Az élet nem tündérmese - 2Jae fanfiction - 2. fejezet

Második fejezet – Sohasem hagytál cserben

Youngjae:

Valami ekkor más volt Jaebummal, ebben biztos voltam. Mindig voltak elkapott pillantásai az irányomba, de ebben az esetben ez annál több volt. Már attól féltem, hogy lesodródunk az útról, mert többet nézett engem, mint azt, miközben vezetett. Sőt, egyszer csak hirtelen megragadta a kezemet, mikor egy hosszú, egyenes útszakaszhoz értünk.

- Jaebum, jól vagy? – kérdeztem, mert kicsit megijedtem, nem is azért, ahogy viselkedett, hanem azon érzések miatt, amiket mindez kiváltott belőlem.

Persze, sokszor találkozott már a kézfejünk, és többnyire az ő invitálásával, de ez igenis más volt. Úgy szorította, mintha hozzátartozna, amivel nem volt semmi gondom, de vajon tényleg ez volt a szándéka vele, vagy csak szimplán túl izgatott volt a bál miatt? Bár én aztán semmi érdekfeszítőt nem találtam benne. Ezért sem próbáltam fel a szmokingot, amit ő nagylelkűen megvett nekem. Nem izgatott különösen, hogyan festek majd. Pedig, ahogy zavarba ejtő pillantásaival bombázott, rájöttem, hogy jobban kellett volna ügyelnem arra, hogyan festek. Hisz még az is megfordult a fejemben, hogy ezen az estén közlöm vele, hogy szerelmes vagyok belé. Bár azt már nem akartam hozzátenni, hogy nem egyszer megfordult még az is a fejemben, hogy magamhoz láncolom, csakhogy édesapám, vagy bárki más a világon el ne tudja őt venni tőlem. Jaebum volt a mindenem, és tudtam, még ha nem is vonzódik hozzám, velem marad ezután is. Én meglettem volna szex nélkül egy életen át, csak őt ne veszítsem el. Hisz elsősorban a lelkébe szerettem bele, sőt, ő összeforrt velem, én nélküle nem csak fél ember lettem volna, hanem maga az üresség.

- Miért ne lennék jól? – válaszolt kérdésemre kérdéssel, amivel mindig az őrületbe tudott kergetni, de ekkor kiváltképp.

- Ennyire izgatott vagy az este miatt?

- Az nem kifejezés – felelte mosolyogva, majd visszatéve a váltóra a kezét, elvált tőlem, ami szinte fizikai fájdalommal ért fel.

- De azt, akkor sem értem, miért nézel ilyen furcsán rám – ráncoltam a homlokomat. – Tudom, hogy jobban ki kellett volna csípnem magam. A szmokingot kivasalhattam volna, a hajammal is foglalkozhattam volna többet. Parfümről már ne is beszéljünk, ilyesmivel tudod, hogy sosem törődők! – zagyváltam a hülyeségeimet össze-vissza.

- Youngjae, pont, hogy az átlagosnál is szívdöglesztőbb vagy – jegyezte meg komolyan, amitől  zavaromban elfordultam, és az utat bámultam. Erre mit mondhattam volna? De, ami ennél is fontosabb: ő miért mondott ilyet nekem? Csak nem… De ezt a gondolatomat egy fejrázással el is hessegettem. – Ne rázd itt nekem a fejedet, igenis remekül festesz! Nem győzöm majd a lányokat lerázni rólad.

- Még ha el is hinném, hogy igaz, amit mondasz, szerinted én azt akarnám, hogy lerázd őket? – néztem rá értetlenül, mivel egyre furcsább volt. – Meg amúgy is, még mindig nem magyaráztad meg, miért nem szeretted volna, hogy elhívjunk magunkkal egy-egy lányt.

- Mert csak zavarnának minket. Most komolyan el akartad volna rontani az esténket olyan lányokkal, akik alapjáraton egy szót sem váltanának velünk? – nézett rám ma este először idegesen.

- Végül is, nem – vallottam be.

- Na látod! Amúgy is, tudod, hogy mi együtt vagyunk a világ ellen – enyhültek ismét az arcizmai.

- Tudom, Jaebum – simítottam végig a karján, ami lehet, kicsit túl intimre sikeredett, de a mi kapcsolatunkban ez általános volt, ekkor mégis beleborzongott ujjaim gyors játékába.

- Ilyet ne csinálj, mert nem érünk épségben oda! – adta mindezt a tudtomra, amire azonnal visszadőltem az ülésembe. – Lesz miről beszélgetnünk a bálon.

- Öhm… oké – csak ennyit tudtam mondani, pedig olyan sok kérdésem lett volna. Ekkor már nem csak a szerelem miatt égtem a vágytól, hanem, hogy megtudjam, vajon volt-e bármi esély arra, hogy ezek az utalgatásai azért voltak, mert tudott volna úgyis szeretni, ahogyan én őt.

Megérkezve, szinte kipattant az autóból, hogy ő nyithasson nekem ajtót, ami szintén szokatlan gesztus volt a részéről. Már tényleg nem tudtam hova tenni, milyen furcsa volt ezen az estén. Még a derekamat is átkarolta hátulról, mikor bekísért, amitől kicsit meg is billentem, és majdnem beestem az ajtón.

- Jól vagy? – szorított erősen magához, amivel még inkább rontott a helyzetemen.

- I-igen?

- Ez most kérdés lett volna? – mosolyodott el, majd továbbra is magához húzva indultunk el a bárpult felé. – Szerintem ránk férne egy kis ital.

- De én tudod, hogy nem… - dermedtem le.

- Youngjae, természetesen tudom, hogy nem iszol alkoholt, de egy kis kólától is fel tudsz pörögni – nyugtatott meg.

Nála jobban senki sem tudta, mennyire irtóztam az alkoholtól apa miatt. Ráadásul azt olvastam, hogy akiben megvan a függőségre való hajlam, az kevés ivászat után is a rabjává tudott válni. Én egyszerűen rettegtem attól, hogy talán benne volt a génjeimben az alkohol iránti vágy, ezért úgy, ahogy volt, kerültem minden formában, hogyha tényleg így lenne, akkor ne adjak esélyt se egy ilyen öröklött szerencsétlenség felszínre törésének. Én igenis nem terveztem olyan szintre süllyedni, mint apa.

- Két kólát! – kérte ki.

- Te azért nyugodtan ihatsz!

- De akkor ki fog hazavezetni, életem? – suttogta a fülembe. Az életem szót hébe-hóba használta, de így odasúgva nekem, igenis másként hangzott.

Mikor kezembe kaptam a kólámat, egy húzásra megittam az egészet, és a végén mellé is nyeltem, így nagy köhögőroham tört rám.  Jaebum először nevetett, amitől olyan aranyos volt, hogy ismét félrenyeltem, így már tényleg ott tartottam, hogy megfulladok. Erre ő komolyan véve a dolgot, óvatosan ütögetni kezdte a hátamat, majd kezembe nyomta az ő kóláját.

- Idd meg, de ezt már lassan! – Én csak bólintottam, ő pedig óvatosan simogatta a hátamat, mintha úgy akart volna a finom ütéseiért kárpótolni. – Jobban vagy?

- Igen – feleltem, miután már a köhögésem elmúlt nagy kínok által.

- Jaj, Te, először elesel az ajtóban, aztán meg egy kis kólától meg akarsz fulladni! Én igyekszem megvédeni téged az egész világtól, de mit tegyek, ha saját magadtól nem tudlak? – tette fel a költői kérdést, mire ismét hátulról átkarolt, én pedig már nem tudtam, hova nézzek, de lehet, jobb lett volna szimplán elrohanni. Bár az előző incidensek után félő, hogy három méter után hasra estem volna.

- Bocsánat, tudod, hogy esetlen vagyok.

- De én így imádlak – mosolya ezen az estén sokadjára akart megölni. Eddig egy burokban tartottam a szívemet, ami már réges-régóta csak érte dobogott, de az akkori közeledésével ez a burok kezdett megrepedni. Vajon Jaebum képes volt a szívemet magáévá tenni? Persze az így is úy is az övé volt, de az, hogy emelni akarta-e egy fentebbi szintre a kapcsolatunkat, tudtam, hogy nemsokára eldől. – Youngjae, miért vagy ennyire zavarban?

- É-én? Én nem vagyok zavarban. Pffúú, miért lennék? – rántottam egyet a vállamon, amin ő jót kacagott. – Hé, ne nevess ki! – ütöttem a karjára.

- Na, rendezzük itt le? – vett fel boksz pozíciót, amin viszont én nevettem egy jót.

- Hát persze, drágám! – hagytam rá, majd mire észbe kaptam, a táncparkettre rántott.

Egy gyorsabb zene ment éppen, ő pedig elengedte azonnal magát, és nagyban elkezdett rá mozogni, én azonban csak lötyögtem egyik oldalról a másikra. Alapjáraton nem volt olyan jó mozgásom, mint neki, de inkább az a tény dermesztett meg, hogy itt olyan emberek vettek körül, akik nap mint nap láttak a suliban. Ezt persze a barátom igen hamar észrevette, így megragadta a kezemet, hogy próbáljam felvenni a mozgásának ritmusát. Minél tovább haladt a szám, annál inkább kezdtem elengedni magam. A következő dal végére pedig már nem is törődtem mással, csak a magát igen lelkesen produkáló Im Jaebummal – főleg, hogy ő is úgy nézett rám, mintha más nem létezett volna a világon. És én ismét megbizonyosodtam róla, hogy tényleg boldog lettem volna, ha továbbra is csak legjobb barátok maradnánk. A ragaszkodásom és szeretetem mélyebb volt annál, minthogy mindezt eldobjam azért a szenvedélyért, ami már jó pár éve lángra lobbant a szívemben iránta. De tudtam, hogy tisztáznunk kellett itt és most a dolgokat. Így, amikor kézen fogva húzott kifelé az udvarra, nem ellenkeztem, és már a fejemben a legmegfelelőbb szavakon gondolkodtam, amikkel át tudtam volna adni neki , mennyit is jelentett számomra.

- Jó lesz, ha itt leülünk? – kérdezte az egyik padnál.

- Persze – feleltem, miközben már óvatosan le is ültem, ő pedig mellettem foglalt helyet. – Jaebum, nem tudom, hogy miért viselkedsz furcsán, de valamit el kell mondanom.

- Jaj, tudod, mit? – nézett rám idegesen. – Bármit elmondhatsz, csak előtte te hallgass meg engem. Mert félek, te olyan dolgokat akarsz mondai, amik után én meggondolnám magam. Pedig már így is olyan sokat vártam, annyi éven át őriztem ezt a titkot. Nem bírom tovább, Youngjae, ki kell mondanom.

- De hát mit?

- Csak félek, hogy ezzel cserben hagylak – sóhajtott egy mélyet, miközben lefelé nézett. Bár a kinti lámpák fénye mellett alig láttam az arcát, de mivel minden egyes szegmensét részletesen ismertem, így kiszúrtam, miként feszülnek meg az izmai. Vívódott önmagával, és ebbe majd beleszakadt a szívem. Mindegy volt, hogy én mit akartam neki mondani, előbb azt kellett kiszednem belőle, hogy őt mi bántja.

- Jaebum, te engem sohasem hagytál cserben, és hiszem, hogy ezután sem fogsz – simogattam meg a hátát.

- De egyszer igenis cserben hagytalak. Hát nem emlékszel? – nézett rám szomorúan.

- Nem – ráztam a fejemet.

- Pár hónappal azután volt, hogy apukád elválasztott téged a szüleimtől. Emlékszem, hogy elengedett minket kettesben a tengerpartra, de kikötötte, hogyha a szüleim akárcsak a közelünkbe is jönnek, akkor lehet, én se láthatlak többé – mesélte.

- Így már rémlik – bólogattam.

-  Tudom, hogy annyira eljátszottuk az időt, hogy letelt az egy óra. Én ráncigáltalak hazafelé, mert féltem, hogy elveszítelek. Te próbáltál nem elesni, én pedig pont azzal hagytalak cserben, hogy túl erősen húztalak. Elbuktál, és lehorzsoltad a térdedet. Anya pont látta ezt, így odafutott hozzánk. Persze apukád, ekkor jött ki a házatokból, és ezért egy hétig tényleg nem láttalak, hiszen pont nyári szünet volt, így annyink se volt, hogy a suliban találkozzunk – úgy mesélt erről, mintha mindez egy borzasztóan mély sebet hagyott volna a lelkén.

