Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - 3. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

Másnap reggel, miután Mark elindult dolgozni, Jinyoung, kihasználva a szabadnapját, megkereste Jaebum legjobb barátját, Yugyeomot, hogy megkérdezze tőle, hogy volt a szerelme – hiszen egy percig sem múltak el az iránta táplált érzései.

- Jinyoung, hát te meg mit keresel itt? – szó szerint megijedt Yugyeom, amiért ott látta, de miután a fiú elmondta, miért jött, láthatólag megkönnyebbült, amit ugyan furcsállt az idősebb, de ennek nem adott hangot.

- Nem igazán tudok infókkal szolgálni róla, viszont van valami, amit odaadnék, ha már itt vagy – zavartan, és mintha kicsit vívódva önmagával, nyomott végül a kezébe egy vaskos borítékot.

- Ez meg mi? – ráncolta a szemöldökét Jinyoung, de aztán meglátta, hogy neki volt címezve, és hogy Jaebum volt a feladó, csakhogy feladva sohasem lett a levél.

- Ahelyett, hogy én mondanám el, miket élt át az elmúlt öt hétben, inkább olvasd el, ő hogyan írt erről. Többet tőlem nem hallasz. – Makacsul keresztbe tette a kezét Yugyeom, ezzel is jelezve, hogy lezártnak tekintette a témát. De ha marasztalta volna Jinyoungot, se tudta volna visszatartani attól, hogy ne rohanjon azonnal haza, és vesse bele magát szerelme soraiba.

Szeptember 8.

Kedves Jinyoung!

Úgy döntöttem, itt az idő, hogy magamba nézzek. Az, hogy elveszítettelek, azt bizonyítja, hogy valami szörnyen félresiklott az életemben, és muszáj, hogy megtaláljam ennek az okait. De ez nem olyan egyszerű, mint azt gondoltam. Ahogy magamba tekintettem, válaszok helyett csak újabb és újabb kérdésekkel találtam szemben magam. Így elhatároztam, írok egy hosszú levelet, amiben folyamatosan összefoglalom, milyen előrelépéseken vagy éppen visszalépéseken megyek keresztül. És talán egyszer majd el is küldöm neked ezt a levelet. Bár már most megpróbálhatnálak visszaszerezni! Viszont tudom, annak semmi értelme nem lenne; addig nem, amíg nem változtatok magamon.

Szeptember 9.

Ez a hetedik reggelem nélküled, de még mindig nem szoktam meg az egyedüllétet, és állandóan kereslek éjjelente, félálomban, hogy amikor felriadok, átöleljelek, ahogy azt korábban rendszeresen tettem. Aztán mindig rá kell eszmélnem, hogy már nincs kit magamhoz húzzak. Ilyenkor rám tör a fájdalmas felismerés, amiért hagytam, hogy idáig fajuljon minden, és utána sohasem tudok visszaaludni. Már szinte zombivá váltam a kialvatlanságtól.

Az első dolog, amire rájöttem, amióta elmentél: Mivel te, a legfőbb altatóm, már nem vagy itt velem, muszáj leszek pirulákhoz fordulni, amik legalább éjjelenként eltompítják a kíntól szenvedő szívemet.

Szeptember 11.

A szakításunk óta most először aludtam át az éjszakát, hála annak az altatónak, amit kiírattam a háziorvossal. Bár azt mondtam neki, a munkahelyi stressz miatt kell, le tudtam olvasni róla, hogy látta rajtam, többről van itt szó. Mert bárhogy máshogy éreztettem veled: te mindig több voltál és leszel számomra, mint a munkám. A dalaim is lélektelenek mostanában, és ez ébresztett rá, hogy te voltál az én a hajtóerőm az élet minden területén. A lelkemből jövő zene elhallgatott, mert már nincs kinek dúdoljam. Nem véletlen, hogy minden dalt, amin dolgoztam, először neked mutattam meg, mert a te véleményednél fontosabb nem volt számomra, és nem is lesz. Minek írjak dalokat, ha te már nem fogod hallgatni őket? És az egészben az a legtragikomikusabb, hogy azért hagytál itt, hogy jobban át tudjam adni magam a munkámnak, de pont, a távozásoddal lehetetlenítettél el a dalszerzéstől.

A második dolog, amire rájöttem, amióta elmentél: Park Jinyoung, te vagy az én lelkem, aki nélkül dallamtalan vagyok.

- De nélküled ez a lélek egyre inkább meghal – suttogta magának a fiú, majd egy mély sóhajtás után azonnal folytatta az olvasást.

Szeptember 14.

Egyre több határidő vesz körül, míg én semmilyen munkát nem tudok befejezni. Végül szabadságot vettem ki, amin néztek a lemezkiadónál, de mivel a felét sem használtam el az idei kötelező szabadságomnak, így kénytelenek voltak belemenni, és másoknak adni a folyamatban lévő dalokat, amiken dolgoztam. Itthon pedig nekifogtam a ház kitakarításának, mivel amióta nem laksz itt, majd ellep a por és piszok. Ideje volt már friss ágyneműt húzni, porolni és porszívózni. De persze fele olyan tisztaság sincs, mint amilyen veled volt itthon. Bár már nem is érzem ezt a helyet az otthonomnak, hiszen veled együtt laktam be. A korábbi szekrényeid és azok a polcok, amik a te dolgaiddal voltak tele, a ház minden egyes pontján megtalálnak, és újra és újra eszembe juttatják, hogy én értem el azt, hogy az üresség foglaljon helyett bennük és rajtuk.

Harmadik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: Azt az űrt, amit magad után hagytál, semmi és senki nem töltheti be.

Szeptember 16.

Ma ügyesen összetörtem két poharat és egy tányért, aztán még ennél is ügyesebben, zokniban mászkáltam felseprés közben, és így több helyen is megvágtam a lábamat. Hirtelen elkezdtem neked ordítani, hogy segíts, de nem feleltél, hiszen már nem kértél abból az idétlen, semmirekellő pasiból, aki kénytelen rendesen ellátni magát.

Harmadik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: Nincs semmi, amit jobban össze tudnék törné, mint a szívedet, és ezáltal a sajátomat is.

Jinyoung eddig bírta száraz szemekkel. Letéve a papírokat – hogy ne áztassa el őket –, az előző éjszakánál is vadabb zokogás tört rá. Most már nem csak magáért és a saját megviselt szívéért sírt, hanem Jaebumért is, aki még inkább megjárta a poklok poklát, mint ő. A tudat, hogy nemcsak saját magát, hanem a munkája iránti lelkesedését is elvette a volt párjának azon a bizonyos szeptember elseji napon, meglepte, a lehető legrosszabb értelemben. Eddig bele sem gondolt – de, ahogy a levélből kiderült, korábban Jaebum sem –, hogy azért volt annyira féktelen a munkájában, hiszen a Jinyoung iránt érzett szenvedélyét adta ott ki magából. Ha tudta volna a fiatalabb, hogy ezen dalok mind egy-egy szerelmi vallomásként voltak értelmezhetőek, akkor nem hiányolta volna az egyre inkább lecsökkent szóbeli bókok számát. Ettől annyi minden értelmet nyert: hogy egy-egy veszekedésük után miért pont balladát írt a fiú, vagy hogy a vidámabb napjaikon miért áradt a pozitivitás a dalaiból. Hogyhogy nem gondolt ebbe így bele Jinyoung? Miért vette egyértelmű ténynek, hogy ezeket a dalokat mindig az énekeseknek és az ő szájízük szerint csinálta Jaebum? Miért nem jött rá, hogy ő volt a legfőbb múzsája?

Látva maga előtt a jelenetet, ahogy a szerelme próbálkozott a takarítással, majd a konyhában tört és zúzott, előhozta a hiányérzetét, hogy nem lehetett ott vele. Hiszen imádta a kétballábas Jaebumot, és azt, ilyenkor mennyire a segítségére szorult. Dominancia ide vagy oda, Jaebum olykor egy elveszett kisfiú volt, akit csak Jinyoung tudott kellően terelni a helyes irányba. Viszont ezzel a szakítással a lehető legrosszabb úton indította el mindkettőjüket. Pedig még csak ezután következtek a levél igazán fájdalmas részei.

Szeptember 20.

A régi képeinket nézegettem ma: az összeset, amit előhívatva, a gépemen és a telefonomban találtam. Mindenre emlékszem: az első nyaralásunktól kezdve, a beköltözős képünkön át valamennyi emlékem visszatért, amiket közösen megörökítettünk. Még ha téged akaratom ellenére ellöktelek magamtól, ezeket az emlékeket senki sem veheti el tőlem, még én sem. Lehet, soha többé nem leszünk egy pár, viszont megszeretném itt köszönni neked, hogy ennyi évet rám áldoztál, és hogy jobban szerettél, mint azt valaha ki tudtam volna érdemelni. Bár visszafizettem volna neked ezeket, amíg még lehetőségem volt rá. Próbáltam, esküszöm, minden tőlem telhetőt megtettem, de úgy tűnik, ez nem volt elég. Én nem voltam elég neked, amit el kellene fogadnom.

Negyedik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: A veled töltött tizenegy év volt a legcsodásabb dolog, amit eddigi életem során kaptam, és ha te többé tényleg nem kérsz belőlem, akkor esélytelen, hogy ez megváltozzon, mert egyedül te lennél képes ezt überelni: a fiatal Park Jinyoungnál, csak az idősebb Park Jinyoung tudna nagyobb örömet okozni számomra.

