2017. július 31., hétfő

Oda... - 21. fejezet - Egy múltbéli születés és elvesztés



- Ez hihetetlen! – néztem körül a műhelyben. – Megcsináltunk három napnyi munkát – mondtam ledermedve.
- Jó munkaerő voltatok, megtartunk titeket – veregette meg nagybátyáink vállát Kili.
- Ó, akkor elvettük a holnapi és holnaputáni munkátokat? – kérdezte Dáin.
- Igen, de sebaj, úgyis lesz más, akivel foglalkozzon Fili – kacsintott rám az öcsém, ami miatt gyorsan elkaptam a fejemet, hogy ne lássa meg senki, hogy férfi létemre kicsit elpirultam.
Már alig vártam, hogy viszont lássam Nárint. Bár tény és való, hogy pont olyan három napot választott az elutazására, amikor amúgy sem lett volna igazán időm rá, és így legalább nem fájt annyira a szívem a távolléte miatt. De maga a gondolat, hogy holnap ismét gyönyörködhetek a mosolyában, a tengerkék szemében, azonnal feltöltötte a szívemet, és kicsit libabőrös is lettem.
- Holnap jön haza az ifjúhölgy? – kérdezte Thorin bácsi, aki láthatólag örült a boldogságomnak.
- Igen – feleltem.