- Ez az eset az én emlékeimben másként él – mondtam, hiszen minden visszajött hirtelen. – Én arra emlékszem, hogy te bármilyen fáradt voltál, és úgy lihegtél, mint aki mindjárt összeesik, a maradék energiádat arra használtad, hogy még engem is húzz magad után, csakhogy tényleg időben hazaérjek. Anyukád pedig még úgy is azonnal a segítségemre sietett, amikor ez szabályosan meg volt tiltva neki. Mert ti még, akkor is a családom maradtatok, amikor nem lehetett volna. Mert az igazi kötelékek nem múlnak el parancsszóra. – Teltek meg könnycseppekkel a szemeim, hisz olyan megható volt, hogy három olyan csodás ember, mint Jaebum és a szülei, ennyire szeressenek engem.

- Jaj, Youngjae! – zárt erős szorításába. – Te egy csoda vagy, én mondom! Egy kincs, akit elvettek a családomtól, de tőlem nem tudtak.

- Ne hozz zavarba! – kértem. – És most már térj rá, hogy mivel hagynál szerinted cserben!

- Azzal, hogy… én… Tudod, hogy mindig is többet jelentettél számomra, mint egy barát. – Erre csak bólogattam, és szinte biztos voltam benne, hogyan folytatja. Rájött, hogy beleszerettem, de ő egyszerűen képtelen volt így viszontszeretni, ezért hitte, hogy cserben hagyott. Pedig ez nagyon nem volt így. – A testvéremként gondoltam rád oly sok éven át.

- Csak gondoltál? – megijedtem, hogy a gyengébb érzéseim miatt eltávolodott tőlem.

- Igen.

- Ó! – lefagytam, úgy éreztem, hogy belesüllyedek a padba. Életem értelme nem szeretett már úgy, mint régen, pedig én igenis kordában tudtam volna tartani a szívemet. Miatta képes lettem volna rá.

- Youngjae! – sóhajtott ismételten. – Oly sok éve már, hogy te nem csak a testvérem vagy. Már tizenhárom éves korom óta másként nézek rád. Valami, akkor megváltozott bennem az irányodba. Azóta én…

- Mondd már ki! – lettem ideges, de nem tudtam elhinni, hogy tényleg arra célzott, amiben csak reménykedni tudtam.

- Szerelmes vagyok beléd! – Ahogy ez a három szó elhagyta a gyönyörű ajkait, én úgy dermedtem le, jobban, mint aznap folyamán bármikor. A világom nem dőlt össze, ahogy arra számítottam, hanem úgy építette tovább magát, ahogy arra régóta vágytam. – Tudtam, hogy hibát követek el, ha elmondom! – De mielőtt folytathatta volna, ajkamat az övére tapasztottam.

Vártam, hogy mozduljon, de olyan szinten le volt dermedve, hogy nekem kellett belekezdenem a csókba. Nulla tapasztalattal mindez eléggé bénára sikeredett, ráadásul Jaebum, mint egy fadarab, úgy ült ott. De aztán egyik pillanatról a másikra felélénkült, és falni kezdte az ajkamat, mintha legalább az élete múlt volna rajta. Szájának íze mennyei volt, és az a bizsergés, amit a testem minden egyes porcikájában éreztem, pedig leírhatatlan.

- Jaj, Te! – ráztam meg a fejemet, miután levegőhiány miatt képtelenek voltunk elválni egymástól, majd vállának dőlve szorítottam magamhoz. Szemeimet csukva tartva azt kívántam, hogy ez ne csak egy álom legyen, Jaebum tényleg szerelmes maradjon belém reggel is, amikor felébredek.

- El sem hiszed, Youngjae, mennyire féltem, hogy elutasítasz. Fogalmam sem volt, vajon viszonzod-e az érzéseimet – vallotta be, miközben ő is magához ölelt.

- Hát hogyne viszonoznám! Hisz te vagy a mindenem – suttogtam.

- Ahogy te is az enyém. De te… öhm… Te mióta érzel többet irántam? – tért ki erre.

- Őszintén? – ültem fel, hogy a szemébe nézhessek. – Fogalmam sincs. Folyamatosan alakult át mindez bennem valami többé. De nem bánom. Jaj, dehogyis bánom!

- Én drága Napsugaram, köszönöm, hogy beragyogod a napjaimat! – Egy apró csókra ismét ajkamra tapasztotta az övét.

- Én köszönöm, hogy itt vagy nekem. Nélküled nem, hogy nem ragyognék, már nem is léteznék – vallottam be.

- Ilyet ne is mondj!

- De ha egyszer így van! Jaebum, én nem is akarnék élni nélküled – suttogtam, de nem kellett hangosan mondanom, hogy tudja, komolyan gondoltam.

- Jaj, kicsikém! Nem kell nélkülem élned! Soha nem is fogsz! Semmi és senki sem állhat közénk – szorított még erősebben.

- Ígéred?

- Ígérem!

- Muszáj visszamennünk? – kérdeztem, mivel semmi kedvem nem volt ezt az intim pillanatot elrontani az iskolatársainkkal.

- Dehogyis! Gyere, van egy ötletem! – húzott fel a padról, majd kézen fogva indultunk el a suli melletti erdő felé.

- Mit tervezel? – kérdeztem kissé ijedten, mivel nem volt épp legfőbb vágyaim között éjszaka erdőben sétálgatni. De mivel Jaebum kezét fogtam, ugyanazzal a bizalommal álltam ott, mint mindig, amikor valamilyen új kalandra invitált.

- Van nálad papírzsepi? – jött a nem várt kérdés.

- Azt hiszem. – Majd egyet előhalásztam a zsebemből, és átnyújtottam neki. Ő széthajtva letette a földre, majd a telefonján bekapcsolta az elemlámpát, így egy körsugárban megszűnt a sötétség körülöttünk, majd zenét kapcsolva tette le a zsepire. Lassú számot indított el, én pedig tudtam, hogy mire készül.

- Szabad egy táncra, uram? – nyújtotta felém a bal kezét, amibe azonnal belehelyeztem az én jobb kézfejemet.

- Igen, de csak magának.

- Ezt el is vártam. – Egy hirtelen mozdulattal magához rántott, de szerencsére, ekkor nem voltam olyan idétlen, hogy elessek. Ahogy jobb kezét derekamra csúsztatva vezetett, becsuktam a szememet és élveztem a zenét, Jaebum parfümjének észveszejtő illatát, és átadtam magam a boldogságnak.

- Igazad volt. Tényleg nincs szükségünk lányokra – jegyeztem meg kuncogva, mire ő megforgatott, majd hátradöntött kicsit.

