nekidőlt.
    - Nem hinném, hogy így kényelmes neked. – Majd egy párnát varázsolt neki.
    Ezután megfordultak, hogy a pad ülőrésze a lábuk alatt legyen. Alice varázsolt magának egy párnát, pár perc múlva pedig el is aludt.
    Perselus pedig csak ült és gondolkodott. Nem tudta, pontosan mit is érez. Egyrészt dühös volt, amiért nem jutott el hozzájuk hamarabb a hír, hogy még időben elkészüljenek a bájitallal. Másrészt zaklatott volt, amiért így látta a lányt, és zavarodott, mert egyre jobban kezdte megkedvelni.
    Majd próbálta kitisztítani a fejét, és közben a nyugalmi állapotban lévő Alicet nézte, aki elkezdett egy kicsit mocorogni, ezzel egy kósza hajtincset juttatva a szájához.
    Piton egy pillanatra elmosolyodott, és legalább egy percig várt, mire végül rászánta magát, hogy arrébb rakja, és épp ekkor lépett be a terembe Dumbledore.

Az igazgató úr a látványtól egy pillanatig meg se tudott megszólalni. Perselus pedig nem értette, hogyan lehetett olyan felelőtlen, hogy nem zárta be lakatra az ajtót. Attól pedig szabályosan félt, milyen gondolatok áraszthatták el Albus elméjét.
    - Érdekes, erre azért nem számítottam, amikor először megláttam magát Miss Milborrow-val – vallotta be Dumbledore, miközben bezárta az ajtót.
    - Maga tudott róla?
    - Három évvel ezelőtt, mikor először megpillantottam a kisasszonyt, már akkor éreztem a belőle áradó pozitív energiát. Bevallom, merőben meglepett, amikor a Mardekár házba osztotta be a süveg, éppúgy, ahogy a maga esetében.
    - Maga meglepődött azon, hogy a Mardekárba kerültem? – értetlenkedett Piton. Ilyesmi sohasem fordult volna meg a fejében.
    - Igen. Talán ez olyan hihetetlen? Én magam a Hugrabug házba tettem volna. De a diákjaim beosztása szerencsére nem az én feladatom – mosolyodott el.
    - De miért pont a Hugrabugba? – nem hagyta annyiban a dolgot Perselus.
    - Mert az, aki egy életen át ugyanazt a nőt szereti, az hatalmas alázatot mutat, és ez a hugrabugosok legfőbb erénye, szerintem legalább is. – Összekulcsolt kézzel állt tovább.
    - Nem az, hogy nyájasok, békések és igazságosak?
    - Nem mindig. – Emelte fel a mutató ujját Dumbledore. - De ha mégis, én tudom, hogy ezek mind megvannak Magában, csak a bánat és a szomorúság elfedte ezeket Ön előtt. Mondanám azt, hogy szerezzen új életcélt, de mint látom, ezt már megtette. Én azóta figyelem önöket, amióta megláttam az első közös sétájukat, és maga mindig egyre vidámabb lett. Majd az egyik nap Miss Milborrow sírva ölelte meg, és ezt követően Ön hirtelen egy időre eltűnt. Nem fogok afelől érdeklődni, hogyan és miért – mert ez nem az én dolgom –, de ahogy Önre nézek, öröm tölt el, Perselus. Ez a lány nagyon sokat segíthet Magának, és Ön is neki. Csak higgye el, hogy így van!
    Már épp menni készült volna Dumbledore, amikor Piton utána szólt:
    - Igazgató úr, mit akart kérni tőlem?
    - Igazából elégé fáj a derekam, és nagy örömömre szolgált volna, ha készít nekem valamilyen bájitalt rá, de látom, most fontosabb elfoglaltsága van. Sebaj, akkor kérek Madam Pomfreytól valamit. Bár, hogy őszinte legyek, a Maga módszerei mindig hatásosabbak. – Ezen mindketten elmosolyodtak, majd egy-egy biccentéssel búcsút vettek egymástól.
    Pár perccel az igazgató úr távozása után Alice felébredt.
    - Pont most akartak még egy gyereket – kezdte rögtön, ahogy felült.
    - Miért pont most? – érdeklődött Perselus.
