2017. július 19., szerda

Oda... - 20. fejezet - A saját múltam



Lassan ballagtunk a szobáink felé Kilivel. Egyszerűen nem tudtunk megszólalni a meghatódottságunk után. Amondó voltam, hogy szó nélkül elválunk, de az öcsém, mielőtt belépett volna a szobájába, felém fordult.
- Miért ilyen igazságtalan velünk az élet? – kérdezte gyermeki ártatlansággal, és őszintén, bennem is felmerült ez a kérdés.
- Nem tudom, Kili, miért súlyt ennyi rossz dologgal minket a sors, de egy valamiben biztos vagyok. – Kíváncsi szemekkel nézett rám, amennyire egy ilyen szomorú helyzetben képes volt rá. – Ha van olyan család, amelyik minden rossz dolog után képes felállni, és még inkább menni előre, az a miénk.
- Talán… - ráncolta a szemöldökét, mint, aki azon gondolkodik, hogyan is fogalmazza meg a gondolatait. – Talán azért jutott nekünk ennyi megpróbáltatás és nehézség, mert olyan erős és szeretetteljes családunk van. Lehet, hogy más családoknak sokkal problémamentesebb az élete, de ők valószínűleg nem ilyen erősek és összetartóak, mint mi. Talán így van meg az egyensúly.
- Drága öcsém, ezt bölcsebben nem is mondhattad volna – zártam büszkén a karjaimba.
- Holnap reggel találkozunk – búcsúzott tőlem.
- Úgy lesz – mondtam, majd lefeküdtem aludni.

Zaklatottan telt az éjszakám. Aludtam is meg nem is. Inkább félálomban töltöttem az éjjel nagyrészét, ezen azonban nem lepődtem meg a körülményekre való tekintettel. De ennek ellenére korareggel kimásztam az ágyamból, hogy együtt reggelizek az öcsémmel. Úgy láttam, ő sem aludt valami jól, mert karikás volt a szeme alja, és nem is evett annyit, mint általában szokott.
Majd egymást átkarolva indultunk a kovácsműhely felé, ahol szinte megkönnyebbülve vetettük bele magunkat a munkába. Kili pedig még a tegnapi napon is túltett ügyesség terén. Már szinte az én szintemen volt, amiért végtelenül büszke voltam rá. A sikere pedig egyre jobban oldotta a hangulatunkat, majd Dáin jelent meg, aki még inkább feldobott minket.


- Elnézést, kovács urak! – kopogott be a nyitott ajtón. – Elfogadnak egy kiöregedett kovácsot segítség gyanánt?
- Attól függ, mibe fog kerülni nekünk ez a segítség? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Annyiba, hogy minél vidámabban töltsük a napunkat – felelte mosolyogva.
- Hm… - tettettem, hogy gondolkodom az ajánlaton. – Mit gondolsz, öcsém? Ér annyit a munkája, hogy megadjuk, amit kér?
- Talán – ment bele a játékomba. – De előbb bizonyítson, hogy ért a kovácsmesterséghez!
- Rendben – tűrte is fel a felsője ujját.
Tudtuk, hogy Dáin kovácskodásban is kifogásolhatatlan, de hogy ennyire, azt azért nem. Már szinte elszégyelltük magunkat a szerény tudásunk miatt. De ő nem nézett le minket, helyette kedvesen tanított nekünk jó pár fortélyt, amikért hálásak voltunk. És természetesen az ő kívánsága is teljesült, mivel remek hangulatban teltek az órák. Szinte észre sem vettük, hogy már délre jár az idő, amikor egy újabb nem várt vendég tért be hozzánk.
- Szép napot, uraim! – lépett be édesanyánk, méghozzá egy nagy kosárral a kezében.
- Szervusz, anyám! – köszöntem, majd a többiek is így tettek.
- Mit hoztál nekünk? – mutatott rögtön a kosárra Kili.
- Nektek, semmit – kacsintott.
- Dis… Dis… - rázta a fejét Dáin bácsi. – Tudod, hogy nem szabad az étellel viccelni, ha Kiliről van szó, mert túl komolyan veszi a dolgot.
- Igaz, de attól még túlságosan élvezem – jegyezte meg szégyenlősen anyánk.
- Ó, ez fájt! – tette durcásan keresztbe a kezét az öcsém.
- Na, nem kell megharagudni! – Közben lerakta a kosarát az egyedüli szabad asztalra. – Hoztam nektek disznósültet, sajtot, kenyeret, paradicsomot és egy kis bort is. De nem túl sokat! – emelte fel a mutatóujját. – Nehogy a munka kárára menjen!
- Soha! – legyintett Dáin bácsi.            
– Akkor jó étvágyat nektek! Én rohanok átvenni Thorin feladatait, hogy ő is tudjon kicsit csatlakozni hozzátok. Ráférne egy kis nevetés a tegnap este után. – Majd búcsúzásul intett nekünk, és már ott sem volt.
- Na, akkor lássunk neki, fiúk! – mutatott az ételre Dáin.
Mire befejeztük az evést, Thorin bácsi meg is érkezett.
- Remélem, nem zavarok – lépett be szerényen.
- Te, sohasem! – biztosítottam e felől.
- Ugye számomra is van némi munkátok? – nézett körül a sok vasdarabra. – Az igen! Ti tényleg nem unatkoztok.
- Nem bizony – mondta Kili. - És te sem fogsz, ha csatlakozol hozzánk – közben egy tiszta, munkás kötényt nyújtott át neki.
- Köszönöm.


Annyira remekül telt a napunk, bár imádtam Dofirral együtt dolgozni, és az elmúlt két nap Kilivel is igazán jó volt, de az, hogyan tudtunk négyen összedolgozni, miközben viccelődtünk, tanítgattuk egymást - mert végül azért egy-két trükköt mi is tudtunk mutatni a nagybátyáinknak – semmivel sem ért fel. Maga volt a jutalomjáték mindőnk számára. Nekem pedig akaratlanul ismét hasonló dolgok zakatoltak a fejemben, mint két napja, hogy akár ilyen is lehetett volna az életünk. Mennyivel gondmentesebb lett volna, és ezt igazán nem is magunkon láttam Kilivel, hanem Dáin és Thorin bácsin. Annyi problémával kellett megküzdeniük a népeik fenntartása miatt, hogy úgy tűnt, mint, akik már szinte el is felejtették, hogy milyen ilyen egyszerű feladatokat elvégezni. Milyen, amikor a legrosszabb következménye az lesz a munkájuknak, hogy elölről kell kezdeniük egy pár órás kovácsmunkát, vagy végső esetben feldühítenek egy vevőt.
Minden csak viszonyítás kérdése, ezt jól tudtam. Itt sürögve-forogva a két nagy példaképem és a szeretett öcsém mellett, éreztem igazán, hogy minden nehézség ellenére, amikről Kilivel beszélgettem este, annyi mindenért lehetünk hálásak. Annyi mindenért és mindenkiért van értelme élnem. Annál nincs is rosszabb, amikor valaki minden értelmét elveszíti az életének, és úgy gondoltam, hogy velünk ez sohasem történhet meg. Egy jó család minden apróságban megtalálja az értelmet, a célt. Ráadásul nekünk ott volt egy egész népért való felelősség. Ezért is voltam benne biztos, hogy egy pillanatra sem fordult meg Thorin bácsi fejében, hogy a szerelme elvesztése után ne tegyen meg ugyanúgy mindent a népéért. Pedig el is menekülhetett volna a feladatai elől, hogy remeteként éljen tovább a hegyekben, ahol minden Arianra emlékezteti. Ehelyett azonban a testvérét és a népét választotta.
De egyvalamire még nagyon kíváncsi voltam, ha már belementünk a múltba. Amin törpemlékezetem óta a legtöbbet gondolkodtam. Amiről kicsiként sokat kérdezgettem anyámat és Thorin bácsit is, de valahogy senki sem akart választ adni rá. Hogy mi történt az édesapámmal? Most azonban elhatároztam magam, hogy a ma esti vacsoránkon elérem, hogy ez legyen a beszédtéma. Végre meg kellet tudnom, mi lett vele. Enélkül nem lehettem igazán önmagam. Nem csak a népemnek az eredetét és múltját kellett oda-vissza tudnom, igenis a saját és családom múltjáról is mindent akartam tudni. Az apám kiléte pedig úgy éreztem, hogy egy nagyon fontos része az összképnek.
  Ekkor pedig újból visszajött egy rég elfeledett emlékem, pontosabban a múltkori a folytatását láttam magam előtt. Miután az asztal alatt elbújva hallottam, hogyan zokog Thorin bácsi az elvesztett szerette miatt, és Kili rám talált, akkor egy hozzám hasonló, szőke, szakállas férfi vitt el minket játszani. És még egy nagyon fontos dologban is biztos voltam, hogy apának szólítottam. Így most már mindenképp tisztázni akartam este, hogy mi is történt vele.


(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

2 megjegyzés:

  1. Ez nagyon jo lett gratulálok várom a folytatást

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ú, demon, de jó egy régi olvasómat a kommentelők között látni. Nagyon örülök, hogy még mindig jársz errefelé. :D Köszönöm, nem kell sokat várnod rá, pár napon belül jönni fog a 21. fejezet. ;)

      Törlés