2015. április 27., hétfő

Piton és a lány 3. rész - 14. fejezet



3. rész - 14. fejezet

- Sajnálom, Alice, de muszáj még egyszer hallanom! – kérlelte Angela őt az állomáson.
- Nagyon óvatos leszek, és kerülni fogok minden bajt.
- És? - unszolta az édesanyja
- És minden héten írni fogok neked – tette hozzá bíztató mosollyal Ali.
- Jól van. Most már el tudlak engedni. – Gyorsan letörölte a szemébe szökő könnycseppeket, majd hosszasan átölelte a lányát.
- Viszlát, Bart! – köszönt el a férfitól is Alice, akit szintén megölelt. – Kérlek, vigyáz anyára!
- Efelől nyugodt lehetsz, Alice, le sem fogom venni róla a szemem – jelentette ki komolyan az újdonsült mostohaapja.
- Ezt el is vártam – mondta, majd felszállt a vonatra, de a lépcsőről hosszasan visszanézett rájuk.
Igazán szimpatikus volt neki Bart. Az édesapján kívül nem is tudott volna senkit elképzelni, aki ennyire hozzáillik az édesanyjához. Ezért pedig nagyon hálás volt a sorsnak. Úgy látszik, akárcsak korábban Perselus életébe, az Angeláéba is, akkor került egy új személy, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Alice nagyon jól tudta, hogy ketten könnyebben lehet a nehézségeken túlesni. Neki is ott volt Luna, majd jött Alfreda.
- Luna, mi lehet most veled? – kérdezte magától halkan, miközben a mardekáros barátnőjét kereste. Szokásosan a vonat legutolsó fülkéjében kereste, hiszen odáig mindenki lusta volt elsétálni, így kettesben tudtak utazni.
- Hát itt vagy! – ugrott az ölébe Alfri, amint kinyitotta az ajtót.
- Még szép, hogy itt vagyok! – jelentette ki határozottan. – De írtam is neked, hogy elrendeztem anyával a dolgokat – emlékeztette rá a barátnőjét.
- Tudom, de akkor sem voltam teljesen biztos, hogy eljössz, amíg nem látlak a saját szememmel – magyarázta.
- Értem. De most már teljes mértékileg megnyugodhatsz, mert a tavaszi szünetig biztosan itt maradok – mosolygott magabiztosan.
- Miért, utána már tényleg nem jössz vissza? – lepődött meg Alfri.
- Még ahhoz egy újabb csatát meg kell vívnom anyával, úgyhogy addig nem szeretnék semmit sem elkiabálni – felelte.
- Ez mondjuk érthető.
- Így is meg kellett neki ígérnem, hogy nagyon óvatos leszek, és hogy minden héten írok neki levelet. Habár… – Egy pillanat ereéig elnevette magát. – Arról nem volt szó, hogy az igazságot kell leírnom ezekben a levelekben, hisz amiről nem tud, az nem fáj neki.
- Érdekes egy helyzet a tiétek – jelentette ki furcsa fejet vágva Alfreda.
- Ezt meg, hogy érted? – kérdezte kíváncsian Alice.
- Úgy, hogy te próbálod meg szörnyű dolgoktól megkímélni az édesanyádat, hatalmas titkokat tartasz meg magadnak, ami valljuk be, általában fordítva szokott lenni – hívta fel erre a nyilvánvaló tényre a figyelmét Alfri.
- Ebben van valami – vallotta be Ali. – Egyébként a te szüleid nem aggódnak érted? – jutott eszébe.
- Nem, ők nagyon jó fejek, és nem látják olyan tragikusnak a helyzetet – magyarázta Alfreda.
- Az jó.
- Bár… - Ismét furcsa arcot vágott.
-Igen? – hajolt közelebb hozzá Alice.
- Szerintem eltitkolnak valamit előlem – folytatta.
- Micsodát?
- Valami történt odahaza, ami miatt nem akarják, hogy ott maradjak. De hogy mi, azt sajnos nem sikerült kiderítenem – ráncolta össze a homlokát. Lerítt róla, hogy nem kevés idejét és energiáját emésztette fel ennek a rejtélynek a kitalálása.
- Nem kérdeztél rá, hisz mindent el szoktak mondani a szüleid? – próbálkozott Ali.
- Dehogyisnem, csakhogy kitartanak amellett, hogy minden a legnagyobb rendben. De én ismerem őket, túlságosan is – nézett hosszasan maga elé. – Tudom, hogy hazudnak, pedig azt sohasem szokták. – Most már újra a barátnője szemébe nézett Alfreda.
Majd Alice törte meg a csendet.
- Nézd a jó oldalát! – mondta vidáman. – Legalább nálatok tényleg úgy van, ahogy szerinted lennie kell, a szülők titkolnak el nagy dolgokat a gyermekük előtt.
- Ez igaz. – Próbálta elhessegetni hirtelen jött rossz kedvét Alfri, és pont, amikor hátradőlt, elindult a vonat. – Most már nincs visszaút – jegyezte meg. – Hivatalosan is visszatérünk a Roxfortba.
- Igen, vissza. – Kezdett felgyorsulni Alice pulzusa, amit mély levegővételekkel próbált orvosolni.
Egy rövid ideig a gyorsan suhanó tájat nézve, a saját gondolataikkal voltak elfoglalva a lányok. Alinek, ekkor ismét Luna jutott eszébe, akivel a hazaindulásuk óta nem beszélt, és levelet sem kapott tőle, ami nem lepte meg, de azért rosszul esett neki. Viszont tudta, hogy legutóbb ő sértette meg azzal a hollóhátas lányt, hogy nem lépett be a DS-be. Még ha Luna próbálta ezt palástolni, akkor is nyilvánvaló volt, hogy csalódott benne. Alicenek az is megfordult a fejében, hogy talán már nem is tartja a barátnőjének. Hogy ezt, és a hogylétét megtudja, hirtelen felállt, és elhatározta, hogy megkeresi őt.
- Készülsz valahova? – kérdezte Alfri meglepődve.
- Igen, muszáj beszélnem Lunával – jelentette ki.
- Rendben. – Nem mondott és nem is kérdezett mást Alfreda, tudta, hogy Alicenek tudnia kell, mi van vele.