    - Mert már nem bírták elviselni a hiányomat. De úgy látszik, még sem lesz kis testvérem. – Újra könnyekkel telt meg a szeme.
    - Örültél volna neki? – kérdezte a Piton pár perc elteltével.
    - Sohasem vágytam testvére, főleg mióta a Roxfortba járok. Mert nem kell annál rosszabb, minthogy van egy kis testvérem, akivel csak iskolaszünetben találkozhatok, aki nélkülem nő fel.
     - Én sem akartam sohasem testvért, de ha lett volna, mindent megtettem volna érte.
     - És gyereket?
     - Azt igen – vallotta be egy szomorú mosoly kíséretében.
     - És miért nem lett?
    - Mert csak egyetlen nőt szerettem egész életemben. Mai napig is őt szeretem – jött az újabb vallomás.
     - Mi lett azzal a nővel? – Alice csak egy szomorú pillantást kapott válaszul. – Meghalt, igaz?
     - Igen.
     - Mikor?
     - Tizenöt éve.
     - És azóta is őt szereti – ez nem kérdés volt Alice részéről, hanem kijelentés. – Ez nagyon szép, és magára vall.
     - Mi vall rám?
     - A hűség.
     Egy valamiben biztos volt Perselus, hogy Lily-hez mindig is hűséges lesz.

 Sajnos nem volt ritka, hogy A típusú tüdőgyulladása volt egy-egy roxforti diáknak, ezért is volt Piton jártas a gyógyszérum elkészítésében. Nem is kellett három hétnél többet várni, hogy szükség legyen a főzetre, amit Alice-szel készítettek.
     - Professzor úr, az egyik diáknak A típusú tüdőgyulladása van, és arra gondoltam, ha még megvan az a bájital, amit csináltunk, akkor segíthetnénk rajta – rontott be a Bájitaltan terembe Alice, aki az elmúlt hetekben csak egyszer találkozott kedvenc tanárával, mert eléggé magába fordult az édesapja elvesztése után.
    - Persze, megvan még. De ki betegedett meg? – kérdezte Perselus.
    - Hannah Abbott.
    - A hugrabugos lány?
    - Igen.
    - És most a Gyengélkedőn van? – erre egy bólintás volt a válasz. - Akkor mire várunk még?
   - Mikor hozták be? – kérdezte Piton Madam Pomfreyt, miután odaértek.
    - Úgy egy órája. De azt mondja, már napok óta rosszul van – felelte a nő.
    - Értem. Beszélhetnék vele négyszemközt?
    - Persze, de van készen bájitala? – látszott, hogy teljesen kétségbe van esve a nő. - Mert az én gyógyfőzetemhez legalább másfél hét kell, hogy elkészüljön, és a Magáé amúgy is tudjuk, hogy hatásosabb – vallotta be lesütött tekintettel. Úgy tűnt, a nő félre tudta tenni a büszkeségét a betege egészségének érdekében.
    - Van, és máris beadom neki.
    - Perselus, nem tudom, sokszor mi lenne velünk Maga nélkül – mosolygott hálásan Madam Pomfrey, majd Alice-szel kettesben hagyták a férfit és Hannah-t.
    - Kérem, igya ezt meg! – nyújtotta át Piton a fiolát.
    - Mi ez? – kérdezte a lány.
    - Gyógyszer – jött a Pitonra jellemző tömör válasz.
    Hannah bólintott, majd le is húzta a bájitalt.
    -  Ezt maga készítette?
    - Igen.
    - Számomra?
    - Igazából szerencséje volt, kisasszony, mert volt raktáron.
    - Attól még köszönöm. De honnan tudta, hogy szükségem van rá?
    - Alice… vagyis Miss Milborrow kisasszony szólt.
    - De ő honnan tudta, hogy magának van ilyen csodaszere, vagy mije? – volt összezavarodva a beteg.
    - Nem tudta csak reménykedett abban, hogy tudok valamilyen gyógymódot találni önnek – füllentett a tanára.
    - Alice nagyon jó Bájitaltanból, igaz? – kérdezte elhaló hangon Hannah.
    - Igen. Kimagaslik az évfolyamából.