Jinyoung nem is vágyott jobban semmire a világon, minthogy ezután is minél inkább bearanyozhassa Jaebum napjait. Csakhogy nem volt benne biztos, ez megtörténhetett-e még. Már azt tudta, hogy a fiú nem bírt meglenni nélküle, viszont a dátumot elnézve, sejtette, hogy az, ami ezután jött, hogy szó szerint ki akarta törölni Jaebumot az életéből, és beadta a derekát Marknak, eljutott hozzá, és még inkább a mélybe nyomta.

Az elmúlt hetekben minden nap úgy kelt fel Jinyoung, hogy a számára igazi férfinak a szerelmére éhezett. Újból és újból megkísértette a múlt, bárhogy próbált tovább lépni. Mark meleg öleléseiből jutott ki neki a nap végén, amik csak még fagyosabbá tették a szívét. Sohasem hagyta el Jinyoung tudatát, hogy vele aludt el, miközben másra vágyott. Pedig tudta, hogy ennél többet érdemelt Mark, valakit, aki átkutatta volna érte az egész univerzumot, ahogy azt Jinyoung bármikor megtette volna Jaebumért, hiszen az ő szemeiben találta meg önmagát. Az volt az egyik kulcsa a kapcsolatuknak, hogy mellette lett azzá a férfivá, aki ezután már mindig is lenni akart. Neki kellett Jaebum támaszának lenni, ahogy eddig is volt, minden fájó kérdésére segíteni megtalálni a választ. De ő ehelyett hagyta, hogy egyedül szenvedjen azoknak a meglelésével a fiú. Ahogy elveszett az elméjében lévő sötétségben Jaebum, neki kellett volna lennie annak a világítótoronynak, ami mutatta neki az utat, egy életen át. Jinyoung a szakításuk óta úgy érezte, mintha kifolyt volna az ujjai közt az idő, mert máshogy telt, amióta nem voltak együtt. De nem sirathatta többé a múltat, amikor nekik közös jövőjük volt megírva. 

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - 2. fejezet (16+)

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

   Jinyoung bármennyire is hitte, hogy helyes döntést hozott aznap a parkban, három héten át szüntelenül várta, hogy szerelme ismét felbukkanjon, és kérje: kezdjék újra. Lehet, nemet mondott volna, de maga a tény, hogy Jaebum küzd érte, akkor a mindenséget jelentette volna számára. Az idősebb sokszor nem tartotta be azt, amire kérte, és pont ekkor, amikor örült volna Jinyoung, ha engedetlen, tényleg nem kereste őt. Olyan volt, mintha egyik napról a másikra kiragadták volna őket egymás életéből. Még fel se hívták a másikat, de egy-egy üzenetet sem ejtettek. Lehet, csak így lehetett tovább lépniük igazán, mégis túl hirtelen történt ez a fiú számára.

Azóta minden másnap kiment a parkba, pont ahhoz a padhoz, ahol szakítottak, ugyanabban az órában, hátha Jaebum is véletlen, vagy éppen direkt arra jár. De ő végül nem jött, egyetlen egyszer sem. Már nem volt közös útjuk ezután. Pedig, ahogy nézte a sétáló embereket Jinyoung, kísértették a Jaebummal való közös emlékeik. Némán bámulta a sétányt, amin várta, hogy megjelenjen a szerelme. Ha kellett, szélben és esőben is ott ült vagy éppen állt, csak jöjjön érte a másik. Sokszor a volt párja által írt zenéket hallgatta, de a fájó szívét az is csak tovább sajdította: olyan volt, mintha Jaebum minden szomorú, szerelmes dala értük sírt volna.

Míg egy hideg nap után, az ősz utcán, egy régi, közös képükhöz suttogta Jinyoung: „Hol vagy már?” De senki nem állt elé, csak a távolság, ami folyamatosan nőtt és nőtt közöttük. Túl kicsinek tűnt a város, mégis túl zajosnak. Nem volt, aki hozzászólt volna: legalább is nem úgy, ahogy azt ő akarta, és olyan se, aki meghallgatta. Egyedül a húga, Jisoo és Mark voltak, akiknél érző fülekre leltek a kétségbeesett szavai. Jinyoung még a szakítása előtt sokáig gondolkodott rajta, melyikükhöz költözzön, de végül a legjobb barátja mellett döntött, hiszen ő sokkal nagyobb lakásban élt. Persze beszállt a lakbérbe és a házimunkából is kivette a részét cserébe. Mark pedig láthatólag nagyon örült, amiért ott volt, és mindent megtett, hogy ismét mosolyt csaljon az arcára.

- Jinyoungie – kezdte félénken, de nem volt képes továbbra is hallgatni –, lehet, nem kéne többet a parkba menned. Úgyis tudod, hogy nem jön el.

- Tudom, de a szívem nem adja fel. Nem bírom egyedül. Csak te vagy, akire igazán támaszkodhatok – vallotta be, hiszen a szüleitől olyan messze lakott, hogy csak évente párszor látták egymást, a húga pedig éppen elutazott egy hosszú üzleti útra.

- Hát nem érted? Ez a lényeg. – Közben felemelte Jinyoung arcát, hogy a fiú a szemébe nézzen.

- Micsoda?

- Én itt vagyok neked, és ha hagynád, úgyis szeretnélek. – Annyira rég várt már rá Mark, hogy ezt kimondja, és a szavak olyan felszabadító mámorként hagyták el az ajkát, amire nem is számított. Mintha évek óta most először tudott volna könnyedén lélegezni Jinyoung társaságában, még úgyis, hogy a szíve szörnyen hevesen vert.

- Mark, arra gondolsz, hogy te és én? – ült fel a fiatalabb, mert eddig úgy feküdtek az ágyban, hogy a barátját ölelte. Erre korábban is volt példa, hiszen meg sem fordult Jinyoung fejében, hogy Mark számára ez valaha is mást jelentett volna, mint szimpla baráti gesztus. Bár azért arra mindig ügyelt, hogy a párja közelében ilyesmi ne történjen, hiszen Jaebum már attól is kikészült, ha valaki bármilyen formában megérintette őt. Ezt Jinyoung mindig is túlzásnak tartotta, de közben tagadhatatlanul jól esett neki, hogy ennyire ragaszkodott hozzá a szerelme, és ahhoz, hogy az érintéseiben főként csak ő részesüljön.

- Igen.

- De hát mióta érzel többet irántam? – kérdezte zavarodottan, miközben a pulzusa az egekben volt, az arca pedig fal fehérré vált.

- Mióta is vagyunk barátok?

- Mark, kérlek, ne mondd, hogy már nyolc éve szerelmes vagy belém, mert az szörnyen fájna. Így is sok megpróbáltatáson megy éppen keresztül a szívem. – A másik szemébe sem tudott nézni, annyira szégyellte azt, hogy ennyire vak volt. Úgy látszott, nemcsak Jaebum nem vett észre egyértelmű dolgokat, hanem ő is. De ez is csak azt bizonyította, őket mennyire egymásnak teremtették.

- Márpedig de. Mikor elkezdtünk együtt dolgozni az árvaház önkéntes programjában, azonnal megtetszettél, és ahogy jobban megismertelek, beléd is szerettem. És mennyi esély volt rá, hogy vonzódj a férfiakhoz? Összvissz tíz százalék, mégis bejött, erre boldog párkapcsolatban éltél három éve! – horkant fel fájdalomittasan az idősebb.

- Istenem! – rázta a fejét Jinyoung. Lehetetlennek érezte, hogy ennél is jobban utálhassa magát. Jaebum egy évig mérgezte a viselkedésével a szívét, míg ő nyolc éven át tette azt Markkal. Tény, hogy nem volt tisztában vele, de a párja se azzal, hogy ő boldogtalan volt mellette. Mintha egy hideg zuhany alá állították volna, úgy remegett és libabőrös lett minden porcikájában. Legszívesebben felképelte volna saját magát, nem is egyszer: egyrészt, hogy felocsúdjon a meglepettségéből, másrészt, mert úgy érezte, megérdemelte volna.

- Tudod te, hányszor képzeltem magam Jaebum helyébe? Mennyire utáltam, amiért lemaradt rengeteg fontos dolgodról? Erre most itt a lehetőség, hogy átvegyem a helyét, és nem tudok tovább várni: három hete nézem, ahogy sírsz utána. Nem akarom, hogy több könnycseppet hullajts miatta. Hagyd, hogy megvigasztaljalak, és hogy olyan párod legyek, akit megérdemelsz! Kérlek, adj egy esélyt! – könyörgő és egyben szerelemittas tekintete némaságra ítélte Jinyoungot.

A fiatalabb ekkor jött rá, hogy Mark mindig is így nézett rá, csak ő nem akarta meglátni azt a szikrát, ami miatta költözött az idősebb szemébe. Nem tudta azt hazudni neki, hogy viszont szerette így, de ezt Mark nagyon is jól tudta. Azonban nemet sem akart neki mondani, hisz így is annyi éven át epekedett utána. Meg akarta vele próbálni. Ki más lett volna tisztában vele, mire volt a leginkább szüksége, mint az, aki nyolc éven át ott volt mellette, jóban és rosszban egyaránt? Ha volt valaki, akiért megérte a gyógyulásra váró szívét egy újabb bevetésre küldenie, az Mark Tuan volt.

- Lehetne, hogy lassan haladjunk? Még szokatnom kell magam ahhoz, hogy több leszel nekem, mint barát – mondta végül, a hangjában viszont nem volt semmi lelkesedés, csak bizonytalanság és félelem.