Ali végig ment az összes kabinon, és a legelsők egyikében megtalálta Nevillet és Ginnyt két másik griffendéles fiúval, akiket látásból szintén ismert.
Mivel hirtelen állt meg a kabin előtt, ezért mind egyszerre néztek rá. A két ismeretlen fiú elutasító, míg Ginny és Neville barátságos arccal tették azt. A Weasley lány mondott valamit nekik, majd kiment Alichez.
- Szia! – köszönt neki.
- Szia! – köszönt vissza óvatosan Ali.
- Ha Luna felől szeretnél érdeklődni, akkor szomorú hírem van, mi sem hallottunk felőle, amióta… - nem tudta kimondani. – Tudod.
- Igazából nem tudom. – hirtelen majd kiugrott a szíve, hiszen fogalma sem volt arról, miről beszél a griffendéles lány.
- Tényleg? Az meg hogy lehet? – kérdezte szintén meglepődött arccal Ginny, mire Alice csak rázott egyet a fején. – Valószínűleg nagyon távoli kabinban kellett ülnöd legutóbb, ha nem tudsz erről.
- Az egyik barátnőmmel – direkt nem azt mondta, hogy „a barátnőmmel”, hogy ezzel is jelezze, ő még mindig a barátjának tartja Lunát – mostanában mindig a legutolsó fülkében ülünk, mert így egyedül lehetünk – magyarázta.
- Akkor így már érhető – mondta a vörös hajú lány.
- De mi? Légy szíves, mond el! – kérte már szinte hisztérikus hangon Alice.
- Arra esetleg emlékszel, hogy legutóbb hazafelé hosszabb időre megállt a vonat? – kérdezte Ginny.
 -Igen, mi azt hittük, hogy valami üzemzavar volt, mivel senkit nem láttunk, aki felszállt volna – válaszolta Ali.
- Hát nem éppen – rázta a fejét a griffendéles lány. – Hat halálfaló szállt fel, és egyenesen Lunáért jöttek.
Alice érezte, hogy kezd elájulni, de az ablakba kapaszkodva sikerült talpon maradnia.
- Mi próbáltuk őket megállítani, de sajnos esélyünk sem volt – folytatta szomorúan a Weasley lány. – És azóta sem hallottunk róla. Bár az édesapjának több levelet is küldtünk, de ő nem válaszolt rájuk. Biztosan megfenyegették…
- Az írásai – jutott Alice eszébe. – Amiket írt a Hírverőbe, valószínűleg azokkal vívta ki a Sötét nagyúr ellenszenvét, és ezért rabolták el Lunát – jött rá, és nem tudta tovább visszatartani a zokogását. – Én pedig minderről semmit sem tudtam. Semmit… - közben az ablaknak dőlve lecsúszott a földre.
- Sajnálom! Igazán sajnálom, hogy meg kellett szakítanotok a kapcsolatotokat, annak ellenére, hogy még mindig nagyon fontosak vagytok egymásnak! – guggolt le mellé Ginny, és elkezdte simogatni a vállát.
- Mindez az én hibám, mármint annak a dolognak, amit nem mondhatok el neki – jelentette ki a remegő Alice.
- De erről nem te, hanem…
- Sajnálom, hogy így láttál – mondta gyorsan, mielőtt Ginny folytathatta volna. – Nem a te feladatod engem vigasztalni. Ezt egy percig sem várom el tőled. Menj csak vissza a barátaidhoz! – mutatott a kabin felé, és közben meglátta Neville szomorú arcát, ami elárulta, hogy ő is nagyon szereti Lunát.
- Ugyan már, ez egyáltalán nem nagy fáradság. És ha esetleg segítség kellene, vagy ha már végre elmondhatod azt, ami miatt meg van kötve a kezed, akkor keres meg nyugodtan! – ölelte át mosolyogva Ginny, amin Alice tényleg meglepődött. Azt tudta, hogy kedves és tisztalelkű lány, hisz milyen is lehetne Harry Potter szerelme? De hogy ennyire, arra tényleg nem számított.


