2015. január 31., szombat

Piton és a lány 3. rész - 6. fejezet

3. rész - 6. fejezet

- Előtte vett egy mély levegőt. - Édesanyám nem volt igazán kedvelt a férfiak körében. Egy valamihez azonban nagyon jól értett, a bájitalfőzéshez. Miután kijárta a Roxfortot, a saját bájitalait árulta a Zsebpiszokközben, ezzel párhuzamosan volt egy mugliknak szánt boltja is a Fonó soron. Sok vásárlója volt mindkét helyen, ezért nem voltak anyagi gondjai.

A szabadidejét a helyi kocsmában töltötte italozgatással. Itt ismerkedett meg édesapámmal, aki eléggé nagyhangú és erőszakos férfi volt, anyám mégis beleszeretett. De nem tudta felkelteni az érdeklődését, ezért bűbájhoz folyamodott. Apa, mint azt tudott, mugli volt, így nem sejtett semmit sem.
Nemsokára megszülettem én, és sajnos nem volt részem sok örömben gyermekként. A szüleim állandóan veszekedtek. Csak akkor volt egy kis nyugtom, ha lehetett azt egyáltalán annak nevezni, amikor anyám megbűvölte apámat. De egy idő után ebbe is belefáradt, és inkább az egyszerűbbik megoldást választotta, az ivást. Szerintem többször láttam részegnek, mint józannak. Viszont, amikor nem ivott, akkor nagyon sokat foglalkozott velem. Rengeteg sötét varázslatot tanultam tőle, és a bájital főzés világába is ő vezetett be, ami tényleg igazi örömöt okozott. - Tartott pár másodperc szünetet.
- Mivel egyikük sem dolgozott igazán, ezért alig volt pénzünk. Én mindig ütött-kopott, túlméretezett ruhákban jártam, ami őket sohasem érdekelte, de engem igen, és még inkább az iskolatársaimat. Senki sem akart a külsőm miatt barátkozni velem - szomorodott el az arca, és most értette csak meg igazán Alice, hogy mennyire rossz sorsa volt Perselusnak.
- Ezért gyűlöltem meg igazán a muglikat, a sárvérűekkel együtt, és mert persze anyám sem mondott semmi jót róluk, csak állandóan szidta őket. Úgy gondolta, hogy a varázslók, azon belül is az aranyvérűek, mindig is feljebb fognak állni a mugliknál, és hogy a sárvérűek nem is igazán varázslók.  Ez eléggé képmutató volt a részéről, hisz mugli férje volt, aki ráadásul csak azért volt vele, mert ő megbűvölte. Valamint én magam is csak félvér vagyok. De ebbe akkor még nem gondoltam bele. Túl kicsi és befolyásolható voltam, és mivel csak ő volt nekem, így elhittem minden szavát.
Egyetlen ember volt, akit szimpatikusnak találtam a környékünkről, és az Lily volt. Ő még akkor nem tudta, hogy boszorkány, hisz a szülei muglik voltak, de vele kapcsoltban ez sem érdekelt. Sokáig leskelődtem utána, míg az egyik nap bátorságot vettem magamon, odaálltam elé, és elmondtam, hogy ő boszorkány, én pedig varázsló vagyok.


Idővel össze is barátkoztunk. A vele töltött pillanatok voltak a gyermekkorom legszebb részei.
Majd tizenegy évesen mindketten megkaptuk a levelünket a Roxfortból. A vonaton meg is kerestem, és mellé ültem. Volt még három fiú rajta kívül a fülkében, de ők nem igazán érdekeltek. Elmondtam Lilynek, hogy remélem mindketten a Mardekárba kerülünk, hisz az őseim mind odajártak. De ez a kijelentésem nem igazán tetszett James Potternek, aki az egyike volt a három fiúnak, és véleményének hangot is adott. Attól a perctől kezdve gyűlöltem őt.
Végül én a Mardekárba, míg Lily a Griffendélbe került. Lucius Malfoy volt, akkor nálunk a prefektus, és úgymond volt egy „bandája”, amihez jómagam is csatlakoztam. Jól éreztem magam köztünk, mivel ők is hasonló gondolkodásúak voltak, mint az akkori énem. Talán némi tekintélyem is volt, mivel édesanyámnak hála több rontást és átkot ismertem, mint a legtöbb roxfortos diák. James Potter és Sirius Black sportot űztek abból, hogy keresztbe tegyenek nekem, és bevallom, legtöbbször én húztam a rövidebbet, ami nem volt meglepő, hisz egyedül voltam ellenük. De azért így is sikerült többször is a gyengélkedőre jutatnom őket, amit mindig személyes sikerként könyveltem el.
Lilyvel szerencsére továbbra is jóban voltam, habár nem kevés vitánk volt a barátaim miatt. Bájitaltan órák voltak a kedvenceink, hisz mi voltunk magasan a legjobbak az évfolyamunkon, ami miatt még jobban kedveltem őt.
Az iskolán kívül azonban borzalmas dolgok zajlottak.  A Sötét Nagyúr megkeserítette mindenkinek az életét, akinek csak tudta. Sok iskolatársam is kapott feladatot tőle, amiben én szégyellem, de segédkeztem. – Nem tudott a lány szemébe nézni, miközben ezen a szavakat mondta.
- Ezekről a dolgokról természetesen Lilynek semmit sem mondtam, sőt, ha érdeklődött felőlük, akkor egyszerűen hazudtam neki.
James Potter pedig elkezdett udvarolni neki, amiért én nagyon féltékeny lettem, annak ellenére, hogy Lily arrogánsnak és semmirekellőnek tartotta. Idővel pedig kifigyeltem, hogy az egyik barátja, Remus Lupin minden hónapban eltűnt egy-két napra. A barátai azt mondták, azért, mert beteg, de nekem nagyon gyanús volt ez a rendszeresség. Ötödéves voltam, amikor elkezdtem követni Lupint és Madam Pomfreyt a fúriafűzhöz, de ezt már meséltem neked, nem igaz? - jutott eszébe.
- Attól még szívesen meghallgatom még egyszer, hisz csak így lesz teljes a történet - mondta Alice.
- Rendben – egyezett bele. - Ők, akkor eltűntek egy alagútban, ami a fa gyökerénél található, de én nem tudtam utánuk menni, mivel annyira csapkodott az ágával a fűz. Egy hónap múlva azonban kihallgattam Sirius Blacket, amint azt mondja Peter Petigrewnek, a kis talpnyalójuknak, hogy meg kell egy ággal érinteni a fa dudorát, hogy az lenyugodjon. Több se kellett nekem, ki is próbáltam a következő alkalommal, de azt csak utólag tudtam meg, hogy Black észrevette, hogy hallgatózom, és direkt mondta ezt el. 


Az alagút a Szellemszálláshoz vezetett, és ott megtaláltam Lupint, aki már nem igazán volt önmaga. Mint azt te is jól tudod, ő egy vérfarkas.
Alice válaszként bólintott, hisz mind megtudták elsős korában, hogy az általa nagyon kedvelt Sötétvarázslatok kivédése tanár egy vérfarkas.
- Black direkt szerette volna, hogy találkozzak vele, hogy megöljön engem. Kedves, igaz? - Olyan mérhetetlen gyűlölet jelent meg a szemében, amilyet még a pótlánya sohasem látott. - Én bármennyire is gyűlöltem őket, gyilkosság még véletlenül sem jutott volna eszembe. De Sirius Black semmiben sem hasonlít hozzám, erre minden találkozásunkkor rá kell, hogy jöjjek. De bármilyen rossz ember vagyok én magam is, sohasem volt egy hozzá hasonló mocskos féreg! - szinte köpte az utolsó két szót. - Még most is, hogy meghalt, ugyanúgy gyűlölöm, mint azon az estén. És ami még rosszabbá tette a dolgot, hogy Potter volt az, aki megmentett. De ő sem miattam tette. Nem bizony! Csakis azért, hogy magukat védje. És mindezek után még ő lett a „Nagy Hős”, aki megmentett engem. – A hangja hirtelen átváltott szarkasztikussá, majd olyan kedvessé, amennyire az lehetséges volt.
- Az tett talán még különlegesebbé minket Lilyvel, hogy ugyanúgy őzsuta volt a patrónusunk. Ő azt gondolta, hogy azért, mert hasonló dologra gondolunk, amikor megidézzük, de én jól tudtam, hogy ez nem lehetséges, hisz én mindig is rá gondoltam. De ezt végül sohasem mondtam el neki - hajtotta le a fejét. – Ezt nagyon sajnálom. El kellett volna mondanom neki, hogy mennyire szeretem, és hogy ő a legfontosabb személy számomra. De nem tettem, és ez a lehetőség sohasem fog már visszatérni.
Mind ehelyett összevesztem vele, és kicsúszott a számon… - Most már sírt, olyan keservesen, ahogy Alice el se tudta volna képzelni. Olyan mélységeit ismerhette meg aznap Perselusnak, amikről nem tudott korábban, bár sejtette, hogy megvannak benne.
 - A legnagyobb sértés, amit valaha mondhattam neki – folytatta Piton. - Sárvérűnek neveztem életem szerelmét. Bárhogy könyörögtem neki, sohasem bocsájt meg nekem. Soha többé nem lett már igazi a kapcsolatunk, és úgy éreztem, hogy már csak azért is Potterrel szűrte össze a levet, hogy ezzel is bántson engem. De azt persze nem tudta, hogy a barátja és Black rosszabbul bántak velem, mint előtte valaha, hisz ha Lily is ott volt, akkor mindig a legjobb formájukat hozták.
Akkor eltűnt szinte az összes fény az életemből, és ami maradt az a közös emlékeink voltak a legjobb barátommal, aki egyben életem szerelme volt, aki még ma is az, és mindig is ő lesz.
Alice, ekkor megragadta Perselus kezét. Ő maga sem tudta könnycseppek nélkül végig hallgatni, ahogy az életéről mesél. Olyan fájdalmakat élt át a pótapja, amiket ő, tizenöt éves fejjel, el sem tudott képzelni. Bár az édesapja meghalt, de mindig is szerette őt, akár csak az édesanyja, és együtt remek gyermekkort biztosítottak számára. Bár Luna előtt nem volt a Roxfortban egy barátja sem, mégsem érezte ezt a fajta egyedüllétet, és mások általi utálatot. A szerelemről pedig fogalma sem volt.
Azt hallva, hogy a pótapja tizenegy éves kora óta ugyanazt a nőt szerette, teljesen új magaslatokba emelte a szemében. Az sem érdekelte, hogy már kicsiként segített Voldemortnak, hiszen mindig is igaz szíve volt, csak nehéz volt megtalálnia a saját útját. Ezért pedig a szüleit tartotta felelősnek.
- Akkor értelmetlennek éreztem az életem, és miután sikeresen letettem a Ravasz vizsgámat, csatlakoztam a Sötét nagyúr seregéhez – folytatta lesütött szemmel Piton. - Valahova szerettem volna tartozni, és úgy éreztem, nincs más lehetőségem, hisz mindannyian, akiket valamelyest a barátaimnak nevezhettem, hozzá voltak hűek, így én is hűséget fogadtam neki.
Attól fogva én voltam Lucius jobb keze. Főként bájitalfőzés és kémkedés volt a feladatom. És tényleg úgy is tekintettem mindenre, amit csináltam, mint egy feladatra. Nem törődtem vele, hogy hányan is haltak meg miattam, és most már bele sem merek gondolni. Akkoriban inkább Lilyn és az újdonsült férjén járt az eszem. Ők a másik oldalon harcoltak. Nem egyszer magával a Nagyúrral is összecsaptak, és én mindig megtettem az összes tőlem telhetőt, hogy ezeket a találkákat túléljék, de természetesen erről senki sem tudott.
- Ezt hogy sikerült elérned? - kíváncsiskodott a lány, amin Piton kicsit elmosolyodott.
- Nagy mestere vagyok a néma, észrevétlen varázslatoknak. Például egyik alkalommal a Nagyúr nem igazán értette, miért érzi úgy, mintha konfúziós átkot szórtak volna rá. Én rögtön arra fogtam, hogy Potter sokkal ravaszabb, mint azt bárki is hinné. Pedig én voltam ravaszabb a vártnál.
Májusban pedig kihallgattam azt a jóslatot, amit az akkor még ismeretlen Trelawney jósnő mondott el Albus Dumbledornak. Ő kereste fel Albust, akivel a Szárnyas vadkanban találkoztak. A Jóslat arról szólt, hogy július végén születik meg az a gyermek, aki legyőzheti Tudjukkit. A kocsma tulajdonosa azonban észrevett engem, ezért nem hallottam a jóslat végét. Amint kidobott onnan, az első utam a Nagyúrhoz vezetett, aki rögtön kinyomozta kinek a gyermekéről volt szó. El is határozta, hogy az egész Potter családot megöli.
Én könyörögtem neki, hogy legalább Lilyt hagyja életben. Ő a szavát adta, hogy őt nem bántja, de jól tudtam, hogy az ő szava a semmivel egyenlő, ezért úgy döntöttem, hogy feladom az eddigi életemet, és elmentem ahhoz az egyetlen emberhez, akiről tudtam, hogy képes lesz megvédeni őket.
- Dumbledore-hoz – jött rá magától Alice.
- Igen - bólogatott Perselus. - Attól fogva átálltam a másik oldalra. Kémkedtem Albusnak, és megtudtam, hogy Potterék egyik legjobb barátja elárulja őket, de azt már nem szedtem ki a Sötét Nagyúrból, hogy ki az. Tudod, mindig is nagy bizalmi problémái voltak az embereivel szemben, jelzem olykor jogosan. – Ekkor érdekes grimaszt vágott.
- Ők mindent megtettek a biztonságuk érdekében, még védetté is tették a házukat, és egyetlen hibát követtek csak el, rossz emberben bíztak meg. Azt hitték, hogy Black az áruló, de az én nagy meglepetésemre is, nem ő, hanem Peter Petigrew volt. Pont az, aki egyedüliként tudta a ház védelméről szóló összes titkot. Pont az, akiben a legjobban bíztak Lilyék. Ezért elképesztően gyűlölöm azt a „patkányt”, és ahogyan csak tudom, bántom és eltiprom őt mái napig. És, hogy őszinte legyek, ezt nem is szégyellem, hisz megérdemli. – Piton tekintete és hangleejtése elárulta Ali számára, hogy Voldemorton és Siriuson kívül Petert utálja a legjobban az egész Földkerekségen.
- Azt már tudod, hogy Lily feláldozva magát a fiáért, egy olyan védőbűbájjal látta el Harryt, mely által visszapattant róla az átok, ami végül Tudjukkit találta el, aki bár bizonyos okok miatt nem halt meg, már csak árnyéka lett önmagának, szó szerint és átvitt értelemben is.
Majd Dumbledore rávett, hogy tanítsak a Roxfortban, azt monda, hogy így tudom segíteni Harryt a feladatával, és hogy így védelmezhetem Lily Evans egyetlen gyermeket.