- Én megmondtam.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 27. fejezet

Huszonhetedik fejezet – A tegnap este után

Yoongi:

Nagyon jól sikerült a kis levezető esténk a rengeteg come back stage után. Mind ki tudtunk kicsit kapcsolódni, de mi Jiminnel mégsem voltunk felhőtlenül boldogok. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy Hobi azért nem ünnepelt velünk, mert nem bírt a környezetünkben lenni. Pedig ennél diszkrétebben nem is kezelhettük volna a kapcsolatunkat, így nem volt meglepő, hogy a többiek semmilyen jelét nem mutatták annak, hogy sejtenék, hogy együtt voltunk. De bármennyire fájt J-Hope viselkedése, nem számítottam arra, hogy az éjszaka közepén fel fog kelteni.

- Minden rendben? – kérdeztem ijedten, miután kihúztam magammal az előszobába. – J-Hope, te ittál? – éreztem meg a szájából áradó tömény alkohol szagot.

- Megeshet – felelte könnyedén, amivel nagyon is felhúzott. Azok után, hogy hirtelen felriasztott, az lett volna a minimum, hogy értelmesen válaszol a kérdésemre. Azonban mielőtt ennek hangot adhattam volna, ő olyat tett, amire borzasztóan régóta vágytam, mégis, akkor kaptam meg, amikor már nyugodt szívvel mondtam volna le róla.

Kezeivel finoman megfogta az arcomat, és ajkait az enyémre tapasztotta. A több évig tartó viszonzatlan szerelmem most megkapta végső pecsétjét. Abban a fél percben, amíg hagytam, hogy Hobi ajka és az enyém táncot járjanak egymással, éreztem, hogy igenis tényleg boldog lennék mellette is, mert még félrészeg állapotában is úgy csókolt, hogy abba beleremegett a lábam. De az én szívem már másé volt, így egy határozott mozdulattal ellöktem őt magamtól.

- Miért csináltad ezt? Hisz nemrég azt mondtad, hogy elfogadtad, hogy Jimint választottam! Mi változott hirtelen? – ordítottam rá dühösen, miközben szám elé tettem a kezem. Egyrészt el akartam fedni ennek a rossz időben és rossz helyen elcsattant csóknak a nyomát, másrészt a szenvedélytől bizsergő ajkaimnak próbáltam megálljt parancsolni.

- Azt hittem, képes leszek megállni, de csak egyre rosszabbodott minden az elmúlt hetekben – kezdett magyarázkodni, bennem pedig tényleg felment az a bizonyos pumpa.

- Pedig mi igyekeztünk Jiminnel. Mindig a lehető legtávolabb voltunk egymástól. Alig mertünk a másik szemébe nézni, mikor te is ott voltál. Távolságtartóbbak voltunk egymással, mint előtte bármikor. Mindezt csak miattad, Hobi! Mert, ha hiszed, ha nem, Jimin lelke is majd beleszakad abba, hogy téged szenvedni lát. – Nem tudtam, hogy inkább dühös vagy szomorú voltam miatta; valószínűleg egyszerre mindkettő.

- Én inkább vállalnám azt, hogy miatta szomorkodom, és veled lehetek, úgy, ahogy szeretnék. – Annyira nem rá vallott ez a hozzáállás, és most már igenis még több választ akartam belőle kicsikarni.

- De miért most, Hoseok? – Muszáj volt az eredeti nevén szólítanom, most nem illett rá se a J-Hope, se a Hobi. – Miért ennyi idő után? Éveken át epekedtem utánad, amiből te az égvilágon semmit sem vettél észre! Egyszerűen az agyad elzárta egy kis zugába azt az információt, hogy majd megvesztem érted. Mondd, miért akkor jöttél erre rá, és kezdted el viszonozni az érzéseimet, amikor már Jiminbe is beleszerettem? És miért kellett részegre innod magad, hogy legyen elég bátorságod megcsókolni? – Saját magam is, akkor realizáltam, hogyan is viselkedett velem, ahogy szavaim elhagyták ajkamat, amit ő akkor vett birtokba, mikor az már más ajkához tartozott. Az, hogy rossz volt az időzítése, az nem kifejezés.

- Nem tudok mást mondani, Yoongi, minthogy vak voltam. Azt hittem, azért viszonyulunk másként egymáshoz, mert legjobb barátok vagyunk. Jimin és a hozzá való közeledésed kellett ahhoz, hogy a féltékenységem által rájöjjek, te igenis több vagy, mint a barátom. Ilyen szerencsétlen vagyok, hogy akkor kiáltott S.O.S.-ért a szívem, amikor úgy érezte, hogy valaki más el akarja rabolni a féltet kincsét. – Még hogy én az ő féltet kincse! Sosem voltam az, és tudtam, már nem is leszek. – És ami a csókot illeti… Emlékszel arra a reggelre, amikor kiveséztük a közös, furcsa álmunkat?

- Hát persze, sohasem tudnám elfelejteni.

- Akkor minden vágyam az volt, hogy megcsókoljalak.  Borzasztóan kellett türtőztetnem magam, hogy ne tegyem meg – kaptam meg azt a vallomását, ami a leginkább fájt. Annyira féltem, akkor megcsókolni őt, nehogy véget vessek ezáltal a barátságunknak. Ha tudtam volna, hogy ő, akkor már viszont szeretett! De itt nem volt semmilyen ha… Csak egy elszalasztott lehetőség, ami következményeként mi nem voltunk most egy pár.

- De akkor miért nem tetted? – rá kellett még erre is kérdeznem.

- Mert olyan zaklatott voltál, Yoongi. Nem akartam kihasználni a helyzetet, hogy gyenge vagy. – Az voltam, ez tény és való, de pont, azzal enyhíthette volna akkori gyengeségemet, ha forró csókkal jutalmazza, akkor még tapasztalatlan ajkaimat.

- Pedig én is meg akartalak csókolni, csak akkor még nem tudtam, hogy viszont szeretsz. Istenem, ha tudjuk, hogy a másik vágyik arra a csókra, akkor talán… - Ahelyett, hogy befejeztem volna, inkább elfordultam.

- Mondd ki, kérlek! Hallanom kell.

- Akkor lehet, most a te párod lennék – suttogtam magam elé, miközben továbbra is háttal álltam neki.

- Értem. – Nem hallottam sohasem ilyen fájdalmas sóhajt elhagyni a száján. – Én vagyok a világ legszánalmasabb embere, amiért nem csókoltalak akkor meg. Ha tudom, hogy így veszítelek el, nem pedig azzal, ha megteszem… - Hallottam, ahogy elcsuklik a hangja, így visszafordultam felé, hogy szorosan karjaimba zárjam.

- Hobi! – Akárhogy rosszul időzített a mostani vallomásával, valamint hagyta, hogy évekig epekedjek utána, és tényleg a lehető legrosszabbkor csókolt meg, ő volt a legjobb barátom, és ezt a státuszát igenis tudtam, hogy örökre meg fogja tartani.

- Megleszek! Most már még inkább igyekszem majd elfogadni a fennálló dolgokat – ígérte, majd elindult a fürdőszobába, én pedig visszafeküdtem az ágyamba.

Mivel jó alvó voltam, és nagyon ki voltam merülve, így aztán igen hamar elaludtam. Másnap reggel, miközben ágyaltam, a párnáim alól kihullott egy levél, amin az állt: Yoonginak és Jiminnek, méghozzá J-Hope kézírásával. Tudtam, hogy ezt a levelet a párommal kell elolvasnom, így kilopódzva átmentem a szomszéd szobába, ahol TaeTaevel nagyban beszélgettek. Majd kettesben maradva Jiminnel, együtt bontottuk fel, és ki-ki olvasta magában.

Jimin:

Bűntudat, titkolózás és mérhetetlenül nagy szerelem volt jellemző az elmúlt heteimre, persze a BTS-es sikereinken mellett. De minden egyes mosolyt, amit a fiúkkal váltottam, beárnyékolta J-Hope hidegsége és az a szomorúság, ami körbelengte őt. Én voltam az, aki elvette a Reményünknek az életkedvét, és ez mérgezte a hangulatomat minden áldott nap. Az, hogy még a közös ünneplésünket is lemondta, már a végső pont volt az elkeseredettségének, így az enyémnek is.

- Jó reggelt! – hallottam legjobb barátom hangját, miután kinyitottam a szemem. – Figyu, te hallottad, hogy hazajött volna J-Hope?

- Nem, miért? – ültem fel, majd Hobi érintetlen ágya választ adott a kérdésemre. – Remek! Biztos, már olyan szinten van, hogy aludni sem képes velem egy légtérben – ráztam a fejem.

- Meg kéne ezt már oldanotok. Aj! – látszott, hogy van még valami, amit el akar nekem mondani.

- Mi az? – De ő csak legyintett egyet a kezével. – Semmi!

- Taehyung! – néztem rá komolyan.

- Csak nem értem őt.

- Bővebben! – Én most őt nem értettem.

- Szerintem nem is Yoongi illik hozzá a leginkább. Mármint, ha a bandát nézzük.

- Biztos, én vagyok még nagyon álmos, de esküszöm, TaeTae, hogy nem értem, mire akarsz kilyukadni – vallottam be.

- Most őszintén, Jimin, szerinted én nem illenék jobban Hobihoz? – nyögte ki végre ezt a kérdést, én pedig hirtelen azt se tudtam, mit válaszoljak neki, hisz ilyesmire nem számítottam.

- Te? De hát heteró vagy!

- Ne légy te abban olyan biztos! – kacsintott egyet.

- Ismerlek, az vagy! – Nem hagytam, hogy átverjen.

- Talán – csak húzta az agyamat.

- Tudod, mit, légy biszex, és vigasztald meg Hobit! Nálam jobban ennek senki sem örülne, csak Yoongi.

- Megtenném, hidd el! Főleg a tegnap este után – vakarta meg a tarkóját, én pedig már tényleg elvesztettem a fonalat, de akkor belépett a szerelmem, így TaeTae érezve, hogy kettesben szeretne velem lenni, otthagyott minket. Viszont velem még nem végzett.

- Nem aludt itthon, mi? – nézett Yoongi J-Hope ágyára.

- Nem – ráztam a fejem. – Mi az a kezedben? – szúrtam ki egy levelet.

- A párnám alá csúsztatta be. Kettőnknek címezte – felelte gondterhelten. – De mielőtt elolvasnánk, el kell mondanom valamit. Tegnap éjjel felébresztett, nagyon részeg volt, és csak úgy megcsókolt.

- Értem – bólintottam lassan. Nem voltam dühös, hisz ki tudja, fordított helyzetben lehet, én is ilyen elkeseredett lépéshez folyamodtam volna. Azonban volt valami, amitől féltem, így rá kellett kérdeznem. – És milyen volt?

- Most hazudjam azt, hogy rossz? – nézett egyenesen a szemembe, miközben a hangjában nem volt semmiféle irónia.

- Ne!

- Nem volt az, és ismét megbizonyosodtam róla, hogy én továbbra is vonzódom hozzá. De… De a szívem már nem hozzá húzz, úgyhogy nem érte el azt, amit szeretett volna – felelte könnyedén, miközben egy lágy csókkal jutalmazott. – Én már más ajkára nem vágyok, csak a tiédre.

- Ennek örülök – könnyebbültem meg, de aztán, mikor a levelet kibontottuk, hogy elolvassuk, a gyomrom az előbbinél is zaklatottabbá vált.

Kedves Yoongi és Jimin!

Bocsánatot szeretnék kérni, mivel csúnyán viselkedtem veletek. Egyszerűen nem volt energiám a come back-ünk miatti sürgés-forgás mellett még arra is, hogy eljátsszam, jól vagyok. Pedig megígértem, hogy nem állok az utatokba, amit persze be is tartottam, de attól még beárnyékoltam a napjaitok a viselkedésemmel, ezt jól tudom. Pedig e nélkül is nehéz lehet számotokra. Cserben hagytalak titeket, amit szörnyen sajnálok! Talán már azt sem érdemlem meg, hogy a barátotoknak tartsatok. Erősebbnek kellett volna lennem. Most pedig, az egy hét szabadságunk alatt végig otthon maradok, a külvilágtól elzárkózva. Ne keressetek, úgysem fogok se hívásra, se üzenetre válaszolni! Egyszerűen szükségem van most erre a kis magányra. Nektek is jobb lesz most nélkülem.

Még egyszer bocsánat azért, ahogy viselkedtem, és azért is, amit este tettem.

Hoseok

- Nem hagyott cserben minket, ahogy mi sem őt – néztem a szerelmemre komolyan. – Egy ilyen lehetetlen helyzetben nem tudott egyikünk sem úgy viselkedni, hogy az a másiknak ne fájjon. Talán tényleg az lesz most a legjobb, ha Hobi kicsit otthon marad.

- Igen, szerintem is – felelte nyugodtan, de láttam az arcán, mennyire szomorú, ezért gyorsan magamhoz öleltem. – Ne engedj el, Jimin!

- Soha.

    (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az élet nem tündérmese - 2Jae fanfiction - 1. fejezet

Első fejezet – Szerelem vagy mánia?

Youngjae:

Nincsenek emlékképeim édesanyámról, egyetlen árva emlékfoszlányom sem, pedig már öt éves is elmúltam, amikor elhunyt. Apa sohasem beszélt róla. Csak egy eldugott fényképalbum volt az, ami tanúskodott anya külsejéről, és arról, milyen nagy szeretettel és odaadással nézett rám minden egyes fotón. Én szerettem eljátszani azzal a gondolattal, hogy talán vigyázott rám még a halálon túl is valamilyen módon, mert abban az öt évben kialakult egy mély kapcsolat közöttünk, ami legalább tudat alatt örökre bennem élt. Sokszor kértem időpontot általános iskolásan a sulipszichológushoz, persze apám tudta nélkül, hiszen dühös lett volna, ha rájön, hogy bárkinek is meséltem a magánéletünkről. De ez a nő hallgatott a találkáinkról, és ami még fontosabb: nagyon sokat segített nekem. Megfejtettük, hogy valószínűleg volt egy nagyon rossz emlékem volt, ami leblokkolta az agyamat és gátolt a visszaemlékezésben. Tehát valahol mélyen kellett lennie nem is kevés rejtett emlékemnek édesanyámról, és hittem benne, hogy egy nap ezek felszínre fognak törni. Akivel viszont szinte minden együtt töltött percre emlékeztem, az Im Jaebum volt, az én mentsváram. Neki csodás családja volt, rengeteg szeretet kapott, amit nem félt megosztani mással is, kiváltképp velem. 

Alapjáraton vidám természetem volt, talán ezért is tellett olyan sok időbe, hogy felismerjem apám valós személyiségét. Egy ideig próbált jó szülő lenni, két ember helyett is szeretni és vigyázni rám, de idővel egyre többször nyúlt az alkoholért, mintsem az én kezemért. Napról-napra kezdett elködösülni az elméje, viszont én ezt kisgyermekként nem láttam.

Egy ideig teljesen jóban volt Jaebum szüleivel, rengeteget jártak össze, és örömmel fogadta a segítségüket. Ez főként abból állt, hogy rengeteget voltam náluk, hogy apukám késő estébe nyúlóan dolgozhasson, valamint vittek ide-oda magukkal. Még több egyhetes családi nyaralásukon is nyugodt szívvel vehettem részt, mint majdnem családtag. Olykor, mintha el is felejtettem volna, hogy ők nem a vér szerinti szüleim voltak. Igazi családpótlékká váltak számomra. De soha, senki nem volt olyan fontos személy az életemben, mint Jaebum. Amint szomorkásabb voltam, ő rögtön rám mosolygott, és ezzel az apró szívemet megtöltve élettel és reménnyel. Mikor kézen fogott, és maga után húzott játszani,  úgy éreztem, miénk lehet az egész világ. Ezen érzésem pedig tizenhét évesen sem változott: miénk volt a világ, csak olykor attól féltem, nem tudjuk majd együtt átélni azokat a csodákat, amiket tartogatott számunkra.

Sose felejtettem el azt a napot, amikor apával vidáman siettünk a tengerpartra, amitől nem messze laktunk, hogy ő Jaebum szüleivel és néhány szomszéddal együtt főzőcskézzen, míg mi a barátommal a parton nagyban játszadozzunk. Emlékszem, még egy furcsa halféleséget is találtunk, amitől mindketten rosszul lettünk. Ez is egyike volt annak a számos kalandnak, amiben együtt volt részünk, és reméltem, ebből jó sok lesz még a jövőben. Viszont akkor, ott valami elkattant apám fejében, így üvöltözve Jaebum szüleivel, hazaráncigált; és, ahogy a szikrázó Nap sugarai elbújtak, úgy éreztem, hogy az én szívemben is kihunyt akkor valami.

Bár Jaebummal továbbra is barátkozhattam, mert ekkor még szeretett annyira apa, hogy ezt ne vegye el tőlem, de a szüleivel nem találkozhattam. Rengetegszer jöttek oda hozzám az iskolában, mikor hozták vagy épp vitték Jaebumot. Ezt édesapám ki is szúrta, így ezentúl jobban figyelt arra, hogy a bejárati ajtóig kísérjen, és időben jöjjön értem, hogy ezeknek az általa nem engedélyezett találkáknak még csak a lehetőségét se hagyja meg. Párszor megkérdeztem, miért lett rájuk mérges, de csak annyit mondott, hogy bele akartak szólni az életébe, és abba, hogyan nevel engem. Évek múltán tudtam csak meg, hogy igazából arra kérték, ne igyon annyit, és hogy bármennyire szeretnek és szívesen vigyáznak rám, próbáljon kicsit több időt tölteni velem, nehogy eltávolodjak tőle. Annyiszor kértek a jövőben bocsánatot tőlem, amiért ezt mondták neki, és így mint fogadott fiúkat, elveszítettek. De azért sokat üzengettek Jaebum által, akit továbbra is szívesen látott apám a házunkban. Mivel egy utcával laktak csak arrébb, így arra sem volt szükség, hogy a szülei kísérjék át.

Ekkor azonban fogalmam sem volt, hogyan vágja ki magát a barátom apám előtt. Kijelentette Jaebum, hogy mint két szingli pasi, igenis elmegyünk a bálba. Az ilyen középiskolai bálok tartása nem volt szokás Dél-Koreában, de a mi sulinkban valamiért úgy döntöttek a tanárok és a diákok együttesen, hogy adnak neki egy esélyt, és ha problémamentesen zajlik a dolog, akkor akár ez egy állandó dolog is lehet. Bár én felhoztam Jaebumnak, hogy meghívhatnánk egy-egy lányt, legalább a látszat kedvéért, de valamiért mindig kerültek minket. Úgy néztek sokan ránk, mint egy ikerpárra, mert állították, hogy kívül-belül nagyon hasonlítunk, sőt egyesek odáig is elmentek, hogy kijelentették: teljesen összeillettünk – hogy ezt pontosan, hogyan is értették, arra már nem tértek ki az illetők. Ahogy én sem tértem ki soha arra a tényre, hogy Jaebummal akartam leélni az életemet. Ebben száz százalékosan biztos voltam. Még azzal is ki lettem volna békülve, ha a baráti kapcsolatunkat mélyítjük el, de a lelkem mellett a testemet is neki adtam volna egy végérvényesen.