- Köszönöm, és ígérem, úgy lesz. – Majd megfordult, és elindult visszafelé.
- Ne kísérjelek vissza? – kérdezte Ginny.
- Nem kell, és még egyszer köszönöm. – Szaporázva a lépteit hamar visszatért Alfrédéhoz, és ekkor már nem volt indoka továbbra is visszafognia magát. – Elvitték a halálfalók. Érted, elvitték? – zokogta. – És én még csak nem is tudtam róla! Még csak nem is tudtam. Talán már nem is él… Merlinre, én bele is halok, ha őt is elveszítem!
Alfri hirtelen leblokkolt, kellett neki egy kis idő, mire felfogta a hallottakat, majd szorgosan vigasztalta és nyugtatta a barátnőjét, aki épphogy összeszedte magát, mire megérkeztek az iskolába.
- Tudom, hogy nagyon látszik, hogy sírtam, de nem érdekel – jelentette ki Alice azután, hogy leszálltak a vonatról.
- Ne is érdekeljen! – ölelte át Alfreda.



- Mindjárt megérkeznek – nézett ki az igazgatói iroda egyik ablakából Voldemort. – Gondolom, rendkívül izgatott vagy, Perselus – tette hozzá, miközben gúnyos fejjel Piton felé fordult.
- Nem tudom, mire gondolsz, Nagyúr – felelte rezzenéstelen arccal.
- Pontosan tudod, hogy Alice-re céloztam – jelentette ki Voldemort.
Perselust kirázta a hideg, amikor a Sötét nagyúr kiejtette pótlányának a nevét. Olyan volt, mintha kést döftek volna a szívébe.
- De nyugodj meg, egy hajszála sem fog görbülni! – folytatta mézes-mázosan Voldemort.
- Nem lepődnék meg, ha nem térne vissza – csak ennyit mondott végül Piton.
- Miért is ne térne? Talán azért, mert az édesanyja nem akarja, hogy egy gyilkos által vezetett iskolába járjon. Főleg, hogy tisztában van vele, hogy szoros szál fűzi ehhez a személyhez. – Hatásszünetet tartott, várva Perselus reakcióját, de ő azért sem adta meg magát. Tudta, hogy erősnek kell maradnia, és az is maradt.
- Én a barátnőjére gondoltam, akit elraboltattál, Nagyúr. – Egy pillanatra egyenesen a piros szempárba nézett, ezzel is tudatva, hogy nem fél kimondani azt, amit gondol.
- Nagyon jól tudom, hogy ellenvetéseid vannak ezzel kapcsolatban, Perselus, és bevallom, eleinte ez meg is ingatta a beléd vetett hittemet. De, és szerencsére van de, informátoraim biztosítottak afelől, hogy ennek az oka az, hogy Lovegood lánya a te kis kedvencednek az egyik legjobb barátnője. Valamint azt is közölték velem, hogy már egy ideje alig lehet őket együtt látni, és helyette egy másik mardekárossal barátkozott össze. Mondanom sem kell, hogy ez máris megnyugtatott, hiszen ez a te szándékaidat más szögből világítja meg, és arra is rálátást adott, hogy Alice hű lett a házához. Úgyhogy vettem a bátorságot és két közvetítőmet elküldtem Alfreda, igaz jól emlékszem a nevére?
Pitonon megint végigfutott az ideg.
- Igen – mondta végül.
- Szóval, a szüleihez elküldtem őket, hogy biztosítsam a lány visszatérését – már Piton épp közbe akart szólni, amikor a Sötét nagyúr gyorsan folytatta. – Nem bántottuk őket, úgyhogy semmiféle megtorlást nem kaphatsz emiatt a kis kedvencedtől. Sőt, köszönettel tartozol nekem, hisz így, hogy az új legjobb barátnője is visszatért, az ő visszatértét is biztosítottam. Mármint nagyon remélem – húzta fel a szemöldökét Voldemort.
- Én is – mondta végül Piton, ami igaz is volt, mivel így személyesen tudott Alicere vigyázni.
- Még valami, mielőtt távozom – fordult vissza a Nagyúr.
- Igen? – próbált egy mosolyszerűséget az arcára erőltetni Perselus.
- Ha itt az ideje, igaz számíthatunk Alice segítségére az oldaladon? – Hirtelen nagyon komoly arccal nézett rá.
Piton tudta, hogy Alice vakon bízik benne, és bármit megtenne, amit ő mond neki, viszont ezt esze ágában sem volt kihasználni. De ezt nem vallhatta be.
- Természetesen, Nagyúr. – Voldemort arca azonnal meglágyult, már amennyire ez az ő esetében lehetséges volt. – De nem szeretném, ha baja esne, úgyhogy csak végszükség esetén szeretném, ha belevonnánk a harcba – tette hozzá.
- Ez csak természetes – vágta rá a Sötét nagyúr, aki azonnal el is hopponált.