    - Akkor mégis igaz.
    - Micsoda? – húzta össze a szemöldökét Piton.
    - Az, hogy Alice a kedvenc diákja.
    - Ezt meg honnan veszi? – most már kezdett ideges lenni.
    - A harmadévesektől, de szerintem is lehet benne igazság: hisz Alice mardekáros, kitűnő bájitalos, visszafogott és még alázatos is. Mármint a pletykák szerint – rántott egyet a vállán. Talán a rosszullét vagy a hála miatt, de mintha a megszokottnál kevésbé félt volna Perselus-tól ez a lány.
    - Miss Abbott, nem tudom, honnan veszi a bátorságot, hogy ilyen kérdést tegyen fel nekem. – Próbálta már csírájában elfojtani a hugrabugos túlzó nyíltságát.
    - Bocsánat, Piton professzor! - Sütötte le a szemét Hannah. - Úgy hiszem, hogy a láz beszél belőlem.
   - Ez előfordulhat, de sajnálkozás helyett inkább azt mondja meg, miért nem jött már akkor el a Gyengélkedőre, amikor elkezdődött a rosszulléte.
    - Mert fontos elfoglaltságom volt. – Még mindig nem mert felnézni.
    - A Potter által létrehozott kis csapatra gondol? – kérdezett rá köntörfalazás nélkül.
    - Maga meg… - nem tudta befejezni a mondatot.
    - Kisasszony, nehogy azt higgye, hogy titokban zajlanak a kis találkáik! Miss Umbridge, mondjuk úgy, a megszállottjuk lett szállt, és mindent meg fog tenni az érdekében, hogy megakadályozza, hogy – a rögeszméje szerint – Maguk hadsereget hozzanak létre a Minisztérium ellen – világosította fel Miss Abbottot.
    - De mi…
    - És ha az emberismeretem nem csal, Potter nem olyan, aki hagyná, hogy valaki betegen is járjon, a nem is tudom, hogy nevezzem… gyűléseikre. – Találta meg végül a megfelelő szót.
    - Mondjuk úgy, hogy menekültem előle a napokban, nehogy rájöjjön, hogy nem vagyok valami jól – felelte végül a lány, aki belátta, felesleges bármit is tagadnia.
    - Értem. Nekem most mennem kell, de ne aggódjon, elintézem Miss Granger kisasszony ártását!
    - Hogy mijét? – ijedt meg.
    De Piton, már ekkora kiviharzott a Gyengélkedőből.

 - Na, és milyen érzés? – kérdezte Alice másnap.
    - Micsoda?
    - Az, hogy megmentette valakinek az életét?
    - Ezt én is kérdezhetném Tőled. Te Neked is sok közöd van hozzá, hogy túlélte az a lány.
    - De nem voltam létfontosságú a bájital elkészítésében, ha azt nézzük, hogy majdnem egy hónap múlva kellett használni.
    - Ne becsüld le magad! Nagyon sokat ért a segítséged. Hidd el, szükségem volt rád! És amúgy is, te szóltál Miss Abbott rosszullétéről is.
    - Na, jó! – adta be a derekát. - Talán tényleg van valami közöm a sikerhez, de akkor se sok minden.
    - Amúgy elégé ráuntam már arra, hogy magázol engem. Szerintem itt az ideje, hogy Te is tegezz. De persze az óráimon marad oda-vissza a magázás, viszont kettőnk között nem hinném, hogy szükséges lenne – ajánlotta fel.
    - Rendben, ezt én se bánnám. Elmúlna az a hivatalosság, ami körülveszi a beszélgetéseinket – mosolygott Alice.
    Épp ezt szerette volna Perselus is feloldani.
    - Egyébként, hogy állsz tanulás terén? Hisz nem sokára itt lesznek a vizsgák - váltott témát.
    - Jól – felelte kicsit sem meggyőzően Ali.
    - Ezt értsem úgy, hogy a Bájitaltannal nem lesz semmi gondod, de a többi tárgyról inkább ne is beszéljünk? – jött rá Piton.
    - Hát valahogy úgy – vallotta be.
    - És ennek lehet tudni az okát?