- Hát persze. Az a lényeg, hogy megpróbáljuk. Hisz úgyse leszünk fiatalabbak. Már harminc is elmúltam, és te is mindjárt annyi leszel. Nem akarok többé várni – jelentette ki őszintén Mark. Tisztában volt vele, hogy esélytelen volt, hogy hipp-hopp beleszeret a másik, mégsem tudott ellenállni a felkínálkozó lehetőségnek. Attól félt, addig halasztgatná a dolgot, hogy egy nap azzal jönne haza Jinyoung, hogy új férfi van a láthatáron, amit már tényleg nem bírt volna tolerálni Mark.

- És az a sok lány az elmúlt évek alatt? – erre még ki akart térni a fiatalabb.

- Szerettem őket, de nem annyira, mint téged. Ezért is ért hamar véget mindegyikükkel a viszonyom: mert hozzád egyikük sem ért fel. – Ezzel a mondattal végképp megpecsételődött a sorsuk. Jinyoung azután, hogy ráeszmélt, hány kapcsolatát tette tönkre Marknak, azáltal, hogy nem ő volt, akit párjának mondhatott az idősebb, végképp vezekelni akart a bűnéért. Pedig nem volt kétsége afelől, hogy ha egy kapcsolat azért alakult ki, mert az egyik fél kárpótolni akarta a másikat, az nem indult jó alapokkal. De ha Markot sem tudta szeretni, attól félt, mást még annyira sem lett volna képes.

Jinyoung valóban képtelen volt egykönnyen szerelembe esni a legjobb barátjával, de szeretni akarta, és már ez is valami volt. Megváltoztatta a számát, és a közösségi portálokon is mindenhonnan törölte a volt párját, hogy megtisztítsa a környezetét tőle. Már nem csak azért fájt a szíve, mert Jaebumra várt, hanem azért is, mert rá akart erőltetni egy olyan szerelmet, ami egyszerűen nem akart lángra gyúlni benne. Azt hitte, talán, ha lefekszik Markkal, akkor attól jobb lesz: akkor végre legalább a vágy feléled benne az idősebb iránt.

Mark majd kicsattant örömében, ahogy végre birtokba vehette a fiatalabb testét. Nyolc évnyi vágyakozás után bebarangolhatta minden egyes apró részét, megkeresve az érzékeny pontjait. Tett azért is, hogy nyomokat hagyjon maga után: ahol csak tudta, megszívta Jinyoung bőrét, olyan helyeken is, amit más is láthatott. Csakhogy mindenki tudja, a fiú már az övé volt. Olyan óvatos volt, amennyire csak lehetett: szépen felkészítette Jinyoungot a behatolásra, és amikor egyre beljebb csúszott benne, akkor is a lehető legfinomabban tette mindazt. Nem is sejtve, hogy ezzel mellé lőtt, mivel Jinyoung Jaebum vad érintéseire, és olykor kifejezetten kínzó, gyors tempójára vágyott volna inkább. A kapcsolatuk elején volt, hogy el is sírta magát egy-egy aktus végén, annyira fájt neki, de Jaebum megtanulta valamelyest kontrollálni magát, Jinyoung pedig idővel egyre jobban megszerette a vad szeretkezéseiket. Korábban el se tudta képzelni, hogy mással is ilyen helyzetbe kerüljön, ekkor pedig egyre biztosabbá vált számára, hogy talán jobb lett volna, ha ez így is marad. Jaebum ismerte a testét, minden érzékeny pontját, és tudta, mi kellett ahhoz, hogy a lehető legnagyobb orgazmusokat okozza Jinyoungnak. Míg Marknak még a szájával is rá kellett segítenie arra, hogy egyáltalán erekciója legyen a fiatalabbnak, akinek nem volt kétsége afelől, hogy Mark kiváló szerető volt, csakhogy nem az, akinek őt kellett szeretnie és ilyen helyzetben kényeztetnie. Mark gyengéd simogatásai helyett Jaebum vad markolásaira vágyott inkább. Az is csoda volt, hogy egyáltalán el tudott élvezni, még ha nem is olyan nagy vehemenciával reagált a teste a fiú nemesebbik felének mozgására, mint ahogy korábbi párja esetében tette.

- Ez volt életem legjobb szeretkezése – mondta Mark, majd miután megpuszilta Jinyoung homlokát, szinte azonnal álomba is szenderült a kimerültségtől.

- Nekem viszont nem – suttogta a fiatalabb, majd kiosont a mosdóba.

Letusolt, hogy a hideg víz enyhítse az égő bőrét. És ahogy végezve meglátta a tükörben Mark szerelemnyomaival ellepett testét, az volt a végső pont nála: ekkor jött rá, mekkora hibát követett el, amiért két hete belement ebbe a kapcsolatba. Ő nem akarta Mark nyomait a bőrén, az illatát az orrában, a szerelmes szavait a fülében. Neki a legjobb barátjára lett volna szüksége ebben a helyzetben, erre ügyesen elveszítette őt egy működésképtelen kapcsolat miatt. Félt, ezek után Mark nem akar majd visszakerülni a barát zónába, és helyette egy életre megutálja. De még ha rá is szánta volna magát, Jinyoungnak nem lett volna szíve tovább kínoznia maga mellett.

Ahogy a testét bámulta, a vad zokogás úrrá lett rajta, és a földre ülve, lábait átkarolva sírta ki magából mindazt, amit eddig elfojtott. A hideg csempe ugyan hűtötte felhevült testét, de a lelkére nem talált gyógyírt. Sokkal boldogtalanabb volt, amióta elhagyta Jaebumot, így egyre inkább úgy érezte, nem kellett volna szakítania vele. Az idő nemhogy begyógyította volna a lelkében okozott sebeket, hanem napról-napra egyre nyomorultabbá vált, amióta külön váltak az útjaik, és fogalma sem volt róla, hogy Jaebum még nála is jobban szenvedett

UI.: ISTEN ÉLTESSE A DRÁGA UB-MET! 💕💚😍😌

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 31. fejezet

Harmincegyedik fejezet – Te és én

Suga:

Tényleg igaz, hogy az élet az egyik kezével ad, a másikkal elvesz: hatalmas teher esett le Jiminnel a vállunkról, miután bevallottuk, hogy egy párt alkottunk, és a banda ezt jól fogadta, ráadásul már tudták is előre, így senkit nem ért hideg zuhanyként. Ezentúl nem kellett elrejtenünk a másiknak szánt mosolyunkat, nem csak titokban foghattuk meg egymás kezét, sőt még azt se bánták a többiek, ha váltottunk egy-egy csókot. Bár nem használtuk ki a toleráns hozzáállásukat, és egy-egy szájra puszinál sohasem mentünk messzebb. Amúgy sem volt itt az ideje az önfeledt turbékolásnak: meg kellett tudnunk, mi volt a pontos magyarázata a furcsaságoknak. Addig eljutottunk, hogy alternatív univerzumok gabalyodtak össze, de ezen túl nem. Ráadásul Hoseok egyre jobban lefogyott, még inkább kétségbeesettnek nézett ki az elmúlt egy hétben, mint amilyen azután volt, hogy Jimint választottam helyette. Szörnyen vívódott magában, hogy merjen-e hinni a másik Taehyunggal való esetleges kapcsolatában, vagy sem. Félt, hogy egy ilyen lehetetlen helyzetben csak egy bolond reménykedne, de én próbáltam megértetni vele, hogy itt nem egy bolondnak, hanem egy pozitív embernek a reményére volt szükség, és nála nem ismertem optimistább személyt; még ha ezen része, mintha éppen szabadságra ment volna. Bár azt a Taehyungot nem ismertem, de a miénket igen, és ha az alternatív énje egy kicsit is hasonlított rá, akkor egyértelműen vissza tudta volna hozni az életet Hobiba. Minden este, lefekvés előtt azt kívántam: Bárcsak minél előbb újra találkozhatnának! De az életünk sokkal bonyolultabb volt ennél, így helyette nekem jutott ki egy nem várt találka.

Mikor már zsinórban két napja nem láttam mosolyogni Hoseokot, úgy döntöttem, meglepem a kedvenc nasijaival, így elindultam a közeli boltba. Már épp léptem ki az üzlet bejárati ajtaján, amikor két férfiba is beleütköztem – pontosabban önmagam hű másaiba.

- Mi a kurva élet? – esett le az állam.

- Azta, tényleg jó képű vagyok, vagyis vagyunk – rázta a fejét a fekete hajú srác.

- Ne is mondd! Így végignézve rajtatok, tényleg csinos a lábunk – ezt a velem egyforma hajszínű Yoongi mondta.

- Ti meg sem lepődtetek? – néztem rájuk kitágult pupillákkal, miközben a pulzusom az egekbe szökött, amin csak rontott, amikor észrevettem, hogy a járókelők bámultak minket, így a bolt parkolójának végébe húztam őket. – Ismét megkérdezem: Ti meg sem lepődtetek?

Annyira abszurd volt az egész szituáció, de mégse váratlan. Mind a heten tudtuk, hogy bármikor előfordulhat valami ilyesmi, főleg, hogy legalább álmok kapcsán mindannyian átéltünk már hasonló furcsaságokat. Mégis, ahogy két alternatív énem is ott állt előttem, köpni-nyelni alig tudtam. Sokszor úgy gondoltam, egy is sok volt belőlem, az pedig, hogy hárman egy helyen voltunk, kész katasztrófát is okozhatott. Nem beszélve a téridő kontinumos cuccokról, amiket Namjoon említett korábban, de számomra túl bonyolult volt, viszont annyit felfogtam a magyarázásából, hogy szörnyen veszélyes volt az a játék, amibe akaratunk ellenére keveredtünk.

- Nem, hisz az a sok álom… Haver, te aztán sokáig agyaltál azon, kivel gyere össze – kacagott a fekete hajú Yoongi. Legalább az egyikünk élvezte a fennálló helyzetet.