Luna azt a meredek lépcsőt nézte, ahol lehozták a koromsötét helyiségbe, még a téli szünet első napján. Szokásához híven vett egy mély levegőt, és szebb dolgokra gondolt. Már alig érezte azt a dohos szagot, amit az első pár napban szinte alig tudott elviselni.
- Megint szép gondolatok tengerében úszkálsz, igaz, kedves Luna? – ült le mellé Ollivander.
- Mint mindig – felelte vidáman, de azért fáradsággal teli hangon.
- Nekem ez már sajnos egyre kevésbé megy – mondta szomorúan az öreg pálcakészítő. – Ha te nem lennél itt, akkor… - megakadt a szava – akkor… nem is tudom, mi lenne velem.
- Biztosan akkor is jól ellenne – mosolygott rá biztatóan Luna, akinek ittléte óta az volt a legnagyobb feladata, hogy tartsa a lelket Ollivanderben.
- Most már emlékszem! – kapott a fejéhez a férfi.
- Mire? – kíváncsiskodott a hollóhátas lány.
- Rád, kedves Luna, rád! – mosolygott végre őszintén Ollivander.
- Valóban?
- Emlékszem arra a napra, amikor megjelentél az édesapáddal a boltomban, az Abszol úton – magyarázta.
- Igazán? - lepődött meg vidáman.
A férfi erősen bólogatott.
- Hiszen az már közel hat éve volt – próbált Luna is visszaemlékezni.
- Amint megláttalak, ismerős voltál nekem, és rögtön tudtam, hogy azért, mert tőlem vetted a pálcádat, de egyszerűen nem akart eszembe jutni maga a jelenet, ez idáig – folytatta Ollivander.
- És most mi miatt sikerült mégis visszaemlékeznie? – érdeklődött kedvesen.
- Az arcod miatt – felelte a férfi, és egy röpke pillanatra meg is érintette azt. – Tele van vágyakozással, boldogsággal és reménnyel. Ezt már korábban is láttam, de ez idáig nem volt lehetőségem rendes fény mellett látni téged, vagy csak nem tűnt fel. De most itt ülve a lépcső mellett, újra azt a kislányt láttam meg az arcodban és a szemeidben, akinek egykor pálcát kerestem. – könny szökött az idős férfi szemébe, majd a Lunáéba is.
- Köszönöm a szépen, amit mondott! – szipogta a szőkeség.
- Ó, sajnálom, kedvesem! Nem akartalak megríkatni. Sőt, pont ellenkezőleg – törölte le Luna arcáról a könnyeket. – Te annyi reményt és hittet adtál nekem azt itt léted óta, hogy már itt volt az ideje egy kis viszonzásra, nem gondolod?
- Talán – felelte félénken, majd elkalandoztak a gondolatai kevésbé bizakodó dolgok irányába.
- Megint ő jutott eszedbe, igaz? – kérdezte Olivander. – A barátnőd, akivel meggyengült a kapcsolatod?
- Igen – bólogatott Luna. – Minél tovább vagyunk itt, annál nehezebb, hiszen ő az egyedüli személy, akitől úgy váltam el, hogy nem voltunk a legjobb kapcsolatban, ami nagyrészt az én hibám.
- Abból, amit elmeséltél a történetetekből, nem hinném, hogy bármelyikőtök hibája is lenne – állapította meg Olivander.
- Nem őt választottam – mondta szomorúan Luna. – Itt rontottam el.
- De hiszen valakit választanod kellett, nem maradhattál a két csoport között. Ha másként döntesz, akkor a többiek miatt lenne most bűntudatod – folytatta Ollivander.
- De Alice egyedül volt, és én még sem vele maradtam. Nem őt támogattam, akinek sokkal több szüksége lett volna rám.  Bár az igaz, hogy közben talált magának egy másik barátnőt, és ezzel tudtam is vigasztalni magamat, így egy kicsit kisebb lett a bűntudatom, de sohasem múlt el. Amióta pedig itt vagyunk, egyre csak nő – közben folyamatosan hullottak a könnycseppek a szeméből.
- Ha visszatekerhetnéd az időt, őt választanád, igaz? – kérdezte Ollivander.
- Igen, mindenképpen őt választanám, még ha ezzel kivívnám mindenki más ellenszenvét. Bár a házamból is sok megvetést kapnék, de akkor is őt választanám. – Erősen összeszorította a kezeit Luna, majd a falba vágott.
Olivander ezt látva lesápadt.
- Ilyenek nem láttalak, amióta itt vagy – jelentette ki meglepődve.
- Tudom, és sajnálom, de sajnos az itteni semmittevés rákényszerít arra, hogy a legmélyebb sebeket is feltépjük – sírt továbbra is.
- Ez igaz, és sírj csak nyugodtan, ha attól jobb lesz!
- Köszönöm! Igazán köszönöm! – ölelte át Olivandert.
- Hidd el, kedves Luna, nem is tudnék nálad kellemesebb társaságot elképzelni ezeken a szörnyű napokon – tette hozzá a férfi.
- Én se panaszkodom – jegyezte meg Luna, miközben a sírását megszakította egy röpke nevetéssel.

