2015. szeptember 19., szombat
Adamfans.net / Egyetem / Tánc / Aranymosás / Oda
2015. szeptember 16., szerda
Oda... - 4. fejezet - A múltat otthagyva, a jelenben elbukva
- Na, végre, Kili! – kiáltott fel az öcsém legjobb
barátja, Fárin, akivel valamelyest én is jóban voltam, és aki külsőleg
kifejezetten hasonlított rám. Példának okáért, a legszembetűnőbb egyezésünk az
volt, hogy szinte ugyanolyan volt a hajszínünk, de az arccsontunk, a
magasságunk és a testalkatunk is nagyon húzott egymásra, és abból amennyire ismertem
már korábbról, azt is meg tudtam állapítani, hogy a temperamentumunk sem
állt messze egymástól. Nem csoda, hogy az öcsém annyira jóban volt vele, de
azért reméltem, az elmúlt egy évben nem az én pótlékommá volt Fárin az életében.
- Azt hittük, már sohasem jössz meg. – Ezt egy
fiatal lány mondta, aki szintén szőke volt, és ami meglepett, alig volt
szakálla. Még egy törp nőt sem láttam, akinek ennyire kevés és szőke lett volna
az arcszőrzete. Az alkata is törékenyebb volt, mint a legtöbb nőnek, és
nagyjából egy magas lehetett velem, ami szintén meglepő volt. De azt is azonnal
kiszúrtam, mennyire hasonlított Kili legjobb barátjára, ebből rögtön arra
következtetve, hogy testvérek voltak. A gyanúm be is igazolódott, amikor
megtudtam, hogy a lányt Nárinnak hívták.
- Gondolom, nektek nem kell bemutatnom a bátyámat –
mondta Kili, miután mindenki nevét végigsorolta.
- Nem bizony! – vágta rá az egyik törp, akit Berinnek
hívtak. – Már sokat hallottunk rólad, kedves Fili. – Közben felállt, hogy kezet
nyújtson nekem, és az arcáról kedvességet véltem leolvasni, míg a hangszínéből
közvetlenséget kihallani. – Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek.
- Szintúgy – mondtam, miközben megszorítottam a kezét.
Ezt követően a többi törp is egy-egy kézfogással fogadott, kivéve Nárint – bár
egy lánytól nem is vártam el –, aki csak a fejével bólintott egyet, miközben
egy halovány mosollyal jutalmazott.
- Na és, minek köszönhetjük a jelenlétedet? – volt
kíváncsi Fárin. - Mármint nehogy félreérts, nagyon örülök, hogy itt vagy, de
azért mi tagadás, meglepődtem, és úgy hiszem, ezzel nem vagyok egyedül - tette
gyorsan hozzá, és a társaság nem egy tagja helyeselte a mondatának végét.
- Ó, ennek igen egyszerű az oka! – kezdtem bele, és
amennyire ez ekkor lehetséges volt, igyekeztem könnyedséget csempészni a
hangomba. – Rájöttem, hogy túl sok időt szántam a népünk múltjának
tanulmányozására, és itt az idő, hogy összeismerkedjek pár korombeli törppel -
vallottam be őszintén az indítékomat.
- És mi lettünk a legelső kiválasztottjaid? – kérdezte
némi szarkazmussal a hangjában a csapat egyetlen női tagja.
- Na, de, Húgom! – szólt rá Fárin kikerekedett
szemekkel. – Hogy mondhatsz ilyet?
- Miért, talán távol állok az igazságtól? – nézett rám
kitartóan, fürkésző arckifejezéssel.
- Nekem nincsenek kiválasztottjaim – feleltem
nyugodtságot magamra erőltetve. – De tény és való, hogy az öcsém barátait,
vagyis titeket akartalak először közelebbről megismerni – mosolyodtam el
haloványan.
- Amivel nagy örömet szereztél nekünk – zárta le ezzel
a témát Fárin.
Ezután teljesen általános dolgokról beszélgettünk.
Szóba sem jött, hogy én voltam a trón várományosa, és az, amit sokan már
sejtettek: egy nap elindulunk páran visszaszerezni Erebort. Már legalább két
órája mehetett az ivászat és a hangos beszéd, amikor megérkezett Iban és Darin
nagy vidáman.
- Nocsak, nocsak, kit látnak szemeink! Ez csak nem a
jó öreg Fili? – kérdezte viccelődve Iban.
- Nem csalnak a szemeid, Drága barátom. Ez valóban ő –
mondta Darin szintén gúnyosan.
