Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 1. fejezet

Első fejezet – A megmentő

- Mire emlékszik, uram? – kérdezte egy Jackson Wang nevű orvos, miközben a kórházi ágyam mellett állva alaposan méregette az arcomat.

- Én… én… - Olyan nehéz volt bármit is feleleveníteni a történtekből; csak cikázó képek voltak a fejemben, amik egyszerűen nem akartak időrendi sorrendbe összeállni. Úgy éreztem magam, mint amikor egyes rémálmaimat próbáltam elmesélni: amint igyekeztem volna szavakba önteni őket, úgy kuszálódtak össze a saját fejemben a dolgok.

- Hadd segítsek, Uram: önnek autóbalesete volt. – A szavainak a súlya alatt úgy éreztem, olyan szinten belesüppedek az ágyba, mintha eggyé válnék vele. Próbáltam a jobb kezemmel csipkedni a balt, hátha felébredek, de sajnos hatástalan volt. – Ébren van, Uram.

- Tudom, de közben minden olyan szürreális – mondtam nagy nehezen.

- Tényleg semmire sem emlékszik? – csak nem adta fel.

- De, sajnos emlékszem. Éppen vezettem, és közben telefonon veszekedtem valakivel. Nagyon dühös voltam, és legszívesebben kihajítottam volna a telefont az ablakon. Ehelyett viszont csak levágtam magam mellé a szabad ülésre, de közben valahogy megcsúszott a kormányom, és utána már tényleg csak képkockákat látok magam előtt. Zuhantam le egy hídról, majd egy fiatal fiú kihúzott a vízből.

- Látja, nem is ment ez olyan rosszul. Nagyon sajnálom, ami magával történt, de úgy látszik, hogy a védőangyalai éberek voltak, azért küldték azt a férfit, hogy kihúzza magát. Ha ő nincs, maga már nem élne.

- Ó! – csak ennyi hagyta el a számat, mivel képtelen voltam belegondolni, hogy egy idegennek köszönhettem, hogy még éltem, míg a korábbi legjobb barátom és az ő veszekedése juttatott ide.

- Egyébként kérte, hogyha Ön jobban lesz, hívjam fel, mert beszélni szeretne magával. Nem tudom, hogy ellenére van-e ez, mert a szülei helyeselték.

- Természetesen nincs. Ez a minimum azok után, amit értem tett.

- Rendben, akkor értesítem. Viszont ma már nem láthatja, csak a családja, de akkor, ha az úgy önnek is megfelel, holnap délelőttre vagy délutánra behívom.

- A délelőtt megfelel.

- Akkor legyen a délelőtt. Majd még meglátogatom, viszont most átadom a terepet a családjának, akik már tűkön ülve várják, hogy láthassák magát – mosolygott kedvesen, amivel egy kicsi nyugalmat csempészett a túl gyorsan dobogó szívembe.

- Köszönöm, Doktor úr. Bár biztos, ezé az idegen fiúé a legfőbb érdem, de gondolom, maga és a társai is kellettek, hogy életben maradjak – ezt mindenképp szükségesnek éreztem kimondani.

- A mentősorvosnak jár még a legtöbb kredit. Én már csak stabilizáltam az állapotát – mondta, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga; bár számára biztos, az volt.

- Kincsem, hát, hogy vagy? – lépett be az édesanyám, akit apa és a két nővérem követett. – Már azt hittük, hogy el… Jaj, ki sem bírom mondani.

- Jól vagyok, mármint amennyire a helyzet megengedi.

- De akkor is, fiam, életveszélyben voltál. Ha nincs az a férfi, akkor te… Annak a tónak a mélyén. Én… Ebbe bele sem tudok gondolni – bújt édesapám védő ölelésébe.

- De itt vagyok, és élek, mint láthatod.

- És élni is fogsz még jó sokáig. Viszont el kell mondanod, hogyan történt, kisfiam!

- Nem tudom, egyszerűen megcsúszott a kormányom. – Nem akartam őket Jaebummal terhelni, hiszen mai napig fiúkként szerették őt, mindazok ellenére, amik kettőnk között zajlottak.

- De hát te olyan jól vezetsz. Pont, neked legyen ilyen baleseted… – jegyezte meg az idősebbik nővérem.

- Egy rossz mozdulat elég, és az ember az életéért küzd. Mindig mondtam, amikor féltettetek a sok repüléstől, hogy kocsiba ülni veszélyesebb. Hát tessék, itt a bizonyíték, hogy tényleg így van – kacagtam, de ezt egy olyan lüktető fejfájás követte, hogy inkább felhagytam vele.