2015. április 19., vasárnap

Piton és a lány 3. rész - 13. fejezet



3. rész - 13. fejezet



- Ülj csak le! – mutatott a kanapéjukra Angela, majd ő maga is mellé ült. Bart azonban érezve, hogy nincs joga ott lenni, inkább elment sétálni egy kicsit.
- Kezd! – kérte Alice.
- Inkább te kezd! Hisz szinte semmit sem írtál a leveleidben arról, pontosan mi is zajlik az iskolában, ami eléggé aggasztott. Nem hinném, hogy olyan eseménytelenek lennének a napok a Roxfortban. Vagy tévedek? Javíts ki, ha igen! – Nézett igen komoly szemekkel rá az édesanyja. – Mert elhiheted, hogy sokkal nyugodtabb lennék, ha hiábavalóak lennének a félelmeim!
- Anya, higgy nekem, semmi olyan nem történik az iskolában, ami miatt nem szabadna visszaengedned! – Épp közbe akart vágni Angela, de a lánya gyorsan folytatta. – Természetesen már nem olyan rózsás a helyzet, mint egy évvel korábban, ebben teljesen igazad van, de nem is olyan rossz, mint azt te hiszed.
- Ezt fejtsd ki kérlek bővebben! Hisz eddig alig informáltál, annak ellenére, hogy kifejezetten kértem azt. – Sokkal szúrósabb szemmel nézett a lányára, mint egy általános vita közben szokott.
- Szóval vannak… - kezdett bele egy mély sóhajtás után.
Elmesélte Carrowékat, kicenzúrázva a túlságosan durva dolgokat. Majd azt is hozzá tette, hogy a mardekárosokkal kivételeznek, ami miatt ő biztonságban érzi magát az órákon, ami részben igaz is volt. Majd arról beszélt, hogy a szabályok most már sokkal szigorúbbak, kevesebbet lehetnek a folyosókon, satöbbi. Majd áttért arra, hogy Alfredával milyen jól elvannak, és vele még a legrosszabb napok is jobbá válnak. Luna és Piton említését direkt kerülte, ami természetesen feltűnt a nőnek is.
- És Luna barátnőddel mi lett? Már nem vagytok olyan jóban? Talán összevesztettek valamin? – látszott, hogy gyanít valamit Angela.
- Igazából, ő tagja azoknak, akiknek nem igazán tetszenek az új szabályok, és a gonosz ikrek, ezért lázadoznak ellenünk, és mivel én mardekáros vagyok, ezért szó sem lehet róla, hogy bekerüljek a csapatukba. Bár Luna próbált velük beszélni – tette gyorsan hozzá szemrebbenés nélkül.
- Őszintén, nem is bánom, hogy nem lehetsz velük. Bár nagyon nem szép dolog, hogy diszkriminálnak, csak azért, mert mardekáros vagy, főleg, hogy Luna is kiállt melletted – gondolta végig Angela.
- Hát igen, nem az – mosolygott kicsit zavartan Alice.
- De gondolom, ez nagyrészt Piton miatt van. – Közben mélyen vizslatta a lánya arcát.
- Biztos – nézett erősen lefelé Ali.
- De te már nem találkozol azzal a személlyel, aki felelős Dumbledore meggyilkolásáért, igaz? – kérdezett rá arra, ami már elég régóta a nyelve hegyén volt.
- Nem, anya, nem találkozok azzal, aki felelős Dumbledore meggyilkolásáért. – Direkt az édesanyja szemébe nézett közben, így ő láthatta, hogy nem hazudott. Csak éppen azt nem tudta Angela, hogy Dumbledore meggyilkolásáért Voldemort nagyúr a felelős.
- Nem is tudod, mekkora kő esett le a szívemről – ölelte magához a lányát.
- El tudom képzelni. – Majd pár másodperc múlva újból megszólalt. – Ó, és, anya, szerintem egyikünk sem szeretné, hogy ne járjam ki a Roxfortot, igaz? – nézett félig kérdően, félig félve a nőre.