- „Drága barátom” – idéztem felhúzott szemöldökkel. –
Legutóbb alig tudtunk szétszedni titeket Kilivel.
- De hisz azóta már egy esztendő is eltelt! – nézett
rám értetlenül Darin, ezzel is szembesítve vele, hogy ezen letűnt év alatt,
a korombeliek mennyivel aktívabb napokat éltek meg, mint jómagam.
- Viszont az való igaz, hogy veled azóta sem
találkoztunk, Fili. Ennek nagyon jól tudjuk az okát, de akkor is… – rázta a
fejét szomorúan Iban, és láthatólag kicsit vacillált, be merje-e fejezni a
mondatát. – Hiányoztál nekünk. – Végül nem törődve senkivel és semmivel,
megölelt, ezen öleléssel feltöltve lelkem csordogáló patakját, és azt az érzést
keltve bennem, hogyha egy napon trónra kerülök, talán szeretni is tudna a népem,
nem csak tisztelni.
- Így igaz, Drága
barátom. – Úgy sejtettem, direkt használta ezt a kifejezést Darin, majd ő is
megölelt.
- De most itt vagyok, és ezentúl igyekszem a régi és
az újdonsült barátaimmal is minél több időt eltölteni – mutattam a többiekre,
de igazából legfőképpen saját magamnak szóltak a szavaim, amiket azáltal, hogy
kimondtam, még inkább nyomatékosítottam.
- Támogatjuk az ötletet, nem igaz? – kérdezte a
többiektől Iban, majd felemelt az asztalról egy korsó sört, és meghúzta a
tiszteletemre.
- De igaz! – felelte a többiek nevében is Fárin.
Ezután egyesével mind lehúzták a saját korsójukat,
kivéve egy személyt, Nárint. Ezzel is azt az érzést keltve bennem, hogy nagyon
nem kedvelt. Ezt azonban nem voltam hajlandó kudarcként elkönyvelni, hiszen
számos új barátságot kötöttem aznap, és a két gyermekkori bajtársammal is végre
újra beszélhettem. Ez igenis egy jó este volt számomra. A legjobb az elmúlt egy
évben, sőt talán az elmúlt tíz évben. És mindezért az édesanyámnak és Kilinek
tartoztam hálával: nélkülük nem élhettem volna át mindezt.
Arra keltem, hogy a Nap majd kiégette a szememet, de
bárhogy igyekeztem, egyszerűen nem bírtam megmozdulni. Fájt minden porcikám, de
legfőképp a fejem. Az első gondolatom természetesen az volt, hogy lebetegedtem.
Még úgyis, hogy ez nem igazán volt jellemző a törpökre, rám pedig még annyira
sem. Egyszerűen nem tudtam rájönni, mi lehetett ez a furcsa, ismeretlen
rosszullét. Ekkor azonban, semmivel sem törődve, hirtelen felpattantam, mivel
éreztem, hogy hányni fogok. Szerencsére sikerült tisztán hagynom a szobámat,
nagy megnyugvásomra, és végül egy pohár vizet is magamba nyomnom, ezt követően
pedig visszafeküdtem, hogy a puha ágyam oltalmában leljek némi jobbulásra.
- Fili, csak nem beteg vagy? – jött be édesanyám a
szobámba.
- Tessék? – ijedtem fel kábulatomból.
- Mi történt, Kisfiam? – ült le az ágyam szélére, és
végigsimította a kezét a homlokomon.
- Nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy Kili barátaival
beszélgettünk és iszogattunk, majd a legközelebbi emlékképem már az, hogy az
ágyamban szenvedek – feleltem. – Minden olyan zavaros.
- Ó, te! – kacagott jóízűen anyám.
- Mi olyan vicces? – lettem hirtelen ideges.
- Csak az, hogy másnapos vagy.
- Másnapos? – húztam fel a szemöldökömet. – Mint
amilyen Thorin bácsi és Balin szoktak néha lenni?
- Pontosan.
- Nem hittem volna, hogy egyszer velem is ez fog
történni – vallottam be, és zavarba is jöttem ettől a helyzettől, amibe saját
magamat sodortam.
- Mit ne mondjak, amikor arra kértelek tegnap, hogy
szórakozz kicsit, meg se fordult a fejemben, hogy rögtön beleugrassz a
sűrűjébe. – Közben újra felkacagott, ami kicsit enyhítette a rosszullétemet.
- Már az is baj, ha túl engedelmes vagyok? –
incselkedtem vele.
- Nem, Fili, egyáltalán nem baj – közben alaposan
végigmért. - Hisz nem nekem kell végigszenvednem a mai napot.