- Jinyoung, Jinyoung… Hogy még ilyenkor is viccelődsz! – rázta a fejét anya. – Viszont minél előbb látnia kell annak a fiúnak. Elvileg az orvosodnak megadta a számát.

- Igen, tudom, holnap délelőttre behívja.

- Remek. Megérdemli, hogy ő is megnyugodjon, mivel szörnyen izgult, majdnem annyira, mint mi magunk. Olyan áhítattal beszélt rólad. Olyasmiket mondott, hogy mintha egy angyal lettél volna, aki a sötét éjszakát fénnyel ragyogta be.

- De hát nem is volt éjjel, amikor ez történt, még igazán alkonyat sem – furcsálltam a dolgot.

- Én csak őt idéztem – emelte fel védekezésként a kezét.

- Most már nagyon kíváncsi vagyok az én megmentőmre.

- Lehetsz is, irtó helyes; és ha egy angyalhoz hasonlított, akkor tudod... lehet, hogy ő is meleg – kacsintott rám a fiatalabbik lánytestvérem.

- Már össze is boronáltatok vele, igaz? – néztem rá és anyára felváltva.

- Csak pár kósza gondolat volt – rántott egyet a vállán édesanyám. – Semmi több.

- Aha, kósza gondolat, mi? Hát persze! Ne feledjétek, hogy benne van a szerződésemben, hogy még két évig nem randizhatok! Nem adhatom fel a karrieremet ilyen hamar egy fiú miatt, főleg, hogy azt se vallhatom be, hogy a saját nememhez vonzódok.

Bár nem maradt sokáig a családom, de mégis olyan volt, mintha órákig tartózkodtak volna ott. A fejfájásom pedig egyre rosszabb lett, amiről azt mondta a doki, hogy nem meglepő, és kaptam is vénásan fájdalomcsillapítót. Valamint Mark másnapi érkezéséről is biztosított, ami még inkább növelte a zavarodottságomat és a félelemérzetemet. Nem tudtam, mitől félek, de valami azt súgta, hogy ez a találkozás sorsfordító lesz. De milyen is lett volna, amikor ő maga rendelkezett a sorsomról, amikor kihúzott a vízből? Egy életre az adósa voltam, ezt pontosan tudtam.

- Bejöhetek? – szólt be egy mély hang, miután kettőt kopogott.

- Persze, nyugodtan jöjjön be!

- Szervusz, Mark Tuan vagyok – nyújtotta oda a kezét, amit én lelkesen megráztam. Hát ez a kéz volt az, aminek az életemet köszönhettem.

- Jó napot, Park Jinyoung – vettem hivatalosra a formát, ami a szemráncolásából ítélve nem igazán tetszett neki.

- Tudom, és kérlek, tegezz nyugodtan, hiszen alig vagyok idősebb nálad, mint azt a családodtól megtudtam.

- Ó, szóval már ilyenekbe is belementetek? – kérdeztem megilletődve.

- Ne légy rájuk mérges! Aggódtak érted, és bevallom, én is. Csak próbáltuk elütni az időt. Látnod kellett volna, milyen lelkesen és büszkeséggel az arcukon meséltek rólad, és arról, milyen remek énekes vagy.

- Jesszus, hát ezzel is felvágtak? – Legszívesebben a fejemre húztam volna a takarót, annyira elszégyelltem magamat.

- Igen, de mint rájöttem, én pár dalodat ismertem a rádióból, csak nevet és arcot nem tudtam hozzájuk kötni. De most már biztos lehetsz benne, hogy se az arcod, se a neved nem merül feledésbe előttem. – Ahogy ezt mondta, volt valami furcsa él a hangjában, és a szeméből áradó vágyakozás sem tette komfortosabbá a helyzetet, mindezt pedig csak tetézte, amikor az ajkába harapott.

- Ez hízelgő. – Nem tudtam, ez volt-e a helyes reakció minderre, de ennyit sikerült összehoznom.

- Ez  az igazság. – Majd leült mellém, és csak nézett, míg én bizonytalanságtól gyötrődtem, vajon mit kéne tennem vagy mondanom.

- És… öhm… Te mit csináltál a tónál? – kérdeztem rá végül arra, ami a legjobban foglalkoztatott.

- Csak sétáltam a tóparton. Imádom a vizet, gyakran teszek ilyesmit – felelte könnyedén.

- Értem. Hát akkor piszok mázlim van, amiért ez egy hobbid. Mark, nem tudom, hogyan tudnám megköszönni neked, hogy megmentettél – kezdtem bele zavartan, de nem hagyta, hogy folytassam, hanem rögtön a szavamba vágott.