   Majd elkezdtünk pakolni, és utána mind belevetettük magunkát egy nagy, forró fürdőbe. Még Dáin is, bármennyire nem volt a mosakodás kedvelője. Ezután pedig szinte egyszerre érkeztünk meg az ebédlőhöz, épp édesanyám előtt, így illedelmesen beengedtük magunk előtt, majd farkaséhesen estünk a vacsoránknak. Azért jó pár fárasztó, munkával teli óra eltelt amióta megettük az ebédünket, így érthető volt, hogy első volt a gyomrunk, és mélyebb témákba csak teli hassal mentünk bele. 
   Először édesanyám mesélt, hogyan helyettesítette Thorin bácsikámat aznap, aki végig bólogatott és elismerően mosolygott rá. Majd mi meséltünk a remek hangulatban telt közös munkáról. Én pedig összegyűjtöttem minden bátorságomat és erőmet, hogy megtudjam az igazságot. Már rég itt volt az ideje.
- Anyám, Thorin bácsi! – néztem rájuk komolyan, amit azonnal kiszúrtak, így homlokráncolva várták, hogyan folytatom. – A tegnap estéhez hasonlóan lehetne, hogy ismét személyesebb vizekre evezzünk, még ha fájdalmas dolgokról is lesz szó?
- Mire célzol, fiam? – zavarodott össze anyám, láthatólag fogalma sem volt, mire akarok kitérni.
- Én sejtem – mondta Thorin bácsi. – A visszajött emléked eszedbe juttatott valakit, igaz? – jött rá.
- Igen – feleltem, majd az öcsémre néztem, akinek még mindig fogalma sem volt arról, mire gondolunk.
- Fili… sejthettem volna – nézett rám egy pillanatra anyám, majd a tekintette távolba meredt, olyan távol, mint tegnap, mikor Arian került szóba, de most nem csak fájdalmat, hanem magányt is láttam rajta. Jól ismertem az arcának minden egyes mozzanatát, így már előre féltem, hogy mit is fogok hallani. De tudnom kellett, így nem hátrálhattam ki.
- Valaki engem is beavatna? – nézett ránk kérdően Kili. – Kiről van szó?
- Az édesapátokról – felelte anyánk, amitől az öcsém hirtelen hátra hőkölt és tágra nyíltak a szemei, majd nyelt egy nagyot. Végül egy bólintás kíséretében rám nézett, ezzel is jelet adva, hogy ő sem hátrál ki, meghallgatja, amit meg kell.
- Rég itt volt már ennek az ideje, Dis – nézett rá komolyan a bácsikám. – Tudod, hogy nem húzhatjuk tovább, hogy megtudják az igazságot.
- Tudom – felelte anyám, és az arcáról egyértelműen leolvasható fájdalma miatt a sírás kerülgetett, a gyomrom pedig görcsben állt. – Eszedbe jutott, hogy édesapátok vitt el titeket játszani, amikor a bátyám megkapta a levelet a szörnyű hírről, igaz?
- Igen – bólogattam. – Hogy felejthettem el őt anyám, hiszen nem is voltam olyan apró?
- Tudod, fiam, az agyunk egy nagyon különös dolog. Számtalan példát láttunk Szmóg pusztítása után arra, az emberek hogyan tudnak felejteni, és sokszor tényleges felejtésről volt szó. Nem egy olyan törppel találkoztunk, aki szentül hitte, hogy világ életünkben itt éltünk és semmi közünk nem volt Ereborhoz – magyarázta elködösült tekintettel. – Így megtanultuk Thorinnal, hogy az agyunk sokszor védekezés gyanánt felejt, teljesen kitöröl dolgokat, vagy éppen csak elfedi azokat egy időre, amíg el nem jön az ideje, hogy szembesüljünk vele. Te pedig mindösszesen tíz éves voltál, mikor az édesapátok meghalt. Annyira pici voltál, és annyira megtörtél. Szörnyen fog hangzani, amit mondok, Fili, de megkönnyebbültem, amiért úgy tűnt, hogy az agyad teljesen kitörölte az apád létezését – bocsánatkérő tekintettel nézett rám.
Nem tudtam volna haragudni rá, megértettem, de azt már nem, hogy miért nem válaszolt később sem arra, hogy mi történt apámmal, hiszen akkor már felnőtt fejjel utaltam rá.
- Azt vártad, hogy magamtól emlékezzek újra? – kérdeztem rá.
- Igen. Tudod, az első pár törpnél, akik hasonló módon kitöröltek dolgokat az emlékezetükből, nagy hibát vétettünk el, megpróbáltuk erőszakkal rávenni őket, hogy emlékezzenek, amitől valaki teljesen elvesztette a józan eszét. Ezért nem kockáztathattam nálad, hogy bármi ilyesmi előforduljon, még nagyobb korodban sem. Én csak a te épségedet tartottam a szemem előtt. És persze a tiédet, Kili – nézett most szintén bocsánatkérően az öcsémre.
Most is, mint az előbb, teljesen megértettem az indítékát. Édesanyámnál bölcsebb személlyel sohasem találkoztam, így biztosan tudtam, hogy tényleg ez volt a helyes döntés. Ha mondjuk tíz évvel ezelőtt kezd el nekem mesélni az apámról, lehet, hogy egy saját emlékem sem ugrik be soha. Ekkor azonban még egy valamit láttam magam előtt, ahogy le-fel járkált az anyámmal való közös szobájuk előtt.


- Mindjárt megszületik, Fili! Mindjárt megszületik a kisöcséd! – tördelte a kezét, és egy pillanatra sem tudott megállni.
- És milyen lesz apa? – kérdeztem ártatlanul. – Ugyanolyan, mint én?
- Természetesen nem – felelte, miközben végre megállt, és leguggolt elém, majd gyengéden végigsimította a kezét az arcomon. – Senki sem lehet ugyanolyan, mint te. Egyedi vagy, Fili, ezt sohase feledd! És a testvéred is az lesz.
- Szeretni fogom őt, apa? – erre már idegesebben kérdeztem rá, mert féltem, hogy mi lesz, ha nem jövünk ki jól egymással, ha nem ugyanazokat a játékokat szeretjük majd, és ha mindketten egyszerre akarunk édesanyánk ölébe ülni... Ezekhez hasonló gyermeki félelmek járták át az elmémet.
- Hát persze, hogy szeretni fogod, kisfiam, hisz ugyanannyi jóság van benned, mint édesanyádban. Lehet, hogy kívülről rám hasonlítasz, de a belsőd az édesanyádé. Épp ezért tudnál te bárkit szeretni, akinek apró jóság is lakozik a lelkében. És biztosra veszem, hogy az öcsédnek nem kis jóság lesz a szívében. – Majd erősen a karjaiba zárt, én pedig éreztem, hogy mennyire szeret.
Ezután behívtak minket anyámhoz, akinek már ott volt a kezében egy kisbaba. Bár eleinte féltem, így megálltam az ajtóban, de végül apám felkapott és odavitt.
- Fili, üdvözöld az öcsédet, Kilit! – mutatta felém édesanyám az alvó kisbabát.
Ekkor olyat éreztem, amit előtte soha. Amikor ránéztem a csöppségre, azonnal tudtam, hogy ő mindig is nagyon fontos helyett fog betölteni a szívemben. Nekem pedig örökre vigyáznom kell rá, és segítenem, amiben csak tudom majd. A világ legszebb ajándéka volt, amit a szüleimtől kaptam, és tudtam, hogy méltó leszek a nagytestvér szerepére.
- Nekem semmi sem rémlik róla – ragadott ki a visszatérő emlékemből az öcsém hangja.
- De ez azért érthető, mert te csak öt éves voltál, amikor meghalt, és sokszor kérdezgettél is felőle, de mivel a bátyád nem akart az igazságról hallani, így mindig elterelte a témát – magyarázta édesanyánk, amire mindketten egyszerre kezdtünk el bólintani.
- Hogy hívták? - kérdezte Kili.
- Nili – feleltem, mert a fejemben hallottam, ahogy az édesanyám kimondja a nevét, mikor apám is megnézte közelebbről a kisbaba öcsémet.
- Hát újabb emlékképed ugrott be? – nézett rám bizakodóan anyám.
- Igen – feleltem. – Amikor megszületett Kili.
- Ó! –A testvérem tágra nyílt szemekkel nézett rám, mire biztatóan rámosolyogtam.
- Nagyon szép emlék volt. Először féltem, hogy lehet, nem szeretjük majd egymást, de amint megláttalak, a szívembe zártalak – vallottam be, ő pedig cserébe megszorítva a kezemet bólogatott, ami akkor többet mondott minden szónál. 


- Akkor készen álltok, hogy meséljek arról, hogyan veszítettem el apátokat? – kérdezte, mi pedig egyetértve bólogattunk. – Apátokkal együtt nőttünk fel. Thorin legjobb barátja volt. Először inkább csak viccelődtünk egymással. Nem is tudtam sokáig komolyan venni, mikor elkezdett nekem udvarolni. Csak akkor hittem el igazán, hogy belém szeretett, amikor már a bátyám is bizonygatta mindezt nekem.
- Már szinte vérremenőleg faggattam arról Nilit, hogy tényleg komolyak-e a szándékai a húgommal. Bárhogy a legjobb barátom volt és bíztam benne, nem akartam, hogy csak egy futó lángolás legyen mindebből. De meggyőzött róla, hogy tiszta szívéből szereti Dist, így kisegítettem őket olykor, míg ki nem alakult egy olyan harmonikus kapcsolat közöttük, amihez foghatót életemben nem láttam. – Most nem volt annyira szomorú a bácsikám, mintha tegnap este áttört volna egy gátat magában, ami a múltját elválasztotta a jelentől, most pedig velünk élte át újra a múlt szép és egyben rossz emlékeit is.
- Boldog család voltunk. Mindenképp szeretett volna két gyermeket. Imádott titeket, attól kezdve, hogy először a karjaiban tartott. Ezért áldozta fel magát. Értünk áldozta fel magát… - Eddig bírta erősen édesanyám, ahogy tegnap Thorin bácsi, most ő úgy sírt, ahogy előtte még sohasem láttam. Mármint lehet, hogy láttam, de nem emlékeztem rá.
- Mi történt vele? – inkább a nagybátyánknak szegezte a kérdést Kili, látva, anyánk milyen borzasztóan zokog.
- Egy hatalmas orkhorda tartott felénk. Szerencsére más törpfalvaktól kaptunk hírt felőlük, ha cserébe védelmet nyújtunk számukra. Természetesen elfogadtuk, és én fel is voltam készülve rá, hogy ha kell, az életem árán is védjem az otthonunkat és a népünket. Még egyszer nem voltam hajlandó mindent feladni. De apátok nem engedte - szorította ökölbe a kezét. – Órákon át veszekedtem vele, de hiába. Elhatározta, hogy ő fogja vezetni a sereget, mert nem hagyná, hogy  uralkodó nélkül maradjon a népünk. Valahogy azáltal, hogy a ti életetek is kockán forgott, egyszerűen sehogy sem tudtunk vele beszélni. Elhatározta, hogy megvéd mind a négyünket. Végül elcsalt egy eldugott szobába, és mire észbe kaptam, bezárt és elindult a seregemmel. 