Nagyon jól tudta, hogy ezért bele fogok menni, és bár én Sötétvarázslatok kivédését akartam tanítani, helyette Bájitaltant állt módomban, és természetesen ennek is nagyon örültem.
A lány mosolyogva bólintott, mert azt hitte, hogy innentől kezdve már nem sok fájdalom és megpróbáltatás érte a pótapját, de tévedett.
- Albus megvédett minden vádtól, amelyek arról szóltak, hogy halálfaló voltam. Ezt meg sem érdemeltem, de sejtettem, hogy valami célja lesz velem – folytatta. - Teltek, múltak az évek, én pedig egyre jobban megszerettem a Bájitaltan tanítást. Bár a diákokkal nem voltam már akkor sem túlzottan kedves, mert a gyermekkori sérelmeim miatt egyszerűen nem mertem hagyni, hogy újra sebezhető legyek, amíg te be nem léptél az életembe. - Pár pillanat erejéig végre boldognak tűnt.
- Idővel én lettem a Mardekár házvezetője, és nyíltan bevallom, hogy mindig kivételeztem a saját házam diákjaival – átváltott cinikussá a mosolya.
- Mivel évente üresedett valamilyen ok miatt a Sötét varázslatok kivédésének tanári posztja, amit jómagam egyszerűen átoknak nevezek, mindig kértem Albust, had kapjam meg én a lehetőséget, hogy tanítsam, de ő a múltam miatt ezt nem tartotta jó ötletnek.
Tíz év múlva pedig elérkezett a pillanat, hogy Harry Potter is roxfortos diák legyen. Már akkor kiköpött mása volt James Potternek, és én nem is tudtam másként tekinteni rá csak, mint az életem fő megkeserítőjének a fiaként. Egyedül a szemét örökölte az édesanyjától, ami talán a legszebb volt Lilyn. – Látszott, hogy újra felidézi magában a szóban forgó tekintetet.
- És sajnos a viselkedése is az apjáéhoz volt hasonló. Pimasz, szabályszegő és arrogáns volt mindig is. Ráadásul kvidicsben is kimagasló a tudása, akárcsak az apjának volt, amit annak idején borzasztóan irigyeltem tőle. Hisz kit tartanak nagyobbra, azt, aki a bájitalok, vagy aki a kviddics mestere? Gondolom, válaszolnom sem kell.
Mégis, amikor az általam mindig is gyanúsnak tartott Mógus professzor egy átokkal megpróbálta lelökni a seprűjéről Harryt, én voltam az, aki megmentette. Mi mást is tehettem volna, hisz mindig is ő volt és lesz az egyetlen igaz szerelmem fia, ezért mindent megtettem, hogy életben maradjon. - Megint elmerengett pár másodpercre.
- Abban az évben nem sokkal a nyári szünet előtt Potter Mógus után ment a pincébe, ahol a Bölcsek kövét rejtettük el, és különféle védő bűbájokkal vettük körül, amik megvédték volna, de Harrynek közbe kellett lépnie, és majdnem sikerült is megszereznie miatta a Mógus testében lévő Sötét nagyúrnak a követ. Csak a szerencsén múlott, hogy Potter és a barátai, akiket magával rántott a bajba, túlélték és a Bölcsek kövét sem vesztettük el.


Mindezek után Dumbledore teljes egyet nem értésem ellenére Potteréket jutalom ponttal ajándékozta meg, így elvéve tőlem és a házamtól a Házkupát, amit így a Griffendél kapott meg.
- Ha szabad közbeszólnom, lehet, hogy ezzel csak egyensúlyba hozta a dolgokat a volt igazgató úr – jegyezte meg félénken Alice.
- Ezt meg, hogy érted? - húzta fel a szemöldökét Perselus.
- Mindegy! - hagyta rá.
De Pitont, akkor is érdekelte.
- Mond, nyugodtan! – bíztatta.
- Csak arra gondoltam, hogy nem kevés pontot vonhattál le tőlük és a Griffendéltől, már akkor sem - kissé ijedt fejet vágott közben.
- Ez igaz - végül csak ennyit mondott Perselus. – Ebből a szemszögből nézve talán még sem olyan igazságtalan a dolog. Köszönöm, hogy erre is felhívtad a figyelmemet.
Kicsivel később folytatta a mesélést.
- Majd a következő évben sem igazán maradtunk izgalmak nélkül, hiszen valaki, akiről végül kiderült, hogy Tudjukki lelkének egy naplóba zárt része Ginnyi Weasleyt használva sárvérűeket fenyegető üzenetet írt vérrel a falra, majd eljutatta a naplóját Harryhez, hogy általa kapcsolatba tudjon lépni vele. És persze a kis állatkáját sem hagyhatta ki a dologból, a baziliszkuszát, akivel több sárvérű diákot is kővé dermesztett, így próbálva elérni Mardekár Malazárnak a régi vágyát, hogy csak aranyvérűek járhassanak az iskolába. 


Gondolom, azt sem tudod, hogy Tom Denem, az egykori nevén ismert Sötét Nagyúr, Mardekár utódja, ezért is tud a kígyókkal beszélni. Ezt a képességét Harrynek is átadta, amikor megpróbálta megölni. Erre abban az évben jöttünk rá, és éppen emiatt hitték azt sokan, hogy ő Malazárnak a leszármazottja. Persze ez nekem egy percig sem jutott eszembe. Micsoda ostobaság - gondolkodott el egy pillanatra.
- Na, mindegy! – legyintett egyet a kezével. - Potter akkoriban eléggé kirekesztetnek érezhette magát, hiszen azt hitték sokan, hogy ő tehet a kővédermesztett diáktársairól is. Szerencsétlenségére nem egy ilyen „baleset” helyszínén találták meg.
- Akkor tényleg nem lehetett egy kellemes év Harry számára – jegyezte meg Ali.
- Nem igazán. De, hogy őszinték legyünk, számára egyik sem volt az.
- Szerinted Mardekár tudta, hogy idővel majd valaki, aki jelen esetben Tudjukki lett – úgy érezte, nem lenne jó ötlet a nevén nevezni. -, a kígyóját fogja segítségül venni, hogy a sárvérűeket kiirtsa a Roxfortból? - gondolkozott el Alice.
- Szerintem reménykedett benne, hogy az egyik utódja majd tönkre tudja vele tenni az iskolát, és az ő elvei alapján létrehozni egy újat - fejtette ki Piton.
- Értem. – Majd egy kis ideig csönd volt. - Folytasd nyugodtan a történetedet!
- Rendben – egyezett bele. - Mikor harmadéves volt Potter és te elsős, kiszabadult az Aszkabanból Sirius Black, aki történetesen Harry keresztapja volt. Bevallom, nem kis örömömet leltem benne, hogy Blacket rácsok mögött láthattam, bár Lilyék halálához tényleg nem volt semmi köze, attól még rengeteg szörnyű dolgot tett, velem végképp. Ha rajta múlott volna, akkor most itt sem lennék.
- De tényleg ennyire gonosz volt? Mármint, tudott volna úgy élni, hogy egy fiatal fiú miatta halt meg? – ráncolta a szemöldökét Ali.
- Mindenképp.
- De, akkor, hogy lehetett úgy odáig érte Harry? - Nem tudta megérteni.
- Black sokat komolyodott az elmúlt évek során. És Potterrel mindig rendesen bánt, úgy, mint egy apapótlék. A halála előtt nem sokkal léptél be az életembe, és akkor jöttem rá, mit is érezhetett Black Potter iránt – vallotta be Perselus, amin Alice elmosolyodott.
- Akkor tényleg nagy szüksége volt rá Harrynek, és biztosan hatalmas nagy csapás lehetett számára, hogy őt is elvesztette.
- Ebben biztos vagyok. – Közben gyorsan felidézte magában, hol is tartott. - Akkor, az egyik éjjel, én a Fúriafűzhöz mentem, és megtaláltam Blacket. De, ekkor eltalált egy átok, így eszméletemet vesztettem, és mire magamhoz tértem, Ron patkánya, akiről kiderült, hogy Peter Petigrew, elmenekült. Lupin pedig vérfarkassá változott, mivel nem itta meg az általam készített bájitalát, amit előtte mindig megtett. De az események miatt érthető, hogy elfelejtette, de ez semmiképp nem mentség arra, hogy majdnem meghalt miatta több diák is. - Most még komolyabbá vált a hangja. 


- Nagyon nagy szerencsénk volt, hisz egyikünknek sem esett bántódása. Black pedig akkor elmenekült, és mint azt később megtudtam, végig tartotta a kapcsolatot Harryvel.
Mikor másodéves voltál, megtartottuk a Trimágus tusát, amire szerintem te magad is nagyon jól emlékszel.
- Az biztos, hogy nem volt egy hétköznapi esemény – erősítette meg Alice.
- Nem bizony – mondta Piton. - Harry, akkor a három tizenhetedik életévét betöltő diák mellett, negyedikként szintén Trimágus bajnok lett. Nem tudtuk, hogy kinek sikerült kijátszania a szabályokat, de én mindvégig biztos voltam benne, hogy nem Potter volt az, hisz nem lett volna képes ilyen erős varázslatra. Meg amúgy is, ennyire azért nem hasonlít az apjára.
- Akkor csak nem vagy olyan rossz véleménnyel róla - jegyezte meg a pótlánya.
- Tényleg nem… - vallotta be. - Hol is tartottam?
- Ott, hogy nem Harry játszotta ki a szabályokat - segítette ki Alice.
- Ja, tényleg! – kapott a fejéhez Perselus. - Bocsánat, csak nehéz úgy mesélnem, hogy egyetlen fontos részletet se hagyjak ki - szabadkozott.
- Ne aggódj, megértem! És amúgy is, nagyon hálás vagyok, hogy megosztod velem ezeket – mosolygott rá.
- Megérdemled, hogy tudd – mosolygott haloványan vissza Piton.
- Szóval, akkoriban Alastor Mordon is eléggé megkeserítette az életemet. Minden pillanatot kihasznált, hogy belém kössön. Sokszor éreztem úgy, mintha visszarepültem volna a diákkoromba. Valaki pedig megdézsmálta a bájitalkészletemet. Én mindvégig úgy hittem, hogy Potter tette, de tévedtem.
Szerencsére minden versenyzőnek sikerült túlélnie az első két próbát, aminek nagyon örültünk. Az utolsónál azonban Potter és Digory együtt értek hozzá a kupához, amit Alastor Mordon, akiről utólag kiderült, hogy Barti Kupor, Voldemort egyik szolgája, megbűvölt. Borzalmas egy személy, a saját anyja ment be helyette az Azkabanba, csakhogy ő szabad legyen, majd a saját apját is megölte. Milyen gyermek képes ilyesmire? Csak az olyan, akit már senki sem érdekel a Mesterén kívül – válaszolt a saját kérdésére, s kirítt a hangjából a megvetés és az undor. 


- Aznap egy temetőbe küldte a két Roxfortos fiút. Mint utólag kiderült, Peter Petigrew annyira félt Blacktól és Lupintól, hogy megkereste a borzalmas állapotban lévő Nagyurát, és segített nekik visszaszerezni a régi alakját, hogy ezáltal védve legyen.
Petigrew azonnal megölte Digoryt, majd Potter vérével sikeresen végre hajtotta feladatát, és a Nagyura visszatért méltó, régi testébe, ahogy azt ő hívja.
Mint az kiderült, az ifjabbik Kupor készített rendszeresen magának Százfűlé-főzetet, így rögtön tudtam, hogy miatta volt hiányos a készletem, és Potternek semmi köze nem volt hozzá.
Tudjukki a jelével azonnal hívta a régi szolgáit. - Ekkor Perselus felhúzta a talárja ujját, hogy megmutassa a sajátját. - Nagyon nem vagyok rá büszke.
- Elhiszem. - Fogta meg gyorsan a kezét Ali, és egyáltalán nem borzadt el a jeltől.
- Túl megértő vagy hozzám - mosolyodott el a pótapja.
- Ez a dolguk a gyermekeknek a szüleikkel kapcsolatban.
- Köszönöm.
Vett egy mély levegőt, majd ismét folytatta.
- Azonnal megmutattam Dumbledornak, aki azt mondta, hogy menjek a Nagyúr elé, és játsszam a rám szabott szerepet. Tudjukkinek pedig azt mondtam, hogy csak azért nem jöttem rögtön a hívására, mert nem akartam, hogy Dumbledore gyanút fogjon. Ő hitt nekem, sőt, nagyon is örült, hogy van egy megbízható embere az Roxfortban. Bevallom, mindehhez az is kellett, hogy jó okklumens legyek, mivel így nem tudott a valós gondolataimhoz hozzáférkőzni. Attól a naptól fogva kettősügynökként tevékenykedem.
Sőt, Dumbledore még arra is rákényszerített, hogy Sirius Blackkel együttműködjek. Az ő házában tartottuk a Főnix Rendjének a gyűléseit, ami a régen a Tudjukki elleni harcosok szövetkezete volt. Ezt élesztettük újra.
Akkoriban lett az iskolának a Főinspektora, majd igazgatója Dolores Umbridge, aki megkeserítette szinte mindannyiunk életét itt. Bár velem nem volt igazán baja, mivel azt hitte, hogy az ő oldalán állok, de ezt az elméletét megdöntöttem, amikor megmondtam neki a magamét, miután lefélvérezte az édesapádat.


- Amiért nagyon hálás vagyok - mondta Ali.
- Igazán nincs miért. Ez volt a minimum, amit tehettem. – Most a korábbiaknál élénkebb mosollyal jutalmazta.
- Karácsonykor Harry álmában beleférkőzött Tudjukki elméjébe, és látta, amint a kígyója megtámadja Mr. Weasleyt. Ha ezt nem tette volna, akkor nem tudtuk volna megmenteni Arthurt. Az egész család nagyon hálás volt Harrynek. De Dumbledore megijedt, hogy a Sötét Nagyúr is megteheti ezt fordítva, ezért megkért engem, hogy okklumenciára tanítsam Pottert, amit nagyon nem akartam, viszont ez nem hatotta meg a régi igazgatót, így kénytelen voltam megtenni.
A fő oka az ódzkodásomnak az volt, hogy féltem attól, hogy meglátja mit tett velem gyermekként az apja és a keresztapja, ezért minden óra előtt a Merengőbe helyeztem ezeket az emlékeket, hogy ezt előre kivédjem. Viszont ez sem volt elég, mivel Potter az első adandó alkalommal megnézte őket. El sem tudod képzelni, mennyire mérges voltam rá, inkább kidobtam a szobámból, minthogy valami olyat tegyek vagy mondjak, amit később megbánok. Majd végleg felfüggesztettem az óráinkat.
Mint azt már sejtettem, Granger, Weasley és Potter szerveztek egy titkos csoportot, melynek a „Dumbledore Serege” nevet adták. Amiben a Mardekárt kivéve minden házból voltak diákok, akiket Harry tanított a védelmükhöz szükséges varázslatokra.
- Erről Luna mesélt nekem – vágott közbe Alice.
- Sejtettem. Ő nagyon kedves lány.
- Igen, és nagyon sajnálta, amiért a kérése ellenére sem engedték meg a többiek, hogy mardekárosok is részt vegyenek az órákon. Ezért döntött úgy, hogy segít nekem megtanulni pár olyan varázsigét, amit ott tanult. – Mesélte a pótlánya, akinek mindig szeretettel és boldogsággal telt meg a szíve, amint Lunára és a vele töltött időkre gondolt.
- Ez nagyon rendes volt tőle. És bár én sem tartom igazságosnak, hogy te és a többi rendesebb mardekáros nem lehetettek csoporttagok, attól még megértem őket is, hisz Draco vezetésével több diák a házamból segített őket lebuktatni, és én magam is csak negatívum voltam e téren.
- Ez tényleg nem a te hibád. Ami megtörtént, az megtörtént. Én hiszek a sorsban, és tudom, hogy ennek így kellett történnie. Lehet, hogy akkor nem is lett volna időm ennyire megismerni téged, ha a csoport tagja vagyok, amit jobban sajnálnék - hadarta végig egy szusszal a mondandóját.
- Megint csak igazad van - vallotta be Piton.
- Tudom - mosolyodott el Ali.
- Na, szóval Dumbledore magára vállalta a felelősséget, és ezért el kellett menekülni az iskolából, majd Umbridge vette át a helyét.
Abban az évben halt meg Sirius Black. Mivel sajnos a Sötét nagyúr rájött, hogy bele tud férkőzni Potter fejébe, aki ezt, bármennyit is gyakorolt velem, nem tudta kivédeni, ezért egy olyan látomást mutatott neki, melyben a Mágiaügyi Minisztériumban kínozza a keresztapját. Több se kellett Potternek, be is tört a barátaival Umbridge irodájába, mert csak az ő kandallóján keresztül tudott gyorsan kapcsolatba lépni Blackkel. De Umbridge elkapta őket, és bár engem odahívatott, és Potter próbálta titkos szavakkal jelezni felém, hogy mi történt, nekem úgy kellett tennem, mint aki semmit sem ért. Ezért miután sikerült elmenekülniük az igazgatónőtől, ő, Ginny és Ron Weasley, Hermione Granger, Neville Longbottom és a barátnőd, Luna elindultak tesztrálok hátán a Minisztériumba. Csakhogy én közben a patrónusommal megkerestem Blacket, akinek semmi baja sem volt. Mindenki a gyerekek után indult, de én nem tehettem, hisz fent kellett tartanom az álcámat. A harc során Bellatrix Lestrange megölte Blacket, aki nem mellesleg az unokabátyja volt, de ez cseppet sem hatotta meg, sőt, örült neki, hogy megölte azt a rokonát, aki szégyent hozva a családjukra, a másik oldalon harcolt.


Nyár elején pedig Dumbledore visszakapta az igazgatói posztját, és azonnal egy küldetésre indult, ami során kezére húzott egy elátkozott gyűrűt. Nagy nehezen sikerült visszaérnie az iskolába, és nekem pedig lelassítanom az átkot, hogy ne azonnal haljon meg, hanem csak egy év múlva. De többre már nem voltam képes.
Alice sóhajtott egyet az igazgatóra gondolva.
- Persze, Albus ezt is próbálta felhasználni a jobb ügy érdekében. Én ezután hoztam neki a hírt, hogy Draco Malfoyt is bevette a halálfalói közé a Sötét Nagyúr, sőt, azt parancsolta a fiúnak, hogy ölje meg az igazgató urat, különben ő fog meghalni. Tudjukki tudta, hogy nem lenne semmilyen szempontból képes rá Draco, így biztos a kudarca. Ezzel csupán Luciust akarta büntetni, azért ami a Minisztériumban történt. Dumbledore azonban mindenáron meg akarta menteni a fiú lelkét, hiszen tudta, hogy ő is, akárcsak én voltam akkoriban, nem menthetetlen, és mivel számára biztos volt az egy éven belüli halál, ezért engem kért meg arra, hogy öljem meg őt.
- Jézusom! Most már minden világos - kapta az arca elé a kezét Ali. Végre valahára előtti is lehullt a lepel. - Végre minden értek! Végre átlátok a helyzeten! – Olyannyira lesokkolták a hallottak, hogy a szemei kitágultak, majd könnycseppek kezdtek hullani belőlük, és ő csak nézett maga elé. Olyan volt, mintha kővé dermesztették volna. - De ez annyira tragikus Dumbledore és a te számodra is – jöttek ki végre szavak a torkán.
- Hát, igen, az – felelte Perselus halovány hangon. - Te is láthattad rajtam, mennyire nem akartam megtenni, de muszáj volt, főleg miután letettem a Megszeghetetlen Esküt Narcissanak, Draco édesanyjának. Ezek után még inkább akarta az igazgató, hogy megtegyem, amire kért, hisz nagyon fontos vagyok a végkifejlett szempontjából.
Alice erre végre magához tért, majd összeráncolva a szemöldökét újra a pótapjára nézett. 
- Tavaly Albus különórákat tartott Harrynek, ahol olyan dolgokat mondott el neki, amiket még nekem sem. Elhiheted, mennyire zavart mindez. Rosszul esett, hogy jobban megbízik benne, mint bennem. Vele titkokat oszt meg, míg nekem megparancsolja, hogy öljem meg őt - mondta fájdalmasan.
- Nemsokára Harry megtámadta Dracot az én egyik saját átkommal, és belenézve a fejébe, láttam, hogy az én régi bájitaltan könyvemből tanul. Bár ő nem tudta, hogy kié volt, de akkor is nagyon zavart, hogy az én tudásommal lett ilyen jó a tárgyból. Mint azt tudod, én sokszor nem a könyvet követtem, hanem rájöttem, hogy egyes bájitalokat sokkal jobban el lehet készíteni, mint ahogy oda le van írva. Majd meg is támadta Dracot az saját, igen veszélyes átkommal. Több nem is kellett, hogy visszaidézze a korábbi gyűlöletem iránta. Bár ezt már, akkor is elmeséltem neked, de még mindig annyira fel tud húzni – ráncolta a homlokát. - És utána mondott el nekem mindent Dumbledore… - Egy kicsit megállt.
- Mi mindent? - kérdezte Ali újra izgatottan.
- Azt, hogy Harryre ráakaszkodott a Sötét Nagyúr lelkének egy darabja, és Tudjukkit csak akkor lehet megölni, ha ő előtte megöli Harryt… – Alig tudta a megöli szó után kimondani a fiú nevét.
- Nagyon mérges lettem, mikor megtudtam, hisz Potter… Harry – javította ki magát - miatt kezdtem el főként tanítani a Roxfortban. Ő Lily fia… Majdnem az én fiam… Nem tudtam elhinni, hogy tényleg meg kell halnia… - elcsuklott a hangja.