Sokat beszéltünk a pszichológusommal a szexualitásomról, és egyszerűen képtelen voltam azt mondani, hogy meleg vagyok. Valahogy nem vonzottak a férfiak, sőt egyfajta taszítást is éreztem az irányukba, ami valószínűleg összefüggött a rossz apaképemmel. De a nőkért sem rajongtam, hisz anyaképem meg egyáltalán nem volt. Bár Jaebum szülei abban a rövid időszakban, míg a közelükben lehettem, mentették a menthetőt, viszont az évek során már tényleg nem maradt más mentsváram, csak a barátom. A drága pszichológusommal, ha valamiben nagyon nem értettem egyet, az az volt, hogy nem egyszer hozta fel, hogy Jaebumba nem szerelmes vagyok, hanem egyfajta mániám alakult ki az irányába. Tény és való, pici korom óta ő volt a mindenem, és már el sem tudtam képzelni nélküle az életemet, épp ezért mindig, mikor nyaralásra ment a családjával, és huzamosabb ideig nem láttam, abba majd belehaltam. De akkor is, olyan csúnya szó volt a mánia, a mi szívből fakadó kapcsolatunkra. Nem akartam beskatulyázni a viszonyunkat.

Olykor már azon gondolkodtam, hogy Jaebum nemcsak a legfontosabb ember volt számomra a világon, hanem ő maga volt az én világom; legalábbis a világnak azon egyetlen része, aki nélkül képtelen lettem volna élni. Nem is akartam. De mégis, néha elfogott egyfajta rettegés, hogy mi van, ha őt is elveszítem, ahogy édesanyámat, ráadásul ugyanúgy elfelejtem a közös emlékeinket, mert valami blokkolja az agyamat. Az viszont, hogy elfelejtem Jaebumot, azzal lett volna egyenlő, hogy az egész életemet kitörlöm.

Mély elmélkedésemből a csengő hangja szakított ki. Tudtam, hogy apa csak, akkor fog elengedni, ha papírral igazolom, hogy iskolai rendezvényre megyünk, így az egyik tanárommal írattam igazolópapírt, aki még a telefonszámát is megadta, arra az eshetőségre, ha apám fel akarná hívni. De őt most a piáláson és tévézésen kívül más nem érdekelte, így aztán könnyedén megúsztuk a dolgot.

- Youngjae, csodásan festesz! – mért végig tetőtől talpig Jaebum, miután kiléptünk az ajtónkon.

- Ó, dehogyis! Mindig túlzol – legyintettem egyet a kezemmel, miközben elpirultam. – De te… Te aztán tényleg nem panaszkodhatsz! – jegyeztem meg, hiszen már szinte illegálisan jól nézett ki a fekete szmokingjába, főleg, hogy fekete haját hátra zselézte.

- Valóban tetszem? – virult fel az arca a bókom hallatán.

- Jaj, Jaebum! – ráztam meg a fejem, hisz sohasem tudtam igazán reagálni arra, amikor akaratlanul bókoltam neki. Át is futott az agyamon, hogy talán most jött el az ideje, hogy színt valljak neki, hogy többet jelent számomra, mint egy barát.

Jaebum:

- Izgulsz, mi? – kérdezte édesanyám, miután kiszúrta, hogy le-fel mászkálok az előszobában, pedig már csak egy órám volt indulásig, és a külsőm még nagyon is megkérdőjelezhető volt.

- Az nem kifejezés – feleltem egy mély sóhajtás után.

- Felesleges, Kincsem. Hiszem, hogy ő is úgy szeret téged, ahogy te őt, ha nem jobban – mosolygott rám vidáman, miközben megsimította az arcomat.

- Emlékszel még arra a bizonyos beszélgetésünkre?

- Arra a beszélgetésre gondolsz? – ráncolta a homlokát.

- Igen – bólintottam.

- Egy szavadat sem felejtettem el. Mindig is koraérett voltál, kisfiam, ezért sem lepődtem meg, hogy te előbb jöttél rá – ráadásul már tizenhárom évesen –, hogy a saját nemedhez vonzódsz, mint, hogy mi, a szüleid kiszúrtuk volna. – Látszott, hogy a fejében visszajátszotta a jelenetet. – Olyan kétségbeesetten néztél rám, főleg, hogy addigra már megromlott Youngjae édesapjával a viszonyunk. Ahogy a remegő kezedet megfogtam, és Te végre kimondtad, hogy beleszerettél, nem is tudod, mennyire megkönnyebbültem. Azt hittem, hogy valami szörnyű dolgot akarsz közölni velem, erre kiderült, hogy annyit akartál csak elmondani, hogy a világ második legaranyosabb fiúját jobban szereted, mint egy szimpla barátot.

- Nem kevés szülőnek lett volna ez nagy érvágás! De hát én túlságosan jó helyre születtem. Bárcsak a szerelmem is elmondhatná ezt magáról! – sóhajtottam egyet, hisz mindenem odaadtam volna azért, hogy Youngjae velem éljen kényelemben, és nem mellesleg, szerelemben.

- Kicsim, mi mindent próbáltunk megtenni érte, és gondolj abba bele, mi lenne vele, ha apád nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy tengerparti házat vegyünk! Youngjae életébe te nem véletlenül kerültél, és mi sem. Ha majd betölti a tizennyolcat, lehet, hogy képes lesz végre lépni, és otthagyni az apját, egy teljesen új életet kezdve veled – fogta meg közben a kezem.

- De mi van, ha ő nem képes úgy szeretni, ahogy én őt? Anya, tudod, hogy azt szörnyen viselném – szöktek könnyek a szemembe. Magam miatt sohasem sírtam, a legnagyobb fájdalmat is képes voltam rezzenéstelen arccal elviselni, viszont, ha Youngjaeről volt szó, akkor semmi nem gátolta a könnyeimet. Megőrjített ez a fiú! – Lehet, hogy mégsem kéne neki elmondanom.