- Nem lehet mindenkinek olyan szerencséje, hogy ilyen fiatalon eljegyzik – tette keresztbe a kezét a másik. – Pechünkre, nálunk mindenki heteró a bandában: legalább is én úgy tudom.

- Hétből négy tag nálunk is – feleltem, de aztán rájöttem, hogy nem ezt kellett megbeszélnünk, ennél sokkal fontosabb dolgok is voltak, amik megvitatásra vártak. – Fiúk, meséljetek az életetekről, amilyen gyorsan csak lehet! Ki tudja, mennyi időnk van így együtt.

Ahogy arra kértem őket, szinte hadarva, de valóban regélésbe kezdtek, és még én is gyorsan el tudtam mondani a leglényegesebb dolgokat az életem és a csapat kapcsán. A fekete hajú Yoongi dalszerző volt, viszont őt sohasem vonzotta a színpad. Hoseokot utcatáncosként szúrta ki, és mindennap visszajárt hozzá, mire összeszedte a bátorságát, hogy elhívja a fiút. Kínosan rákérdezett még az első találkájukon, hogy ugye, vonzzák Hobit a férfiak, mert akképpen fog hozzáállni: szerencsére Hoseok biszex volt, így volt esélye Yoonginak. A többi fiú is fontos szerepet játszott az életében: ők heten együtt egy nagy baráti társaság voltak, melyben csak ők voltak Hobival egy pár. Míg neki Jungkook, addig Hoseoknak Taehyung volt a legjobb barátja, aki az utóbbi időben olyan szinten benne volt az elméletek gyártásában, hogy mást se csinált, csak náluk lógott, és próbálta a segítségükkel összerakni a dolgokat.

A másik Yoonginak az élete szinte ugyanolyan volt, mint az enyém, azzal az eltéréssel, hogy neki nehézségek útján sikerült csak a BTS tagjává válnia – amiről annak idején álmodtam is –, és hogy nem volt meleg, ahogy – mint azt korábban is említette – tudomása szerint a többi tag sem. Mint kiderült, pontosan azokat a dalokat adták ki, mint mi, és hasonló sikereket értek el. Minden egyforma volt, csak apróbb eltérésekkel.

Fél órán át beszéltünk, mire egyszer csak elkezdtek köddé válni. Kellett pár perc, hogy felocsúdjak, annyira hirtelen botlottunk egymásba, majd ennél is váratlanabbul tűntek el, mégis ez a kis idő is elég volt, hogy sokkal tisztábban lássak. Épp ezért, amint magamhoz tértem, már rohantam is haza elújságolni a többieknek, milyen információkat gyűjtöttem.

- Yoongi, nem tudtuk, hol lehetsz. Kérlek, még egyszer ne hagyd itthon a telefonodat! – kezdte azonnal Jimin, miközben magához húzott, én pedig viszonoztam az ölelését. Utáltam felhúzni, de eredetileg azt hittem, negyedóra alatt megjárom az egészet, ezért nem törődtem a mobilommal.

- Bocsánat. Viszont, fiúk, információim vannak.

Amint egybe gyűltünk, mindent részletesen elismételtem az előbb hallottakból, ők pedig koncentrálva, állandó bólogatásokkal adták tudtomra, hogy kezdték összerakni a dolgokat. Namjonnal azt is megosztottam, hogy azért értette a német üzenetet, mivel az egyik énje nyelvész volt, és valószínűleg ők egy másik érdekes formában voltak összekötve.

- Ez így eddig szép és jó, de miért történt mindez? És ami még fontosabb: Hogyan tudjuk megszüntetni? – kérdezte végül Nam.

- Megszüntetni? – állt fel azonnal Hobi, és kiszúrtam, hogy egész testében remegett az idegességtől. – Meg akarnád szüntetni? De hát akkor esélyem sem lesz a boldogságra Taehyunggal.

- Hoseok, nem gondolhattad komolyan, hogy egy másik univerzumból származó sráccal jössz össze? Ez kivitelezhetetlen – ráncolta a homlokát a vezetőnk.

- Mint azt a saját bőrünkön is tapasztaljuk, semmi sem lehetetlen? Ha törik, ha szakad, én tudom, hogy együtt kell lennem vele – volt továbbra is hajthatatlan a barátom.

- Hobi, kétszer találkoztatok. Nem is ismered. Ráadásul ő a saját Hoseokjába szerelmes, nem beléd – tette hozzá Namjoon, de amint kimondta, látszott az arcán, hogy megbánta, hiszen tudta, ezzel kést döfött Hobi amúgy is romokban heverő szívébe.

- Nem várom el, hogy megértsétek, de valami nem evilági vonzz hozzá. Addig nem nyugszom, amíg újra nem láthatom. Tudnom kell, ő mit gondol erről az egészről. – Ezzel ott is hagyott minket.

- Ne! – rántott vissza Jimin, hiszen azonnal a barátom után akartam rohanni. – Kérlek, ne menj! – nézett rám könyörgő tekintettel, én pedig egy bólintással adtam tudtára, hogy maradok, majd az immáron közös szobánkba invitáltam.

- Mi a baj, drágám? – kérdeztem, miközben leültem az ágyamra, majd ő is társult mellém.

- Ezt most komolyan kérdezed? – A tekintette elárulta, mennyire csalódott volt, hogy nem láttam át a helyzetet.

- Jimin, mi a baj? Tényleg nem tudom, mi bánt – fogtam meg óvatosan az arcát, hogy ezzel is elérjem, hogy a szemembe nézzen, ahelyett, hogy továbbra is a földet bámulná.

- Elegem van, Yoongi, hogy bárhogy én lettem a párod, még mindig sokszor úgy érzem, csak második vagyok. Tudom, már nem gondolsz úgy Hobira, csak mindenáron szeretnéd elérni, hogy ő is boldog legyen. De kérlek, gondolj bele egy kicsit, milyen lehet nekem, hogy az újdonsült párom mindig elém helyezi a legjobb barátját és az ő problémáit! – Ahogy a szeméből hulló könnycseppek fényesen csillogtak azon az imádnivaló arcán, türtőztetnem kellett magam, hogy ne csókoljam meg, ezzel is feledtetve vele a bánatát. De nem tettem, mert az volt a minimum, hogy végighallgattam. – Tudom, hogy neki a legnehezebb közölünk, viszont nekem se könnyű. Mostanában ismét egyre több álmom van a másik énemről. A napokban rúgták ki abból a tánctársulatból, aminek már négy éve a tagja volt. Össze van törve, kilátástalannak tartja az életét, és én ezek az álmok alatt minden egyes fájdalmát átélem vele együtt, ráadásul bűntudatom is van, amiért ilyen sikereket érek el, ellenben vele.

- Ó, Jimin! – zártam védő ölelésem menedékébe, és hagytam, hadd sírjon egy kicsit, és csak utána reagáltam rá. – Mind tudjuk, milyen nehéz az, hogy ennyire valósághűen átéljük az alternatív énjeink életének bizonyos részeit. Épp ezért nem kellett volna ezt eltitkolnod előlem. Én mindig meghallgatlak. Bárhogy tényleg szeretnék Hobi támasza is lenni, de első sorban a tiéd vagyok, efelől ne legyen kétséged. – Végre már meg is mertem csókolni, és amilyen kétségbeesve falta az ajkaimat – mint aki félt, ez lesz az utolsó alkalom, hogy ezt megteheti –, a szívem majd megszakadt. Bárhogy sok dolog történt az elmúlt hónapokban, valami nem változott: nem tudtam megtalálni az egyensúlyt, hogy Hobi és Jimin oldalán is egyaránt helytálljak.

- Szeretlek, Yoongi! – mondta végül, miután ismét visszabújt az ölelésembe.

- Én is téged. Egyébként van egy ötletem.

- Micsoda!

- Elintézem, hogy az egyik este el tudjunk menni, hogy egy kicsit kettesben legyünk, távol a többiektől és a közös problémáinktól. Csak te és én!

- Te és én – ízlelgette a szavaimat. – Remekül hangzik.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - 1. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

Jaebum és Jinyoung épp a kedvenc parkjukban sétálgattak, ami nem azért állt a szívükhöz legközelebb, mert különösen szép lett volna, hanem mert itt döntötték el kerek tizenegy évvel ezelőtt, hogy egy párt fognak alkotni. Akkor Jaebum mindösszesen húsz éves volt, míg Jinyoung tizenkilenc. Két fiatal, nemsokkal azután, hogy bevallották saját maguknak, majd a környezetüknek is a valódi szexualitásukat, fejest ugrottak együtt a nagybetűs életbe. Akkor úgy érezték, őket egymásnak teremtették, és soha, semmi sem választhatja majd el őket. Egy biztos, a tizenegy év alatt, amit együtt töltöttek, sohasem múlt el az egymás iránti szerelmük és ragaszkodásuk. Épp ezért meg se fordult Jaebum fejében, hogy párja azért kérte, hogy az évfordulójukon erre a helyre menjenek, mert ott akart pontot tenni a dolog végére, ahol minden elkezdődött.

- Jaebum – fogott bele félénken a másik –, talán te is tudod, miért vagyunk ma itt.

- Mert ez a tizenegyedik évfordulónk – felelte boldogan, megragadva a fiatalabb kezét, majd odahúzta egy szabad padhoz.

- Igen, de nem azért, amiért azt te hinnéd. – Jinyoung ekkor kezdett rájönni, Jaebum mit sem sejtett abból, hogy már két hónapja tervezgette ezt.

- Hanem? – ráncolt a homlokát az idősebbik.

- Drágám, én… - elakadt, és szíve szerint nem is folytatta volna, de az esze azt diktálta, hogy igenis szakítson élete szerelmével.