    - Egyszerűen nem megy már úgy a tanulás. Nem tudom, miért, de most valahogy nem tudok rákoncentrálni.
    - Annyi minden történt az elmúlt időszakban Veled, hogy nem csoda, ha egy kicsit kimerültél.
    - De mégsem erről van szó – mondta. - Hanem inkább arról, hogy nem tanulhatjuk már azt, amit kell mindenből, és ez felidegesít.
    - Umbridge-ra gondolsz?
    - Borzalmas egy nőszemély és… - nem fejezte be a mondatot.
    - És mi? – kérdezte Piton növekvő érdeklődéssel és idegességgel egyaránt.
    - Semmi különös, csak az, hogy az apa félvér volt, és Miss Umbridge nem rajongott érte. Miután meghalt, kinyilvánította, hogy a varázsvilág számára nem volt veszteség az édesapám, sőt. – Az elfojtott düh és a lelki kimerültség egyaránt fellelhetőek voltak Alice hangjában.
    - De hát, hogy mer ilyet mondani? És egyáltalán mi baja volt az édesapáddal? – ment fel Perselus-ban azonnal a pumpa.
    - Apa a Minisztériumban dolgozott, és egyszer tanúja volt annak, hogy Umbridge hirtelen felindulásból megölt valakit, és ezért kihallgatásra is hívták, ahol az igazat mondta. Umbridge-nak ezért a fél Wizengamotot el kellett hallgattatnia, hogy valahogy megússza az ügyet – mesélte undorral a hangjában Ali.
    - De, hogy tehetett ilyet? És még ezek után neki áll feljebb? Majd én megmondom neki a magamét. Mit képzel magáról ez a borzalmas némber? – száguldott az iskola felé Perselus.
    - Ne! Kérlek, gyere vissza! Nem ér annyit az egész! – próbálta lebeszélni Alice, miközben követte a férfit, aki végül megállt és hátrafordult hozzá.
    - Sajnálom, de nincs más választásom – irányította felé a pálcáját. - Petrificus Totallus – találta el Alice-t, majd ölbe vette és felvitte a tantermébe, mivel óra volt, így nem volt nehéz dolga, csak egy-két kószáló elsőst kellett kikerülnie.
    Mivel tudta, hogy a lány mindent hall és érzékel, ezért beszélni kezdett hozzá:
    - Én is félvér vagyok, és nem tűröm azt, hogy valaki igazságtalanul bánjon a másikkal, csak mert nem aranyvérű. Nekem van valamennyi befolyásom, ezért nem kapom ugyanazt a bánásmódot, mint a többi sorstársam. Ez viszont nem azt jelenti, hogy szó nélkül tűröm, ha valaki méltánytalanul részesül negatív megkülönböztetésben. Bár tudom, hogy engem tart mindenki a legigazságtalanabb tanárnak a Roxfortban, de épp Te voltál az, aki jól megfogalmaztad: ha valaki nem tesz ellenem semmi rosszat, vagy cselekszik az akaratom ellen, akkor én sem bánok vele gorombán, többnyire. – Egy kicsit elhallgatott. - Én nem akartam rossz szándékú tanár lenni, sőt még tanár se. Az élet azonban így hozta, és szeretem ezt csinálni, ráadásul nem is vagyok rossz benne, hisz többnyire jó eredményeket érnek el a diákok a vizsgáimon. A sikeretek és az örömötök engem is feldob. Még ha az összes tanuló utál is, én nem utálom őket, vagyis Titeket – javította ki magát. - Sajnálom, most mennem kell! De sietek vissza, ígérem! – majd elviharzott Umbridge szobájába, és a lányt otthagyta az egyik padra fektetve, párnát varázsolva a feje alá.

- Mit képzel, magáról? – kezdte kiabálva Piton, mikor megérkezett a nőhöz.
    - Mit óhajt, Perselus? – kérdezte nyugodtan Umbridge.
    - Szeretném megkérni, hogy a jövőben ne tegyen megjegyzéseket Miss Milborrow édesapjára!
    - Miért is ne? – mosolygott úgy, mint aki semmi rosszat nem tett.
    - Mert nincs joga hozzá – volt ellenvetést nem tűrő a hangja.