- Nem kell sehogy sem megköszönnöd – ragadta meg a felé eső kezemet, úgy, mintha a saját tulajdona lett volna, majd áhítatos tekintetét továbbra is nekem szegezte, mindezzel egyre kellemetlenebb helyzetbe hozva engem. Azonban nem akartam udvariatlan lenni: ennél százszor kellemetlenebb perceket is átéltem volna vele, hiszen nélküle az „élet” kifejezés törölve lett volna a szótáramból, ahogy minden más, ami voltam és ami még lehettem. De hála az égnek, Marknak köszönhetőleg nem ez volt a helyzet. Épp ezért, elővéve a legkedvesebb mosolyomat, igyekeztem a tudtára adni, mennyire hálás voltam neki.

- Dehogynem. Mark, kérlek, hagyd, hogy megháláljam neked mindezt. Kérj bármit, én megteszem. Nem állítom, hogy a leggazdagabb idolok egyike vagyok, de az elmúlt két évben szép vagyonra tettem szert, úgyhogy, ha anyagi problémáid vannak, megoldjuk, ha új társaságba akarsz kerülni, azt is. Bármire lenne szükséged, csak szólj! – Komolyan gondoltam minden egyes szavamat. Az összes vagyonomat is megkaphatta, ha eget verő szüksége volt rá; akkor talán nem éreztem volna ezt a hatalmas nagy, már-már kényszerszerű hálaérzetet a mellkasomban. Féltem, ez örökké ott fog maradni.

- Ígérem, Jinyoung, ha úgy lesz, azonnal szembesülsz majd a kívánságommal.

- Köszönöm, máris nyugodtabb vagyok.

A napom további része családi látogatásból, és az orvosok állandó vizsgálataiból állt, így nem is csoda, hogy észre se vettem, amikor álomba zuhantam.

- Hallottam a legújabb számodat a rádióban – mondta Jaebum, anélkül, hogy beleköszönt volna a telefonba. – Jó kis dal… És mintha én írtam volna.

- Tudtam, hogy meg fogsz keresni emiatt. De te is jól tudod, hogy amikor szerződést bontottál az ügynökséggel, akkor minden szerzői jogról lemondtál.

- Tudom, de akkor is… Komolyan volt bőr a képeden felénekelni? Emlékszel, milyen büszke voltam, amikor befejeztem. Egy betűt vagy hangot sem írtál bele, Jinyoung. Ebbe pont nem. Erre a te neved alatt, a te hangoddal hallja a nagyvilág!

- Igazán sajnálom – mondtam elhaló hangon. Igaza volt, még ha papíron volt is jogom ellopni a dalát, baráti szempontból ez egy undorító dolog volt. Ez persze az ügynökségemet pont nem érdekelte, amikor le akartam beszélni róla őket.

- Hát persze – kacagott ki cinikusan. – Szörnyű teher lehet mások munkájának a gyümölcsét learatni.

- Igenis az. Szerinted én nem emlékszem arra, milyen lelkesen dolgoztál rajta? Semmit sem felejtettem el, ahogy te sem. Én sem ilyen jövőről álmodtam. Együtt indultunk neki ennek az útnak, és azt hittem, együtt is járjuk végig. Ehelyett egyedül kell koncertekre járnom, egyedül adok sajtótájékoztatókat. Én társas lény vagyok, Jaebum: nekem ez túlságosan magányos – hadartam zaklatottan, mivel tényleg nehezen viseltem mindezt.

- Nem foglak megsajnálni. Utállak! – sziszegte a fogai között.

- Nem utálsz, csak irigy vagy rám – szembesítettem a fájó igazsággal. Ismertem már annyira, hogy tudjam, saját magát is próbálta becsapni, de legbelül képtelen lett volna megutálni engem annyi közös emlék után.

- Rohadj meg ott, ahol vagy! – Ezzel ki is nyomot, én pedig magam mellé löktem a mobilomat az anyósülésre, viszont az idegességtől és valamitől az úton, elvesztettem az irányítást az autó felett, és a következő percben már zuhantam, majd magába fogadott a jéghideg, végtelen mélynek tűnő víz.

Csurom vizesen ébredtem, de ez most nem a tó vize volt, hanem a saját izzadságom tengere, mivel felzaklatott, hogy álmomban újra, teljes egészében át kellett élnem ezeket az emlékképeimet. Nem hibáztattam Jaebumot, de mégis, ez még jobban rányomta a bélyeget az amúgy is kettétört barátságunkra, ami féltem, soha többé nem állítható már helyre. Bárcsak minél hamarabb meglátogatott volna, hogy mindezt megbeszéljük!

