2017. július 17., hétfő

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 6. fejezet



Hatodik fejezet – Nem ért véget a mesénk





  Jimin:

Mintha az elmúlt két hét elrepült volna. Egy olyan repülőn ültem, ami eddig technikai hiba miatt nem akart felszállni, de most hirtelen elindult, és nagyon gyorsan haladt, hogy behozza a lemaradást. Én pedig a világért sem akartam volna leszállni róla.  Yoongi napról-napra közvetlenebb és kedvesebb volt velem. Bár néha voltak morcos, zárkózott és goromba pillanatai, de mindig igyekezett hamar túlleni ezeken, és mivel láttam, mennyire próbálkozik, ezért eszembe sem jutott szóvá tenni őket. Főleg, mert a zongorajátékom napról-napra látványosan javult. A legfontosabb lecke, amit tanított nekem Suga, hogy akárcsak tánc közben, zongorázásnál is a szívemre hagyatkozzak.
- Megvan a technikai alapod, azon még dolgozunk kicsit, és nem lesz baj. De meg kell értened, hogy minden dallamban ott kell lennie a szívednek, különben semmi értelme az egésznek! A zene semmit sem ér lélek nélkül. Mikor táncolsz, szíved-lelked bele adod. Azt kell megtanulnod, hogy ugyanezt csináld zongorázás közben is.
Ez volt, amit még az első napon elmondott Yoongi, és azóta is folyton hallottam tőle, hogy a szívemből játszak, de ne csak ímmel-ámmal, minden egyes dalamnak onnan kell jönnie.
- Ne az agyadból játszd a kottát, hanem a szívedből! – valószínűleg ezt a mondatot mondta el legtöbbször az elmúlt két hétben. De megvolt az eredménye. Minél inkább átéreztem a dallamokat, annál könnyedebben ment a zongorázás, mígnem eljutottunk odáig, hogy Yoongi megtapsolt.
- Jó volt? – kérdeztem bizakodóan.
- Pazar! – felelte elismerően. – Jó tanítvány voltál – tette hozzál.
- Akkor itt be is fejeztük a közös munkát? – Nem akartam, hogy azt mondja igen. Minden nap feltöltődött a szívem azáltal, hogy Sugával játszhattam. Ugyan csak napi 1,5 óra fért bele általában az időnkbe, de az a másfél óra maga volt a mennyország, főleg, hogy tényleg fejlődtem, ami őt büszkeséggel töltötte el. Azonban nem csak ezek miatt voltak olyan fontosak a zongoraóráink, hanem mert mindig egy kicsivel többet adott magából Yoongi. Mintha azáltal, hogy igyekezett feltárni a szívemet a zongorázáshoz, a sajátját is egyre jobban kinyitotta volna nekem. Mesélt arról, hogy a zongorája volt az első szerelme, általa tanult meg igazán érezni. De nem tudtam, hogy nekem, vagy tényleg a régi emlékei visszaidézésének volt köszönhető az egyre növekvő közvetlensége. De bárhogy is volt, mindkettőnk számára nagy előrelépés volt ez az elmúlt két hét.
- Igen – felelte.
Próbáltam visszafojtani a sírásomat, ami azonnal magával ragadott volna. Igyekeztem azzal vigasztalni magam, hogy ezután a magányos éjszakáimon visszagondolhatok erre az időszakra. Láthatom magam előtt, hogyan ült szorosan mellettem a zongora előtt, hogyan ért össze a combunk. Hogyan segített finomítani a leütéseimet. Hogyan tártuk fel egymás előtt a lelkünk egy részét. Bárcsak teljesen beavathattam volna az iránta fűződő érzéseimbe.
- Minden mese véget ér egyszer, igaz? – kérdeztem erőltetett mosollyal.
- De mindig kezdődik egy új – mondta, amitől azonnal reménykedni kezdtem. – Nem azért, mert azt akarnám suggalni, hogy tartozol nekem, sőt, úgy hiszem az elmúlt több, mint két év után, még mindig én vagyok az adósod, de lehetne, hogy most én kérjem a te segítségedet? – nézett rám bizonytalanul.
- Miben? – hirtelen olyan lelkes lettem, hogy majd kiesett a szemem, úgy meredtem rá miközben a válaszára vártam.
- Nagyon jó a Run koreográfiája, az például nagyon tetszik, ahogy te csinálod, de nekem nem igazán fekszik. Esetleg a zongora órák helyett lehetne, hogy azt gyakoroljuk?
Azonnal rávágtam volna az igent, de az imádnivaló mosolya, amivel épp megjutalmazott, hirtelen túl sok volt, így nem válaszoltam rögtön, amit ő félreértett.
- Semmi baj, ha nincs hozzá kedved – kezdte el összepakolni a kottásfüzeteket.
- Dehogy nincs, Yoongi! Sőt, megtisztelő, hogy engem kértél meg – vallottam be, mert eddig akárhányszor nem ment neki valami tánc terén, rögtön J-Hope-hoz fordult. De most kapásból hozzám jött. Talán mégsem ért véget a mesénk.
- Tényleg? – örült meg, és ismét ott volt az a bizonyos mosoly a gyönyörű arcán.
- Hát persze! – Majd szimplán csak át akartam karolni a hátát, de ő úgy vette, hogy meg akarom ölelni, így magához húzott és a karjaiba zárt.

Annyi szenvedést éltem át a találkozásunk óta, de mindezt akár kétszeresen is elszenvedtem volna, ha tudom, hogy egynap eljutunk erre a szintre. Valami nagyot változott Yoongiban azon a zaklatott reggelen. És én még azt hittem, hogy J-Hope kellett akkor is neki, hogy megvigasztalja, de azóta pont, hogy velem töltötte a legtöbb időt. Ezt persze TaeTae is megjegyezte, akárhányszor kettesben voltunk. Láttam magam előtt, ahogy készíttet magának egy „Én megmondtam” polót. Ha a többiek is tudták volna a titkunkat Yoongival, már biztosan lett volna ilyen felsője, de így megúsztuk, legalábbis egyenlőre.