    - Ha nem tudná, kedves Perselus, engem maga Cornelius Caramel küldött ebbe az iskolába, azzal a megbízással, hogy tegyek rendet. Épp ezért mindenhez van jogom, amihez a miniszternek. Ha nem tévedek, eddig maga is a segítségemre volt – mosolygott rá mézédesen, irritálóan cinikus, de egyben nyugodt hangon.
    - Amíg a rendet tartotta fent – helyesbített Perselus. - De az, hogy kellemetlen helyzetbe hozza az egyik diákot, csak azért, mert az édesapja – aki nem mellesleg már halott – félvér volt, minden határt átlép. Hisz arról a lány nem tehet semmit, sőt, még az apja sem! – a végére már magából kikelve ordított Piton.
    - Itt nem csak arról van szó, hogy félvér volt, hanem arról, amit ellenem tett annak idején. – Ismét mézes-mázosan elmosolyodott.
    - Én nem tudom, mi igaz abból az esetből, és mi nem, de ne a lányt büntesse azért, ami maga és az apja közt történt! – Természetesen elhitte Alice minden szavát, de ezt Umbridge-nek nem kellett tudnia.
    - Hallottam, hogy fontos magának ez a lány, de hogy ennyire? – nevetett fel az idegesítő egér hangján. - Mi olyan különleges benne, Perselus? Mondja meg, mi! – Látszott, mennyire zavarja, hogy valamit egyáltalán nem értett.
    - Miss Milborrow a legjobb diákom: okos, szorgalmas és a házamba jár – jött a sablon válasszal.
    - Értem – mondta Umbridge hidegen és lenézően. – Akkor majd mást kell keresnem magamnak szórakozás gyanánt. – Ennek a mondatnak a végéről se maradhatott le az a bizonyos nevetés.
    - Nem, maga félreértett. Nem szeretném, ha akár egyetlen tanulóval is így bánjon.
    - Még Potterrel sem? – Húzta fel a szemöldökét kíváncsian a nő. - Hisz úgy tudom, sárvérű volt az anyja, ha nem tévedek, és már így is a kezeim között van a fiú. Még egy kis piszkálódás nem számít.
    - Hagyja békén, Pottert! – ordította Piton.
- De miért, hisz még csak nem is a házából való? Sőt, úgy hallom, hogy kifejezetten gyűlöli a fiút.
    - Én nem gyűlölöm egyetlen diákomat sem, beleértve Pottert is. És csakhogy tisztázzuk, nem szeretném, ha a jövőben zaklatná a Mardekár, a Griffendél, a Hollóhát, vagy a Hugrabug bármelyik diákját – ezzel ki kis viharzott a rózsaszín szobából.
    - Remélem, magához tér, Perselus, minél hamarabb – kiáltott utána a nő.
    De Piton természetesen nem törődött vele, helyette rohant a termébe, hogy megtörje az Alice-t mozdulatlanul tartó varázslatot.

- Ehhez nem volt semmi jogod – majdnem megütötte a férfit a lány, amikor ismét meg tudott mozdulni. – Tudod, milyen rossz érzés mozgásképtelenként feküdni?
    - Igen, tudom. Épp ezért siettem a dolgommal – felelte Perselus, akin látszott, hogy még mindig mérges volt.
    - Mit tettél? – kérdezte az ezt észlelő Alice.
    - Én csak megkértem azt a nőszemélyt, hogy se téged, se más diákot ne zaklasson a jövőben.
    - Még Harry Pottert se? – jött a nem várt kérdés.
    - Miért kérdezed Te is ezt? Nem értem, mi van Potterrel, ami miatt ő más lenne számomra – értetlenkedett Piton. Hisz csak nem viselkedett vele annyira másként? Legalább is nem állt konkrét szándékában.
    - Tudod, az egész suli úgy gondolja, hogy Harryt utálod a legjobban. Mivel én nem egy évfolyamra járok vele, ezért nem tudom, milyen a viszonyotok, de az ötödévesek nem sok jót mondanak róla. Habár hallottam, hogy most valamilyen korrepetálásra jár hozzád, és gondolom, akkor nem lehet olyan nagy az ellentét köztetek – felelte vállat rántva.
    - Én nem utálom Pottert, csak azt, akit láttok benne – vallotta be Piton.
    - Akit látsz benne? Ezt most nem értem – zavarodott össze Alice.
    - Lily Evans-t már a Roxfort előtt ismertem. Ő mugli szülők gyermeke volt, és a testvére bolondnak tartotta, amiért tudott úgymond különös dolgokat csinálni. Én magyaráztam el neki, hogy ez normális a mi világunkban. Majd elsősként őt a Griffendélbe, engem pedig – mint tudod – a Mardekárba osztottak be. De attól még barátok maradtunk, habár ő sohasem csak egy barát volt számomra – egyszerre volt mélabús és szeretetteljes a hangja.
    - Ő volt a nagy szerelmed, akiről már korábban is beszéltél, igaz – jött rá a nyilvánvalóra, mire Piton bólintott egyet. - De valaki közétek állt, igaz?
    - James Potter az iskola legkomiszabb diákja volt. És hát persze, ki más tetszett volna meg neki, mint Lily. Mivel ő mindenkiben meglátta a jót, beleszeretett Potterbe. - Olyan mély és szívből jövő fájdalom jelent meg Perselus arcán, de legfőképpen a tekintetében, amilyet Alice még nem látott. - Habár én egy szikra jót sem láttam benne. Sőt, ő mindig tett róla, hogy a legrosszabbul érezzem magam. Nyilvános megaláztatásnak tett ki nap mint nap.
    - De miért nem bosszultad meg soha?
    - Jobb, ha úgy teszed fel ezt a kérdést, hogy ki miatt?
    - Azért nem vágtál soha vissza, mert Lily őt szerette – jött rá azonnal Ali.
    - Nem akartam neki fájdalmat, vagy csalódást okozni – vallotta be a férfi.
    - És az esetleg nem zavarta, hogy az állítólagos szerelme ilyeneket tett veled? – kérdezte már szinte mérgesen Alice.
    - Próbált James-szel beszélni, nem is egyszer, de persze hiába.
    - Én akkor se tudnék egy ilyen személyt szeretni.
    - Mert gyűlölöd az igazságtalanságot. Gondolom, ezért jöttél ki az asztalomhoz azon a napon.
    - Igazából azért, mert Tőled nehezebb volt szó nélkül elnéznem, amiket teszel a diákjaiddal, hisz tudtam, hogy legbelül nem ilyen vagy. De most már értem: nem akarsz többé sebezhetővé válni.
    - Ki szeretne? És visszatérve Harry Potterre: egyrészt gyűlölöm, hiszen, ha ránézek olyan, mintha az apját látnám; másrészről viszont ő az egyetlen dolog, ami Lilyből maradt, és a szeme, azaz anyjáé, épp ezért őt szeretem a világon a legjobban. – Nem tette hozzá, de arra gondolt, nem is olyan soká talán ez megváltozhat Alice javára. Viszont túl korai volt még ilyesmin elmélkednie.
    - Akár a Te fiad is lehetne – mondta Ali suttogva, félig meddig magának.
    - De sajnos nem az – zárta le ennyivel Perselus.
    - Egyébként az édesapád, vagy az édesanyád volt mugli?
    - Az apám.
    - Apának is.
    - Gratulálok! – kezdte Piton mosolyogva mikor találkoztak az udvaron.
    - Mihez? – kérdezte Alice.
    - Hibátlan lett a Bájitaltan vizsgád, és úgy halottam, hogy a többi tantárgyból is remekeltél. Csak Jóslástanból kaptál várakozáson felülit. De az amúgy sem lényeges, szerintem legalább is. – Tényleg büszke volt a lányra, amivel már saját magát sem lepte meg.
    - Engem sem igazán lombozott le – vallotta be Ali.
    - És mit csinálsz majd a nyári szünetben?
    - Anyával elutazunk Görögországba két hétre. A többi részében pedig mugli könyveket olvasunk és mugli filmeket nézzünk. A kedvenc időtöltésünk a mozizás.
    - Én se moziban, se nyaralni nem voltam még soha – vallotta be Perselus. Nem mintha ne tudta volna megtenni – hisz volt kellő mennyiségű jövedelme mindehhez –, de kiszakadva a megszokott közegéből félt, hogy csak még magányosabbnak érezné magát.