- Nem, egyikünk sem szeretné – válaszolta Angela. – De egy kis halasztásba te sem halsz bele.
- De, anya, nem tudhatjuk előre, hogy mennyit is kellene halasztanom. Hisz lehet, hogy egyre rosszabb lesz a helyzet, és te sohasem engedsz majd vissza – hívta fel erre a figyelmét.
- És mi van akkor, ha az a nagy harc, ami a Sötét nagyúr és Harry Potter között lesz, ami biztosan be fog következni, nemsokára elérkezik? – vágott vissza Angela.
- Akkor inkább tanulom az iskolában azt, hogyan kell megvédeni magamat, mintsem, hogy itthon üljek védtelenül. – Gyorsan egy újabb érven gondolkodott. - Amúgy is, Harry Potter nem tért vissza az iskolába, és nyár óta semmit sem lehet tudni róla és a barátairól. Úgyhogy hidd el, nem sok esély van arra, hogy ez a csata a Roxfortban lesz! – fejezte be magabiztosan Alice.
- De nem tudod garantálni, hogy nem tér vissza Potter! Ha pedig visszajön, azonnal ott terem a Sötét nagyúr is, és akkor titeket is megölhet.
- Először is, nem hiszem, hogy minket is meg akarna ölni, de ha mégis így tenne, akkor még mindig kapaszkodhatunk abba, hogy én Mardekáros vagyok, és mivel nem áll szándékomban az útjába állni – ez hazugság volt, de látszólag Angelának eszébe sem jutott ebben kételkedni –, ezért biztos vagyok benne, hogy engem nem bántana.
- De te jóban voltál Pitonnal, és ő lehet, hogy bosszúból, amiért hátat fordítottál neki megölne, vagy a Nagyúrral megöletne. – Rettegés volt fellelhető Angela hangjában és szemében, ami azonnal bűntudatot keltett a lányában.
- Na, ebben azonban tévedsz. Erre még Piton sem lenne képes. Az egy dolog, hogy megölte az egyik – pár másodpercig kereste a megfelelő szót – ellenfelét, de hogy engem, akivel olyan közeli viszonyba került, biztos, hogy nem tudna bántani. Hisz emlékszel, hogy segített nekem megcsinálni azt a főzetet, amivel megmenthettük volna apát – mutatott rá erre a tényre, amit nem tudott Angela megcáfolni.
- Ez igaz, és talán te még mindig sokat jelentesz, jó értelemben a számára. Jaj! – rázta a fejét. – Egyszerűen nem tudok kiigazodni ezen a férfin. Hiszen tényleg segíteni próbált az apádon, és veled is olyan kedves volt. Még itt is járt a házunkban, és én nem láttam benne ezt a gyilkos, gonosz személyt. Én…én… – Látszott rajta, hogy teljesen össze van zavarodva. – Én sokáig gondolkodtam rajta, hogy mi is lehetett az indítéka, miért árulta el Dumbledoret, és ezzel az egész iskolát. De egyszerűen képtelen vagyok értelmes magyarázatot találni – vallotta be.
- Tudod, nem minden az, aminek látszik – jegyezte meg Ali. – Talán Persleusnak van magyarázata minderre.
- Nagyon remélem, hisz ha nincs és csak egy pszichopata gyilkos, az azt jelenti, hogy mindketten nagyon rossz emberismerők vagyunk, és hogy veszélyben vagyunk, főleg te – lábadt könnybe a szeme.
- Anya, annyira sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked! – most ő ölelte át Angelát.
- Jaj, kicsim! Ez nem a te hibád. Ezt ne felejtsd el! Azt pedig megígérem, hogy még gondolkodom azon, hogy visszatérhetsz-e.
- Köszönöm. – Ennél többet most nem várhatott az édesanyjától.