A hetem további része akképpen zajlott, hogy a családom mindig bejött hozzám egy órára, és Mark direkt úgy időzítette, hogy ő is pont, akkor érkezzen és távozzon, mint ők. Nem tudtam, miért volt ez, mintha félt volna velem egyedül maradni. Pedig én örültem volna neki, ha magában is látom: egyrészt, hogy ne csak napi egy óra társaságom legyen az orvosokkal és nővérekkel való „találkáimat” leszámítva, másrészt pedig, hogy jobban megismerjem. Igenis érdekelt annak az élete, akinek a sajátomat köszönhettem. De mivel nem voltunk soha kettesben, így ezt nem tudtam megmondani neki. Viszont látni akart, és tisztában lenni az állapotommal, ebben biztos voltam. Másként miért jött volna el nap mint nap hozzám?

Letelt a kórházban töltött egy hetem. Bárhogy marasztaltak volna az orvosok, nekem sűrű napirendem volt, egymillió dologgal, így muszáj volt mennem. De cserébe még két hétig minden másnap vissza kellett járnom kontrollra. Azonban pont egy olyan napot választottak a kiengedésemre, amikor egyik családtagom sem ért rá, hogy hazafuvarozzanak. Persze az ügynökségem a rendelkezésemre állt, küldtek egy sofőrt, de attól még örültem, amikor Mark a szokásos időben betoppant, nem tudva, hogy ezen a napon csak engem talál itt, ráadásul már hazafelé készülődve.

- Kiengedtek? – kérdezte meglepődve.

- Igen, hála az égnek! Azt hittem, már örökké bent tartanak – ráncoltam a homlokomat.

- Én örökké bejártam volna hozzád, még akkor is, ha utálok kórház közelében is lenni. Rossz emlékek hordozója – tette hozzá, én pedig rögtön azon kezdtem agyalni, vajon azért nem mert kettesben maradni velem, mert úgy jobban elvolt a kórházi közegben, hogy nagyobb társaság vette körül.

- Ez kedves tőled, Mark – csak ennyit mondtam, mivel nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy faggatni kezdem.

- Segíthetek? – kérdezte, látva, hogy még javában benne vagyok a készülődésben.

- Annak nagyon örülnék.

Már épp befejeztünk mindent, és indultunk volna a kocsihoz, amikor egy nem várt személy toppant be a magánszobámba.

- Bejöhetek? – állt megilletődve az ajtó előtt.

- Gyere, de én már indulok.

- Azt látom. Anyukád kérte, hogy segítsek neked pakolni, és vigyelek haza – mondta zavartan, én pedig reménykedtem benne, hogy nem csak édesanyám ráhatása miatt volt itt, még csak nem is a bűntudata vezérelte – legalább is nem teljes egészében –, hanem mert aggódott értem.

- Megmondtam neki, hogy intézek magamnak fuvart.

- És a pakolásban is van, aki segédkezzen neki – tette hozzá Mark, miközben keresztbe tett kézzel méregette Jaebumot.

- Jól van, nem kell máris nekem esni.

- Nem estünk neked, de nem is vagyok rád kíváncsi. Szerintem van annyi kis sütnivalód, hogy összerakd, pont azután történt mindez, hogy letettem a telefont. – Nem voltam benne biztos, a sérült testem, vagy a sérült lelkem mondatta-e ezt ki velem.

- Sejtettem, hogy közvetve én is hibás vagyok, ezért sem voltam képes korábban bejönni. Képtelen lettem volna anyukád mellett mosolyogni, mikor részben én juttattalak ide. Sajnálom. – Ez egy őszinte sajnálom volt, ebben biztos voltam. Jaebum megtörten várta, hogy felszabadítsam a bűntudatban fürdő lelkét, és én jobban szerettem annál, minthogy hagyjam szenvedni.

- Megbocsájtok, Jaebum. De attól még fáj, hogy nem jöttél be hozzám. Most viszont már késő, mennem kell, rengeteg a dolgom, és épp ezért neked rengeteg okod van gyűlölni engem. Szóval gondolom, minden megy tovább, úgy ahogy eddig is.

- De nem kéne. Ha kicsit jobban vagy, és visszacsöppensz a rendes kerékvágásodba, esetleg beszélhetnénk?

- Rendben – mentem azonnal bele, hiszen mindig is erre vágytam.

- Köszönöm. De akkor nem is zavarlak titeket. Szép napot! – Ezzel ott is hagyott minket Markkal, én pedig csak ekkor realizáltam, hogy a megmentőm olyan gyilkos tekintettel nézte a távolodó Jaebumot, hogy azt hittem, helyben megfojtja egy pohár vízben. De Mark nem ilyen volt, igaz? Mark a megmentő szerepében tündöklött, nem pedig egy gyilkoséban. Mégis… az a tekintet többet mondott minden szónál, ami az elmúlt egy hétben elhagyta Mark Tuan ajkát.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)