    - Hát akkor gyere el velünk! Gondolom, nem sok időbe telne neked, hogy átvarázsold a két személyes foglalást háromra, vagy ha nem, akkor csak gyere el hozzánk, és majd kitalálunk valamilyen közös programot. Anya is biztos örülne – tette hozzá, hátha ezzel hat rá.
    - Majd meglátjuk – felelte Piton, aki nem tudta nem észrevenni, hogy a lelkesedésének hiánáyval elszomorította a lányt. – Én szívesen mennék, de vannak olyan kötelességeim, amikről nem beszélhetek – azonnal görcsbe rándult a gyomra a saját szavaitól. – Viszont, ha az időm úgy hozza, mindenképp ellátogatok hozzátok.
    - Akár bejelentés nélkül is jöhetsz – tette hozzá Ali.
    - Rendben, a szavadon foglak.
    - Remélem is – villanyozódott fel. - Anyára és rád is rád férne egy kis ismerkedés, és ha nem csal az emberismerő képességem, akkor kedvelni fogjátok egymást.

De bárhogy várta Alice Perselus-t, a férfi nem jött el nagyon sokáig. Majd augusztus elején, miután visszajöttek a nyaralásukról, mikor már teljesen biztos volt benne, hogy nem látogat el hozzájuk, a férfi várta őket meglepetésszerűen az otthonuk előtt.
    - Perselus! – ugrott az ölébe Ali. – Hát eljöttél? Már azt hittem, megfeledkeztél rólam.
    - Professzor úr, nagyon örvendek – nyújtott kezet Pitonnak Mrs Milborow.
    - Én is. A nevem Perselus Piton.
    - Az enyém Angela Lily Milborrow. – A középső nevére Perselus felkapta a fejét. Alice sohasem említette, hogy hívják az édesanyját. De, ha mondta volna, valószínűleg akkor sem említi a második nevét. Amikor pedig Lilyről mesélt neki a professzor, nem lett volna helyénvaló megemlítenie, ezt Piton is belátta.  – Kérem, foglaljon helyet!
    - Köszönöm – mondta a férfi, majd leült a sárga kanapéra, Alice mellé társult, a szemben lévő barna fotelben pedig Angela foglalt helyett.
    - Na és, hogy telt a nyarad? – kérdezet Alice a férfit.
    - Sajnos nem valami jól – jött az őszinte válasz.
    - De miért? – érdeklődött tovább.
    - Egy perc nyugtom se volt. De ezzel nem is lenne baj, ha olyan dolgokat kellene tennem, amikben örömömet lelem – próbált finoman fogalmazni Perselus.
    - Ezt nem értem – vallotta be Ali.
    - Dumbledore professzor nagyon fontos feladatot bízott rám, ami nem könnyű, és nem kissé veszélyes. És sajnos senkinek se beszélhetek róla.
    - De mivel kapcsolatos? – próbálkozott tovább Alice.
    - Kicsim, ha a professzor úr azt állítja, hogy senkinek se mondhatja el, akkor biztosan létfontosságú, és Téged, valamint magát is bajba sodorná, ha kivételt tenne – hívta fel rá a lánya figyelmét Lily, amire Piton csak egy fél mosollyal reagált.
    - Nem vagyok hülye – pattant fel a kanapéról mérgesen Alice. - Tudom, hogy mi történt nemrég a Minisztériumban. Én már egy évvel ezelőtt is hittem Harry Potternek, de most már semmi kétségem afelől, hogy… – mély levegőt vett mielőtt folytatta volna - Voldemort visszatért. Így gondolom, vele kapcsolatos ügyekben kell eljárnod.
    Perselus nem válaszolt: egyrészt csodálta, hogy a lány a nevén merte nevezni a Sötét nagyurat, másrészt meglepte, hogy ilyen könnyen átlátott rajta.
    - Na és, meddig marad? – kérdezte Angela pár percnyi kínos csend után, miután a lánya is visszaült a kanapéra.
    - Csak holnap délig – felelte Piton.
