Piton és a lány 2. rész - 2. fejezet

Második rész
2. fejezet

 A férfi hagyott egy kis előnyt a lánynak, hogy ne együtt menjenek vissza az iskolába, Alice pedig a folyosón belebotlott Lunába.
    - Jól vagy? – kérdezte ijedten a hollóhátas, amikor meglátta a kisírt szemeit.
    - Nem igazán, vagyis igen, nem… hagyjuk! – csak úgy kavarogtak Alice fejében a gondolatok, és úgy érezte, nem kap levegőt, sőt még a talaj is elkezdett forogni vele. Ha nincs ott Luna, talán össze is esett volna.
    - Gyere, leviszlek a Gyengélkedőbe! – ajánlotta fel a szőkeség, miközben átkarolta őt.
   - Ne, ne! – tiltakozott Alice, mert nem akart feleslegesen aggodalmat gerjeszteni, hisz nem ő volt veszélyben, hanem Perselus, ráadásul azt sem tudta, miért. – Csak le szeretnék ülni, és inni egy kis vizet.
    - Akkor menjünk a mosdóba! – ajánlotta fel Luna.
    - Nem lehetne inkább a klubhelyiségbe? – Sokkal komfortosabban érezte volna ott magát Ali.
    - De én oda nem mehetek be – ráncolta a homlokát a hollóhátas lány.
    - Ó, tényleg! – kapott a fejéhez Alice. Hirtelen végtelenül butának érezte magát ezért a tévedéséért. Hogyan is lehetett volna Luna az ő házából való? Részegen kellett volna a Teszlek süvegnek beosztania őket, hogy ilyesmi bekövetkezhessen. - Bárcsak mardekáros lennél! – De mihelyst kimondta ezeket a szavakat, meg is bánta őket. – Mármint milyen jó lenne, ha én is Hollóhátas lennék! – javította ki magát.
    - Bevallom, szerintem is jobban illene hozzád. Sőt, talán a Hugrabug lenne a legmegfelelőbb ház számodra – állapította meg Luna.
    - Számodra is. Csodálkoztam is, hogy ilyen természettel a Hollóhátba kerültél. Nem mintha oda gonoszak járnának vagy ilyesmi, csak inkább a Hugrabugba illesz, szerintem legalább is. De persze tudom, hogy még nem ismerlek eléggé jól. – Erre Luna csak egy mosollyal reagált. – Én nem vagyok jó ebben a barátkozás dologban. Főleg most, amikor csak egy hajszál választ el az ájulástól – vallotta be Alice, és fájdalmasan felnevetett azon, ahogy elképzelte, milyen szánalmasan festhet éppen.
    - Nincs semmi baj Veled. Egyébként megérkeztünk – mutatott a mosdóajtóra Luna, ami mellett majdnem elmentek.
    - Milyen a Mardekár klubhelyisége? – hallotta Alice a kérdést, miközben az arcát mosta.
    - Hogy milyen? Két szóval: sötét és barátságtalan. Mindig úgy érzem, mintha kívülálló lennék, aki szégyent hozz a Mardekár házra. Nem vagyok odavaló. Ezt már első évesen is észrevettem – emlékezett vissza, és a múlt egy-egy képkockájától el is kezdett lüktetni a mellkasa. – Mikor először léptem be oda, nagyon furcsa érzés fogott el: mint, akit beküldtek egy rideg palotába, hogy éljen ott hét évig. Idővel arra is rájöttem, hogy a diákok sem valami barátságosak a Mardekárban. Elsősként nagyon sokat sírtam, nagyon boldogtalan voltam, és vagyok még mindig, sajnos – vallotta be szomorúan, miközben rántott egyet a vállán, könnyedséget színlelve, pedig tudta, hogy úgyis hatástalan. - Hisz a szüleim a Hugrabugba jártak, és arra készítettek fel, hogy öröm és barátság fogja dominálni ezt a hét évet. De velem nem így lett – ekkor tartott egy kis szünetet. – Másodévesen pedig előttem ment be egy csapat griffendéles a klubhelyiségükbe, és akkor megláttam az érem másik oldalát, hogy miről is beszéltek a szüleim: tényleg lehet boldogságban és barátságban teli a diákok mindennapjai. Ettől pedig még rosszabbnak éltem meg a saját helyzetemet.
    - De most már van egy barátod – fogta meg Alice kezét egy pillanatra Luna, reményt adva a mosolyával neki, és ekkor pont erre volt a mardekáros lánynak a legnagyobb szüksége.
    - És milyen a Hollóhátba járni? – váltott témát Ali.
    - A hallottak alapján jobb, mint a Mardekárba, de nekem sincs a házamból sok barátom. Inkább a griffendélesekkel vagyok jóba, mint azt te is észrevetted. A klubhelyiségünk se valami csili-vili, boldogsággal teli hely, de azért elviselhető. Gondolom hallottad már a Lüke Luna nevet, amin sokan szólítanak az iskolában.
    Alice félénken bólintott, de Luna csak legyintett egyet.
    - Ez akár zavarhatna is engem, de nem igazán tud érdekelni – mondta a rá jellemző természetességgel. - Nem fogom megtagadni önmagam a kedvükért. Ez vagyok én, és mindig is ez leszek. Velük pedig lehet, hogy az iskolai évek után nem is fogok többé találkozni. Úgyhogy miért magamat adjam fel értük? – Nagyon inspirálóak voltak Luna szavai, és ami még fontosabb, igazak. Ez pedig mindennél többet jelentett Alice számára.

 

Több mint egy órát beszélgettek a mosdóban arról, milyen érdekes és izgalmas dolgok történtek eddig velük. Természetesen Luna sokkal több mindent tudott mesélni. A legizgalmasabb mindközül a tanév végén tett látogatása volt a Mágiaügyi Minisztériumba. Alice szinte itta az újdonsült barátnőjének a szavait, és egyrészt sajnálta, hogy neki sohasem voltak ilyen kalandjai, másrészt viszont örült neki, hogy még nem kellett szembenézni a halállal. Azt se tudta még feldolgozni, hogy az édesapját elveszítette.
    Mikor kiléptek a folyosóra, Piton jött velük szembe.
    - Jó napot, Professzor! – köszönt Luna a látszólag ideges férfinak.
    - Jó napot, Miss Lovegood! – majd villámgyorsan elrohant.
    Luna pedig nem akart még jobban rontani a másik lány helyzetén azzal, hogy megjegyezze, a tanár úr nem köszönt neki. 

Azt azonban Alice sem tudta, hogy Perselus nagyon megijedt, amikor látta, milyen rosszul van, és miután befordult a folyosón, rögtön irányt váltott, és követte őket, hogy lássa, épségben megérkezik a Mardekár klubhelyiségébe. De ezek után sem hagyta nyugodni a lelkiismerete, amiért így felzaklatta a számára oly kedves lányt.
    Ali nem igazán tudott délután a tanulással törődni, sőt este elaludni sem volt képes. Folyamatosan járt az agya, hisz nagyon félt attól, hogy Perselust is elveszíti. Az már tényleg nagy csapás lett volna számára, hisz az édesapja elvesztésén sem sikerült túltennie magát, és abban sem volt biztos, hogy valaha képes lesz rá.
    Mikor megszólalt a csengő Sötét varázslatok kivédésén, Alice észrevette, hogy Piton őt nézi, de mivel kivételesen semmi kedve nem volt beszélgetni vele, ezért az elsők között hagyta el a termet. Perselus nem akart rámenős lenni, és inkább adott egy kis időt neki. Sőt, kezdte megbánni, amiért ilyen közel engedte magához a lányt, és inkább a Dumbledore által rábízott feladatra akart koncentrálni. Közben azonban abban reménykedett, hogy nem fog sikerrel járni.
    - Miért nem járok Lunával egy évfolyamra? Akkor minden könnyebb lenne. A jelenléte segítene átvészelni a nehéz időszakokat is – gondolkozott elmélyülten Ali Bájitaltanon, és közben nem is figyelte, miket rakott bele az üstjébe. Már csak akkor tért magához, amikor egy hatalmasat robbant a bájitala. 

- Miss Milborow, mi történt? – ijedt meg Lumpsluck. – Ez még Finnigan múlt heti robbantását is felülmúlta, ami igen nagy szó. De nem hinném, hogy kiskegyed ilyen téren szeretne kitűnni, nem igaz? – húzta fel a fél szemöldökét a szokásos furcsa módján.
    - Sajnálom, Professzor úr, nem tudom, hogy történhetett ez – próbált magyarázkodni.
    - Semmi baj, hisz Maga szokta a legkiválóbb bájitalokat főzni a jelenlévő személyek közül, és tudja, Maga is hibázhat néha – legyintett egyet a férfi. - De azért legközelebb jobban figyeljen!
    - Igen, uram! – mondta, majd próbálta visszarángatni a gondolatait az éppen aktuális feladatához, hisz nem rá vallott az efféle elbambulás.