- Ez igazán kedves tőled – mondtam tettetett
sértődéssel. – Büszke lehetsz magadra, hisz azt már biztosan elérted, hogy ma
se tanulni, se edzeni ne tudjak.
- Fili, be kell vallanom, az volt az elsődleges
szándékom, hogy másnaposan feküdj egész nap az ágyadban.
- Az édesanyám és az ő humorérzéke! – ráztam a
fejemet, de mindenesetre jobb kedvem lett, és legalább megtudtam, miért is
voltam rosszul. Bár sohasem hittem volna, hogy egyszer túlzásba viszem az
ivászatot, de úgy látszott, ennek is meg kellett történnie; és
tapasztalatszerzésnek nem volt rossz.
- Fili, képzeld… - rontott be Kili, aki szégyenkezve
lesütötte a szemét, amint meglátta édesanyánkat. – Inkább visszajövök később.
- Nem! Nem mész te sehova! – tette keresztbe a kezét
anyánk, miközben felállt. – Hát, hogy figyeltél te a bátyádra tegnap este?
- Én… Igazán sajnálom. Nem akartam, hogy ez legyen
belőle, de látnod kellett volna, milyen jól érezte magát. Nem volt szívem
megálljt parancsolni neki – vallotta be az öcsém, én pedig biztosra vettem,
hogy édesanyánk is tudta, hogy minden szava igaz volt: tényleg csak a jóindulat
vezérelte.
- Elhiszem, Kili, de akkor is, ha legközelebb ilyesmi
fordul elő, akkor ne engedd, hogy eddig fajuljon a dolog! – A hangja egyszerre
volt parancsoló és lágy.
- Ígérem, így lesz, Anyám! – húzta ki magát az öcsém.
- Erre igazán nem lesz semmi szükség – mondtam,
miközben nem kis fájdalmak árán felálltam. – Most már én is tudom, hogy nem
szabad így elveszítenem az önkontrollomat.
- Akkor ezt megbeszéltük – zárta le ennyivel
édesanyánk. – Most magatokra hagylak titeket, mert biztosan van miről
beszélnetek.
- Tényleg sajnálom, Fili – kezdte Kili miután
kettesben maradtunk. – Nem akartam, hogy ez történjen veled. Hisz
tapasztalatból tudom, hogy nagyon nem jó dolog a másnaposság.
- Efelől biztos vagyok, drága öcsém. – Közben úgy
döntöttem, inkább visszaülök.
- Egyébként mennyi mindenre emlékszel? – érdeklődött,
miközben ő is leült mellém.
- Szinte mindenre, csak onnantól kezdve ködös a
dolog, hogy Fárin elkezdte a szomszédjában élő öreg törp urat mókásan
kifigurázni – feleltem.
- Utána kábé tíz percet maradtál már csak – mondta.
- De hogy jutottam el ide? Mert biztosan nem egyedül.
- Hát… - Nem mert a szemembe nézni.
- Kili, mi történt? – lettem ideges, mivel tudtam,
hogy valamit nem akart elmondani.
- Semmi lényeges – hazudott átlátszóan.
- Kili!
- Rendben, szóval úgy volt, hogy Fárinnal együtt
kísérünk vissza, de aztán a többiek visszahívtak, hogy ne menjek még el, és én
sem voltam éppen józan, így engedve nekik, visszamentem – vallotta be, miközben
szégyenkezve lesütötte a tekintetét.
- De akkor ki segített a barátodnak? – kérdeztem
semmit sem sejtve.
- A húga, Nárin – mondta ki végül pont annak a nevét,
akiét a legkevésbé akartam hallani, mert az előtte való leszerepeléstől
tartottam a leginkább.
- Ó, szóval egy lánynak kellett elcipelnie ide! –
Végre minden összeállt a fejemben. – Ez igazán remek! - mondtam szarkasztikusan.
- Jaj, ne túlozd el! Hisz egyáltalán nem vagy nehéz,
és amúgy is, Fárin valószínűleg megoldotta, hogy főként rádőlj – legyintett a
kezével.
- Ezzel most nem igazán nyugtattál meg.
- Sajnálom, de ami történt, megtörtént – jött tőle ez
a lerágott életbölcsesség.
Én azonban meg nem történté
akartam tenni. Még hogy a jövendőbeli királyt egy lánynak kelljen a szobájába
kísérnie, mivel nem tudta, hol az ivászatban a határ! Ez több volt, mint
megalázó, főleg úgy, hogy Nárin egyértelműen nem szimpatizált velem. Tudtam,
ezek után még kínosabbak lesznek majd a vele való találkozások!