- Jaebum, ne kezdd megint! Hány éve tolod, halasztod a dolgot? Végre itt a tökéletes alkalom, hogy az iskolai bálon szerelmet vallj neki. Ha most is egérutat keresel, esküszöm, hogy én beszélek vele, azt pedig szerintem nem szeretnéd – nézett rám azzal a tipikus: „Igazam van, ne is ellenkezz!” nézésével.

- Rendben, akkor megyek készülődni! – indultam az emeletre.

Igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni a külsőmből. Vettem magamnak szmokingot, hajzselét és új parfümöt is. Mindent megtettem azért, hogy Youngjae-nek tetszek. Persze, ha nem vonzódott hozzám, akkor az égvilágon semmi sem segíthetett, de tudtam, hogy nagyon szeretett, és valamilyen módon vonzottam őt, de hogy ebbe volt-e bármilyen szexuális töltet, annak a kiderítése még előttem állt.

- Fiacskám, ha Youngjae-t nem hatod meg ezzel a megjelenéseddel, akkor biztosan állíthatjuk, hogy heteró – jegyezte meg apa, anélkül, hogy bármi szarkazmus lett volna a hangjában.

- Ez tényleg így van – értett egyet vele anya. – Istenem, mindjárt elérzékenyülök! Jaebum első bálja! – lépett oda hozzám, hogy meleg, anyai ölelésébe zárjon.

- Ne túlozzatok!

- Túlzunk a fenét! Néha féltékeny is vagyok rád, hogy sokkal jobb képű pasi lettél, mint én – rázta a fejét apa, mintha tényleg neheztelne rám emiatt. – De ez benne van a pakliban, ha a világ legszebb nőjét veszi el valaki.

- Na, most túlzott! – eresztett el édesanyám, majd pár búcsúszó után engedték, hadd menjek.

Ennyire valószínűleg, akkor féltem Youngjaeék házának ajtaján bekopogtatni, amikor anyáékkal végérvényesen összeveszett az apja. Csak úgy ugrándozott a gyomrom, a pulzusom pedig az egekben volt. Bár nagyban utalgattam arra, hogy én kettesben szeretnék vele menni, mindenféle lányok nélkül, de fogalmam sem volt, hogy bármit is megértett-e a célzásaimból. Bárhogy kicsi korunk óta legjobb barátok voltunk, ez a szerelmi utalgatásos dolog számomra teljesen új volt, és számára is.

- Jó estét, uram! – nyitott ajtót az édesapja.

- Mi ez a bál, Jaebum? – kérdezte kertelés nélkül, miközben beengedett.

- Csak egy szimpla, iskolai buli, amin a tanárok is részt vesznek. – Mindenképp ki akartam emelni, hogy felnőtt felügyelet mellett leszünk, hátha ez hatásos lesz.

De ezután a gondolataimat elterelte Youngjae és a csodás látványa. Eredetileg nem akart magának szmokingot venni. Azzal jött, hogy felesleges puccnak tartja, de pontosan jól tudtam, hogy szimplán nem volt pénze ilyesmire költekezni. Mióta tisztába kerültem a vagyon fogalmával, és rájöttem, hogy míg az én családom gazdag volt, addig ő az édesapjával épphogy nem voltak szegénynek mondhatóak, ahogy csak tudtam, segítettem őt. Bár nem fogadott el tőlem konkrétan pénzt, de megoldottam másként a dolgot. Direkt mindig több kaját vittem a suliba, hogy ő is jól lakjon. Születésnapjára és karácsonyra mindig rengeteg dolgot vettem neki, amikről egytől-egyig tudtam, hogy tiszta szívéből vágyik. Ilyenkor persze nem mondhatott nekem nemet, hisz folyton azzal győzködtem, hogy az ő boldogsága számomra nagyobb ajándék, mint amit ő kap tőlem. Szerencsére ez a szöveg mindig bevált, sőt egy idő után már el se kellett mondanom, mert eszébe sem jutott ellenkezni. Ezt kihasználva, random alkalmakkor is megleptem egy-egy dologgal. Így tettem a szmokinggal is: mikor saját magamnak mentem el venni, akkor neki is néztem egyet. Természetesen tisztában voltam a méretével, és így legalább ki tudtam egy olyan darabot választani, amiben biztosra vettem, hogy imádni fogom. Miután megkapta tőlem, kértem, hogy próbálja fel, hogyha véletlen nem lenne rá jó, akkor még ki tudjam cserélem. Bár állította, hogy felvette, de mivel tudtam, hogy mikor hazudik, így nem hittem neki. Épp ezért csak reménykedni tudtam benne, hogy tényleg passzolt a méret méret. Azonban, mikor megpillantottam, nemcsak szimpla választ kaptam erre, hanem olyan pillangókat is a gyomromba, amik éreztem, hogy ki akarnak törni belőlem. Ha kettesben lettünk volna, lehet, azonnal rávetem magam, elhagyva a nagy szerelmi vallomást.

Ő csak kedvesen rám mosolygott, majd odaadta az édesapjának azt az igazolást a bálról, amit még együtt kértünk az egyik tanárunktól. Szerencsére épp olyan kedvében volt az apukája, hogy az italán kívül más nem igazán tudta érdekelni. Amint megnyugtatta magát, hogy tényleg nem egy sátánista partyra megyünk, már ült is vissza a pohár sörével a kanapéjukra, és bekapcsolva a tévéjüket, kényelembe helyezte magát. Annyiszor gondolkodtam már rajta, vajon én milyen ember lettem volna, ha a saját szüleim is hasonlóak. Ám ekkor nem ezen akartam elmélkedni.

- Youngjae, csodásan festesz! – szememet ismét végig futtattam rajta tetőtől talpig, miután kiléptünk az ajtajukon.

- Ó, dehogyis! Mindig túlzol – legyintett a kezével, miközben bárhogy próbálta leplezni, elpirult. – De te… Te aztán tényleg nem panaszkodhatsz! – bókolt most ő nekem, amitől csak még izgatottabb lettem.

- Valóban tetszem? – kérdeztem, miközben a nevetőizmaim már fájtak a nagy vigyorgástól.

- Jaj, Jaebum! – rázta meg azt az imádnivaló buksiját, majd miközben beszállt az autómba, akarva-akaratlanul alaposan megnéztem a fenekén feszülő nadrágot.

- Jaebum, tartsd féken a hormonjaidat!  De legalább tényleg sikerült tökéletes szmokingot választanod neki – nyitottam ki ezen gondolatokkal a kocsim ajtaját, hogy elvezessem őt élete remélhetőleg egyik legjobb éjszakájába.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)