- Mi az? Jinyoung, megijesztesz – vallotta be Jaebum, miközben kezével elérte, hogy a fiatalabb a szemébe nézzen. Az a fájdalom ittas tekintet, ami ekkor fogadta, sohasem tudott kitörlődni az emlékeiből. Utálta ilyennek látni Jinyoungot, pedig nem is gyanította, mi fog következni.

- Jaebum, szakítok veled – mondta ki végül nagy nehezen, egy mély sóhajtás kíséretében.

- Tessék? – kacagott Jaebum, de ez nem vidám, hanem kínos kacaj volt, amivel el akarta űzni a hirtelen kialakult furcsa légkört. – Ez most egy poén? Miért szakítanál velem, amikor már tizenegy éve boldogok vagyunk együtt?

- Te komolyan nem vetted észre, hogy ezekből a boldog percekből egyre kevesebb van? Többet vitáztunk az elmúlt egy évben, mint az azt megelőző tízben. Szeretlek, és talán ez sohasem fog megváltozni, viszont napról napra egyre boldogtalanabb vagyok melletted, és félek, hogy már én sem tudlak sokáig boldoggá tenni téged. – Ahogy szó követett szót Jinyoung ajkán, úgy követték egymást a lefelé gördülő könnycseppek az arcán. Belülről felőrölte az elmúlt egy év, és az volt az egészben a legrosszabb, hogy továbbra sem tudott mást elképzelni maga mellé. De mégsem kért többé abból az életből, amiben közösen volt részük.

- Nem lehetne, hogy egy kis időre megállítjuk az időt? Úgy érzem, most valami szörnyű hibát készülünk elkövetni – temette kezeibe az arcát az idősebb, hátha, mire ismét tisztán lát, addigra azt a vidám Jinyoungot fogja maga mellett találni, akinek lennie kellett volna az évfordulójukon. – Hogy lehet egy ilyen gyönyörű napon ekkora fájdalmat érezni? – suttogta.

- Sajnálom. El sem tudod képzelni, mennyire. De hidd el, az lenne a hiba, ha együtt maradnánk. – Jinyoung hangja remegett a sírástól, ahogy az egész teste. Utálta, amiért meg kellett hoznia ezt a döntést, de szentül hitte, hogy ezzel mindkettőjük javát szolgálta.

- Hiba? - mart Jaebum szívébe ez a szó. - Tehát hiba volt az elmúlt tizenegy év is? – Ismét szerelmére nézett, mert nem akarta felfogni, hogy egy hazugságban élte vidáman az életét.

- Dehogy is! Szép és jó volt; az első tíz év mindenképp. De megváltoztunk, és nem éppen ugyanúgy. Én már gyerekeket szeretnék, míg téged a szakmai karriered hajt. Én is imádom a munkámat, de fel tudnám áldozni a családomért, míg te nem – kezdte sorolni az indokokat, amiért el akart tőle válni.

- De fel tudnám. Érted megtenném – ragadta meg a kezét Jaebum, de Jinyoung elhúzta azt.

- Elhiszem, de biztos vagyok benne, hogy összetörnél miatta. Annyit túlórázol, és én nem akarom, hogy a gyerekeink egy apával nőjenek fel. Nekem olyan valaki kell, aki nem munkamániás, hanem csak annyi időt dolgozik, amennyit muszáj. Imádom benned, hogy karrierista vagy, mert zseniális vagy benne, tényleg az a hivatásod, hogy zenéket szerez, és mindig büszkeség önt el, amikor meghallok egy-egy dalt a rádióban, amiben közreműködtél. De néha úgy érzem, te a munkádért éled az életedet, míg én a családomért akarom – folytatta a magyarázkodást. Csak gyűltek és gyűltek benne ezek a gondolatok már egy jó ideje, viszont csak ekkor törtek felszínre. Bár korábban is többször célozgatott arra, hogy a párjának kevesebbet kéne dolgoznia, de az idősebb fogadalmai, hogy visszafogja magát, megmaradtak üres ígéreteknek, így már fel se merte hozni a családalapítás témáját.

- De semmit sem érnek a szakmai sikereim, ha te nem vagy ott mellettem. – Jaebum azt hitte, ez magától értetődő volt, azonban Jinyoung arckifejezése nem tűnt biztatónak.

- Viszont én nem fogom megvárni, hogy megutálj, amiért feladtad miattam a karrieredet.

- Nem tudnálak utálni – jelentette ki komolyan Jaebum.

- Most így gondolod, de ez idővel megváltozhat. És én azt nem élném túl.

- Én pedig azt, ha elhagysz. – Kezeit összekulcsolta, hátha kellően össze tudja őket szorítani ahhoz, hogy ne remegjenek olyan vadul. A hideg rázta, miközben ömlött róla a víz. Lázasan sem produkált ilyen rossz tüneteket, de ez most lényegtelen volt számára, csak azt akarta, hogy végre véget érjen az a rémálom, amibe váratlanul belecsöppent.

- Legyünk ba…

- Ne! – állította le a fiatalabbat. – Csak arra ne kérj, hogy legyünk barátok! Az jobban fájna, mintha többé nem láthatnálak.

- Értem. – Jinyoung nem mondta ki, de szörnyen rosszul esett neki, amiért Jaebumnak nem lett annyira fontos az elmúlt több mint egy évtizedben, hogy a barátja maradjon. Ezt is visszajelzésként fogta fel, hogy márpedig tényleg nem szabadott együtt maradniuk. – Akkor én most haza megyek. Adj fél óra előnyt, és mire utánam jössz, már hűlt helye marad a dolgaimnak – élettelen hangja úgy hatott saját maga számára, mintha valaki más ajkát hagyta volna el.

- Hogy tudnál olyan gyorsan összepakolni?

- Mark segít.

- Hát persze, Mark! – sziszegte a fogai között Jaebum. Sohasem tudta igazán megszeretni Markot, már csak azért sem, mert sokszor ott volt a párja mellett, amikor ő a munkája miatt egy-egy fontosabb eseményről lemaradt. Bár ezekről ő tehetett, mégis neheztelt miattuk a fiúra is. Talán tényleg igaza volt Jinyoungnak: ők már nem működtek jól mint egy pár.

- Én megyek. – El is indult a fiatalabb, de pár lépés múlva visszafordult. – Komolyan mondtam, hogy nem hiszem, hogy valaha ki tudnálak törölni a szívemből. De igyekszem együtt élni azzal az űrrel, amit otthagysz magad után. Próbáld meg te is ezt!

Ezzel magára maradt Jaebum, aki jelentéktelenebbnek érezte ekkor magát, mint eddigi életében bármikor. Az emberek csak úgy cikáztak körülötte a parkban: valaki rohant, más telefonnal a kezében sietett, míg egyesek a párjukkal andalogtak. Senkinek sem tűnt fel, ahogy ez a harminc éves férfi, könnytől áztatott arccal meredt a park közepén kirakott órára, és minden egyes ütéssel, amit a másodperc számláló okozott, egyre inkább távolodott tőle Jinyoung – szó szerint és átvitt értelemben is. Ha valaki megkérdezte volna ekkor tőle, mi lesz ezután, rávágja, hogy minden rendben lesz, pedig jól tudta, hogy nem. Ő nem lehetett rendben Jinyoung nélkül. Őket igenis egymásnak teremtették. Vagy talán mégsem?

De Im Jaebum igenis száz százalékosan biztos volt benne, hogyha volt olyan, hogy sors, az csakis Park Jinyoungot szánta neki. Vele kellett volna megöregednie: együtt kellett volna játszaniuk a gyerekeikkel, majd az unokáikkal; együtt nézniük a naplementéket idősként. Mindent együtt kellett volna csinálniuk. De már késő volt: Jaebum elrontotta.

Utána futhatott volna, hogy könyörögjön neki, próbálják meg újra, mert most minden más lesz. De ekkor tudatosult benne, hány ígéretét nem tartotta be korábban, hányszor okozott csalódást a szerelmének. Ha Jinyoung annak ellenére, hogy még mindig szerette, képes volt meghozni ezt a döntést, az azt jelentette, hogy nagyon is elromlottak a dolgok közöttük, és nem volt semmi, amivel jelen pillanatban helyrehozhatta volna őket.

Annyiszor kérdezte tőle Jinyoung korábban azt: Ha elmennék, hiányoznék? Jaebum rendre rávágta: Hát persze! De amikor a fiatalabb kérte, hogy fejtse ki, pontosan mi hiányozna benne, az idősebb nem vette a fáradtságot, és csak legyintett, hogy: Minden. Nem tudta megmondani, miért imádta annyira Jinyoungot, csak azt, hogy fogalma sem volt, mit kezdene nélküle? Az elmúlt tizenegy év emlékei ekkor elözönlöttek elméjében, és általuk ráeszmélt, már nem is tudta, ki volt ő egyedül, és amíg erre nem jött rá, addig esélye sem volt arra, hogy visszaszerezze a másikat.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 30. fejezet (18+)

Harmincadik fejezet – Reménytelen eset

Jackson:

Jinson nyáltengerében fürödtem, de nem érdekelt, nem voltam képes mozdulni. Az a töménytelen mennyiségű alkohol, amit magamba nyomta, tett arról, hogy a kezeimet se legyek képes akár egy centivel is arrébb tenni. A gondolataim cikáztak, de az italtól tompábbak voltak, mint máskor, akárcsak a lelkemben tomboló fájdalom. Jinson nemrég elszökött, mert kikészült, amiért egy hete nem látta Jinyoungot. Nagy nehezen megtaláltam, és zokogva hazahoztam. Akkor jöttem rá, nekem nem volt hova menekülnöm, csakis az alkoholba. Ezért feküdtem éppen félájultan az udvaron, és nem akartam felkelni: nem, amíg egyedül éltünk itt Jinsonnal.

Nemrég még azzal nyugtatott a párom, hogy nem lenne képes elhagyni, erre az élet máris megcáfolta. Már nem gyűlöltem Yugyeomot, főleg, miután többször bocsánatot kért, és az édesanyja is felhívott, hogy elmondja, a fia idegösszeomlást kapott nemrég, amikor meghalt az apja, és azóta furcsa dolgokat tett. Reményvesztett volt, és fájt Bamie boldogságával, majd az enyémmel szembesülnie, az ital pedig még inkább az irracionalitás felé terelte. De ekkor már végképp nem ítélhettem volna el, amikor én is az alkoholhoz folyamodtam. Így maradt önmagam hibáztatása, amiért mindez megtörtént Jinyounggal, aki nem vette fel a telefont, amikor az elején próbálkoztam, az édesanyját pedig nem mertem keresni, megjelenni náluk pedig végképp nem akartam. Elvesztem: a szüleimen kívül csak BamBamék maradtak nekem és Jinson, mivel Jaebumék Jinyoungot ápolgatták – bár úgy tudtam, velük is keveset kommunikált.

- Jézus Úristen! – hallottam egy női hangot, pont, amikor már kezdtem magamhoz térni. – Te veled meg mi történt?

- Hm? – Nem bírtam az erős napfénytől kinyitni a szememet.

- Mi történt veled? – ismételte meg a kérdését Lisa, akit végre felismertem.

- Semmi, kicsit iszogattam.

- Kicsit? – emelte fel az üres whiskys üveget. – Még jó, hogy adtál Bamienek pótkulcsot, másként be se jutottam volna hozzád. És az még milyen jó, hogy nem a barátom jött, mert biztos, rosszul lett volna a látványodtól. Így is szörnyen aggódik érted, Jackson. – Közben felém nyújtotta a kezét, amibe belekapaszkodva felálltam, de a szédüléstől inkább éreztem úgy, mintha hullámzó tengerben álltam volna, mint szilárd talajon. – Menni fog a bemenetel egyedül?

- Nem biztos – vallottam be, és inkább belekapaszkodva indultam el.

- Jackson, most már valamit kezdened kell magaddal. Hallottam, hogy már az egyetemi órákra se jársz be – folytatta, mikor már mindketten a kanapén ültünk.

- De csak azért, mert félek, hogy Jinson megint elszökik. De megértem szegényt: hát persze, hogy Jinyoungot szereti jobban. Mindenkinek Jinyoung kell. Ő a legjobb. Én nem vagyok a kutyánknak elég, de még mindig több vagyok, mint a semmi. Ha megint elszökik, és nem találok rá, még a végén elüti egy autó. Nem bírnám őt is elveszíteni, így inkább el se mozdulok mellőle. – Eddig türtőztettem magam, aznap még úgyse sírtam, így már időtálló volt. Jinson pedig, ahogy mindig, ekkor is odarohant hozzám, majd felugorva a kanapéra – amire azóta szokott rá, hogy ketten maradtunk –, elkezdte nyalogatni az arcomat, hogy vigasztaljon.

- Látod, hogy imád téged. De persze, természetes, hogy hiányolja a másik gazdiját – mondta végül Lisa, majd ő is megsimogatta az elmúlt hetek alatt jócskán megnőtt és meghízott Jinsont.

- Tudom. Mindent tudok, Lisa, amit el akarnál nekem mondani, úgyhogy ne is fáradj velük – kértem, mert egyértelmű volt, mikkel tudott volna érvelni, hogy miért is kellene visszaszereznem a páromat.

- Rendben, de akkor várom az ötleted, mi lesz az első lépésed felé, hogy újra nyisson az irányodba. Hisz minél tovább zárja el magát ismét a világtól, annál nehezebb lesz újból kiszabadulnia onnan.

- Ezt is jól tudom – bólintottam egyet. – És amúgy azon gondolkodtam, hogy mivel nem vagyok képes elé állni, se újból felhívni őt, így egy személytelenebb sms vagy e-mail helyett, inkább írok neki egy levelet – vallottam be, mi volt az esetleges tervem, pozitív visszajelzésre várva tőle, ami megadja a végső löketet, hogy ténylegesen rá is vegyem magam.

- Na és, mire vársz még? – lett lelkes, ami bőven elég volt nekem.

- Arra, hogy megígérd, hogy elviszed hozzájuk. Biztos, meglátna valaki, ha odaosonnék a postaládájukhoz. Amúgy se merném itthon hagyni Jinson, és ha jönne velem, felismerné a helyet, és esetleg meg is érezné a gazdája illatát, amitől majd megőrülne – magyaráztam neki.

- Még szép, hogy elviszem. Úgyhogy tessék is neki látni, mert azért más programjaim is vannak mára – hessegetett a kezével, majd rájött, még mindig nem tudtam a legstabilabban járni, így átkísért az asztalhoz, ami után megtudakozva, hol talál papírt és tollat, azokat is elém varázsolta, és amíg írtam, egy borítékot is keresett. - Te aztán gyorsan körmölsz – jegyezte meg.

- Amennyire féltem nekiülni, annyira könnyen jönnek a szavak – feleltem, hiszen tényleg olyan volt, mintha kinyitottam volna a szívem csapját, és azonnal megtaláltam a megfelelő kifejezéseket, amik a lehető legjobban át tudták adni mindazt, amit a szerelmemhez el akartam juttatni. – Itt is van! – adtam végül kezébe a borítékot.

- Köszönöm, már indulok is.

- Nem, Lisa, én köszönöm. – Óvatosan felálltam, és a lehető legszélesebb mosolyommal keretezve, kitártam a karjaimat, hogy megölelhessem. Nem kellett sokáig várnom rá, szinte azonnal magához húzott. – Bamie szörnyen szerencsés, amiért rád talált – jegyeztem meg.

- Akkor kérlek, hívd fel rá a figyelmét, hogy becsüljön meg! – kacagott, de nem is vártam más választ tőle, hiszen imádott poénkodni. A humorérzéke nélkül nem is illett volna a barátomhoz. – Na, de most már tényleg megyek. El kell intéznem, hogy ez a két aranyos kiskutya – mutatott előbb rám, majd Jinsonra –, visszakapják a családjuk harmadik tagját.

Erre már nem tudtam mit mondani, csak magamban reménykedtem, hogy valóban hazatér hozzánk Jinyoung. Nélküle mi nem funkcionáltunk rendesen. Ráadásul már Hyunwoot is elvitték tőlem. Ha Jinson nem lett volna velem ott folyamatosan, valószínűleg beleőrültem volna a fájdalomba.

Jinyoung:

Hihetetlen, hosszú hetek előrelépést miként lehetett percek alatt rommá dönteni, és majdhogynem semmisé váltani. Újra és újra küzdenem kellett az elmémmel, hogy ne fogjon el ismét teljes egészében a félelem, ha valaki meg akart érinteni. Bár nem volt nagy választék a felém közeledő emberekből, hiszen a szüleimen kívül csak Mark és Jaebum láttak az elmúlt másfél hétben. De Jaeubum tudta, milyen volt korábban kerülnie az érintésemet, Mark pedig alig ismert, így velük nem volt ilyen gond. Inkább édesanyámat viselte meg, hogy visszatértem régi társaimhoz: a bezárkózottsághoz és a magányhoz, neki pedig újból le kellett mondania az anyai törődés érintésbeli megnyilvánulásairól.

Mindig, mikor felébredtem a steril, hófehér szobámban, arra gondoltam, egyszer már kiszabadultam innen, másodjára is sikerülni fog. De mégsem tudtam rávenni magam egyik nap sem: mindig csak halasztgattam, és közben nem láttam mást a lelki szemeim előtt, mint Jacksont és Jinsont. De rögtön eszembe jutott, miként kellett megvédenie a kutyánknak, amiért Jackie exe inzultált. Ezután a velük töltött szép és boldog perceket igyekeztem felidézni az elmémben, ami egyre hatásosabb gyógyírnek mutatkozott, és rá is jöttem, miért: ezekből a boldog percekből végtelen sok volt – amik közül nem is emlékeztem mindre –, míg az az inzultálás csak egyetlen árva emlék volt, még ha szörnyű és megmásíthatatlan is. Nem hagyhattam, hogy végleg ellehetetlenítse mindez az életemet. Erősebbnek kellett lennem, mint Yugyeom, aki megadta magát a fájdalmának. Éreztem, hogy már közel jártam ahhoz, hogy végre tudjak valamit tenni, és amikor megláttam Lisat az ajtónk előtt állva, kezében egy borítékkal, megkönnyebbültem, hogy talán mégsem rám várt az első lépés.

- Nem szeretnélek sokáig zavarni, csak ezt akarom átadni. Bár nincs megcímezve, gondolom, tudod, ki küldte – nyújtotta át, én pedig csak fájdalmasan bólintottam. – Mindketten rossz állapotban vannak nélküled. Kérlek, Jinyoung, ha tudsz, menj haza hozzájuk!

Csak álltam ott megdermedve, mint akit meglegyintett a felismerés fájó szele: miattam szenvedett Jackson és Jinson, mivel elhagytam őket, ráadásul az első napokban ignoráltam a párom hívásait, aki utána fel is adta a további próbálkozást. Eddig is tisztában voltam vele, hogy rosszul viselhették, de ahogy Lisa ezt ténylegesen kimondta, akkor éreztem igazán a súlyát annak, mennyire nem volt mindegy, hány napja jöttem már el. Másfél hét nélkülem! Ennyi túl sok volt annak a két, szuper érzékeny, imádnivaló kiskutyának, akiket hátrahagytam.

- Rendben – mondtam ki végül, Lisa pedig búcsúzás után ott is hagyott, én pedig nem teketóriázva, kibontottam a borítékot.

Drága Park Gae!

Tudom, szörnyen elszúrtam mindent... pontosabban az élet, de mégis, én vagyok a felelős mindezért, hiszen az én volt barátomról van szó. Ha nem találkozol velem, akkor sohasem kerül ő sem a képbe. Képtelen lennék valaha is megbocsájtani magamnak azt, amit veled tett. Minden áldott nap hálát adtam a sorsnak, amiért bekerültem az életedbe, most mégis mindent visszaszívnék, mivel végső soron romlást hoztam rád. Jelen pillanatban úgy érzem, én magam vagyok a romlás.

Hogy hagyhattam, hogy ez történjen az Angyalommal? Megígértem, Jinyoung, hogy meg foglak védeni, most mégis kudarcot vallottam. Félek, hogy jelenleg mindenkitől undorodsz a világon, és megértem, ha én vagyok Yu... (le sem bírom írni a nevét) után a legutálatosabb személy számodra. De remélem, egy nap majd vissza tudsz emlékezni az együtt töltött időszakunkra, úgy, mint életed egyik remek szakaszára. Mert számomra remek volt, sőt tökéletes, minden egyes perce. Az összes kis vitánk csak plusz fűszert adott a kapcsolatunknak, az pedig, hogy sokáig nem érhettem hozzád, rákényszerített minket arra, hogy előbb tényleg egymás lelkébe szeressünk bele, ne pedig a testébe. Esküszöm neked, hogy sohasem tudnék senkit sem így szeretni, ahogy téged. A mi kapcsolatunk egy másik szint, valami, amit talán sokan meg sem értenének, de én értem, hisz hasonló dolog van a szüleim között is, és mindig arra vágytam, hogy megtapasztaljam a saját bőrömön. Köszönöm, hogy ez miattad megadatott nekem.

Bárcsak ne kellene mindezt leírnom! Bár sohase kellene elengednem téged! Pedig lehet, hogy muszáj leszek. Nem az én döntésem, hogy folytatódik-e a kapcsolatunk vagy sem. Minden rajtad áll, és én elfogadom, ha úgy döntesz, többé látni se kívánsz, még ha így valamelyest meg is halok. Komolyan, inkább halnék meg, csakhogy visszamenőleg ne történjen meg ez az incidens. Utálom magam és az egész világot ezért.

Nem tudom, mit írhatnék még, én egyetlen Park Gaem! Te vagy a mindenem, és az is maradsz, bárhogyan dönts! Jobban szeretlek, mint bárkit a világon.

Wang Gae

- Aj, Jackson! – temettem kezeimbe az arcomat. Nem sírtam, amióta hazatértem, hiszen felhúzva ismét a védőfalamat, elzárkóztam a fájdalmamtól, ami ekkor kitárta lelkem kapuját, hogy elárassza azt. De ez kellett hozzá, hogy végre rájöjjek, mit is kellett tennem.

- Maradj a helyeden, Jinson! Biztos, nem Ő az, csak Lisa megint, vagy talán anya jött – hallottam az ajtó túloldaláról azt a hangot, ami már úgy hiányzott. De bár ne lett volna ennyire szomorú!

- Nem talált, tényleg én jöttem haza – mondtam, amint kinyílt a kapu.

- Ji… Jinyoung! – Szinte szoborrá dermedt, ahogy megpillantott. Hirtelen azt hittem, szellemet láthatott, vagy hogy én voltam olyan sápadt, mint egy szellem. De nem sok időm volt ezen gondolkodni, hiszen a kutyánk örömében azonnal rám ugrott, aminek köszönhetőleg el is estem, és végül a földön fekve árasztott el a szeretetével.

- Látom, nem tudsz betelni velem – jegyeztem meg. – Ígérem, kárpótollak, amiért elmentem. De most már ismét itt van mindkét apukád, és nem tervezek ezentúl sehova se menni. – Az utolsó mondat közben felálltam, és a páromra néztem, aki még mindig nem akarta elhinni, hogy ott voltam.

- Komolyan gondoltad? – Erre csak bólintottam. - Remélem, nem a levelem miatt kényszerítetted magad erre. Mert azt írtad az üzenetedben, hogy gyógyulásra van szükséged. Ha még mindig nem állsz rá készen, akkor maradj nyugodtan otthon! – Annyira imádnivaló volt, hogy ennyire aggódott értem, és tényleg az én igényeimet helyezte a sajátjai elé. Ezért is volt ő az, akit életem társául akartam: senki mást, és végképp nem a magányt.

- Tényleg gyógyulásra van szükségem, még mindig, de a leveled miatt rájöttem, hogy a legrosszabb, amit tehettem, az az volt, hogy visszatértem a bezártságba. Nekem Jinsonnal ti vagytok a gyógyírjeim, amit ígérem, többé nem felejtek el.

- Istenem, mondd, hogy megölelhetlek! – nézett rám azokkal a nagy, barna, könnytől áztatott szemeivel.

- Azt hittem, ezt már mondanom se kell – kacagtam fel, mire felkapva a földről, az ölében vitt be a házba, majd így ült le velem a kanapéra, és úgy húzott magához, mint aki félt, hogy bármikor ismét elhagyhatom.

- Tényleg maradsz?

- Még szép. Holnap visszamegyek a dolgaimért, mert most az volt a legfontosabb, hogy magamat hozzam haza. Gyere ide, Jinson! – hívtam a kutyánkat a kanapé mellé, így egyszerre tudtam Jackiet ölelni és a picit simogatni. – Hiányoztak a kicsikéim. El se tudom mondani, mennyire.

- Hát még te, hogy hiányoztál nekünk.

- Kérlek, meséld el, mi történt itt másfél hét alatt! Mert meg kell mondanom, szerelem ide vagy oda, elég ramatyul festesz – jegyeztem meg, hiszen nem tudta volna elkerülni a figyelmemet, mennyire megviseltnek nézett ki a párom.

- Elmesélek mindent, a szar részeket is. Nem, mintha lett volna bármi jó abban, hogy elmentél – tette hozzá egy fájdalmas kacajjal, ami rosszabb volt, mintha sírva mondta volna, így újabb hullámban tört rám a bűntudat kínzó fájdalma. – De a hallottak alapján legalább még inkább tudatosulni fog abban a gyönyörű buksidban, hogy ez a két pasi nem tud nélküled élni.

- Még szerencse, hogy én se nélkülük.

Mikor ennyi távollét után ismét megcsókoltam, egy kicsit olyan volt, mintha egy új első csókunk lett volna: ebben ott volt annak a tapasztalata, milyen volt a másik nélkül lennünk. Mindösszesen másfél hétről volt szó, de ez a mi egyre intenzívebbé vált szerelmünknek köszönhetőleg legalább egy hónapnak érződött.

- Ígérem, Jinyoung, nem hagyom, hogy még egyszer valaki birtokba vegye a szádat, aki nem én vagyok – jegyezte meg, miután nagy nehezen elváltunk egymástól.

- Ne is, mert csak neked szánom. Bár Jinson a maga módján szintén letámadja olykor – néztem a vidáman lihegő kutyusunkra.

- De neki megengedett. Ő az egyedüli pasi, akivel hajlandó vagyok osztozkodni rajtad.

Aznap, mintha össze lettem volna nőve mindkét babámmal: nem tudtam a mosdón kívül sehova se menni, ahova ne követtek volna, se olyan perceket felhalmozni, amikor ne akartak volna megérinteni. De ezekre az érintésekre ekkor nagy szükségem volt. Viszont másnap, miután hazahoztuk a holmijaimat, és anya is megnyugtatta Jacksont, hogy nem őt tartotta felelősnek a történtek miatt, kiborultam a páromra.

- Jackie, elég volt! – kezdtem, amint beléptünk a házba.

- De mi? – ijedt meg.

- Elég volt a sok bocsánatkérésből.

- Sajnálom, csak tényleg ki akarlak engesztelni – hajtotta le szomorúan a fejét.

- De így nem fog menni, sőt az ellenkezőjét éred el. Hogyan felejtsem el a dolgot, ha folyton emlékeztetsz rá? Én tudok rá jobb módszert – jelentettem ki ellenvetést nem tűrően.

- Mire gondolsz?

- Mindjárt rájössz.

Megkértem, hogy zárja ki a kutyánkat az udvarra, tusoljon le, és utána jöjjön a szobánkba. Ő ezt ugyan megszeppenve és zavarodottan, de zokszó nélkül teljesítette. Közben én is megfürödtem, és elkészültem, ami alatt egyre izgatottabbá váltam.

- Bejöhetek? – kérdezte félve. De én ezt a félelmet akartam végérvényesen megszüntetni, így egy mély levegővétel után felálltam az ágyról, majd behívtam. – Te jóságos ég! – torpant meg az ajtóban, amint realizálta, hogy meztelenül álltam előtte. – Ezt most miért, meg hogy? És múltkor is ilyen szép voltál? – árasztotta magából a kérdéseket, miközben hol szájtátva, hol az ajkába harapva bámult.