Alice újra megfogta a kezét támogatásként.
- Még azzal bízott meg Albus, hogy ha eljön az ideje, juttassam el hozzá Griffendél kardját, illetve tudassam vele, mi a dolga. Ezt is nekem kell elintézni, és mégis azt hiszi rólam mindenki, hogy egy borzalmas gyilkos vagyok, aki mindvégig a Sötét Nagyurat szolgálta. – Fájdalomról tanúskodott a hangja, az arca és a tekintete is.
Ebbe Alicenek szabályosan belefájdult a szíve.
- Nekem kell közölnöm Harryvel, hogy meg kell halnia. – Még ennyi idő után sem tudta ezt feldolgozni. - Utálom Dumbledort, amiért mindezzel nekem kell megbirkóznom. És még az iskolát is én vezessem! – rázta a fejét. - Ez már túlságosan sok számomra. Egyszerűen csak fognám magam és elmenekülnék. De nem tehetem, csak azt, amivel meg lettem bízva. – Majd hirtelen rámosolygott. - Te vagy az egyedüli személy, akivel önmagam maradhatok.
- Én mindig itt leszek veled, apa - mosolygott vissza szeretetteljesen a pótlánya. - Én mindig itt leszek neked.
- Ez ad erőt nekem - mosolygott vissza Perselus is.
- A tanév végén Draconak sikerült halálfalókat juttatnia be az iskolába – folytatta. - Dumbledore nagyon gyenge volt, mert épp akkor tértek vissza Potterrel egy útról.
Malfoy nem volt képes megtenni, így nekem kellett kimondanom a halálos átkot. – Muszáj volt ismét megállnia, és egy mélyet sóhajtania. - Abban a percben, mintha újra kettészakadt volna a szívem. Ilyet csak egyszer éreztem korábban, mikor Lily meghalt.
Potter végignézte mindezt, és miközben menekültem, utánam jött és megtámadott.
- Igen, ezt tudom, mivel én Harryt követtem - emlékeztette rá.
- Akkor elmondtam neki, hogy én vagyok a Félvér herceg, majd elhopponáltam a Sötét Nagyúrhoz, aki nagyon büszke volt rám, ha lehet egyáltalán ilyet mondanom. És úgy éreztem, hogy végre igazán megbízik bennem.
A nyaram szomorúsággal, keserűséggel és számtalan gyűléssel telt. Az egyiken elmondtam, hogy mikor fogják Harryt kimenekíteni a házából, hogy ezáltal is biztosítsam magam.
- Kimenteni - kérdezett vissza Alice.
- Igen, tudod Albus egy védőbűbájt rakott Harryék házára, hogy az védje a fiút a tizenhetedik születésnapjáig. Ezért ehhez a naphoz közeledve sürgősen ki kellett menteniük onnan őt. Én is részt vettem a támadásukban. Nagyon sok Harry volt ott, ha jól emlékszem, akkor szám szerint hét. Gondolom, úgy hitték, hogy egy kis Százfűlé-főzettel elintéznek minket. De rájöttünk, hogy melyik az igazi Potter, mivel ő csakis lefegyverző bűbájokat szórt ránk.
- És te nem bántottad egyiküket sem?
- Próbáltam nem. Félrecélozgattam, és rengetegszer váltottam irányt, hogy addig se legyen lehetőségem támadni. De az egyik átkommal nem sikerült teljesen célt tévesztenem, és az egyik ál Harrynek, eltaláltam a fülét – vallotta be.
- Ú!
- Igen, de legalább most nem öltem meg senkit, és már ez is okozott némi örömet nekem.
A nyár legjobb emléke azt volt, amikor megkaptam a leveledet, és ezáltal hozzásegíthettelek téged és édesanyádat egy nyaraláshoz, aminek a beszámolójával még tartozol nekem.
- Tudom, és hidd el, nem fogom elhalasztani! – ígérte Alice. - Fejezd be a történeted!
- Rendben. Gyorsan annyi még, hogy a Sötét Nagyúr átvette a Minisztérium feletti irányítást, és engem nevezett ki igazgatónak.
Dumbledornak már egy ideje ez volt a terve, hogy én vegyem át a helyét. Úgy gondolta, hogy képes leszek egyszerre játszani a gonosz szerepét, és megmenteni az iskolát a Carow testvérek gonoszságaitól. De ez a kettő együtt nem hinném, hogy menni fog.
- Higgy nekem és Dumbledornak! Nálad jobban senki sem tudná ezt a feladatot elvégezni. Ebben biztos vagyok.
- Örülök, hogy így látod. És ugye tényleg nem tartasz szörnyetegnek? - Most olyan volt a nagy, és kegyetlennek vélt Perselus Piton, mint az a félős kisfiú, aki nem akarta elveszíteni a legjobb barátját és egyben szerelmét. Mái napig benne élt ez a fiú, aki nem engedte, hogy ő is Voldemort legtöbb halálfalójának a sorsára jusson. Ő minden rossz mellett jó maradt.
- Nem, én egy hősnek tartalak. - Ennél jobbat nem is mondhatott volna a pótlánya. Ezzel sikerült elérnie, hogy Piton teljesen más szemszögből nézzen magára.
Végre mindent értett Alice is. Világossá váltak számra a dolgok, és jelen helyzetben semmire sem vágyott jobban. Most már úgy ismerte Perselust, mint senki előtte, kivéve Albus Dumbledoret. Most még inkább a lányának érezte magát, és biztosítani akarta róla a férfit, hogy rá mindig is számíthat.



2015. január 28., szerda

300 like

Kedves olvasóim!
Sajnálom, amiért most több mint egy hetet kellett várnotok a frissítésre. Ennek azon egyszerű oka van, hogy lebetegedtem. De most már újból igyekszem heti kétszer frissíteni. A mai rész kicsit rövidebb mint szokott lenni, viszont hétvégén egy nagyon hosszú részt hozok, mivel elérkeztünk oda, amikor Perselus az egész életét elmeséli Alicenek, amit nem akarok több részre bontani.
Emellett nagy örömömre a blog facebook-os oldala átllépte a 300-adik likeolót, aminek nagyon örülök.

 
Puszi Mese

Piton és a lány 3. rész - 5. fejezet

3. rész - 5. fejezet


Egy kocsival utaztak két hugrabugossal. Alicet egy évvel korábban Luna világosította fel arról, hogy nem maguktól mennek a kocsik, hanem thesztrálok húzzák őket. Azonban ezeket a lényeket csak azok láthatják, akik láttak már valakit meghalni. A barátnője pedig ott volt az édesanyja mellett a nő utolsó perceiben.
Bármilyen nagy csodálattal mesélt a thesztrálok kinézetéről Luna, Alice a hallottak alapján nem éppen szépnek képzelte el őket.



- Kíváncsi leszek, milyen beszédet mond Piton igazgató – súgta Alfreda a fülébe.
Alice számára nagyon furcsa volt még csak belegondolnia is, hogy most már a pótapja a Roxfort igazgatója.
- Én is – mondta végül.
- Diákok, akik meg letettek szabadítva a sár és félvérű társaitoktól… – kezdte Perselus, akinek nehezére esett kimondania ezen szavakat, hiszen, bár régen belenevelték a szülei, hogy a sárvérűek tőlük alacsonyabb rendűek, Lily személye rávilágította, hogy ez egyáltalán nincs így. Valamint ő maga is félvér volt. De most már csak az aranyvérűek térhettek vissza az iskolába, nekik viszont kötelező volt.
– Üdvözöllek titeket az új tanévben, amikor is én leszek az igazgatótok! – folytatta továbbra is érzelemmentes hangon. - Annak érdekében, hogy minden problémamentesen menjen, lesz két segédem, akik ügyelni fognak mindenre és mindenkire. – Majd a mellette ülő nőre és férfira mutatott, akik felálltak, és egy-egy gonosz mosollyal jelezték, hogy a diákok a legrosszabbra számítsanak. – Ők a Carrow testvérek.
- Merlinre, de szimpatikusak! – jegyezte meg Alfreda cinikusan. – Tudod, most azért örülök egy kicsit, hogy mardekáros vagyok, így minket remélhetőleg békén fognak hagyni. Még ha a többieket nem is tudja majd az igazgató megvédeni tőlük, minket biztosan meg fog.
Alice megint nyitott szájjal nézett rá. Rendkívül jól esett ezt hallania valaki mástól.
– Én hiszek abban, hogy csakis a Sötétnagyúr miatt vannak ezek az alakok itt – tette még hozzá Alfri.
- Én is – bólogatott. - Én is…

Később az is kiderült, hogy a Carow testvérek is tanítani fognak ebben a tanévben. Amycus a Sötét varázslatok nevű „új tárgyat” kapta meg, ami a Sötét varázslatok kivédését váltotta, Alecto pedig az új Mugliismeret tanárnőjük lett.
Másnap már volt is órájuk velük az ötödéveseknek.
- Én szabályosan félek – vallotta be Alfreda, mikor már a terem előtt álltak.
- Én sem igazán várom az órát – mondta a semmivel sem boldogabb Alice.
Mikor beléptek a terembe, a nő már ott állt az asztala előtt, és olyan gonosz mosolyt villantott rájuk, amivel a gyerekek nagy részét azonnal megijesztette.
– Merlinre, te már remegsz is! – fogta meg új barátnője kezét Ali.
- Nem is kicsit. De nem tehetek ellene semmit. Pedig, ha meglátja, akkor azonnal kifog magának. - Félelem csillant meg a szemében.
- Figyelj, üljünk le ide hátra! – mutatott az egyik hátsó pad felé Alice. – És amúgy is, mi mardekárosok vagyunk, nem mi leszünk az elsődleges célpontok. Ha nem szegülünk ellen neki, akkor ő sem fog foglalkozni velünk.
- De, ha olyat kér tőlünk, amit semmiképp sem szeretnénk megcsinálni?
- Akkor fogjon csak ki magának! Ne feledd, együtt végig tudjuk csinálni ezt az évet! – bíztatta.
- És mi lesz a többi évvel? – Alfreda csak nem tudott megnyugodni.
- Én nem tervezek hosszú távra. Örülök, ha ezt a napot átvészelem – vallotta be Alice, hisz jelenesetben tényleg nem tudott a jövőbe tekinteni és tervezgetni.
- És a többi ilyen napot – egészítette ki Alfreda.
- Hát igen, nem lesz egy könnyű évünk. De ami nem öl meg, az megerősít. – Szerette ezt a mondást.
- Igaz.

- Kölykök! – kezdte az újdonsült tanár. – Én tanítom ezt a tantárgyat nektek. És ígérem, hogy a tanév végére mindent tudni fogtok, amit kell a kínzásokról, pusztításokról és az erőszakról. – Mindenki azonnal lefagyott ettől az indítástól. – Azt pedig már most közlöm, hogy a mardekárosokat előnyben részesítem. – Majd újból elnevette magát.
Alfreda és Alice azonban ennek sem tudott egy fikarcnyit sem örülni.
– Mivel szeretnétek a mai napot kezdeni? A Crucio megteszi?

Nem volt kérdés, ez volt a legszörnyűbb tanóra, amin valaha részt vettek. Az egyik hugrabugos lány elsírta magát, amikor az egyik fiún próbálta ki a tanár a kínzó átkot, mivel az állítása szerint úgy nézett rá, mintha őrültnek tartaná. Majd megígérte a lánynak, hogy ő lesz a legközelebbi tesztalany.
- Ilyet senki sem csinálhat! – tört elő Alfriből, amint bementek az egyik lány mosdóba. – Ez emberkínzás! Nincs joga hozzá! Ehhez senkinek sincs!
- Attól félek, most már Voldemort dönti el, kinek mihez van joga – állapította meg Alice komoran.
- A nevén nevezed? – lepődött meg Alfreda. – Ez bátor dolog.
- Miért, te nem? – Most Ali lepődött meg.
- Én nem vagyok ilyen bátor. – Rázta a fejét újdonsült barátnője.
- Pedig ehhez nem is kell bátorság. Szerintem az emberek magába a névbe helyezik a félelmüket, és úgy vannak vele, ha nem mondják ki, nem is kell igazán tudomást venniük róla. De sajnos attól még ugyanúgy köztünk van Voldemort, és megnehezíti az életünket – fejtette ki a véleményét Alice, aki tényleg nem hitte, hogy igazán bátor lenne amiatt, hogy kimondja a Nagyúr nevét, még ha Perselus szájából sem hallotta még soha.
- Igazad van.
- Próbáld meg te is! – bíztatta Alfredát. - Biztosan neked is menni fog.
- Megígérem, hogy megpróbálom, de nem most. A mai nap már így is tönkre ment.
- Várj még ezzel a kijelentéssel! Pár perc múlva mehetünk a másik „cuki testvér” órájára – jutatta eszébe Alice.
- Ú, tényleg! Annyira örültem, hogy az előző órának vége lett, hogy meg is feledkeztem róla. – Konyult le a szája.
- Gyere, induljunk! – karolta át Ali. – Essünk túl rajta!
- Essünk túl ezen az egész éven! – mondta Alfri miközben sóhajtott egyet.
- De ki tudja, hogy egy év múlva mi lesz. Az is lehet, hogy minden sokkal rosszabbra fordul. Ezért ne is mondjunk ilyeneket, oké?
- Oké.


Alecto az asztalánál ült, és az újait összezárva, maga előtt volt a keze, és azon át figyelte a befelé áramló gyerekeket. Majd azután sem állt fel, hogy minden diák elfoglalta a helyét.
- Mardekárosok, és a többi ötödéves, üdvözöllek titeket! – A keze is még mindig maga előtt volt. – Idén megtanulhatjátok tőlem, mennyire szánalmasak és semmire valóak a muglik. És persze azok a kis korcsok, akik mugli szülők gyermekeként varázslóknak, vagy boszorkányoknak nevezik magukat – szinte köpte a szavakat a nő. - De mégis mindközül a legrosszabb, amikor egy varázsló, vagy boszorkány fatyút nemz egy muglival, és így undorító félvérek csúfítják el a mi kis társadalmunkat. – Várta a reakciókat, de a testvére után mindenki fapofával hallgatta végig, amit mondott. – Ja, és persze ott vannak a kviblik, akik csak arra jók, hogy szolgáljanak minket, semmi többre. Hisz hasznukat kell vennünk, ha már a mi világunkban élnek, tudnak róla, és részesei azoknak a csodás és borzalmas dolgoknak, amikre képesek vagyunk. De, hogy kinek mi a csodás, és mi a borzasztó, azt döntse el maga, és persze számoljon ennek a következményeivel…

- Ő inkább az a sunyibb féle gonosz, nem? – kérdezte a folyosón Alice.
- De. Kimértebb, és talán ettől még félelmetesebb, ami talán abból is fakad, hogy nő. De ettől még, szerintem nyugodtan, rezzenéstelen arccal meg tudna bárkit gyilkolni, vagy kínozni – felelte Alfreda.
- Lehet, hogy ezt már jó párszor meg is tette. De ebbe inkább bele se gondoljunk! – Próbálta elhessegetni a lelki szemei előtt megjelenő borzalmas képeket.
- Ne is! Most úgy is McGalagony órája következik. Az felüdülés lesz ezután.

Az is volt. A tanárnő állva, biztató mosollyal az arcán várta a diákokat, akiknek ettől azonnal jobb kedvük lett.
De természetesen akadt több diák is a mardekárosok között, akiknek tetszett az az elképzelés, hogy brutális és szörnyű dolgokat kell majd tanulniuk, és hogy kivételezni fognak velük. Ettől a két lánynak felfordult a gyomra.

- Kedves diákok! – tényleg nagyon kellett már ez a kis kedvesség nekik. – Tudom, hogy most sokan megijedtettek, és jobban szeretnétek inkább otthon lenni a családotokkal, de nem aranyvérű társaitokkal ellentétben, nektek kötelező volt visszatérnetek. Én ígérem, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jobb legyen a helyzet, és sikerüljön mindezt átvészelnünk – kezdte kedves, szelíd hangnemben. - Mindenkinek el kell döntenie, hogy kihez marad hűséges. Aki Dumbledore professzorhoz, és az ő áldozatához, valamint azokhoz a többi diákhoz, akik megsebesültek, vagy esetleg meghaltak az elmúlt évek során a rossz elleni küzdelemben, mint például Cedric Diggory… Akinek halála után csak egy évvel ismerték el, hogy maga a Sötét nagyúr ölte meg. Aki hozzájuk, és ezzel hozzám is hű marad, az bármikor élvezheti a segítségemet mindenben, de aki nem, az számomra nem is létezik többé – váratlanul jöttek McGalagony szájából ezek a kemény és egyben komoly szavak.
A két lány tudta, hogy mindig is hűek lesznek ezekhez a hősökhöz, így ők egy mosollyal jutalmazták a tanárnőt. De természetesen több mardekáros felsóhajtott, vagy el kezdett nevetni. Számukra McGalagony felajánlotta a távozást az óráról, de ők inkább maradtak, és az óra folytatásában mogorva arccal igaz, de csendben maradtak.

- Én lemegyek kicsit olvasni – mondta Alfreda, amikor a szobájukba értek. – Mindenképp kell egy kis kikapcsolódás, és mivel itt TV nincs, ezért maradnak a könyvek.
- Okés. Lehet, hogy én is mindjárt lemegyek. – De igazából semmi kedve nem volt olvasni, és igazán máshoz sem.
- Rendben – majd ki is ment a barátnője.
 Alice pedig épp le akart ülni az ágyára, amikor meglátta, hogy egy levél van a párnáján, amin ez állt: „Pótapádtól!”
- Imádom a varázsvilágot! – Mivel varázslat nélkül nem igazán tudta volna, eljutatni hozzá Piton ezt a levelet, és biztos az ellen is tett valamit, hogy csak ő olvashassa el.

Kedves Alice!
Nem tudom, hányadán állsz most velem, és hogy szeretnéd-e, ha találkoznánk.
Ha igen, akkor holnap, délután 5-kor gyere az igazgatóihoz!
Pótapád
(Remélem, még mindig annak tartasz.)

- De még mennyire… – suttogta. – De még mennyire… – Majd még párszor átolvasta a levelet, ami igazi megnyugvást adott a szívének. Ezután pedig sokkal nagyobb kedvel csatlakozott az olvasó barátnőjéhez.

A másnapjuk sokkal könnyebb volt, hisz egyik Carrow testvérrel sem volt órájuk. Alice már Lunával is nagyon szeretet volna találkozni, de nem tudta, milyen órái vannak, és hol várjon rá, így előbb a Perselusal való beszélgetésével foglalkozott.
Mikor elérkezett az idő, Alfredanak azt mondta, hogy Lunához megy, amit ő teljesen megértett.
Piton már ott várta, nem messze az igazgatóitól.
- Hát eljöttél! – Hatalmas kő esett le a szívéről. – Gyere! – invitálta be.
- Még sohasem voltam itt – jött rá Ali, amikor belépett a szobába. – Nem volt miért jönnöm, de most már van. – Egy bátorító mosolyt küldött Perselus felé.
- Ez azt jelenti, hogy bízol bennem? – kérdezte félve a férfi.
- Hát persze, hogy bízok – ölelte át a pótlánya.
- Nem is tudod, mennyit jelent ez nekem. Sőt, most ez jelenti a világon a legtöbbet. – Még egy kis ideig egymás karjaiban voltak, majd Perselus elővette a pálcáját. – Segítenél egy kicsit?
- Miben? – kérdezte Alice.
- Védőbűbájjal ellátni a szobát. Bár Carrowékat csinált ürüggyel elküldtem az iskolából, attól még nem szeretném, ha bárki is kihallgatna minket.
- Azt én sem. Nem szeretném, ha bajba kerülnél miattam. – Így Ali is elővette a pálcáját.
- Jaj, te buta! Nem magam miatt, hanem miattad kell az elővigyázatosság. A te életed sokkal fontosabb, mint az enyém – mosolygott rá Perselus.
- Nem hiszem, hisz akkor nem lennél ebben pozícióban – mutatott kezével körbe a szobán.
- Sss! – tette az úját a szája elé Piton. – Majd a bűbáj után. – Amit azonnal el is végeztek közösen.
- Most már elmondod, mi ez az egész, vagy legalább annyit, amennyit megtudhatok? – Tényleg borzasztóan érdekelték a dolgok.
- Igen, mindent elmondok, amit csak tudni szeretnél. – Majd leültek két egymással szemben lévő székre. – Hol kezdjem?
- Én nem tudom, milyen kezdési lehetőségek vannak – húzta fel a szemöldökét a pótlánya. – De komolyan. Meg sem próbáltam kitalálni, miről is van szó, mert nem akartam semmilyen rossz dolgot gondolni rólad.
- Ez nagyon jól esik, bár sajnos vannak ilyen dolgok, nem is tagadom - szomorodott el.
- Nem is kell! - nézett rá biztatóan a lány, amire csak bólogatás volt a válasz.
- Akkor kezdem is, a legeslegelején.