Alice karácsonya remekül telt. Semmi átlagon felüli dolog nem történt közben, de mégis az a szeretet és nyugalom, ami akkor körül vette Alicet, mindennél többet jelentett számára.
Az édesanyja rengeteget gondolkodott és tépelődött, de végül megengedte a lányának, hogy visszatérjen a Roxfortba. Viszont azt azért közölte vele, hogy minden áldott nap idegeskedni fog miatta, amin Ali meg sem lepődött, mégis mindez bűntudatot keltett benne. De muszáj volt visszatérnie az iskolába. Ezt kellett legfőképpen szem előtt tartania.

Piton az igazgatói szobában állt, amikor a falon lógó festmények egyikében hirtelen Phineas Nigellus portréalakját pillantotta meg.
- Igazgató úr! – kezdte a festmény, és Perselus érezte, hogy végre megkaphatja azt az információt, amelyre oly régóta várt. – A Deani Erdőben sátoroznak! – folytatta a festményben lévő alak. – A sárvérű…
- Ne használja ezt a szót! – szólt rá Piton erőteljesen.
- Jól van, akkor a Granger lány említette, hol vannak, miközben kinyitotta a táskáját, és meghallottam – válaszolta a Harryék, és az igazgatói iroda között ingázó portré.
- Remek! Kitűnő! – kiáltott fel Dumbledore portréja az íróasztal mögül. – Itt az idő, Perselus, a kardot! Ne feledje, hogy nagy szükségben, bátor tett árán kell megszereznie – és nem tudhatja meg, hogy magától kapja! Ha Voldemort olvas a fiú elméjében, és meglátja, hogy maga segített neki…
- Tudom – felelte kurtán Piton, majd Dumbledore portréjához lépett és meghúzta a keretét. A festmény kifordult, akár egy ajtó, és a mögötte feltáruló rejtett üregből Perselus kivette Griffendél kardját.
- Még mindig nem árulja el, miért olyan fontos, hogy Potter megkapja a kardot? – kérdezte, miközben utazóköpenyt kanyarított a vállára.
- Inkább nem – felelte a korábbi igazgató portréja. – Harry tudja, mire kell használnia. De legyen óvatos, Perselus, George Weasley balesete után nem sok jóra számíthat, ha meglátják…
- Ne aggódjon, Dumbledore! – mondta magabiztosan Piton, hátranézve az ajtóból. – Már kész a tervem.

Majd elindult a Deani Erdőbe. Ott meg is találta a keresett sátrat, amelyik előtt Potter volt. Szerencséjére azelőtt odaért, hogy ők végrehajtották a védővarázslatokat.
Miután talált egy megfelelő búvóhelyet, és a kardot a befagyott tó mélyén elrejtette, előhúzta a pálcáját.
- Expecto patronum – mondta, majd egy ezüst őzsuta jelent meg előtte, melyet közvetlen Harryhez invitált, aki csodálkozva bámulta az állatot. Piton megvárta, hogy a fiú magához térjen, majd a tó felé indította a patrónusát.


- Ne! - kérte Harry. - Gyere vissza! – Majd látva, hogy ez nem fog bekövetkezni, elindult utána.
Mikor már a tónál volt a fiú, Piton hirtelen megtörte a varázslatot, és az őzsutája szertefoszlott. De ő ott maradt, hogy meggyőződjön róla, biztosan megtalálja a kardot Harry.
- Lumos! – suttogta a fiú, mire a pálcája elkezdett világítani, és szerencsére észrevette a víz mélyén lappangó kardot.
- Invito kard – próbálkozott, amin Piton meg sem lepődött. De Harry is hamar szembesült vele, hogy ilyen könnyen nem szerzi meg a kardot. – Segíts! – motyogta inkább saját magának, mintsem a kardnak.
Majd hozzálátott, hogy megfagyott ujjaival lefejtse magáról a ruháit. Ezután pedig a befagyott tóra szegezte a pálcáját
– Diffindo! – mondta, mire megrepedt a jég. Zihálások és didergések közepette pedig lassan bele is ereszkedett a vízbe.
Piton várta, hogy Harry hamar felszínre jön, de nem így történt. Sőt, mintha rúgkapálások hangját hallotta volna a víz felől. De mivel nem volt animágus, és a saját alakjában nem mehetett oda segíteni, ezért várt még egy kicsit. Végül úgy döntött, nem érdekeli, mit tesz kockára, kimenti Pottert, de ekkor megjelent Ron és megtette azt helyette, valamint a kardot is felhozta. Perselus pedig tudta, hogy az ő feladata ezzel itt véget ért, ezért vissza is tért a Roxfortba, mielőtt valaki olyan szúrná ki a távollétét, akinek nagyon nem kellene.