- Sohasem tudtam neki megbocsájtani – mondta ezt lefelé bámulva anyám. – El sem búcsúzott tőlem. Viszont te láttad, Fili. Épp elszöktél tőlem, mintha érezted volna, hogy valami nagy baj van készülődőben. Te láttad, amikor elment. Elvileg el is köszönt tőled és rábízott valakire, hogy hozzon vissza hozzám. Ezért ejtett rajtad akkora sebet, hogy elment, mert láttad, hogyan lovagol bele a halálába. Te voltál az utolsó családtagja, akit látott. – Ismét zokogásba tőrt ki, én pedig felállva mellé siettem, és leguggolva magamhoz öleltem.
- Sajnálom, hogy felszaggattuk ezt a régi sebet, anyám. Ígérem, ma már több kérdésünk nem lesz – néztem Kilire, miközben ezt mondtam, aki könnyes szemmel bólintott.
Aznap pedig nem csak az elmém, hanem a szívem is átlépett egy gátat. Minden kezdett összeállni a fejemben. Ez volt az életem hiányzó darabja, ami nélkül nem lehettem az, aki voltam. Még rengeteg kérdésem volt apámról, de tudtam, hogy ezeket szépen, fokozatosan kell feltennem anyámnak és Thorin bácsinak. Az elmúlt két este olyan intenzíven telt, hogy mindünk számára szükség volt némi lelki pihenőre. Nekem pedig ott volt másnap Nárin érkezése, amibe kapaszkodhattam, ha már kovácskodnunk nem kellett, az aznapi szorgosságunk miatt. 


(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

2017. július 28., péntek

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 9. fejezet



Kilencedik fejezet – Egyszerre mindkettőjükkel




Suga:

Amint külön váltunk Jiminnel, hirtelen rám szakadt a fáradtságom. De tudtam, hogy nem adhatom meg magam neki, mert beszélnem kellett Hobival. Ezért hideg vízzel letusoltam, megmostam, majd megfésültem a hajam, és vártam, hogy hazajöjjön a boltból.
Nemsokára meg is érkezett, én pedig vidáman átöleltem. Ahogy megláttam a szokásos bevásárló szatyraival, azonnal fellobbant a láng a szívemben. Hogy hanyagolhattam ennyire el J-Hope-ot az elmúlt két hétben, hisz annyira szerettem? Lehet, büszkének kellett volna lennem magamra, amiért képes voltam ennyi ideig a közvetlen társasága nélkül ellenni, de ezzel fájdalmat okoztam neki, ebben biztos voltam.
- Ezt miért kaptam? – kérdezte, és látszott, hogy nagyon megleptem az ölelésemmel.
- Mert alig volt időm rád mostanában. Sajnálom – néztem rá a tőlem telhető legaranyosabb arccal. – Segítek pakolni.
- Köszönöm. Egyébként, miket csinálgattok Jiminnel mindig? Most zongorázni tanítottad? – Nem kertelt, rögtön rákérdezett a lényegre, aminek valamelyest örültem is, mert így hamar túllehettünk rajta.
- Igen, és nagyon jól ment neki. Már nem is hiszem, hogy szüksége lenne rám – feleltem büszkén, miközben beraktam két doboz tejet a hűtőbe, és szinte jól esett a zavaromtól égő arcomnak a hideg levegő.
- Aha, ez jól hangzik. Biztos remek tanár vagy.
- Ahogy te is táncból – vágtam rá, nehogy azt higgye, hogy ezzel kapcsolatosan megváltozott a véleményem. - Remélem, nem bántottalak meg, amiért ma Jiminnievel próbáltam. Eddig mindig te szenvedtél velem – grimaszoltam mellé, mert nem akartam, hogy lássa, mennyire kényelmetlenül érzem magam ettől az egész helyzettől, amit én magam teremtettem.
- Csak kicsit furcsálltam, ennyi.
- Nem akartalak megbántani – feleltem bágyadtam, feladva, hogy takargassam a szomorúságom.
Gratulálok, Min Yoon Gi! Képes voltál megbántani a legboldogabb embert, akit ismertél és elvenni a napsugarát. De hisz ő maga volt a napsugár! Nekem mégis sikerült kioltanom a fényét. Annyira szörnyű ember voltam… Attól még, mert rájöttem, hogy Jiminnel mennyire szeretek közösen dolgozni és mennyit köszönhetek neki, nem szabadott volna pont azt az egy embert elhanyagolnom, akinek még több mindenért lehettem hálás. El sem tudtam volna képzelni az elmúlt két évemet J-Hope feltétlen barátsága nélkül. Túl sok nap volt, amikor csak ő tudott mosolyt csalni az arcomra, és ez volt a hála tőlem. Lehet, hogy mindig sok dolgunk volt, de inkább kevesebbet kellett volna aludnom, minthogy Hobit elhanyagoljam.
- Ne törődj velem! Megleszek – mondta éllettelen hangon, ami egyáltalán nem volt rá jellemző.
- Nem, ilyet ne is mondj! – néztem rá komolyan. – Mit csináljunk ma este? – kérdeztem ismét mosolyogva, hátha attól ő is vidámabb lesz.
- Suga hyung, hullafáradt vagy, ismerlek jól – mondta, amiben volt is igazság, de Hobi kibékítésénél nemesebb feladatot nem is találhattam volna pihenés helyett.
- A legjobb barátomra mindig van energiám – kacsintottam, hogy érezze, én tényleg szeretem, még ha nem is úgy, ahogy ő azt gondolja.
– Nem lehetne, hogy csak beszélgessünk egy kicsit? – ajánlotta fel, amitől hatalmas nagy kő esett le a szívemről, mert azt már tényleg nem bírtam volna, ha még most valahova elmegyünk. Még a végén elájulok, és akkor cipelheti a csontos valagomat hazafelé, amivel ismét neki tettem volna keresztbe.
- Dehogynem! – vágtam rá.

Szerencsére Jin nemrég ment el fodrászhoz, ami nála mindig rekord hosszúságú időt vett igénybe, ezért nyugodtan tudtunk Hobival beszélgetni. Természetesen nem kerülhettem a Jimines zongoraóráimat sem, mint témát. Azt sem akartam hazudni neki, hogy nem imádtam őket, hisz úgyis tudta volna, hogy nem igaz, és amúgy sem hazugságot érdemelt tőlem. Láttam rajta, mennyire büszke rám, de mégis fájt neki, hogy emiatt elhanyagoltam. Pedig nála jobban senkit sem szerettem a Földön. Viszont Jiminniet sem akartam ezután sem ismét mellőzni, így meg kellett oldanom, hogy egyszerre törődjek mindkettőjükkel. Az első lépés pedig az volt, hogy kora reggelre beállítottam az ébresztőmet. 


J-Hope:

- Hobi, kellj fel! – súgta valaki a fülembe. Hirtelen nem tudtam, ki az, de azt igen, hogy ez a kedvenc hangom. – Kérlek, ébredj! – lökdösött kicsit.
Miután kinyitottam a szemem, Yoongi nézett rám mosolyogva. Már épp panaszkodni akartam, hogy miért nem hagy aludni, amikor szája elé tette a mutató ujját, ezzel jelezve, hogy ne hangoskodjak, majd kifele mutatott.
- Miért keltettél fel? – kérdeztem, miután utána mentem.
- Hogy bepótoljuk az elmaradt közös programjainkat – felelte vidáman. – Csináltam neked reggelit – mutatott a rántottára és a forró tejeskávéra.
- Ezért felkeltél? – kérdeztem még mindig félig aludva.
- Miattad, nem azért, hogy főzőcskézek – grimaszolt, majd elővett egy-egy tányért és bögrét nekünk.
- Még fél nyolc sincs – néztem az órára.
- Tudom, hogy még aludtál volna, de mivel tízkor indulnunk kell a rajongói találkozónkra, este pedig Jiminnel táncolok, így csak a reggel maradt számunkra – magyarázta lelkesen. – De ha inkább aludni szeretnél, feküdj vissza nyugodtan!
Most ébredtem csak igazán fel, amikor realizáltam, hogy Min Yoongi hyung, aki a leginkább szeretett aludni, a tegnapi fárasztó napja után, kora reggel felkelt, hogy reggelit csináljon nekem, és hogy utána közös programunk legyen. Fontosabb voltam neki, mint azt hittem volna. Ettől hirtelen el is érzékenyültem, így elrohantam a fürdőbe arcot mosni, hogy ne vegye észre.
- Á, ezt már szeretem! – lett vidám a mosolygó arcomtól. Végre, két hét után igazán őszintén mosolyoghattam. – Gyere, mert kihűl a kaja!
- Na, és mit terveztél reggeli program gyanánt? – kérdeztem kíváncsian.
- Szeretnék egy fotósorozatot csinálni rólad – jelentette ki.
- Micsoda? – majdnem kiköptem a kávét a számból, úgy megilletődtem. Yoongi imádott fotózni, és jól is ment neki, főleg, mióta nemrég vett magának egy nagyon profi gépet. De nem volt még arra példa, hogy bármelyikünket is megkérje, hogy legyen a modellje. – Rólam akarsz fotósorozatot?
- Igen – bólogatott nyugodtan.
- És hogyan képzelted el? – ráncoltam a szemöldököm.
- Szeretném, ha táncolgatnál különböző szabadtéri helyszíneken, én pedig lefotóználak. Remek sorozat lenne. – A tekintete elárulta, hogy látja is maga előtt, pontosan mit szeretne.
- Miért pont a természetben? – voltam még erre kíváncsi.
- Mert te szabadlelkű táncos vagy. Nem véletlenül voltál utcatáncos korábban – magyarázta és ma reggel először, mintha kicsit szégyenlős lett volna. – Néha úgy érzem, hogy nincs az a táncterem, ami számodra elég nagy lenne.
- Ó! – fogtam meg a kezét, mert nagyon jól esett, amit mondott. – Ez aranyos volt. De hát, rólam csak aranyos dolgokat lehet mondani – vicceltem el egy kicsit a végét.
- Na, de ideje készülődnünk! – nézett az órára.
Én ekkor vettem észre, hogy még mindig fogom a kezét, és azt is, hogy nem akarom elengedni, de látszólag őt sem zavarta a dolog. Rövid ideig mélyen egymás szemébe néztünk. Tudtuk, hogy meg kell szakítanunk ezt az intim pillanatot, mégsem vett rá minket a lélek. Végül én vettem erőt magamon és kezdtem el pakolni. Mosogatás közben pedig csak úgy kattogott az agyam, hogy mi történik köztünk. Romantikusnak mondható reggeli, kézfogás, fotósorozat, amit rólam akart készíteni. Lemaradtam valamiről?
A számtalan kérdés ellenére, ami ellepte a fejemet, nagyon is jókedvűen vágtam bele ebbe az egészbe, ahogy azt tőlem el lehetett várni. Először egy padhoz mentünk, én arra rátámaszkodva, spárgaugrással lendültem át. Bár jó párszor meg kellett csinálnom, mire ténylegesen sikerült a legmegfelelőbb pillanatot elkapnia Yoonginak, de nem bántam. Még azt sem, amikor rosszul landoltam és elestem, mivel Suga olyan jót kacagott rajta, hogy az én szívemet is teljesen újratöltötte jókedvvel.  Már szinte hiányzott, hogy önmagam legyek. Érdekes, hogy Yoongi volt az, aki a leginkább ki tudott fordítani magamból, és aki mellett a leginkább saját magam voltam. Hihetetlen, mire volt képes velem.
A padtól nem messze volt egy fa, aminek az egyik ágáról lógva csináltam különböző pózokat, amikről nem akartam elhinni, hogy nem nevetségesek, de ő állította, hogy jól néznek ki. Azonban a kedvencem az volt, amikor a Run koreóját kezdtem el táncolni, miközben jó pár ember elment mellettem, amitől még menőbbnek éreztem az egészet. Lehet, ha mással lettem volna ott, kicsit ciki lett volna, de mivel Yoongi a lehető legnagyobb komolysággal fotózott, így semmiképp sem tudtam volna kényelmetlenül érezni magam. 


- Had csináljak én is rólad pár képet! – kértem el tőle a kameráját, amit nagy nehezen oda is adott, de utána elfutott és egy másik fa tövébe bújt, majd a fejét a felhúzott lábaihoz szorította.
- Ne csinálj rólam képet! – mondta hisztérikusan.
- Jesszusom, ne csináld ezt! – nevettem, és azért is elkezdtem fotózni.
- Hobi, ne! – nézett fel egy pillanatra, ami pont elég volt egy fantasztikus fotóhoz.
- Dehogynem, bár azt akartam, hogy te is táncolj, de a durcás, félős Yoonginál aranyosabb fotókat nem is tudnék csinálni – lelkesedtem, és tényleg sorra lőttem a cukibbnál-cukibb képeket.
- Mindet kitörlöm – jelentette ki komolyan.
- Csak akkor, ha te érsz előbb haza! – És már rohantam is, ami persze nem volt fair, hisz ő még ült, de a világért sem akartam volna, ha odavesznek a képei.
Csak úgy kapkodtam a levegőt, mikor megérkeztem, és visszafordulva megláttam, hogy Suga az imádnivaló, egyedi járásával suhan, mint egy díva, és eszébe sincs futni.
- Nyertem – mondtam, amint utolért.
- Jó. – Nem veszekedett, már ment is be a kapun.
- Ti meg hol voltatok? – szegezte nekünk a kérdést Jimin, amint beléptünk. – Nem hagytatok semmilyen cetlit.
- Ó, mi csak csináltunk pár képet – mutattam fel a kezemben lévő gépet.
- Jó, de most már siessetek, mert tíz perc és indulunk!
Jimin mérges volt, ez egyértelműen átjött, de azt nem tudtam, hogy ebben az is benne volt-e, hogy Yoongi visszatalált hozzám. Mert, ha igen, akkor az egyre inkább bonyolította, az amúgy is furcsa helyzetünket.
 
(Minden kommentnek, visszajelzésnek nagyon örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Valamint jobb oldalt szavazhattok, hogy melyik párosnak szurkoltok jobban.)