    - Ilyen rövid időre jöttél? – Volt félig felháborodott, félig szomorú Alice hangja. – Borzalmas lehet, hogy egy olyan küldetés köti le minden figyelmedet, amibe senkit sem avathatsz be, és még csak nem is szereted csinálni, és én pedig semmiben sem segíthetek. – Majd ezzel fel is rohant a szobájába.
    - Sajnálom – szabadkozott a nő.
    - Én sajnálom, hogy így felzaklattam – mondta Piton, és bűntudattal teli sóhajtott egyet.
    Nagyon szimpatikus volt neki Angela, akinek nagy kék szemei és derékig érő, egyenes, szőkés-barna haja volt. Külsőleg egyáltalán nem hasonlított az ő Lily-jére, de volt valami a nőben, ami azonnal megfogta, akárcsak Alice esetében.
    - Semmi baj. Igazából az apja halála miatt ilyen. Tudja, a nyaralás a hármunk kedvenc programja volt, és szerintem most tudatosult csak benne igazán, hogy elveszítettük őt.
    - Értem.
    Majd egy rövid ideig csend volt. Ezt kihasználva pedig Perselus alaposan körülnézett a házban, amit rendkívül otthonosnak és bájosnak talált. Nem esett nehezére elképzelni, hogy egy ilyen helyen nevelkedjen Alice. A nappaliban lévő könyvespolc és a kanapé miatt a lelki szemei előtt látta, ahogy a kicsi Ali olvasgatott. Majd azt, ahogy a konyhapulthoz ment kérni valamilyen ennivalót. Itt jött rá Perselus, hogy tényleg nagyon kedvelte a lányt, sokkal jobban, mint azt korábban hitte volna. Ettől fogva már nem is akarta többé elrejteni az érzéseit saját maga elől. Ennyi jó volt a jelenlegi életében, úgyhogy nem menekült többé előle.
    - Egyébként, Ön melyik iskolába járt? – érdeklődött, miután visszatért a gondolatai hullámos tengeréről.
    - Magam is a Roxfortban koptattam az iskolapadokat – mosolyodott el Angela.
    - Ezt Alice nem is említette. És ha jó emberismerő vagyok, akkor kegyed a Hugrabug ház tagja volt – tippelt.
    - Hát, úgy látszik, tényleg jó emberismerő. – Majd egy kis csend múlva újra megszólalt a nő. – Egyébként van egy vendégszobánk, amelyet nyugodtan használhat, amíg itt van. Habár nem valami nagy, akárcsak maga a ház, de hármuknak pont elég volt. Kettőnknek pedig még túl nagy is – sóhajtott egyet közben. - És amikor egyedül vagyok, akkor már szinte megrémiszt ez a nagy üresség – majd legyintett egyet a kezével. - De nem traktálom ezzel, inkább megmutatom a vendégszobát.
    - Higgye el, szívesen hallgatom! – Nem kellett erőltetnie az arcán megjelenő mosolyt Perselusnak.
   Így Angela még mesélt egy kicsit magáról, és arról, mennyiben változott meg az élete a férje elvesztése óta. Később pedig kiültek az udvarra, és ekkor végre Alice is megjelent.
    - Sajnálom! – kezdte. - Nem kellett volna így kikelnem magamból. Jobb lenne inkább kihasználni ezt a kis időt, amíg velünk vagy. Először is elmehetnénk moziba. – A saját ötletfelvetésétől végre ő is mosolygott.
    - Megnézhetnénk az Antoniát – javasolta Angela.
    - Ahhoz nekem is lenne kedvem - bólogatott a lánya.
    - Hát akkor én már nem is merek ellenkezni – felelte Perselus, magában tartva, hogy kicsit ódzkodott a mozizástól, hisz nem lehetett nemet mondani ennek a két nőnek.

A film egy nyolcvanöt éves nőről szólt, aki élete utolsó perceiben felidézte azt az ötven évet, melyet a szülőfalujában töltött, miután visszatért a második világháborúból. És bármilyen meglepő, még Perselus tetszését is elnyerte. De utána sajnos szinte rögtön el kellett mennie, így az ott alvás már nem valósulhatott meg, Alice nagy bánatára.