- Na, sikerült? – kérdezte Dumbledore portréja, amint az igazgatóiba hopponált.
- Igen, megtalálta. De nyugodjon meg, nem volt könnyű dolga! Sőt, ami azt illeti, majdnem vízbe is fulladt érte – tette hozzá Perselus felhúzott szemöldökkel.
- Azért ennyire nem kell komolyan vennie a munkáját! – jegyezte meg a festmény.
- Nem is ez volt a célom – szögezte le azonnal Piton. – És higgye el, ha nem jött volna a Weasley fiú, akkor mindent kockáztatva, én magam mentettem volna ki Pottert a befagyott tóból.
- Amivel majdnem akkora kárt tett volna, mintha hagyja őt meghalni – válaszolta egyszerre komoran és komolyan Dumbledore képe.
- Az efféle kijelentéseivel már életében is jó párszor kihozott a türelmi állapotomból, és úgy látszik, ettől ebben a formájában sem kímél meg – mondta Perselus szarkazmussal a hangjában.
- Nem szándékozom, ezt jól látja. De most az a fontos, hogy sikerült végrehajtania, amire kértem – zárta le ezzel a volt igazgató.
- Igen, tényleg ez a fontos. – Majd a zsebéből elővette Lilynek és Alicenek a képét, amit mindig magánál tartott. Hisz most már Aliceről is tudott Voldemort, így nem kellett attól félnie, hogy mi lesz, ha esetleg megtalálja a Nagyúr.
- Ne feledje, Perselus, van kikért küzdenie! – mondta a festmény. – Ez az, amije a Sötétnagyúrnak sohasem lesz.
- Higgye el, ezt nem fogom sohasem elfelejteni! Enélkül nem is tudnám mindezt végigcsinálni – vallotta be Piton.
- Tudom, hogy nehéz sorsot szántam magának, de biztosíthatom, hogy mindenki meg fogja majd tudni, hogy Harry győzelme maga nélkül semmiképp sem jöhetett volna létre – próbálta Albus vigasztalni őt.
- De talán, akkor én már nem is fogok élni – jegyezte meg szomorúan.
- Ne féljen a haláltól, Perselus! Az nem bántja önt. És egyébként is, én tisztelettel és megbecsüléssel fogom magát várni Odaát, és nem mellesleg, találkozhat ott még olyan személlyel, aki sokkal becsesebb a szívének – mondta a festményben ücsörgő férfi.
- Épp ez az, a Lilyvel való találkozás az egyik oka annak, hogy félek a haláltól – vallotta be végre.
- Azok után, amit a fiáért tett, Lily biztosan meleg szívvel fogja fogadni önt.
- Talán igaza van, hisz ő úgy is a megbocsájtások szakértője – tette hozzá egy szomorú mosoly kíséretében Perselus.
- A másik dolog pedig a lánnyal kapcsolatos, nem igaz? – kérdezett rá Dumbledore képe. –  Nem akarja őt elveszíteni. Hosszú évek óta most érzi először, hogy valakit igazán szeret, és ez a személy viszont is szereti önt, úgy ahogy van. Ezt nem szeretné elveszteni, amiért egyáltalán nem is lehet önt okolni.
- Igaza van. Nem vagyok képes elveszíteni őt. – Már a gondolattól is könnybe lábadt Piton szeme.
- Nem is fogja, hisz mindig itt lesz vele, csak ő nem fogja önt viszontlátni. Persze ezt is lehet orvosolni – jutott Dumbledore eszébe a nyilvánvaló megoldás. – És ehhez nem is kell több annál, mint amije már amúgy is van. – Tartott pár másodperc szünetet, majd kimondta - A haláltól való félelme.
- Nem, és nem! – szögezte le azonnal Perselus. – Nem fogok szellemként itt maradni. Ezzel a lehetőséggel semmiképpen nem számolok. – A szégyen újra megölte volna őt, ha ez bekövetkezik.
- Akkor viszont le kell győznie a kételyeit, és félelem nélkül néznie szembe a halállal! – vonta le a következtetést a portré.
- Nem tehetek mást. – Majd hosszas gondolkodás után még valamit kérdezett. – Igaz, ön sem lát rá sok esélyt, hogy túlélem ezt az egészet?
- Sajnos nem, Perselus. – Mélyet sóhajtott a sétáló Dumbledore, majd visszaült a számára festett székébe. – Sajnos nem.