Suga:

Minden áldott nap azt kérdeztem magamtól, hogy: „Mi történik velem?” Én egyszerűen nem ilyen voltam. Most jöttem rá, hogy a falam mennyire meghatározta a személyiségemet. Rájöttem Jimin által, hogy igenis mennyire jó érzés átadni az érzéseimet másnak, de persze csak akkor, ha a megfelelő személyről volt szó. Jiminnienél pedig keresve sem találtam volna megfelelőbbet. Annyival másabb volt vele a kapcsolatom, mint Hobival. J-Hope maga volt a remény, aki miatt képes voltam elfelejteni a legnagyobb félelmeimet és szégyeneimet, Jimin viszont azt hozta ki belőlem, hogy merjek velük szembe nézni. Azáltal, hogy segítettem neki rátalálni a szívére zongorázás közben, ő is segített a saját lelkemig hatolnom. Lehet, hogy külsőleg csak szimpla zongoraóráknak tűntek ezek a kis elvonulásaink, de sokkal többet tanultunk a lelkünkről, mint technikai dolgokról.
Azonban nem húzhattam a végtelenségig a dolgot. Mikor úgy éreztem, hogy eljutott arra a szintre, amire szerettem volna, hogy jusson, fel is függesztettem az órákat. Elkönyveltem magamban, hogy ezután is többet leszünk együtt, de azért nem várhattam el tőle, hogy miden nap vegyen el másfél órát a szabadidejéből. De aztán hirtelen, mintha kibújt volna belőlem a kisördög, aki magával ragadja az angyalt, rákérdeztem, nem segítene-e nekem a legújabb koreónk gyakorlásában. Korábban mindig Hobit kértem meg erre, és most is őt akartam volna eredetileg, de egy hang a fejemben, vagy épp a szívemben Jiminért kiáltott. Azonban, amikor rákérdeztem, hirtelen lefagyott, így zavaromban elkezdtem pakolni a kottáimat.
- Semmi baj, ha nincs hozzá kedved – mondtam.
- Dehogy nincs, Yoongi! Sőt, megtisztelő, hogy engem kértél meg. – Igazat mondott, ezt biztosan tudtam. Az elmúlt két hét után sokkal jobban tudtam olvasni a mimikáiból és a gesztusaiból.
- Tényleg? – kérdeztem vissza mosolyogva, mert már azon a szinten voltunk, hogy nem is próbáltam elrejteni az örömömet.
- Hát persze!
Majd láttam, hogy kezdi nyitni felém a karját, és meg akartam előzni, így én zártam a karjaim közé. Bármennyi időt is töltöttünk mostanában együtt, erre nem volt példa a zaklatott reggel óta. De nagyon jól esett, szebben nem is zárhattuk volna a zongora óráinkat, ez egyértelmű volt.


Lefekvéskor azonban átfutottak a fejemben bizonyos képek, érzések a közös óráinkból. Időközben nem is realizáltam, hogy ezek voltak a napjaim fénypontjai. Mindig alig vártam, hogy végre együtt üljünk a zongora elé. Annyi év tapasztalatom volt, és igyekeztem a lényeget átadni neki. Egyedül a zongorám volt, akinek mindig ki tudtam tárni a szívemet. Épp ezért, Jiminnie sokkal jobban belém láthatott, mint eddig bármikor. De én is sokkal jobban megismertem. Bár az alapvetődolgokat természetesen tudtuk egymásról, két év együttélés és közös munka után, de a sok apró részlet nélkül nem vagyunk mások csak címkék. Jimin azonban napról-napra több lett számomra egy tehetséges barátnál, akiről sok alapinformációt tudok. Örökre belém égett, hogyan mozdult az ajka, mikor végre a szívéből zongorázott. Hogyan rezdült a csukott szeme egy-egy erőteljesebb leütés után. Hogyan hajlott be a nyaka a zene ritmusára. Ilyenkor még inkább úgy éreztem, hogy egy földre szállt angyal. Ezek után nem is volt meglepő, hogy az álmomban is így jelent meg:
Koncert közepén voltunk, senki sem volt a színpadon, csak én. A közönség éljenezve várta, hogy rappeljek, de nem tudtam, mit kéne. Ám ekkor hirtelen nagy fehér fényt láttam fentről. Azonnal ki is ürült az aréna, csak én voltam már ott. A fénycsóva egyre lentebb ért, mígnem közvetlen előttem landolt. Az elején olyan vakító volt a fénye, hogy nem láttam, ki is az. De utána egyre inkább látható volt, hogy Jiminből jön a fény. Szőke volt a haja, és hozzáillő világos pulcsit viselt. Majd bedugta a fülébe a fülldugóját, és angyali nyelven és hangon kezdett el énekelni. Én térdre rogytam, mert éreztem, hogy teljesen belém lát, és hogy amit énekel, az a lelkem zenéje, ami végre füllekre talált.
Nagyon szomorúan ébredtem, mert nem akartam, hogy véget érjen az álmom. De aztán rájöttem, hogy nem kell álmodnom, hogy mindez bekövetkezzen, már amúgy is úton voltam afelé, hogy Jiminnie megértse, mi lakozik bennem. Azonban előtte nekem kellett megértenem, hogy én mit érzek iránta.




(Minden kommentnek, visszajelzésnek nagyon örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Valamint jobb oldalt szavazhattok, hogy melyik párosnak szurkoltok jobban.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése