2017. július 26., szerda

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 8. fejezet



Nyolcadik fejezet – Mintha ott sem lettek volna




J-Hope:

- J-Hope hyung, jól vagy? – kérdezte Jungkook tőlem. – Az elmúlt napokban valahogy nem mosolyogsz annyit.
- Persze, jól vagyok – feleltem.
- Biztos? – tette a vállamra a kezét, miközben mélyen a szemembe nézett. – Tényleg olyan, mintha nem lennél önmagad. Ha valami bántja a lelked, nekem nyugodtan elmondhatod.
Tudtam, hogy így van. Megbíztam Jungkookban, ahogy a többiekben is a bandából, de hogyan mesélhettem volna nekik a szívfájdalmamról, ha magam sem értettem annak az okát? Az elmúlt két hét nem volt az igazi. Azt is tudtam, hogy Yoongi miatt nem volt olyan jó a kedvem. Minden azon a reggelen kezdődött, amikor zaklatottan találtunk rá és Jiminre TaeTaevel. Én próbáltam aznap vásárlás közben kiszedni Sugaból, hogy minden rendben van-e vele, de azt mondta igen. Másnaptól pedig, mintha kicserélték volna, méghozzá pozitív irányba. Ennek, mint legjobb barátjának örülnöm kellett volna, de a szívem mélyén tudtam, hogy valami olyan változás ment végbe benne, ami a kapcsolatunkat is befolyásolta. Lehet, hogy gyerekes volt a részemről, de maga a tény, hogy minden szabadidejét Jiminnel töltötte, fájt.
Mind imádtuk egymást, másként nem is lett volna ilyen remek a közös munka és élet, de mégis, akarva-akaratlanul, úgy alakult, hogy Yoongi került a legközelebb hozzám. Ő értett meg a leginkább, előtte mertem a kevésbé vidám dolgaimról a leginkább mesélni, és ő is velem osztott meg legtöbb mindent. Épp ezért voltam biztos benne, hogy valami fontos dolgot titkolt el előttem azon a reggelen, amit viszont Jiminnek elmondott, és ez közelebb is hozta őket egymáshoz.
Tényleg nem gyermeki önzőségről volt szó, hogy a legjobb barátommal más ne töltsön sok időt, hanem arról, hogy Yoongi valamit nem mert nekem elmondani, és hogy azóta semmi ideje nem volt a közös dolgainkra.
De a legrosszabb mégis az volt, hogy már táncban sem az én segítségemet kérte, hanem Jiminét. Ezután pedig végképp nem tudtam titkolni a csalódottságomat, így nem lepődtem meg Kookie kérdésein.
- Magam sem tudom igazán, mi a bajom – mondtam végül Jungkooknak.
- Oké, akkor nem is zaklatlak ezzel tovább. De, ha valamikor később akarsz róla beszélné, szólj nyugodtan! – mosolygott rám kedvesen.
- Úgy lesz!


- Féltékeny vagyok! – mondtam ki hangosan, miután elindultam sétálva a boltba. Csak azt nem tudtam, pontosan milyen féltékenységről volt szó. Minél előbb rá kellett jönnöm, mert nem akartam a csapatot is magammal rántani a szomorúságomba. Én nem lehettem szomorú, én voltam a csapat Reménye, Napsugara… és ki tudja, hány hasonló becenévvel ruháztak fel a rajongók. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy csak úgy megadjam magam némi féltékenységnek, ráadásul a barátaimmal szemben.
Hosszas merengésemből az ébresztett fel, hogy ismét megláttam a rám hasonlító utcatáncost. Pontosan ott volt, mint múltkor. Bár azóta is rendszeresen sétáltam erre, mert én jártam legtöbbet boltba, de most először láttam újra. Azonban ismét nem tudtam rávenni magam, hogy átmenjek a túloldalra, hogy közelebbről lássam. Viszont, mikor kijöttem a boltból, megembereltem magam és elindultam felé. Már nem messze voltam tőle, amikor egy néninek kiesett a kezéből a szatyra, és több almája is elgurult. Gyorsan a segítségére siettem felkapkodni őket, majd átkísértem a zebrán, és mikor visszafordultam, addigra már sehol nem volt a táncos, se az emberek, akik körülötte álltak.
Talán csak hallucináltam az egészet? De hogy tudtam volna teljesen ugyanazt beképzelni, mint múltkor? Már csak ez kellett az amúgyis zavarodott fejemnek! Hivatalosan is balféknek éreztem magam.

Mikor hazaértem, Yoongi jött ki a konyhába segíteni elpakolni. Láthatólag nagyon vidám volt, mintha ő vette volna át a „csapat reménye” szerepet. De még így is nagyon fura volt, amit csinált. Csak úgy hirtelen megölelt, ráadásul igen hosszan.
- Ezt miért kaptam? – kérdeztem megilletődve.
- Mert alig volt időm rád mostanában. Sajnálom – nézett rám aranyosan. Most jöttem rá, mennyire feltöltött mindig a tekintete. – Segítek pakolni.
- Köszönöm. Egyébként – vakartam meg közben a fejemet –, miket csinálgattok Jiminnel mindig? Most zongorázni tanítottad? – Ez volt a legfőbb sejtésem.
- Igen, és nagyon jól ment neki. Már nem is hiszem, hogy szüksége lenne rám – felelte büszkén, miközben hűtőbe rakott két doboz tejet.
- Aha, ez jól hangzik. Biztos remek tanár vagy – többre nem futotta tőlem.
- Ahogy te is táncból. – Elfordultam, mert ez túl érzékeny téma volt azután, hogy pár órája Jiminre cserélt, mint tánctanárt. Ezt valószínűleg észre is vette, mert a vállamra téve a kezét így folytatta: - Remélem, nem bántottalak meg, amiért ma Jiminnievel próbáltam. Eddig mindig te szenvedtél velem – grimaszolt mellé, ami megmelengette a szívemet, így pár pillanatra elmúlt a neheztelésem.
- Csak kicsit furcsálltam, ennyi – hazudtam, mert nagyon is fájt, hogy lecserélt.
- Nem akartalak megbántani – lett ő is szomorú.
Hurrá! Nem elég, hogy saját magamat is depresszióba taszítottam, Yoonginak is elvettem a jókedvét, ahelyett, hogy örültem volna a boldogságának.
- Ne törődj velem! Megleszek. – Tudtam, hogy valami olyasmit kellett volna mondanom, hogy semmi baj, próbáljanak nyugodtan Jiminnel, de egyszerűen képtelen voltam rá.
- Nem, ilyet ne is mondj! – nézett rám komolyan. – Mit csináljunk ma este? – kérdezte ismét mosolyogva.
- Suga hyung, hullafáradt vagy, ismerlek jól – állapítottam meg, hisz aznap még nálam is jóval többet táncolt.
- A legjobb barátomra mindig van energiám – kacsintott. 
- Nem lehetne, hogy csak beszélgessünk egy kicsit?
- Dehogynem! – Láttam, hogy megkönnyebbült, hogy nem kell sehova mennie már aznap.


   Mivel Jin épp fodrásznál volt, így miénk lehetett egy kicsit a közös szobájuk. Mesélt arról, milyen módszerrel tanította Jimint zongorázni, és hogy milyen látványos fejlődésen ment keresztül. Tudtam, hogy Yoongi remek tanár, és az nem is volt fura, hogy ennyire megörült a sikernek, de ahogy Jiminnieről beszélt, abban már volt valami furcsa. Előtte mindig kicsit finomkodott vele, sőt olykor mintha ódzkodott is volna a Jiminnel való érintkezéstől. De aztán szóba jött, miért nem hívja Jiminnie hyungnak, és utána még ott volt az a furcsa reggel is… Valami ezek alatt száznyolcvanfokos fordulatot vett benne. És ez engem bántott, amiért utáltam magam. Talán nem fájt volna ennyire a Jimin iránt növekvő rajongása, ha rám ugyanannyi időt szánt volna, mint korábban. De mindig nagyon sűrű ütemtervünk volt, így két legjobb barát nem fért bele az életébe. És már a táncos korepetálásaimat is átadta Jiminnek, ami már csak hab volt a tortán.
Miért nem tudtam igazán örülni a boldogságának? De, hogy pontosabb legyek, a boldogságuknak, hisz Jiminnie is kivirágzott, mióta Suga többet foglalkozott vele. Ennyire rossz és önző ember lettem volna? Talán csak addig voltam én a csapat reménye, amíg minden a saját számíze szerint volt, amíg volt egy legjobb barátom, akire bármikor számíthattam? Ennyire felszínes lettem volna? Hisz nem elég, hogy még öt kiváló bandatag volt az életem része, de egy olyan stáb is állt mögöttünk, akikre bármikor, bármiben számíthattunk.
Aznap nagyot csalódtam önmagamban. Végül, mikor Jin fáradtan, de annál szebben hazatért a fodrásztól, elmentem zuhanyozni. És olyat tettem, amire már nem is emlékeztem, mikor volt utoljára példa, zokogtam a zuhany alatt. Sírnom kellett, mert jó pár dolog meg akart fojtani, a féltékenységem, amit Jimin iránt éreztem, a Suga iránti hiányom és a bűntudat mindezek miatt. Muszáj volt kiengednem magamból. És ahogy a könnyeimet elmosta a víz, mintha ott sem lettek volna, úgy kellett nekem is azt tetetnem kilépve a fürdőből, hogy az égvilágon semmi bajom nincs.


(Minden kommentnek, visszajelzésnek nagyon örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Valamint jobb oldalt szavazhattok, hogy melyik párosnak szurkoltok jobban.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése