Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - 1. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

Jaebum és Jinyoung épp a kedvenc parkjukban sétálgattak, ami nem azért állt a szívükhöz legközelebb, mert különösen szép lett volna, hanem mert itt döntötték el kerek tizenegy évvel ezelőtt, hogy egy párt fognak alkotni. Akkor Jaebum mindösszesen húsz éves volt, míg Jinyoung tizenkilenc. Két fiatal, nemsokkal azután, hogy bevallották saját maguknak, majd a környezetüknek is a valódi szexualitásukat, fejest ugrottak együtt a nagybetűs életbe. Akkor úgy érezték, őket egymásnak teremtették, és soha, semmi sem választhatja majd el őket. Egy biztos, a tizenegy év alatt, amit együtt töltöttek, sohasem múlt el az egymás iránti szerelmük és ragaszkodásuk. Épp ezért meg se fordult Jaebum fejében, hogy párja azért kérte, hogy az évfordulójukon erre a helyre menjenek, mert ott akart pontot tenni a dolog végére, ahol minden elkezdődött.

- Jaebum – fogott bele félénken a másik –, talán te is tudod, miért vagyunk ma itt.

- Mert ez a tizenegyedik évfordulónk – felelte boldogan, megragadva a fiatalabb kezét, majd odahúzta egy szabad padhoz.

- Igen, de nem azért, amiért azt te hinnéd. – Jinyoung ekkor kezdett rájönni, Jaebum mit sem sejtett abból, hogy már két hónapja tervezgette ezt.

- Hanem? – ráncolt a homlokát az idősebbik.

- Drágám, én… - elakadt, és szíve szerint nem is folytatta volna, de az esze azt diktálta, hogy igenis szakítson élete szerelmével.

- Mi az? Jinyoung, megijesztesz – vallotta be Jaebum, miközben kezével elérte, hogy a fiatalabb a szemébe nézzen. Az a fájdalom ittas tekintet, ami ekkor fogadta, sohasem tudott kitörlődni az emlékeiből. Utálta ilyennek látni Jinyoungot, pedig nem is gyanította, mi fog következni.

- Jaebum, szakítok veled – mondta ki végül nagy nehezen, egy mély sóhajtás kíséretében.

- Tessék? – kacagott Jaebum, de ez nem vidám, hanem kínos kacaj volt, amivel el akarta űzni a hirtelen kialakult furcsa légkört. – Ez most egy poén? Miért szakítanál velem, amikor már tizenegy éve boldogok vagyunk együtt?

- Te komolyan nem vetted észre, hogy ezekből a boldog percekből egyre kevesebb van? Többet vitáztunk az elmúlt egy évben, mint az azt megelőző tízben. Szeretlek, és talán ez sohasem fog megváltozni, viszont napról napra egyre boldogtalanabb vagyok melletted, és félek, hogy már én sem tudlak sokáig boldoggá tenni téged. – Ahogy szó követett szót Jinyoung ajkán, úgy követték egymást a lefelé gördülő könnycseppek az arcán. Belülről felőrölte az elmúlt egy év, és az volt az egészben a legrosszabb, hogy továbbra sem tudott mást elképzelni maga mellé. De mégsem kért többé abból az életből, amiben közösen volt részük.

- Nem lehetne, hogy egy kis időre megállítjuk az időt? Úgy érzem, most valami szörnyű hibát készülünk elkövetni – temette kezeibe az arcát az idősebb, hátha, mire ismét tisztán lát, addigra azt a vidám Jinyoungot fogja maga mellett találni, akinek lennie kellett volna az évfordulójukon. – Hogy lehet egy ilyen gyönyörű napon ekkora fájdalmat érezni? – suttogta.

- Sajnálom. El sem tudod képzelni, mennyire. De hidd el, az lenne a hiba, ha együtt maradnánk. – Jinyoung hangja remegett a sírástól, ahogy az egész teste. Utálta, amiért meg kellett hoznia ezt a döntést, de szentül hitte, hogy ezzel mindkettőjük javát szolgálta.

- Hiba? - mart Jaebum szívébe ez a szó. - Tehát hiba volt az elmúlt tizenegy év is? – Ismét szerelmére nézett, mert nem akarta felfogni, hogy egy hazugságban élte vidáman az életét.

- Dehogy is! Szép és jó volt; az első tíz év mindenképp. De megváltoztunk, és nem éppen ugyanúgy. Én már gyerekeket szeretnék, míg téged a szakmai karriered hajt. Én is imádom a munkámat, de fel tudnám áldozni a családomért, míg te nem – kezdte sorolni az indokokat, amiért el akart tőle válni.

- De fel tudnám. Érted megtenném – ragadta meg a kezét Jaebum, de Jinyoung elhúzta azt.

- Elhiszem, de biztos vagyok benne, hogy összetörnél miatta. Annyit túlórázol, és én nem akarom, hogy a gyerekeink egy apával nőjenek fel. Nekem olyan valaki kell, aki nem munkamániás, hanem csak annyi időt dolgozik, amennyit muszáj. Imádom benned, hogy karrierista vagy, mert zseniális vagy benne, tényleg az a hivatásod, hogy zenéket szerez, és mindig büszkeség önt el, amikor meghallok egy-egy dalt a rádióban, amiben közreműködtél. De néha úgy érzem, te a munkádért éled az életedet, míg én a családomért akarom – folytatta a magyarázkodást. Csak gyűltek és gyűltek benne ezek a gondolatok már egy jó ideje, viszont csak ekkor törtek felszínre. Bár korábban is többször célozgatott arra, hogy a párjának kevesebbet kéne dolgoznia, de az idősebb fogadalmai, hogy visszafogja magát, megmaradtak üres ígéreteknek, így már fel se merte hozni a családalapítás témáját.

- De semmit sem érnek a szakmai sikereim, ha te nem vagy ott mellettem. – Jaebum azt hitte, ez magától értetődő volt, azonban Jinyoung arckifejezése nem tűnt biztatónak.

- Viszont én nem fogom megvárni, hogy megutálj, amiért feladtad miattam a karrieredet.

- Nem tudnálak utálni – jelentette ki komolyan Jaebum.

- Most így gondolod, de ez idővel megváltozhat. És én azt nem élném túl.

- Én pedig azt, ha elhagysz. – Kezeit összekulcsolta, hátha kellően össze tudja őket szorítani ahhoz, hogy ne remegjenek olyan vadul. A hideg rázta, miközben ömlött róla a víz. Lázasan sem produkált ilyen rossz tüneteket, de ez most lényegtelen volt számára, csak azt akarta, hogy végre véget érjen az a rémálom, amibe váratlanul belecsöppent.

- Legyünk ba…

- Ne! – állította le a fiatalabbat. – Csak arra ne kérj, hogy legyünk barátok! Az jobban fájna, mintha többé nem láthatnálak.

- Értem. – Jinyoung nem mondta ki, de szörnyen rosszul esett neki, amiért Jaebumnak nem lett annyira fontos az elmúlt több mint egy évtizedben, hogy a barátja maradjon. Ezt is visszajelzésként fogta fel, hogy márpedig tényleg nem szabadott együtt maradniuk. – Akkor én most haza megyek. Adj fél óra előnyt, és mire utánam jössz, már hűlt helye marad a dolgaimnak – élettelen hangja úgy hatott saját maga számára, mintha valaki más ajkát hagyta volna el.

- Hogy tudnál olyan gyorsan összepakolni?

- Mark segít.

- Hát persze, Mark! – sziszegte a fogai között Jaebum. Sohasem tudta igazán megszeretni Markot, már csak azért sem, mert sokszor ott volt a párja mellett, amikor ő a munkája miatt egy-egy fontosabb eseményről lemaradt. Bár ezekről ő tehetett, mégis neheztelt miattuk a fiúra is. Talán tényleg igaza volt Jinyoungnak: ők már nem működtek jól mint egy pár.

- Én megyek. – El is indult a fiatalabb, de pár lépés múlva visszafordult. – Komolyan mondtam, hogy nem hiszem, hogy valaha ki tudnálak törölni a szívemből. De igyekszem együtt élni azzal az űrrel, amit otthagysz magad után. Próbáld meg te is ezt!

Ezzel magára maradt Jaebum, aki jelentéktelenebbnek érezte ekkor magát, mint eddigi életében bármikor. Az emberek csak úgy cikáztak körülötte a parkban: valaki rohant, más telefonnal a kezében sietett, míg egyesek a párjukkal andalogtak. Senkinek sem tűnt fel, ahogy ez a harminc éves férfi, könnytől áztatott arccal meredt a park közepén kirakott órára, és minden egyes ütéssel, amit a másodperc számláló okozott, egyre inkább távolodott tőle Jinyoung – szó szerint és átvitt értelemben is. Ha valaki megkérdezte volna ekkor tőle, mi lesz ezután, rávágja, hogy minden rendben lesz, pedig jól tudta, hogy nem. Ő nem lehetett rendben Jinyoung nélkül. Őket igenis egymásnak teremtették. Vagy talán mégsem?

De Im Jaebum igenis száz százalékosan biztos volt benne, hogyha volt olyan, hogy sors, az csakis Park Jinyoungot szánta neki. Vele kellett volna megöregednie: együtt kellett volna játszaniuk a gyerekeikkel, majd az unokáikkal; együtt nézniük a naplementéket idősként. Mindent együtt kellett volna csinálniuk. De már késő volt: Jaebum elrontotta.

Utána futhatott volna, hogy könyörögjön neki, próbálják meg újra, mert most minden más lesz. De ekkor tudatosult benne, hány ígéretét nem tartotta be korábban, hányszor okozott csalódást a szerelmének. Ha Jinyoung annak ellenére, hogy még mindig szerette, képes volt meghozni ezt a döntést, az azt jelentette, hogy nagyon is elromlottak a dolgok közöttük, és nem volt semmi, amivel jelen pillanatban helyrehozhatta volna őket.

Annyiszor kérdezte tőle Jinyoung korábban azt: Ha elmennék, hiányoznék? Jaebum rendre rávágta: Hát persze! De amikor a fiatalabb kérte, hogy fejtse ki, pontosan mi hiányozna benne, az idősebb nem vette a fáradtságot, és csak legyintett, hogy: Minden. Nem tudta megmondani, miért imádta annyira Jinyoungot, csak azt, hogy fogalma sem volt, mit kezdene nélküle? Az elmúlt tizenegy év emlékei ekkor elözönlöttek elméjében, és általuk ráeszmélt, már nem is tudta, ki volt ő egyedül, és amíg erre nem jött rá, addig esélye sem volt arra, hogy visszaszerezze a másikat.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)