- Jackie, nem akarok még egy bocsánatkérést, egyszerűen belefáradtam, és abba is, hogy megint ott tartunk, hogy nem hiszed el, hogy megérdemelsz engem. Mindkettőnknek meg kell küzdenünk a démonjainkkal, és együtt menni fog. Úgyhogy íme az ajánlatom: szerintem az lesz a legjobb módja annak, hogy elfeledtesd velem Yugyeom érintéseit, ha helyettesíted őket a fejemben a tieiddel, pontosabban újakkal is. Emlékeztess rá, miért is tetszett annyira múltkor a szeretkezés! – kértem, és maga a tény, hogy nem éreztem semmilyen feszengést, amiért meztelenül álltam előtte, valóban azt jelentette, hogy végtelenül megbíztam benne, és hogy mindenem odaadtam neki, mert tudtam, hogy a lehető legjobb kezekben voltam.

- Ez most komoly? – nézett továbbra is kitágult pupillákkal, ezzel is jelezve számomra, hogy tetszett neki, amit látott.

- A legkomolyabb. De ha nincs kedved hozzá, már öltözök is – indultam a ruhásszekrényem felé, amikor hátulról átkarolt.

- Meg ne próbálj felöltözni! – kérte, majd a keze hirtelen levándorolt a fenekemre. – Mondtam már, hogy imádom a barackjaidat?

- Á, soha! – feleltem kacéran, ő pedig ezt egy jelnek vette, hogy benne voltam a játékban, így tett arról, hogy egy életre megjegyezzem, hogy odáig volt a hátsómért: úgy markolászta és masszírozta, mint aki nem tudott betelni vele. – Te jó ég, Jackson!

- Látom, ez tetszik – mutatott a hirtelen kialakult merevedésemre.

- Az nem kifejezés – feleltem mohón.

Megijedhettem volna magamtól, hogyan lettem érintésfóbiásból egyre nagyobb rajongója a testiségnek, de nem tettem, hiszen intim helyeken csak az ő érintéseire vágytam. Csak neki nyíltam így meg, és ennek így is kellett maradnia. Nem akartam még egyszer végigjárni valakivel hasonló utat, hogy eljussak idáig. Én már csak azon akartam tovább menni, amin vele elindultam. Ez a másfél hét csak egy rövid kis kényszerpihenő volt, hogy még magabiztosabban induljunk neki a folytatásnak.

- Megőrjítesz! – súgta a fülembe, amit meg is puszilt utána.

- Mutasd azt az őrületed! – mondtam ki, ezzel már tényleg magamat is meglepve.

- Tessék? – állt le a masszírozással.

- Ne kímélj, Jackson! Először óvatos voltál, most nem kell; legalább is nem annyira. Azt akarom, hogy most ne fogd vissza a vágyaidat. Tégy magadévá úgy, ahogy szeretnél! – közben felé fordultam. – Érezni szeretném, mennyire akarsz engem. – Nem hazudtam, kifejezett vágyammá vált, hogy igazán megtapasztaljam, mit váltottam ki belőle. Egyszerűen át akartam élni, milyen volt, amikor Jacksonnak nem kellett visszafognia magát szeretkezés közben.

- Hihetetlen, hogy még mindig tudsz olyanokat mondani, hogy attól úgy érzem, mintha hirtelen kihúzták volna a talajt a lábam alól. De rendben, kérésed parancs. Viszont állíts le, ha nagyon fájna, vagy bármi ilyesmi! – kért, és én beleegyezően bólintottam, majd az ágyhoz húztam.

Jackson pillanatok alatt ledobta a ruháit, és már felém is mászott. Ezután pár másodpercig csak bámult, én pedig izgatottan vártam, mikor töri meg ezt a meghitt pillanatot. Nem halogatta sokáig, hirtelen a számra márt, és azonnal utat is tört magának a nyelvévvel, aminek én készségesen teret adtam. Közben jobb keze levándorolt a férfiasságomhoz, hogy finoman elkezdje azt masszírozni, ezzel azonnal annyi impulzust küldve a testemnek, hogy máris libabőröztem, miközben perzselt a testem, ahol találkozott az övével. Mindketten egyre izzadtabbak lettünk, így még inkább sikamlóssá vált a bőrfelületünk, ami majd megőrjített. Egyszer fel is nyögtem a szájába, így kénytelen volt kicsit elválni tőlem. Ekkor megszabadítva kéjjel teli kínomtól, a kezét elvéve nemesebbik részemről, a testem bebarangolását kezdte el a szájával, de ez is vadabb volt, mint legutóbb, és még szerelemnyomokkal is ellepett.

- Ezt itt hagyom a nyakadon, hogy mindenki tudja, te már valakihez tartozol – mondta, miután megszívta az érzékeny bőrt a nyakhajlatomnál, amivel kicsalt belőlem egy nagy sóhajt. – Te is jelölj meg! – nyomta oda a saját nyakát, és én ugyan sután, de megpróbáltam leutánozni, amit ő csinált az előbb. A szép piros folt pedig arról tanúskodott, hogy nem is végeztem olyan rossz munkát.

Ezek után viszont nem bírva sokáig magunkkal, megkereste az időközben beszerzett síkosítót, és kezére kenve, előbb egy újjal hatolt belém, amihez egy második, végül egy harmadik is társult. Jó pár percig tágított – csókokkal elterelve a figyelmemet –, mire tovaszállt a kínzó fájdalom, de csak addig, amíg ő magát nem éreztem bennem. Mivel már jó pár hét eltelt az első alkalom óta, így majdhogynem ugyanannyira fájt a behatolása, mint akkor. De még mindig nem bántam, főleg, hogy bárhogy ebben az esetben sokkal gyorsabb tempót vett fel, mint legutóbb, így is érezhető volt, hogy vigyázott rám. Sokszor megpuszilta a homlokomat és az ajkamat, a „szeretlek” szót pedig végtelen sokszor ismételgette, hogy még inkább tudatosuljon bennem, a vad lökéseit ez váltotta ki. Ezt mondta közvetlen az előtt is, hogy a múltkorinál is elképesztőbb orgazmusaink után kihúzódva belőlem, mellém dőlt, és szinte azonnal el is bóbiskolt. Én ezt kihasználva, elmentem zuhanyozni, hogy tisztán folytassam a napot, hiszen még csak délután négy volt. Őt viszont nem háborgattam, megérdemelt egy kis sziesztát az előző teljesítménye után, főleg, hogy nagyon tönkrement a távollétem alatt.

A Nap egyre erősebben égetett a hátsó udvarunkon, én mégis ott játszottam Jinsonnal, aki még mindig alig tudott betelni velem, ezért eldöntöttem, hogy igyekszem a következő napokban a lehető legtöbbet foglalkozni vele. Mikor elhoztam a menhelyről, elhatároztam, hogy vigyázni fogok rá és szeretni fogom őt. Egy kicsit elbuktam ezt, amikor a szüleimhez menekültem. A bűntudat egyre inkább magával ragadta a lelkemet, és épp azon agyaltam, milyen plusz meglepit tartogassak a kicsinek – aki már nem is volt olyan kicsi –, amikor megláttam, ahogy Jackson kivágtatott a szobánkból.

- Légyszíves, maradj kint, Jinson! – néztem rá komolyan, és ő farok csóválva leült, majd nem is moccant. – Mikor lettél te ilyen szófogadó? – kérdeztem, de úgy sejtettem, félt, hogy ismét elmegyek, így próbált a lehető legjobb kutyus lenni. Ez egyszerre fájt, de közben jól is esett, hogy ennyire szeretett, épp ezért tényleg ki kellett találnom neki valami jutalmat. Viszont ekkor az volt az elsődleges teendőm, hogy Jackie után menjek a saját fürdőjébe, amit szerencsére nem zárt be.

- Mi a baj? – közelítettem felé óvatosan, hiszen éppen sírt. – Nem volt elég jó? – kérdeztem rá az első gondolatomra.

- Nem, dehogyis. Túl jó volt, Jinyoung. Csak alig hiszem el, hogy tényleg visszajöttél hozzánk.

- Jaj, te! – húztam védő ölelésembe. Talán nem csak Jinson érdemelt meglepit. Bár azt hittem, Jacksonnak annál nagyobb ajándékot nem adhattam, mint amit az előbb csináltunk.

- Tudom, hogy egy szörnyen érzékeny alak vagyok, de majd megpusztultam nélküled, és attól, hogy nem tudtam, visszajössz-e valaha. Arról már álmodni se mertem, hogy még szeretkezhetek is veled, ráadásul ilyen hamar. Miért váltod valóra minden vágyamat? – A kérdést már kicsit elhúzódva tőlem tette fel.

- Ezt én is kérdezhetném, annyi módosítással: Miért váltod valóra azokat az álmaimat is, amikről nem is tudok? – mosolyogtam rá, miközben letöröltem a könnyeit. – Hé, Jackie! – szorítottam a két tenyerem közé a pirospozsgás arcát. – A szerelem olykor fáj, a miénk pedig még csak nem is átlagos feltételek között alakult ki. De így szép és jó. Nem gondolod?

- Ki is itt a domináns fél? – kérdezte, és végre nevetett.

- Azt hittem, ez már rég nem kérdés – néztem rá értetlen tekintettel. – Az ágyban te, az életben én. Így van meg az az egyensúly, amire szükségünk van – húztam vissza magamhoz.

- De ha az ágyban teljesen szabad kezet kapok, akkor kipróbálhatunk új pózokat is? – jött elő a kacér énje, amitől elkezdtem vadul nevetni. Ezeket a nevetéseket csak ő tudta kicsalni belőlem.

- Visszaszívok mindent: nem fogsz te sehol dominálni felettem – erőltettem komolyságot a hangomba, kisebb-nagyobb sikerrel.

- Biztos? – nyúlt ismét a fenekemhez, ami még sajgott az előbb történtek miatt.

- Reménytelen eset vagy. De az én reménytelen esetem – húztam a lehetetlennél is közelebb magamhoz, mintha össze akartam volna forrni vele.

- Csakis a tiéd.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)