Szia, anya!
    Nagyon hiányzol. Tudod, mostanában nem mennek olyan jól a dolgaim. Perselus pár nappal ezelőtt bejelentette, hogy letette a Megszeghetetlen esküt, amit valószínűleg nem fog végrehajtani… Emiatt félek, és újra rám tört az apa elvesztése miatt érzett fájdalmam. Ráadásul tanulás terén sem jeleskedem. Ma felrobbantottam a gyógyfőzetemet Bájitaltanon, és mondanom se kell, hogy a professzor mennyire meglepődött, ahogy én magam is.
    De szerencsére történt valami jó is velem. Összebarátkoztam egy hollóhátas lánnyal, Luna Lovegooddal. (Az ő édesapja Xenophilius Lovegood, a kedvenc újságod szerkesztője.)
    Luna egyébként nagyon kedves, és remélem, hogy tényleg egy igaz barátra tettem szert, mert most van a legnagyobb szükségem rá.
    Már várom, hogy láthassalak!
    Szeretettel,
    Alice

 - Tényleg nem mondhatod el, mi bánt? – kérdezte reggeli közben Luna, aki már nem bírta tovább nézni a barátnője szenvedését.
    - Sajnos nem, pedig nagyon szeretném, de akkor elveszíteném Őt – hezitált.
   - Szóval egy személyről van szó – állapította meg a hollóhátas lány. – És ha csak címszavakban vázolnád fel a helyzetet, név nélkül? – harapott bele a pirítósába.
    - Na, jó! – adta be a derekát Alice. - Ez az illető elég fontos nekem…
    - Pontosan milyen jellegű a kapcsolatotok? – ivott a narancslevéből Luna.
    - Olyan apa-lánya jellegű. – Ahogy elhagyták ezek a szavak az ajkát, úgy tudatosult Alice-ben, hogy Perselus-ra már szinte úgy tekintett, mint egy pótapára, hiszen pont akkor volt ott számára, amikor a legtöbbet jelentett a támogatása. – Most halt meg az igazi apukám, és nem bírnám ki, ha őt is el kellene veszítenem – magyarázta.
    - Milyen bajba keveredett? – Közben jóízűen evett Luna.
    - Valószínűleg meg fog halni – felelte mélyen, maga elé nézve Ali.
   - Akkor próbálj meg minél több időt vele tölteni, amíg lehet! – tanácsolta. - Én is ezt tettem édesanyámmal. Az utolsó percben is ott voltam vele, és utólag nagyon örülök neki – mondta elmosolyodva két falat között.
    - Köszönöm, Luna, a tanácsot! Így lesz, csak egy kis időre van szükségem, hogy feldolgozzam ezt az egész helyzetet – mosolygott Ali fájdalom ittasan.
    - Nyugi, majd én lefoglallak! Egyébként nem nézel ki valami jól, és ha ezután is folytatod ezt a semmit nem eszek hadműveletet, akkor a helyzet egyre csak rosszabb lesz – aggódott Luna. - Kóstold meg ezt a palacsintát! – ajánlotta. – Ettől rögtön megjön majd az étvágyad.
    - Na, jó! De csak egy falatot – harapott bele Alice. – Ez tényleg nagyon finom – ízlelgette, bár a legínycsiklandóbb étel sem tudta volna feledtetni vele a szíve bánatát. - Talán még sem lesz semmi bajom, ha megeszem az egészet. – Lehet, hogy képtelen volt az a palacsinta hirtelen kitörölni a fejéből az összes gondját, de legalább pár perc erejéig melegség töltötte el. Ehhez a melegséghez viszont több köze volt Lunának, mint az evésnek.
    - Délután ráérsz egy kicsit? – váltott témát Luna.
    - Igen, miért? – nyelte le az utolsó falatot Ali.
    - Mert tanítani akarok Neked pár dolgot – mosolygott.
    - Pontosabban?
    - Most már az egész iskola tudja, hogy tavaly Harry Potter tartott nekünk órákat, ahol nagyon sok varázsigét megtanultunk, és szeretném, ha Te is tudnád őket – úgy mondta mind ezt, mintha magától értetődő lett volna.
    - Ó! Ez nagyon kedves tőled – esett jól Alice-nek, hogy Luna gondolt rá, majd hirtelen más szemszögből látta a dolgot. - Szerinted Piton nem fogja megtanítani nekünk őket?
    - Piton professzor nagyon jó tanár, de nem biztos, hogy mindenre lesz ideje, mert bár sokan nem akarják bevallani, de nemsokára eljön az idő, amikor szembe kell néznünk a Sötét nagyúrral és az alattvalóival. – Olyan komolyság volt felfedezhető a hangjában, amivel teljesen meglepte az újdonsült barátnőjét.
    - Akkor rendben, elfogadom az ajánlatodat, és köszönöm szépen – nézett rá hálásan Ali.
    - Nincs mit – legyintett egyet Luna. - Szerintem Neked is ugyanannyi jogod van ezeket a varázsigéket tudni, mint nekünk. De nem tudtál volna tavaly belépni Dumbledore seregébe, mert mardekáros vagy, és senki sem hitte volna, hogy onnan is érdekelne valakit a szakkör. Bár én próbáltam pár hollóhátassal beszélni, de csak kinevettek, és most mégis nekem lett igazam. – Látszott, hogy büszke volt magára, amin a mardekáros lány el is mosolyodott egy kicsit.
   - Capitulatus – mondta ki a varázsigét a Tiltott rengeteg szélén Alice, és elsőre sikerült is elérnie a kívánt hatást.
    - Nagyon ügyes vagy! – tapsolt elismerően Luna.
    - Köszönöm. Ezt még évekkel ezelőtt tanította nekem az apukám, aki nagymestere volt a Sötét varázslatok kivédésének.
    - Ez jó hír, így eggyel kevesebbet kell tanulnod – könyvelte el a hollóhátas lány.
    - Akkor halljuk a következőt! – lett adrenalinnal teli Alice.
    - Petrificus totallus – dermesztett kővé egy varjút Luna, amivel teljesen meglepte a másik lányt.
    - Nem állatkínzás ez egy kicsit? – nézett a közben földre esett állatra Ali.
    - Nem tudom… - kétségbeesés tükröződött Luna szemében. - Igazából nem is fogtam fel mit csinálok, csak a pillanat hevében történt.
    - Biztos nem lesz baja – próbálta nyugtatni Alice, de közben ő maga is aggódott.
    - Itt maradok mellette, amíg fel nem ébred, csakhogy tényleg megbizonyosodjak afelől, hogy rendben lesz. – Egész testében remegett a hollóhátas lány, hisz mindig is nagy állat imádó volt. Épp ezért érezte úgy, hogy szégyent hozott sajátmagára.
    - Ahogy gondolod – mondta Ali, aki próbálta elterelni egy kicsit a figyelmét. – Egyébként ezt a varázslatot is tudom.
    - Tényleg?- lepődött meg Luna. - Még az is lehet, hogy nem tudok neked semmi újat tanítani – mosolyodott el, tehát sikerrel járt az újdonsült barátnője.
    - Azt kétlem – rázta a fejét Alice.
    - Tudsz patrónust idézni?
    - Na, azt például nem. – Örült, hogy tényleg lesz mit tanulnia tőle. - Pedig már sokszor próbáltam, de egyszer sem sikerült.
    - A legboldogabb emlékedre gondoltál? – kérdezte Luna, miközben az ölébe vette a megdermesztett varjút.
    - Igen… vagy talán mégsem? – nem tudta hirtelen eldönteni.
    - Próbáld meg újra!
    Alice így is tett, felidézte azt, amikor hazatért az első roxfortos téli szünetében, és a szülei viszontlátása hatalmas örömmel és szeretettel árasztotta el.
    - Expecto patronum – és bármennyire is átitatta a lelkét az öröm, nem történt semmi sem. – Expecto patronum.
    - Sajnálom, de szerintem mégsem ez a legjobb emléked. Biztos, hogy nem emlékszel jobbra? – kérdezte segítőkészen Luna.
    - Nem. Akkor voltam a legboldogabb. – Könnycseppek lepték el a szemét. –Az is lehet, hogy nincs olyan erős emlékem, ami szükséges egy patrónus megidézéséhez.
    - Lehet, hogy még előtted áll ez a dolog, és majd ha eljön, akkor tudni fogod, hogy ez az – hangzottak el Luna szájából a bölcs szavak.
    - Biztosan – reménykedett Alice, és azzal nyugtatta magát, hogy még csak tizennégy éves  volt, még nem volt semmi sem veszve.  Etéren legalábbis nem.